Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1996. március, VII. évfolyam, 3. szám »


Vári Attila

Vári Attila
BODON DIADALA
1989 decemberében, Mikulás után, de még karácsony előtt, szóval olyantájt, amikor már disznóvágások szalmatüzei szokták jelezni a forraltboros délutánok eljövetelét, Ötödik Békai Pál a megszokott törzsasztal helyett, a katolikus temetőőr konyhájában üldögélt.
Jégvirág nélküli vastag pára fedte a tenyérnyi ablakokat, s az urak disznótoros vacsorákról, a hurkák, fősajtok, hólyagba töltött gömböcök ízesítési módozatairól beszélgettek, arról, hogy az abált szalonnát már egyenesen fokhagymás vízben kell-e főzni, vagy úgy az igazi, ha csak meglocsolják fokhagymapéppel, de ez a beszélgetés nem is hasonlított régi kötekedős délutánjaikra. Úgy folytatták a recepteket, ahogy bibliaköri özvegyasszonyok a Szentírás hangos felolvasását.
– Vannak helyek, ahol nemcsak a disznó vérét használják föl, de borjúvérből is készítenek hurkát – kezdte a pedellus, aki, mint mondta –, nyíltan és férfiasan bevallom, ma két héjában sült krumplit és egy szelet szalonnát ettem... – s a beszélgetés közben olyan hangosan korgott a gyomra, hogy már-már szégyellte volna, de a társaság többi tagjai azt hitték, saját gyomruk korgását hallják, s minél éhesebbek lettek, annál inkább fűszerezték a képzeletbeli ázalékokat.
– Miért hívják ázaléknak a disznótorost? – töprengett a sekrestyés, de igazából végig sem gondolhatta a mondatot, mert a hajdani Mesztic fűszerkereskedés hordára kezdett beszélni, s mindenki tudta, hogy nála különösebb ízesítésű ételekről még a pesti Gundel szakácsa sem értekezhetne.
– Amikor az első háború előtt egy olasz kereskedelmi gőzösön szolgáltam, – ilyentájt már a danzigi kikötőben horgonyoztunk, mert mi szállítottuk a szentjános-kenyeret, fügét, datolyát, kókuszreszeléket a poroszoknak – mondta álmodozó hangon, hiszen ott szokott hozzá kedvenc borkorcsolyájához, a füstölt heringhez, s legénykorának zaftos-fűszeres ételei után a danzigi veszteglés napjaiban tanulta meg az aludttejes krumpli másnaposságot oldó élvezetét is. – Egyszóval inkább szárítmányokat szállítottunk, bár Fiuméból Upmál-Bozevics magyar királyi udvari szállító úr kísérletet tett narancs és mandarin exportálására is... Egyszóval Danckában rakodtunk, s az ünnepek előtt a visszaútra rakományért alkudtunk, hát ottan a szárazföldön láttam, hogy levágják a kacsákat, s a vérükből úgy frissiben savanyú levest főznek...
– Gusztus dolga – mondta Ötödik Békai, s valahogy örült is, hogy nem valamilyen ízletes füstölt kacsából készült északi ételkölteményről mesélt a hordár, mert iszonyatosan éhes volt, úgy érezte, hogy már egy évszázada éhezik. Eszébe jutott az első háború isonzói lövészárka, amikor főbe lőtték azt, aki parancs nélkül fel merte bontani a konzerveket.
– Éhes vagyok – mondta ki hangosan, s a többiek, mintha csak ezt a jelet várták volna, sorra panaszolták, hogy mióta nem ettek igazi ételt.
– A feleségem marharépát rántott ki, olyan volt, mintha mosogató rongyot ennék – panaszkodott a pedellus, s már mindannyian türelmetlenül várták, hogy a temetőben lépesvesszővel fogott madarakból elkészüljön az a pástétomféle, amely miatt gőzben úszó tyúkketrecnek tűnt az egész temetőőri lakás. Feketerigó és sármány, veréb és gerle, vegyesen került minden a kopasztóvízbe, s az öregemberek zsibárus zsákjához hasonlatos zsebéből kikerültek a fűszerek, magvak is. Volt az asztalon koreánder- és mustármag, kömény és kakukkfű-morzsalék, gyömbér és zeller, de még olyan ételfesték is előkerült a sekrestyés jóvoltából, amilyennel hajdanában a háziasszonyok a zselatinnal készített gyümölcskocsonyákat színezték.
– Tíz évet adnék az életemből egy jó kis disznótorosért – suttogta Ötödik Békai, s most senkinek sem jutott még csak eszébe sem, hogy megkérdezze, „aztán melyik tíz évedet, azt, amelyik elmúlt, vagy azt, amelyik még nem is biztos”, mert mindannyian pontosan ugyanazt érezték, úgy, hogyha lett volna a Jóisten irodai folyosóján egy szocialista brigádversenyi fölajánlásokat regisztráló vörös-könyv, akkor most összesen hatvan esztendőt jegyzett volna a társaság a lacipecsenyés, véres-hurkás vacsoráért cserében.
– Én amondó vagyok – kezdte nagyon megfontoltan a temetőőr, s látszott, nem egészen biztos a dolgában – én amondó vagyok, hogy valamiért kellene cseréljünk, ki kellene menjünk falura, s valami értéket be kellene cseréljünk egy malackára...
Elcsendesedtek, mert mindannyian a leltárkészítéssel voltak elfoglalva. Mi is lehetne az a féltett kincsünk, amiért cserébe egy falusi ember odaadná egyetlen malacát, hiszen a kollektív gazdaságok még azt sem igen biztosították, hogy kéthárom tyúknál többet tartsanak az emberek...
Ötödik Békai a zsebórájára gondolt. A duplafedelű aranyórára, de nem érezte arányban sem éhségével, sem egy várható malac élősúlyával azt, amennyit neki ért, hiszen Berner Izidor, a fás Berner fia is azt mondta, hogy Izraelben egy évig gondtalanul élne, ha eladná ezt az órát, s a váltóőr emlékeiben meg is jelent annak a napnak az emléke, amikor Rhédeky, a kataszteri földkukacból oldalági örökösödés révén tényleges grófi állományba kerülése után, tíz hold szántót és három hold erdőt ígért, ha az övé lehet az az óra, amelyet Ötödik Békai talán megőrzésre kapott...
Az első háború legelején egy lengyel herceget vittek, talán éppen kivégezni, merthogy orosz kém volt, vagy valami olyasmi, s a kíséret beszállt az állomás épületébe, ahol Ötödik Békai csupán emberségből megetette és megitatta őket, aztán amikor a fűtőházból kiállt a mellékvágányra taszított fogolyszállítmány elé a mozdony, a fiatal herceg Békai zsebébe csúsztatta az órát, amelynek dupla fedele között hártyavékony papírra vetve egy angol hölgy címe volt fölírva, de aki aztán soha nem vette azt a fáradtságot, hogy jelentkezzen a hagyatékért...
– Nem, az órát nem adhatom – mondta Békai.
A sekrestyés otthona teli volt a világ minden fölösleges kacatjával. Múlt századi szertári eszközök, régi latin nyelvű könyvek, missziós útjuk után a katolikus szeretetházban elhalálozott hittérítők ritka keleti fákból készült feszületei, elefántcsont szentségtartói, s csupa olyan érték hevert a szellőzetlen hajdani cellában, amelyekért egy londoni aukción tíz ujjukat nyalták volna a licitálók, de itt egy kis emsét, ártányt, de még egy tömött libát sem adott volna értük senki. Pedig a sekrestyés tudta, hogy páter Albinus az indiai Goából magával hozta Magellán egyik társának ébenfából faragott házioltárát, mely nem egy, de egy egész konda disznónál is többet érne, ha az ember éppen a Ceauşescu elnök nevével fémjelzett Arany Érában élne...
– Hát, ha nálam találnak az urak valamit, amit el lehet cserélni – mondta bizonytalanul, de Békai legyintett.
– Meg van nekik a saját keresztjük – mondta.
A Mesztic fűszerkereskedés hordára egy hajdani nagyúri villa mosókonyhájában lakott, s hosszú élete folyamán nemcsak régenvolt fűszerek és bonbonok dobozait, kidobásra szánt pénztárgépeket, vegyeskereskedési árupolcokat gyűjtött össze, de a ruhafőző üst helyén teljesen hiánytalanul, jó szélre várva, egy külön erre a célra csináltatott félkör alakú asztalfélére szerelve egy hajótörött vitorlás jacht parancsnoki hídjának minden műszere is megtalálható volt – nemesfémből készült körző, platina szögmérő, féldrágakövekkel berakott földgömb...
– Ha eljuthatnék Bécsig, miljómos lennék – mondta, aztán kétségbeesetten zokogta – itt még egy darab hitler-szalonnát sem adnának azért, amim van...
– Hitler-szalonna – mondta a református vártemplom harangozója. – Istenem, hogy utáltam a marmaládét, s most összefut a nyálam, ha eszembe jut, hogy milyen jól éltünk a háború alatt... – arra gondolt, hogy a front átvonulásakor még volt mit dugdosniuk, de mára már éppenséggel semmijük sem maradt.
Ő és a pedellus voltak a legszegényebbek, s mégis a pedellus találta fején a szöget.
– Uraim, a karikagyűrű az egyetlen biztos csereeszköz. Annyi aranyat még szabad tartani, azért nem lehet baj, aztán az is hiánycikk, s nyomor ide, szegénység oda, esküvők voltak és lesznek – mondta, s az asztalra tette karikagyűrűjét. – Kell még egy, s akkor egy párral már kezdhetünk valamit itt valamelyik szomszéd faluban...
Elkészült a pástétomféle is, de senki sem ette túlságosan mohón, már a közelgő disznóvágásra gondoltak, s mintha a két karikagyűrű miatti, majdani boldog pár öröme sugározta volna be őket, a temetőőr kitalálta a HOL és HOGYAN kérdésekre a választ...
– Nem tudom, emlékeznek-é az urak, de volt nekem egy temetkezési vállalatom, igaz, hogy elállamosították, de Bodonban volt egy raktáram is. Az nem jutott eszébe senkinek, s a koporsók, kegyeleti kellékek maradéka most is ott van néhai feleségem szüleinek csűrjében. Így ha Bodonban vennénk egy disznót, azt szekérrel egy koporsóban be lehetne hozni ide a temetőbe, azt hiszem, nincs az istennek az a szekusa, aki itt a ravatalozóban vágott sertést keresne...
Az urak tehát döntöttek, hogy holnap indulnak Bodonba, s ha Isten is úgy akarja, este már friss ázalékok illata lengi be a temetőőri lakást. Már a szerepeket is kiosztották, hogy melyikük a pálinka-, a bor- vagy sörfelelős, s az ízetlen, sőt ehetetlenül száraz madárpástétom mellett már azt is tisztázták, hogy szépen, módszeresen fölfalják az egész disznót. Lesz kocsonyájuk és kolbászuk, füstölt oldalas és sonka, csülök, s arra a két hétre, amíg füstölődik a pácolt húsféleség, addig tokányok és frissen sültek, fasírtok és stefánia-szelet lesz a napi menü.
Kamaszos izgatottsággal váltak el egymástól, s másnap reggel a várost is olyan zsibongónak látták, hogy Ötödik Békai Pál szükségét is érezte, hogy magyarázatot adjon e jelenségre.
– Uraim, ha az ember élményszegényen él, hajlamos feltételezni, hogy másokkal sem történik semmi.
Már Bodonban, a disznóvásár megkötése, az áldomásként elfogyasztott kisüsti szilvapálinka után hallották egy vajda kinézetű, ezüstgombos mellényt viselő öreg cigánytól, hogy kitört a forradalom, Ceauşescu menekül, s akkor, mintegy a hírhozó igazságát megerősítendő, a kakasdi erdőben lévő páncélos támaszpont irányából tankok dübörgését hallhatták.
A temetőőr éppen egy szúette koporsóval bíbelődött, azt akarta valahogy kipofásítani, hogy ne úgy nézzen ki, mintha sírrablók ásták volna ki egy félszáz éves hantból. Avas szalonna bőrével fényesítette, s éppen azt számolgatta, hogy csak a sonkák kimetszése után lehet belehelyezni a disznót, amikor egészen tisztán hallották mindannyian, hogy a város felől gépfegyverek ugatását hozza a szél.
Nem a gépfegyverkattogást hallották, hanem a szelet, ahogy átsüvölt a falu fölött, s a hátán, mint döglött fekete varjakat, hozta az élesen kaffogó sorozatok visszhangjait, s Ötödik Békai, aki már sok háborút megélt, e viharzó szélben mozdulatlan fenyő láttán megértette, hogy nem az orkán zúg, hanem a lövészárkok állóháborújából szuronyrohamra induló sereg üvöltése, hörgése, zihálása jelzi, hogy túl a dombokon, talán éppen a város főterén végső ütközetre szánták el magukat az emberek...
Nyomjelző lövedékeket láttak, s olyan színes rakétákat, amilyenekkel az első háborúban is találkozhattak olyankor, ha a törzs már képtelen volt másként eljuttatni a front minden pontjára a kellő üzenetet.
Hatalmas dörrenés távoli visszhangját érezték, talán a villanyteleppel történhetett valami, mert a faluban elsötétedtek a tévéképernyők, s ha eddig csak sejtették, de nem értették, hogy igazából mi is történik, most saját találgatásaikra utalva tudták, hogy a forradalmat egyetlen nap alatt önmagukban kell megvívniuk; hogy a győzelem vagy a diktátor véres bosszúja attól függ, hogy elég erősek lesznek ők hatan (de egyenként önmagukba szállva), hogy elképzeljék, mi is lesz itt, ha öszszeomlik a rendszer...
A disznó lassanként készült az útra, de az öregek úgy döntöttek, hogy éjszakára a faluban maradnak, mert hiszen forradalom ide vagy oda, nem szerették volna, hogy idegenek zabálják föl a disznót, s ha már maradásra szánták magukat, a temetőőr úgy gondolta, mint félig-meddig házigazdának, mégiscsak neki kell gondoskodnia arról, hogy legyen kenyerük, legyen ahol lehajtsák fejüket...
– Ne haragudjon az úr, de mi ezt a pénzt itt már most nem fogadjuk el – mondta az asszony, aki a kenyeret meg a bort hozta, s aztán nyomatékosan hozzátette – a szállásért se tessenek ilyen lejjel fizetni...
– De hát más még nincsen – próbált érvelni Ötödik Békai, de az asszony leintette.
– Uram, itt nálunk még van pengő és osztrák korona, olyan ház is van, ahol még Kossuth-bankót is őriznek. Mi azért a pénzért mindig valamit adtunk... Inkább írjanak elismervényt, hogy húsz tojás ára értékben kenyeret hoztam, öt tojás ára értékében vereshagymát, aztán két tojás ára káposztacikát.
A temetőőr papirost keresett, s az egyik félkészen korhadozó koporsóban szomorújelentések nyomdai csomagolású tömbjeire bukkant.
