Reinkarnáció
Végül is és tulajdonképpen: én nem ismerem Szász Lászlót, jóllehet egy időben jártunk egyetemre, talán ugyanazon a menzán étkeztünk, talán kereszteztük egymást egy-két hábén, talán néhányszor el-elvitatkozgattunk, az ő vérmérséklete szerint inkább elbeszélgettünk egymással, aztán ő elment valahová tanítani, aztán én is elmentem valahová tanítani, aztán szem elől tévesztettem (tévesztettük egymást), aztán – most kezdem, vagy talán akarom (?) hinni – „üzent” nekem néhány recenzióban... Mondhatni tipikus, mert (?) hétköznapi diáksorsok: egy ideig a tudomásulvétel halovány jeleivel futnak egymás mellett, aztán egy más életmezőben folytatódnak úgy, hogy még csak igazából el sem térnek egymástól, csak vannak, léteznek, tengnek-pangnak egymás számára.
Végül is és tulajdonképpen: én kamaszkorom óta ismertem Székely Jánost, ugyanabban a városban éltünk, mely nekem szülővárosom, neki „elmúlása városa” lett, ugyanabba a szerkesztőségbe „jártunk”, Ő ott dolgozott, immár fölmérhetetlenül nagy íróként, én meg odatántorogtam szinte még kamaszpattanásosan virítani és hepciáskodni, s kocsmáink is úgy voltak mások, hogy Ő nem kocsmázott... De időnként, nem túl gyakran, üzent nekünk egy-egy remekműben. Még szerkesztőm sem volt, mert én nem írtam verseket, s most akár boldognak is érezhetem magam, amiért nem neki kellett visszautasítania zsengéimet. Így ment ez valami másfél-két évtizedig, szívélyes köszönőviszonyban, aztán egy különös, véletlen Kolozsvár-alkonyi találkozásunkat követően, amikor mindkettőnket meglegyintett a transzcendens világok sejtelme (s amit ízléstelenül sokszor – kétszer – meg is írtam), egy csapásra barátok lettünk, ami annál is furcsább, hogy mindketten nehezen barátkozó emberek voltunk, igen kevés baráttal, annál több gyanakvással. Talán annyiban hasonlítottunk mi ketten, hogy nem tartottuk soha túlságosan sokra az embereket, még kevésbé az emberiséget, s a bevett divattól eltérően nem voltunk derűlátók, s ezt nem is terjesztettük magunkról. De valahányszor ellátogattam szülővárosomba, az MB-nél és GGY-nél tett egyre ritkuló látogatásaimért bő kárpótlásként gyakrabban és hosszasabban időztem SzJ-nél, halk illogatás és sűrű dohányfüst, meg a rám nemigen jellemző nyugodt, okfejtő viták közepette, hogy végül már úgy jártam hozzájuk (nyugodj békében Te is, Varró Ilona!), mint haza. Aztán „sorsfonalunk” szerteszálazott; így történik ez időnként a halandókkal, s én, a kereszténységet soha nem „ápoló”, éppen csak megkeresztelt református azt sem hihetem, hogy valaha, valahol találkozhatik még két barát, miután az egyiket már elcsábította az öröklét. Kapcsolatunk szemérmes volt, a gyászban sem tagadhattam meg magunkat. Vásárhelyből azóta kiloptak számomra egy Székely Jánosról el sem nevezett Székely János-utcát, mely már nem csupán csendes, de emlékházával egyetemben üres, puszta is, csak a fegyőrök vigyázzák a toronyból a hallgatag rabokat.
Végül is és tulajdonképpen: évekkel a halála után üzent nekem Székely János. Furcsa, kissé fellengzősen szólva „síron túli” ez az üzenet, a legváratlanabb módon ért el engem. Ha elfogadjuk, hogy a stílus maga az ember, akkor a „stíluskísértés” az íróember reinkarnációjaként is fölfogható, nemde, barátaim?! Székely János – fanyarkás kvázi-humorra „véve a figurát” –, mint minden valamirevaló kísértet, kiválasztott magának egy férfiút az élők közül, s mert életében is kiváló ízlésről tett tanúbizonyságot, így hát egy másik dimenzióban sem tagadhatta meg önmagát. Az okkultizmus játékszabályai szerint „kibérelte” üzenete számára Szász László tanár urat, hogy az végrehajtsa utolsó utáni akaratát. Szász László pedig nem is tehetett mást: jó médiumként teljesítette a rárótt feladatot. Úgy is mondhatnám – s bizony, ezzel nem kisebbítem én Szász László érdemeit! –, hogy Székely János megajándékozta Szász Lászlót egy remekművel, amely messze túlnőtte a pályázat^* által meghatározott igényszintet, azt az elvárást, mely szerint elég egy jó apokrif novellát írni valaki halott nagyságról. Szász László elbeszélése nem apokrif, nem több és nem is kevesebb annál – hanem valami egészen más. Valami olyasféle írásmű, amire sem a szerkesztőség, sem az olvasó, sem én nem számíthattunk. Meghökkentő, mint bármelyik remekmű, mint mondjuk a Soó Péter bánata, s már csak azért is, mert egyéni megmódolásában másként-ugyanaz. A tudat- és személyiségmegkettőzés bravúrját tetézi az azonosulásban a teljes önazonosság megteremtésével, elnyerésével, azzal a kegyelmi állapottal, mely csupán keveseknek adatik meg. Székely János és Szász László között a „viszony” sajátságos: Szász László egyáltalán nem parafrazálja Székely Jánost, hanem a Székely János szemével figyeli, elemzi önmagát, s a túlélő szemével láttatja úgy a távozottat, ahogyan az mindig is értékelte a saját gyarlóságait. Két ember hasonló gyarlósága egyazon stílusjegyek erőtereiben minősül át nappali kísértetjárássá; talajmenti megfogalmazásunkat híva segítségül, a tökéletes ozmózisnak, más „látószögből szólva”, a tökéletes mimikrinek lehetünk tanúi. S mégis van egy paradoxon ebben az írásban: hogy míg az elbeszélés során Székely János és Szász László egymással felesel, egyben igazat is ad egymásnak, hiszen Niels Bohr óta jól tudjuk: Contraria non contradictoria, sed complementa sunt.
Ha azt akarnám elmesélni, miről szól ez az elbeszélés, éppúgy meggyaláznám ezzel, mint mondjuk a Háború és békét egy lapos szinopszisban. Mert az elbeszélés a hatalom kiszámíthatatlan vagy nagyon is kiszámítható erőtereiben vergődő közember kiszolgáltatottságáról szól, arról, hogy az előre nem látható események miként „teszik haza” az ököljogállam polgárát, az előrelátható, a kiszámítható fejlemények hogyan fojtogatják hétköznapjait, hogy miként lappang még az előreláthatóban is valamely „ínyencségnek” szánt plusz-meglepetés, hogy a bukott lakájból miként szül a közvélemény mártírt, akinek most és visszamenőlegesen is igaza van, ugyebár, hogy miként él együtt, egymásban békésen vagy békétlenkedve a gyanútlan, úgymond lóvá tett áruló az előre eltervezetten megalkuvó vagy cinikus árulóval, hogy hogyan találkoznak egymástól látszólag teljesen elütő jellemek sorsvektorai végzetszerű helyzetekben egy szellemi szférában tetten ért, megragadott, átfordított társadalmi grand-guignolban, hogy a hatalom célja immár nem az, hogy egyszerűen megsemmisítsen, hanem hogy bevonja a saját kivégzésébe magát az áldozatot is (lásd: Kafka), ezzel győzvén meg a kivégzés szemlélőit arról, miszerint minden áldozat bűnös is egyben, megteremtvén az elviselhető közérzethez olyannyira szükséges ellenségképet (lásd még: francia forradalom); arról szól, hogy ha a többség igazsága érvényesül, még nem biztos, hogy nem az eltiport egyénnek van igaza, s viszont; és arról is, hogy ha mindenkinek igaza van, attól még nem biztos, hogy éppenséggel valakinek is igaza lehessen, de ha senkinek sincs igaza, akkor bizonyosan senkinek nincsen igaza, de talán még ez sem annyira bizonyos... Arról is szól persze, hogy az ember(i)ség erkölcsös túlélésének egyetlen módja a tolerancia lenne, de az emberek nemigen akarnak élni ezzel, s ha valaki mégis ennek jegyében él, akkor igen hamar megtapasztalja: a tolerancia útja a gyűlölet vadonjában teljességgel járhatatlan – csakhogy akkor már késő. Minderről szól Szász László írása, és sok mindenről szól még, s talán e sok minden ellenkezőjéről is. Talán arról is szól, hogy a bölcs ember nem mindig becsületes, de a becsületes ember aztán igen ritkán bölcs is a mi társadalmunk erkölcsi normáinak szorításában. Meg arról is szól egy kicsit, hogy a világegyetem filozófiailag meghirdetett egy-sége nem egyéb siratóéneknél, mely a szerteszaggatott egység fölött jajong. Végezetül pedig arról, amit szavakkal még csak nem is sejtet, de ami ennek meg a hasonló írásoknak elorozhatatlan jótulajdonsága: hogy a rangos esszeisztikus próza az, amelynek minden kitételével lehetne vitatkozni, de nem szabad, nem érdemes, mert istenkísértés – a mű elleni vétek, hiszen apophtegmái szilárdan jellem- és helyzetmeghatározottak.
Végül is és tulajdonképpen: Szász Lászlót csak egyetlen ponton lehet megcáfolni: amikor a Székely János jól ismert modorában azon morfondírozik, hogy írása nem kerek és befejezett elbeszélés. De ez csak – tudjuk – plusz hangulatkeltés, Székely János-i szemérmeskedés, ami külön emeli a stílus báját; Székely János „utasításait” híven követve, a stílus természetéből fakadóan el sem lehetett volna tekinteni tőle – még ezzel is többlet-hitelt nyert az elbeszélés.
Végül is és tulajdonképpen: az elbeszélés kísértetmegidéző szeánsz, s hátamon futkos a hideg, amint a léten (Léthén) túlról megérint Székely János egész magatartása, egyénisége e – ne legyünk restek még egyszer kimondani! – remekműből, amelynek születésekor az író asztalra görnyedő háta mögött Székely János lábujjhegyre csipeszkedő szelleme vigyázza a sorokat rovó tollat...
... Aztán helyeslően bólint, és visszavonul műveibe pihenni, mint akinek jól végezték dolgát, ajkán azzal a gonoszkás mosollyal, mely azt jelzi talán, hogy nyugtalanságával és önmarcangolásával sikerült beoltania egy túlélő halandót.
Remélem: Szász László örökre megszállott marad...
MÓZES ATTILA
^* Apokrif novellák. A Kortárs pályázata, melynek I. díját Szász László Az iskola című elbeszélése nyerte. (Lásd: Kortárs, 1996/1.)