Márai Sándor
A zsoké
Harmincnégy éves vagyok. Zsoké. Egy nemes sportistállójában szolgálok. A boxban van egy külön öltözőszobám: olyan, mint egy artistáé. Plakátok a falon és egy tükör. Egy kecskelábú asztal. Egy pad, a nyergeim s egy fogas a falon.
Suszter volt az apám, s minden úgy indult, hogy suszter lesz belőlem is. Tizennégy éves voltam, mikor kitörtem. Egy cirkuszban voltam istállófiú: a ponyvát feszítettem, kormos arccal szaladgáltam, szünet közben a fűrészport gereblyéztem, s néha a veréstől és éhségtől közel voltam a halálhoz. A bal karomat egy ló megtaposta, eltört. Öt évig éltem így.
Idegen vidéki városba érkeztünk reggelenként, ahol minden arc és minden óra ugyanegy volt. Estére készen állott a cirkusz, az acetylénlámpák égtek. Nagy trombitásunk volt. A „Körösi lányt” zenélték. Ültem az istálló mögött egy padon, néztem a kisvárosi piactér gömbakácait az estében s néhány gázlámpát. Cigarettáztam. A lábaim könnyűek voltak és finomak. A testem tele volt egy ideghálózattal, mely a világ minden érintésére kilengett. Ki ismert akkor engem? Egy jó szóért a kutyája lettem volna akárkinek.
Aztán: az ujjamat nem mozdítottam, mintha egy hintába ültettek volna és biztos kezek egyenletesen löknének fölfelé: a trainer, aki egyszer ugrani látott, mellhez szorított kezekkel, állkapcsig felhúzott térddel, leszegett fejjel, egy intellektuális testi ritmus minden zenéjével tagjaimban. Egy hét múlva már éheztettek, masszíroztak, zuhanyoztak. Egy félév múlva már derbyt futottam: harmadik lettem. Egy év múlva ugyanazon a pályán az első.
Hozták az újságokat, ahol a fényképem feketedett: ez vagy te!
Néztem: egy görbelábú kismajom, fehér dresszben, fekete-fehér sapkában. Ez vagyok én?
Néha, mázsálás és nyergelés előtt volt egy szabad percem, amikor kinézhettem a tribünök felé. Egy asszony csipkeköpenyben állott, halványlila napernyő volt a vállán. Egy pincér pezsgőt vitt vödörben. S körös-körül százezer apró pont: emberfejek.
Négy embert ismertem: a trainert, aki etetett, masszírozott, velem aludt. Menekülni lehetetlen volt. Ír származású, hatalmas, vörös kezű, első mozdulatnál leüt.
A gazdámat: csak szalonkabátban láttam és szürke cilinderben. Állandóan két szót intézett hozzám: a súlya? Diszponált? A pénzt csekkben adták. Én nem láttam soha.
Az istállófiút: tizenötéves. Asztalos volt az apja. Kitört, egy cirkuszban ponyvát feszített, fűrészport gereblyézett, s veréstől és éhségtől néha közel volt a halálhoz. Jövő ősszel fog először futni.
Egy hölgyet: a trainer kereste ki, magas, sovány, szép arca van, soha nem mosolyog. Hetenként egyszer hozták el autón, fátylakba és prémekbe burkolva, szagosan. Másfél óráig lehet nálam, szigorú utasításai vannak, hogy milyen körülmények között. A nevét nem tudom. Soha nem beszéltem vele. Egyszer, mikor jött, megkérdeztem: „Szereti a szőlőt?” s meg akartam egy tál nizzai gyümölccsel kínálni. A fűzőjét bontotta, s hidegen rám szólt: „Siessen kérem.” A trainer mondta, hogy egy elszegényedett grófnő, és négyszáz fontot kap egy látogatásért.
Más embert nem ismerek.
Esténként, ha nincs futam, a trainer egy félórát sakkozik velem. Ezért külön fizetést kap. Szabad mattot adnom neki, szabad elfognom a királynőjét, a lovát, a futóját. Ez néha mérhetetlenül felizgat; ilyenkor abba kell hagyni a játékot, borogatást kapok a térdemre, a hasamra, a fejemre, gyapjúba göngyölnek, s mozdulatlanul kell feküdnöm hat óra hosszat.
Tizenöt évig bírtam. Minden évben volt ötven nap, amikor 3-4 percet éltem. Tíz futam közül hatot nyerek. Az angol trónörökös egyszer felállt, és két percig tapsolt nekem. Aznap a gazdám személyesen hozta be a csekket, amin egy hosszú szám állt. Nem néztem meg, odatettem a többihez. Egy kis ládám van már tele ilyen papírral.
A lovat – négy lóval futok – testemmel csak felszállásnál érintem. Futam közben soha. Két-három centiméter magasan a lő fölött megyek körül a pályán. A súlyom tökéletes.
Sokáig már nem bírom. A felelősséget sem. Százezer ember érzését hordani percekig a vállamon: öregszem hozzá.
Futam után pezsgőt kapok. Gyapjú között ülök a boxban; az őszi versenyek Angliában hűvösek. A mezőn áll a köd. Hosszúak a délutánok.
Az istállófiú nesztelen lépésekkel jár körülöttem. A nyerget tisztítja s ragyogó, imádó szemekkel néz át reám. Jövő ősszel fog futni.
Csinos, barna fiú. Apai érzéseim vannak iránta. Az egyetlen ember, akit szeretek. Jövő ősszel kezdi.
Néha, ha kalimpálva lábaival, az asztalon ül, cigarettafüstöt fúj, s élénk, barna szeme csillogva figyel a taps felé: elönt a szeretet, s az asztalt markolom, hogy föl ne ugorjak, torkára ne vessem magam és meg ne fojtsam.
(Kosice – Kassa, 1921. június)