Kivett egy lapot, s a gyászkeretes papírra, közvetlenül a Mély fájdalommal taudatjuk után, oda, ahová kézzel szokták beírni a halott nevét, egy tintaceruzával beírta, hogy huszonhét tojás érték..., aztán azután a rész után, hogy Temetése folyó hó, beírta az aznapi dátumot, s a gyászoló család után saját kezű aláírását, s mert a nyomtatványok közül előkerült hajdani cégének pecsétnyomója is, egy kétfelé vágott krumplit tintaceruzájával addig kenegetett, amíg párnaként nem használhatta, s akkor az adósságlevél aljára odanyomta a körbélyegzőt: Gergely és Tsa. Temetkezési Vállalat.
– Ez igen – mondta elismerően az asszony. – Így, ilyen pecsétes elismervényért reggelire tejeskávét is kaphatnak.
*
Eltelt az éjszaka, és semmi hírük sem volt, azok, akik előző nap bementek a városba, vagy nem tudtak, vagy nem akartak hazajönni, s Ötödik Békai azt javasolta, hogy kezdjék meg a disznó feldolgozását, különben még a nyakukra romlik szalonna és hús, nem is beszélve arról, hogy a véres-májas hurkával sem lehet ítéletnapig várni, így aztán a gyászjelentések jóvoltából igazi nagyüzemmé lépett elő a hajdani koporsóraktár-csűr. Mély fájdalommal tudatjuk disznóbélhúrolás és tepertyűdarabolás harmincöt tojás-érték Temetése folyó hó só és fokhagyma 30 tojás érték és alatta a Gergely és Tsa Temetkezési Vállalat.
Már éppen százötven tojás-értéknyi adóslevelet állított ki a temetőőr, amikor befutott a falu főútjára az az autó.
Hatalmas fekete kocsi volt, s még a katonaviselt férfiak sem igen tudták, hogy honnan jöhetett, mert a hűtőjére szerelt zászlótartón fehér zsebkendő lobogott, s a hátán is ismeretlen ország rövidítését olvasták: CD.
Ez Kanada – mondta a sekrestyés, de pillanatok alatt kiderült, hogy az Amerikai Egyesült Államok kereskedelmi tanácsosa ül a szárazföldi cirkáló hátsó ülésén. Nem volt benzinjük, s már második napja nem ettek, úgyhogy a meglepetéstől és örömtől azt sem tudták, mit tegyenek, amikor a Mesztic fűszerkereskedés hordára első háború előtti időkben tengerészkocsmákban fölszedett angolságával elmagyarázta, hogy itt minden jóban részesülhetnek, de Ceauşescu-féle lejjel itt már nem lehet fizetni...
*
Hónapokkal később a törzsasztal tagjai megtudták, hogy az USA kereskedelmi tanácsosa Bodonban fölvásárolta 5-10 dollárért az adósleveleket, s hogy nem tart igényt arra a hetvenöt dollárra sem, amelyről pedig pecsétes gyászjelentést is kiállítottak, hiszen a tanácsos úr a száz dollárból csak 25 USA dollár értékben fogyasztott, s így Ötödik Békai javaslatára adóslevelet írtak Mély fájdalommal tudatjuk Hetvenöt USA dollár, azazhogy 15x75 tojás-érték Temetése folyó hó amennyiben más pénznemben kérné A gyászoló család 1989. december 21-én. Gergely és Tsa. Temetkezési Vállalat.
1990 nyarának beálltáig még legalább hatvan amerikai érkezett, többnyire követségi alkalmazottak, nem akartak semmit venni, csak úgy adtak száz dollár hitelt, s cserébe gyászjelentéses elismervényt kértek.
– Istenem – mondta Ötödik Békai Pál nyugalmazott vasúti váltóőr. – Ki hitte volna, hogy egyszer még az erdélyi magyarok legkeményebb valutája a szomorújelentés lesz... Csak aztán...
– Nehogy azt várják – aggodalmaskodott a temetőőr –, hogy aztán minden elismervényhez tartozzon is egy-egy magyar halott...


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék