ďťż

William Shakespeare
Szonettek

15
Egy rĂśpke percig tĂźndĂśkĂśl csupĂĄn
Minden, mi sarjad és nő, jól tudom.
Minden darab csillag-parancs utĂĄn
Igazodik e roppant szĂ­npadon,
Az embert ĂŠs nĂśvĂŠnyt egyazon ĂŠg
Serkenti s fojtja el kĂśzĂśmbĂśsen:
Ifjan nedvtől duzzad, delén kiég,
Dicsőségének nincs emléke sem.
Szép ifjúságodat e rémítő
KĂŠpek mĂŠg sokkal dĂşsabbnak mutatjĂĄk,
De ott munkál már romlás és idő,
Hogy szennyes ĂŠjre vĂĄltsĂĄk tiszta napjĂĄt;
Azért, amit az idő elrabolt,
Szerelmem Ăşj s Ăşj ĂŠlettel beolt.

18
Mondjam: olyan vagy, mint egy nyĂĄri nap?
Az nem ily bĂĄjos ĂŠs nem ily szelĂ­d:
A durva szĂŠl mĂĄjus rĂźgyĂŠre csap,
S a nyĂĄr bĂŠrlete gyorsan letelik;
Az ĂŠg szeme is perzsel ĂŠs vakĂ­t,
Majd elborul aranya odafent;
Szépet a széptől gyakran elszakít
Vak vĂŠletlen vagy termĂŠszeti rend;
De tőled soha nem múlik a nyár,
Nem veszted el szĂŠpsĂŠged birtokĂĄt,
Nem vet rád árnyat kérkedő halál,
Örök dalokban élsz és nősz tovább:
AmĂ­g ember lĂŠlegzik s lĂĄt a szem,
Él versem, s így nem halhatsz meg te sem.

23
Mint Ăźgyetlen szĂ­nĂŠsz, ki belesĂźl
Kis szerepĂŠbe, olyannyira fĂŠl,
Vagy mĂŠregzsĂĄk, ki szĂśrnyen feldĂźhĂźl,
S túltengő erejétől elalél,
Hitetlenségtől tartva elfelejtem
A szerelem szép külsőségeit,
És úgy tűnik tán, hogy gyöngül szerelmem,
Önsúlya úgy reánehezedik;
KĂśnyvem legyen heroldja, kĂśvete,
Ki nĂŠmĂĄn szĂłl beszĂŠdes szĂ­vemĂŠrt,
Szerelmet ĂŠs jutalmat kĂśvetel,
Nagyobbat, mint nyelvem valaha kĂŠrt.
Tanuld, mit mond a nĂŠma szerelem;
Ki szeret, szemmel is hall, kedvesem.

25
Akit pĂĄrtolnak fent a csillagok,
DĂ­szĂ­tse bĂźszke rang ĂŠs ĂŠrdemĂŠrem;
A sors nekem ilyent nem juttatott,
A szeretet ĂśrĂśmĂŠvel beĂŠrem.
UralkodĂłk kegyence tĂźndĂśkĂśl,
Mint tĹązvirĂĄg, mĂ­g Nap tĂźzel felette;
Ám dicsősége önmagába dől:
ElĂŠg egy homlokrĂĄnc, ĂŠs eltemette.
A híres hős, sok bajt látott vitéz,
Ezerszer győzött bár, egyszer veszítsen,
Az érdemek könyvéből törlik, és
Nagy tetteinek mĂĄr emlĂŠke sincsen.
A boldogsĂĄg ez: szeretek s szeretnek;
Ezt fel nem adnám, ebből ki se vetnek.

29
Ha vilĂĄg ĂŠs szerencse nem kegyel,
És elárvultan, kiverten nyomorgok,
HiĂĄba jajgatok az ĂŠgre fel,
S magamat lĂĄtva, ĂĄtkozom a sorsot,
Irigylem azt, aki tĂśbbet remĂŠl,
Kit barĂĄtok kĂśrnyeznek lelkesen,
Ki Ăźgyesebb, vagy tĂĄgabb kĂśrben ĂŠl,
Mindazt, miben nem telhet ĂśrĂśmem Mikor magam mĂĄr szinte megutĂĄlom,
Te jutsz eszembe, ĂŠs lelkem, az ĂĄrva,
(Mint kis pacsirta a hajnali tĂĄjon)
Himnuszt rĂśpĂ­t fel az ĂŠg kapujĂĄra:
Szerelmed mint emlĂŠk is annyit ĂŠr mĂŠg,
Hogy sorsot egy kirĂĄllyal sem cserĂŠlnĂŠk.

42
Ó, nem az bánt csupán, hogy ő tiéd,
Bár őszintén szerettem, mondhatom;
Hogy te ĂśvĂŠ vagy: ehhez semmisĂŠg
Az elvesztĂŠse, ez furdal nagyon.
Kedves kĂ­nzĂłim, Ă­gy vĂŠdlek szĂ­vemben:
Szereted őt, mert én is szeretem,
És én érettem csal meg ő is engem,
EltĹąrve, hogy barĂĄtomĂŠ legyen.
Ha elvesztlek, megkap a szeretett nő,
S barĂĄtomnak jut, amit benne vesztek;
Ám kettő vész, egymásra lelt a kettő,
Érettem raknak rám ilyen keresztet,
De ĂśrĂśm ez, hisz egy vagyunk te s ĂŠn,
Így hát szerelme egyedül enyém.

50
Felőrli ez az utazás a lelket,
Mert hogyha fĂĄrasztĂł utam bejĂĄrom,
A pihenĂŠs, az ĂĄgy azzal keserget,
Hogy sok mérföldre van tőlem barátom.
Lankadtan bandukol cĂŠlom felĂŠ
A lĂł alattam, csĂźggedten cipel
BĂşm terhĂŠvel, mint hogyha sejtenĂŠ,
Milyen fájdalmas tőled jönni el;
Ha vĂŠknyĂĄt dĂśfkĂśdĂśm ĂŠs vĂŠre hull
A sarkantyĂştĂłl, ez sem sĂźrgeti,
Panaszosan felnyĂśg csak vĂĄlaszul,
S jobban fĂĄj, mint a sarkantyĂş neki,
Mert rĂĄĂŠbreszt, amint fĂźlembe horkan:
Üdvöm oda, előttem bú s a por van.

52
Gazdag vagyok, kinek kulcsa van ĂŠkes
LĂĄdĂĄjĂĄhoz, mely kincseket takar,
De nem bĂĄmulja folyton, hogy az ĂŠdes
GyĂśnyĂśrĹąsĂŠg ne kopjĂŠk el hamar.
EzĂŠrt oly ritkĂĄk az Ăźnnepnapok,
S oly fĂŠnyesek: mind Ăşgy szĂłrĂłdik el
Az ĂŠv sorĂĄn, mint nyaklĂĄncon ragyog
Egy-egy nemes kő, ritka szoliter.
Így őrzi az idő is bájadat,
Elrejti, mint ruhĂĄt a ruhatĂĄr,
Hogy szent ĂśrĂśm legyen a pillanat,
Mikor feltĂĄrja, mit magĂĄba zĂĄr.
Áldott vagy, mert szÊpsÊged dråga cÊl:
Kinek jut, boldog, kinek nem, remĂŠl.

54
A szĂŠpsĂŠget sokkal szebbĂŠ fokozza
A dĂ­sz, amit a szĂ­v hĹąsĂŠge ĂĄd;
MĂŠg szebbnek tĹąnik a rĂłzsa pirossa,
Ha megĂŠrezzĂźk ĂŠdes illatĂĄt.
A vadrĂłzsĂĄn ĂŠppoly tĂźzes a szĂ­n,
Mint a parfőmös kerti rózsaszálon,
Éppoly csábítón ring tövisein,
Ha bimbĂłja ĂĄlarcĂĄt veszti nyĂĄron;
De mert ez mind Ăźres, lĂŠlektelen,
Csak ĂŠl ĂŠs elhervad rĂŠszvĂŠtlenĂźl,
MagĂĄba hal. A kedves rĂłzsa nem:
HoltĂĄba is szelĂ­d illat vegyĂźl.
Ha megrabolja szĂŠpsĂŠged a tĂŠl,
HĹą szĂ­ved illata versemben ĂŠl.

55
Sem mĂĄrvĂĄny, sem kirĂĄlyok szĂ­narany
EmlĂŠke versemet nem ĂŠli tĂşl;
Szebben ragyogsz e vers soraiban,
Mint kő, mely az idő szennyébe fúl.
HĂĄborĂş rombol szobrot, vĂĄrakat,
És tőből tép ki épületcsodákat,
De sem Mars kardja, sem tĹązĂĄradat
A te élő emlékednek nem árthat.
HalĂĄlon, irigy feledĂŠsen ĂĄt
Bizton lĂŠpkedsz Ăşj ĂŠs Ăşj nemzedĂŠkek
Szeme előtt, magasztal a világ,
MĂ­g elkĂśvetkezik a vĂŠgĂ­tĂŠlet.
AmĂ­g a nagy nap nem lĂĄt Ăşjra ĂŠbren,
Versemben ĂŠlsz, s szerelmesek szemĂŠben.

60
Mint hullĂĄmok a kavicsos fĂśvenyre,
A vĂŠg felĂŠ Ăşgy futnak perceink,
Helyet cserĂŠlnek egyet sem pihenve,
EgymĂĄs nyomĂĄban nyomakodva mind.
Kisarjad a nĂśvĂŠny, fĂŠnnyel tele,
De hogy megérik s daliásra nő,
KajĂĄn sĂśtĂŠt kel harcra ellene,
Ajándékát felrúgja az idő,
Az ifjĂşsĂĄg friss dĂ­szeit letĂśrli,
A szĂŠp arcon barĂĄzdĂĄkat hasĂ­t,
Felfal mindent, mi jĂł, nem ĂĄllja fĂśldi
Erő kaszájának csapásait.
De versem áll, kezétől nem remeg,
És őrzi a jövőben híredet.

61
Azt akarod, hogy kĂŠped tartsa nyitva
Gyötrő éjen nehéz szemhéjamat?
Azt kĂ­vĂĄnod, fĂŠlĂĄlmom megszakĂ­tva
Árny-hasonmåsaid gúnyoljanak?
ElkĂźldted hozzĂĄm szellemed, avĂŠgett,
Hogy kikĂŠmleljen, mint a vadlesen,
SzĂŠgyent talĂĄljon bennem, renyhesĂŠget,
S fĂŠltĂŠkenysĂŠgre jĂł okod legyen?
Ó, nem, szeretsz, de mégsem oly nagyon,
SajĂĄt szerelmem, az tart ĂŠbren engem,
HĹą szerelmemnek nem kell nyugalom,
Miattad játszom őrt az éji csendben.
Érted virrasztok, míg máshol vagy ébren,
Távol tőlem, más szívek közelében.

66
FĂĄradt vagyok, sĂ­r bĂŠkĂŠjĂŠre vĂĄgyom:
Itt koldussorsra szĂźletik az ĂŠrdem,
És senkiknek jut minden a világon,
És csúfság tárgya tiszta hit, szemérem,
És rozsdát látnak arany becsületben,
És szűz erényből loncsos szajha lesz,
És gyalázatra jut a feddhetetlen,
És az erőre béklyót kacska tesz,
És megköti a nyelveket a Rend,
És doktor Tökfej lett a fő okos,
És egyszerű most együgyűt jelent,
És rabjává teszi a jót a rossz.
FĂĄradt vagyok, mennĂŠk is mit se vĂĄrva,
Csak szerelmemet ne hagynĂĄm magĂĄra.

68
Így arca múlt idők rajzolta ábra,
Mikor virĂĄgkĂŠnt ĂŠlt ĂŠs halt a szĂŠp,
Nem volt szĂźksĂŠge fattyĂş cicomĂĄkra,
Az élő orcán nem volt helye még,
A holt arany fĂźrtjĂŠt, a sĂ­r jogĂĄt,
MĂŠg nem fosztotta ki egy tiszteletlen,
Hogy mĂĄs fejĂŠre kĂśltĂśztesse ĂĄt,
És gyapjával más férfi tetszelegjen:
A rĂŠgi korhoz mĂĄig hĹą maradt,
Mely még őszinte volt és dísztelen,
MĂĄs zĂśldjĂŠvel nem hazudott nyarat,
Nem hamisĂ­tott mĂşlttal szebb jelent;
A termĂŠszet mintĂĄja: a rabolt
SzĂŠpsĂŠg hadd lĂĄssa, hogy egykor mi volt.

73
Az ĂŠvszakot lĂĄtod bennem, barĂĄtom,
Mikor megsĂĄrgult, ĂĄrva levelet
Hallunk zĂśrĂśgni fĂĄzĂł, puszta ĂĄgon
Az elhalt, ĂŠdes madĂĄrdal helyett;
A fĂŠlhomĂĄlyt, mit az alkony lehel,
Mikor a Nap nyugat felĂŠ leszĂĄllt,
S amit az ĂŠj lassan magĂĄba nyel,
CsĂśndjĂŠt vetvĂŠn mindenre, fĂŠlhalĂĄlt;
A pisla lĂĄngot lĂĄtod izzani,
Mit ifjĂşsĂĄga hamvĂĄbĂłl csiholt,
Halottas ĂĄgyĂĄn ĂŠpp az oltja ki,
Mi ĂŠlesztette, tĂĄplĂĄlĂŠka volt.
Erősödik szerelmed, látva ezt,
A tĂĄvozĂłt hogy mĂŠg jobban szeresd.

75
Az vagy nekem, mi tĂĄplĂĄlĂŠk a testnek,
Mezőnek a tavaszi záporok;
KĂźszkĂśdĂśm ĂŠrted, lelkem fĂĄjva reszket,
Mint zsugori, ki pĂŠnzĂŠn kuncorog:
Hol ĂśrĂśm rĂĄzza, hol meg fĂŠlelem,
Hogy meglophatjĂĄk sanda tolvajok;
Olykor szeretnĂŠm, maradj csak nekem,
Majd mutogatnĂĄm, kincsem mint ragyog.
NĂŠha betĂślt szĂŠpsĂŠged jĂłllakĂĄsig,
S egy pillantĂĄst sĂłvĂĄrgok azutĂĄn;
Nincs mĂĄs gyĂśnyĂśrĂśm, lelkem mĂĄst nem ĂĄhĂ­t,
Mint amit tőled kaphatok csupán.
Így vált naponta szívem és eszem,
Torkig lakom, mĂĄskor meg ĂŠhezem.

95
Mily szĂŠp benned a szĂŠgyen is, te boldog,
Mely Ăşgy mocskolja bimbĂłzĂł neved,
Mint illatos rĂłzsĂĄt a ragyafoltok:
A vĂŠtkek leple mily ĂŠdes lehet!
A kajĂĄn nyelv, ha napjaid mesĂŠli,
És mulatságaidban kéjeleg,
AmĂ­g ĂłcsĂĄrol, kĂŠnytelen dicsĂŠrni,
Neved kimondva mĂĄr ĂĄldĂĄst rebeg.
Ó, milyen pompás kastélyban lakik
A bĹąn, amely tebenned vert tanyĂĄt,
Hol szĂŠpsĂŠg fĂĄtyla rejti foltjait,
S gyĂśnyĂśr minden, mit ember szeme lĂĄt!
VigyĂĄzz, szĂ­vem, nagy szerencsĂŠd veszĂŠlyes:
Kicsorbulhat a kĂŠs, bĂĄrmilyen ĂŠles.

97
Rideg tél volt az élet tőled messze,
Ki az iramlĂł ĂŠv ĂśrĂśme vagy!
Sivár tájtól, sötétségtől övezve
Borzongatott a decemberi fagy.
Nyár volt pedig e megcsúszott idő,
A termő, dús augusztus úgy viselte
A tavasz kéjes terhét, mint a nő
Holt fĂŠrje emlĂŠkĂŠt, mĂŠhĂŠbe rejtve;
De ĂĄrvĂĄk remĂŠnyĂŠnek tĹąnt a nyĂĄr
Bősége mind, apátlan megraboltnak:
A nyĂĄr ĂśrĂśme csak jĂśttĂśdre vĂĄr,
Ha távol vagy, madarak sem dalolnak –
Vagy oly bĂşsan, hogy sĂĄpad a levĂŠl
És megremeg, úgy érzi, itt a tél.

127
A feketĂŠt nem dicsĂŠrtĂŠk soha,
Vagy szĂŠpnek nem neveztĂŠk semmikĂŠpp;
De lĂĄm, a szĂŠpsĂŠg ĂśrĂśkĂśse ma,
És fattyúként szégyenkezik a szép.
A termĂŠszet rablĂłk prĂŠdĂĄja lett,
KĂślcsĂśnvett kĂŠppel szĂŠpeleg a rĂşt,
A szĂŠpsĂŠg nem kap szentĂŠlyt, sem nevet,
MegcsĂşfoljĂĄk, vagy koldusbotra jut.
Így hát a kedves szeme s haja is
Hollósötét: azért van arca gyászba’,
Ki nem szĂźletett szĂŠpnek ĂŠs hamis
SzĂŠpsĂŠggel most a teremtĂŠst gyalĂĄzza;
De gyĂĄsza oly csodĂĄs, hogy semmi kĂŠtsĂŠg,
Minden nyelv azt kiĂĄltja: Ez a szĂŠpsĂŠg!

129
A Szellemet mocsokba szĂłrni el:
AktĂ­v gyĂśnyĂśr; de mĂĄr enĂŠlkĂźl is
Átkos a kÊj, aljas, gyilkos, mivel
Szilaj, kegyetlen, fĂŠktelen, hamis;
UtĂĄlod nyomban, hogyha ĂŠlvezed,
Őrjöngve hajszolod – de jaj, hamar
ŐrjÜngve gyŹlÜlÜd, mint kivetett
CsalĂŠtket, mit ha elnyelsz, megzavar.
Kergesd, kutasd, vagy mĂĄr tiĂŠd legyen:
ŐrßltsÊgekre ingerel vadul;
PrĂłbĂĄld ki: ĂĄldĂĄs, aztĂĄn gyĂśtrelem,
A sĂłvĂĄrgott Ăźdv ĂĄlommĂĄ fakul.
Mindenki tudja ez – bejárja mégis
A menny ĂştjĂĄt, amely poklok felĂŠ visz.

130
A kedvesem szemĂŠben nem Nap ĂŠg,
És ajkánál pirosabb a korál.
FehĂŠr a hĂł - hĂĄt melle mĂŠrt sĂśtĂŠt?
Haja merő fekete drótfonál.
Láttam rózsát, fehéret, pirosat –
ArcĂĄn nem feslik ily virĂĄgkehely,
És van bizony üdébb és finomabb
Illat is annál, melyet ő lehel.
Örömmel hallgatom szavát, noha
Sokkalta szebb, tudom, ha zene szĂłl;
Istennő hogy’ jár, nem láttam soha –
A kedves csak a fĂśldĂśn gyalogol.
De szeretem őt éppúgy, mint aki
Hazug hasonlattal tĂśmjĂŠnezi.

138
Ha kedvesem hűségéről gagyog,
Hazudik nyilvĂĄn, mĂŠgis elhiszem:
Gondolja csak, naiv ifjonc vagyok,
JĂĄratlan a vilĂĄg cseleiben.
BĂĄr tĂşl jĂĄrok mĂĄr ĂŠletem javĂĄn,
Ifjúnak tart – magam így áltatom,
Hajlok csalĂĄrd szavĂĄra ostobĂĄn,
Hamiskodunk hĂĄt mindkĂŠt oldalon.
Igazat szĂłlni mĂŠrt nehĂŠz neki?
S mĂŠrt hallgatom el ĂśregsĂŠgemet?
A szerelmet a lĂĄtszat ĂŠlteti,
Szerelmes vĂŠn korĂĄt nem vallja meg.
Ámítjuk egymåst, hazugsågban Êlßnk,
Mert hĂĄjjal kenegeti gyĂśngesĂŠgĂźnk.

144
KĂŠt szerelmem keserĹąsĂŠg s vigasz;
KĂŠt szellem kĂ­sĂŠrt bennem szĂźntelen:
JĂł angyalom egy fĂŠrfi, szĂŠp s igaz,
Gyászszínű nő az ártó szellemem.
Hogy gyehennĂĄra vessen e boszorka,
Ellopná angyalom szemem elől,
MegrontanĂĄ a szentet, ĂŠgi-forma
LelkĂŠt sĂśtĂŠt tĂźzĂŠvel dĂşlva fĂśl.
Hogy ĂśrdĂśggĂŠ vedlett mĂĄr angyalom,
Nem mondhatom, szĂ­vem csak sejtheti,
Mert egyĂźtt vannak, ĂŠs fĂŠlek nagyon,
Az angyalt poklok lĂĄngja perzseli.
KĂŠtsĂŠgek kĂśzt gyanĂ­tom a valĂłt:
A rossz angyal elĂŠgeti a jĂłt.

147
Szerelmem forrĂł lĂĄz, sĂłvĂĄr s duhaj,
Az kell neki, mitől lelkem beteg,
Azt falja, mitől egyre nő a baj,
Romlott ĂŠtvĂĄgyĂĄnak Ă­gy hĂ­zeleg.
Szerelmem orvosa, az ĂŠp eszem,
Mivel nem tartom meg tanĂĄcsait,
Elhagy, s kĂ­nlĂłdom most keservesen.
A vĂĄgy: halĂĄl, itt gyĂłgyszer nem segĂ­t.
Nincs gyĂłgyulĂĄs, az ĂŠsz mĂĄr oda rĂŠgen,
TĂŠboly fĹąt, nyugtom nem talĂĄlhatom,
Őrßltre vall gondolatom, beszÊdem,
A valĂłsĂĄgtĂłl megfutok vakon.
Mert szépnek, fényesnek tartottalak –
De ĂŠjsĂśtĂŠt, pokolfekete vagy.

150
Mily erőtől kapod erőd vajon,
Hogy szĂ­vem kedv szerint formĂĄlhatod,
Hogy sajĂĄt szemem meghazudtolom,
S leesküszöm az égről a Napot?
A galĂĄdsĂĄgnak ily hatalma van,
Hogy tetteidben lĂŠgy bĂĄrmily gonosz,
BĹąvĂŠszkĂŠnt megcsalod szegĂŠny agyam,
És jónak tűnik benned mind a rossz?
Mitől van, hogy annál jobban szeretlek,
MinĂŠl inkĂĄbb gyĹąlĂślni van okom?
Ó, bár szeretem azt, mit annyi megvet,
Te csak ne vess meg ezen a jogon.
Szeretlek - ĂŠs ha ki sem ĂŠrdemelted,
AnnĂĄl inkĂĄbb megĂŠrdemlem szerelmed.

JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordítása