DOKUMENTUM
Legenda Veres Péterről
„Én az olyan írók közé tartozom, akik nem véletlenül lettek íróvá, mert már a negyedik elemiben az utolsó iskolámban, amikor a tanítónk azt kérdezte, ki mi szeretne lenni, azt feleltem, költő. Hogy mégsem az lettem, hanem csak író? Ehhez hadd jegyezzem meg hogy abban az időben a nép az író fogalmat még annyira se ismerte, mint ma, de a költőről már tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy kicsoda, micsoda.”
VERES PÉTER
fodor andrás: – Sajátosképpen én Veres Pétert Kaposváron ismertem meg, méghozzá előbb, mint személyében láttam. Tehát hogyan lehet ez? Úgy, hogy láttam egy fényképet a Teleki utcán kitéve. Nem lehettem több 13 évesnél, és egy nagyon szép fotó volt az ott egy vonzó parasztemberről, amely előtt többször elmenvén, törtem a fejem, hogy ugyan ki lehet. Ritkán fordul elő ilyen, gondolom, hogy a rejtélyhez megjön a személy, méghozzá ugyanott. Pár száz méterrel odébb, az állomáson, 1946. május 26-án láttam először testi valójában Veres Pétert, persze hozzá kell mondanom, hogy előtte, 1944–46 között a műveit megismertem, és lelkes híve lettem. Olyan könyvének is, mint a Falusi krónika. Híre jött, hogy az akkori frakcióharc jegyében, a baloldali blokk három pártja, a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt ilyen elnevezéssel szövetségre lép, és alakuló demonstrációját éppen Kaposváron tartja. Állunk az állomáson, valahogy besomfordáltunk a sárga keramitkockás peronra, bejön a vonat némi késéssel. Első pillanatra Rákosi kopasz fejét pillantja meg mindenki, osztálytársaim, akiket odavittem, ott a Matyi! ott a Matyi, mutogatnak, de ezt a kissé gunyoros, fura jelenetet azonnal lezárja egy következő pillantás, hogy a másik kocsiban egy lehúzott ablak mögött ott áll Veres Péter, kicsit hátrafeszített tartással, a fejét is inkább hátra tartva, miközben a kalapja karimája a szemére, a szemöldökére árnyékot vet, és ez a tartás, és az a derű és magabiztosság, ahogyan ő ott nézett, az az egyenes habitus, az alig őszülő fiatalosság (csak éppen a bajsza végén kezdett még akkor őszülni), ez a legényes, dacos, mosolygó állás roppantul megfogott engem. Természetesen elmentem a Parasztpárt udvarára, ahol Péter gyors tájékoztatást adott híveinek. Ott voltak persze az alvezérek is. Erdei az egyik oldalon, a másik oldalon pedig még vele volt Kovács Imre, ám érződött rajta, hogy ő már nem megy együtt a pártjával. Veres Péter eléggé magabiztosan utasította vissza a vádakat, hogy a Nemzeti Parasztpárt „fia, vagy lánya, vagy mit tudom én mije” a kommunistáknak.
Aztán beszélt olyan éles problémákról, mint a nacionalizmus vádja, hogy miért nemzeti a parasztpárt? Igen, emiatt is támadják őket, de a nemzeti jelzőnek igenis van funkciója és értelme. Mert internacionalizmus ide, internacionalizmus oda, szükségünk van a nemzeti érzésre. Kicsi nép vagyunk, és köröttünk minden oldalról hatalmas faji öntudattal rendelkező népek vannak. Úgy adódott, hogy az éjszakát ő egy osztálytársamék házában töltötte, mert az osztálytársam apja, Egyed kovácsmester volt a kaposvári Parasztpárt elnöke. Osztálytársam elhatározta, hogy belop engem vendégük elé, csak keljek fel nagyon korán. Ez megtörtént, bementem a fapalánkos udvarra, és mit látok? Veres Péter egy körtefa alatt ül. Bemutatnak neki elég ügyetlenül, hogy hát itt van egy kis rajongó. Ettől valahogy annyira elszégyelltem magam, hogy még annál is kevesebbet kívántam tőle, mint amit eredetileg elképzeltem (17 éves voltam). Írást egyáltalán nem vittem magammal, ezért meg is lepett, amikor azzal fordult felém, hogy: Kedves fiam, hoztál valamit? Mondtam, nem, csak meg akartam őt ismerni, és egy-két kérdést feltenni. Például, hogy miután amit a népi írók kívántak, követeltek, az lényegében teljesült, milyen szerepük lehet a továbbiakban? Azt felelte, hogy igaz, hogy részben teljesült, amit kívántak, de lehetnek továbbra is olyan írók, akiknek van erről a témáról mondanivalójuk: akik a népről, öröméről, fájdalmairól való élményeket megfogalmazzák. Szóba hozta az akkoriban erősen támadott Kodolányit, Németh Lászlót, Sinkát, Erdélyit, Féját, és azt mondta, mi Parasztpárt, igyekszünk védeni őket. Sinkát például meg tudjuk őrizni a rendőri támadásoktól. Aztán a másik kérdés az epigon parasztköltőkre terelte a szót, mert Somogyban voltak igazi parasztköltők, akik Fekete barázdák alól címmel egy antológiában jelentkeztek is. Erre ő elég kategorikusan azt mondta, hogy két bajuk van, az egyik a limonádé hazafiság, a másik, hogy nem elég műveltek. És egyszer csak jelzik, hogy itt van az autó. Erre ő azonnal összekapta magát, a kicsit poros, fekete ruhában, csizmában, nyakkendőtlen ingben, amiben járni szokott, de mégis egyszerre valahogy ünnepélyesebbé vált, mint aki tudatában van, hogy most fontos feladatra indul. És ahogy kihúzta a vállát, zsebre dugta az ökleit, megint megállapítottam, hogy jó tartású, szép ember. Kezel mindenkivel, de nem mond semmi fölöslegeset, mintha sietne kissé, hogy gyerünk, gyerünk, vár a politika. „Csak ez a sürgetés ne csalja lépre ezt a becsületes embert, akkor van miért sietnie.” Ezt én aznap írtam le, és azért idézem most, mert hosszú idő után, évtizedek után tudtam erről újra beszélni vele. Tüskés Tibor még a hatvanas évek végén, 1967-ben talán, vitába keveredett vele a közép-dunántúli ember mentalitásáról, és végül oda lyukadtak ki, hogy jó, menjünk el a színhelyre, nézzünk körül, és hogy legyen ott, abban az autóban, amelyikkel ezt a körutat megtesszük, a Fodor András is. Ebben mindkét fél megegyezett, így kerültem én egy teljes napig az ő társaságába, ami roppant érdekes nap volt. Erről, hogy röviden mondhassam el, egy nem sokkal későbbi versben szólnék inkább, mert a lényeg ebben benne van.
Veres Péterrel a Balatonnál
Kezdődik Kilitinél
(Katonaként innét szökött,
míg én a Számadást
olvastam Lengyeltótiban.)
A feltolt kalap karimája
alól a vadvíz-tükrű mosoly,
a vékony-csillanású szem
sarlója fürgén működik.
Beléakad az omlófalú házba,
kopár udvarú iskolába,
a parlagon maradt mezőbe,
az elbitangolt rétbe, hol csak
savanyú fű terem.
Aztán a fák!
Csínján kell bánni a fákkal.
Pontosan tudni, úgy ahogy ő a
mátai állomáson
milyen gödörbe, hogy ültette el
a kanadai nyárfát
1932. május 12-edikén.
És tudni kell,
a gyökerek körül
milyen kultúrát mivel a bogár, –
miért szép
minden esztétika nélkül
egy kukoricatábla.
Meg a kert, meg az erdő,
a sziklán sarjadzó barackos,
a csatornás berek.
Nem úgy a védett grófi allé
ostoba vadgesztenyefái!
Mennyivel dúsabb, hasznosabb
a mézhozó hárs...
Aztán,
ahogy sodor az út,
ahogy kanyarodunk a part
északi kagylója felé,
77 kilométer után
első mondat a tóról:
„– Aj, szegény Balaton,
hogy töri-zúzza a szél!”
Amikor Tuskéstől már elbúcsúztunk, mert őneki más irányba, Pécsre kellett mennie, Balatonfüreden, illetve Akarattyán, ahol még időztünk, megmutatta a kertjét, figyelmeztetett arra, hogy milyen elhanyagolt a környezet. Mielőtt még elindultunk volna, ez egy fontos momentum, mondta, hogy egy kicsit fáradt, és a szíve is kicsit rendetlenkedik, üljünk le valahol, és egy konyakot megiszik. Ezt is, azt hiszem, ritkán lehetett látni, hogy ő italt kér, és ez volt az a helyzet, amikor szóba hoztam – hogy én nagyon régóta ismerem, 1946-ban találkoztunk először a Baloldali Blokk alakuló nagygyűlésének napján Kaposváron, ahol ő szónokként megjelent. Azonnal emlékezett, mondta, hogy igen, még az Egyed Kovácsék udvarára is emlékezett, rám persze nem, de izgatta valami, és ez nekem nagyon imponált, hogy milyennek láttam én, a kaposvári diák. Nem voltam nagyképű? Nem voltam pökhendi? Kérdése visszaidézte bennem azt, amit akkor leírtam, hogy csak lépre ne vigyék!
tornai józsef: – Én 46-ban láttam először, Tiszaugra mentem akkor lisztet cserélni, és ott hidat építettek a katonák, ott állt a fokosával, fehér ingben, csizmában és beszélgetett a katonákkal. Azt tudtam, hogy honvédelmi miniszter.
cseres tibor: – 46-ban nem lehetett, 47 legvégén, 47 derekán építési miniszter volt.
tornai józsef: – Igen, akkor azért volt ott.
cseres tibor: – Valószínűleg én is vele voltam, de én akkor még számodra nem voltam jelentős személyiség. Ügyet sem vetettél akkor valószínűleg rám.
tornai józsef: – Ha kiskatona voltál.
cseres tibor: – Nem, én Veres Péternek a szárnysegédje voltam akkor, sajtófőnöke, miniszteri tanácsos, ő pedig kegyelmes úr volt.
domokos mátyás: – Én is akkoriban ismertem meg, illetve csak láttam: 1946 elején, de már jó idő volt, és mondhatom, hogy ugyanúgy láttam, ahogy Illyés írta róla még a 40-es évek elején, mint egy „csodát”, mert egy népgyűlésre vonulóban elöl ment Péter bácsi, kalapban, de kiskabátban, fehér ingben, csizmásan és utána a makói parasztság többezres tömege hömpölyögve. Spontán felvonulás volt ez, ki a makói főtérre, ahol Veres Péter aztán beszélt a néphez. Én akkor láttam, mint kisdiák őt először, aztán később ismertem meg személyesen.
fekete gyula: – Én negyvenkettőben találkoztam vele először, Sárospatakon. Fiatal tanárok hívták meg, tartson egy előadást az iskolának. Az imateremben – ez volt a legnagyobb terem – a padsorokkal szemben a katedra, két oldalán karéjban néhány padsor, az egyik karéjban a lányok ültek – kevéske lány is járt a fiúgimnáziumba, a mi osztályunkban negyvenkét fiúra egy szem lány jutott –, a másik karéjban a tanárok. Más alkalommal, valahonnan a padsorokból, szívesebben nézegettem én a lányokat, de amikor Péter bácsi kiállt beszélni – nem a katedrára, a katedra elé –, a tanárokon felejtkezett a szemem. Belém égette magát a kép: a mosolyról a tanári arcokon, nem mondom, hogy gúnyos, inkább elnéző, engedékeny vagy gyanakvó mosoly volt ez: ni csak, ni, ez a négyelemis paraszt – csizmában, természetesen, nyakkendőtlenül a szokásos szerelésében – idejön a Bodrogparti Athén szellemi fellegvárába, és elkezd előadni. Örökre bennem a kép, ahogy lassan lefagy a tanári arcokról a fölényes mosoly. Mert Péter bácsiban is megvolt a „kivagyiság”, s ilyenkor, amikor megérezte a kihívást, brillírozni, tündökölni kezdett, ezúttal a világirodalomról. Kifogyhatatlanul sorolta a példákat, egymást érték a hivatkozások olyan nevekre, amelyeket a tanárok jő része hírből sem ismert, műveket elemezett s azt is azzal a megkapó verespéteri logikával, melyen átsugárzik a józan paraszti gondolkozás, s egyszeriben rávilágít valami nagyon mai, nagyon szorongató gondunkra. Örökre bennem marad, ahogy a lefagyott mosolyt átmelegíti a csodálkozás a tanári arcokon. Utána szűkebb körben sokáig beszélgettünk – az Önképzőkör elnöke voltam –, megőrizte Az Alföld parasztsága dedikációja a találkozás dátumát: „Spatak, 1942. ápr. 23.” A dologhoz tartozik, hogy a meghívást kezdeményező tanárokat utána – felsőbb utasításra – szigorú megrovásban részesítették.
domokos mátyás: – Ti mindannyian ismertétek az egyik kedves kollégámat, Pintér Jóskát, aki a katonaságnál találkozott Veres Péterrel, mint hadügyminiszterrel, akkor, amikor Cseres Tibor volt a szárnysegédje. Pintér Jóska mesélte, hogy egy díszszemle során elkezdett a legényekhez beszélni Péter, és nem jutott eszébe pihenj, szerelvényt igazíts!-t vezényelni, úgyhogy az első félóra után azt vették észre, hogy itt is, ott is kidől valaki ájultan a sorból, de nem mert senki sem szólni a hadügyminiszternek. Végül valaki odamerészkedett, és a fülébe súgta, hogy nem fogják végig kibírni vigyázzállásban.
Nagyon érdekes, hogy különböző évtizedekből ugyanazt az emléket mondjuk el, tehát azt, hogy le tudta nyűgözni Veres Péter az embereket. Nemcsak gyűléseken, mert a Szépirodalmi Könyvkiadóban, ahol a könyvei megjelentek, valahányszor bejött, már a folyosón elfogott valakit, elkezdett magyarázni, és lassan kigyűlt az egész szerkesztőség a folyosóra, és ott tartott szabad-előadást.
cseres tibor: – Nem tudom már felidézni, hogy miről, mindent tudni akart, mindenről akart tudni, és meg volt bántva, hogyha olyan téma került eléje, amelyet még nem ismert, annak nyomban utánajárt. Egy példával tudom ezt illusztrálni, Makóra mentünk egy alkalommal, a 60-as években, az úton szóba került az ő olvasmánya, ami felháborította, Rousseau emlékiratai. Azt mondja, borzasztó dolog, hogy ez a Rousseau milyen erkölcstelen, házas nőkkel kezd viszonyt. Nem is eggyel, sorban. Mondom, hát ez előfordul a világtörténetben. Nem, azt mondja, ez erkölcstelenség, és a nemi erkölcsöt szigorú kordában kell tartani. Erre nincs szabály, mondom, hát itt vannak a különböző nemi aberrációk, amelyeket nem lehet megmagyarázni holmi katolikus vagy protestáns erkölccsel. Nem, azt mondja, és védte az ő álláspontját. Mondom, itt van pl. a Pszichológiai Szemlében megjelent egy tanulmánya Hermann Imrének arról, hogy a homoszexualitás hogyan áll elő, hogy a homloki ganglionokban, ahol túlfejlődött az egyik oldal, amely a matematika és a zene góca, és mellette van a szexualitásnak a ganglionja, elnyomja a szexualitást, és ebből aberráció keletkezik. Pl. a zenészeknél nagyon gyakori az ilyen nemi aberráció, a muzsikusoknál, énekeseknél. Hát hogy ez nem igaz. Én magyaráztam neki Hermann Imrének a tanulmánya alapján a Hermann Imre szemléletét. Beértünk Makóra, megtartottuk az estet, egy szobában aludtunk, és még tovább magyaráztam neki, amit én olvastam, ami nekem friss élményem volt. Korán reggel keltünk Szegeden, azt mondja, hol van itt legközelebbi újságkioszk? Mondom, itt a Széchenyi tér sarkán. Azt mondja, odamegyünk, megnézzük. Körülnéztünk, és ki volt téve a legutolsó Pszichológiai Szemle. De nem volt sehol az elárusító, korán reggel indultunk. Azt mondja, megvárjuk. Megreggeliztünk, visszamentünk, még mindig vártunk egy félórát, míg megérkezett az újságárus, és akkor kérte a Pszichológiai Szemlét. Azt mondja, ez az egy példány van, nem szokták elvinni sohasem, most elviszik. Megvette Péter bácsi, beültünk a kocsiba, elöl a Józsi bácsi mellett ülve kinyitotta, és elkezdte olvasni Hermann Imre cikkét, Kisteleken befejezte az olvasmányt, és attól kezdve ő magyarázta nekem, hogy mi történik a ganglionokban a szexualitás elnyomatása során.
albert zsuzsa: – Az ő munkaerkölcse az csodálatos volt, akárhol dolgozik valaki, az rongyember, ha nem végzi el tisztességesen azt a munkát. A krampácsolást, például.
domokos mátyás: – Nemcsak a krampácsolást. Én többször hallottam, amikor kifejtette, hogy ők – az ők alatt itt most a munkásmozgalom vonzáskörébe tartozó embereket kell érteni – valahányszor olyan helyzetbe kerültek, amikor tulajdonképpen kényszermunkát kellett végezni, például internálótáborokban, mindig adtak arra, hogy tisztességesen elvégezzék a munkát, hogy lássák rajtuk, hogy ők nem „rongyemberek”. Emiatt később komoly ideológiai konfliktusa is támadt Révai Józseffel. Révai beszédben többször visszatért erre, elítélően mondván, hogy az ellenségnek dolgoztak. Ezt a következtetést csak egy szektariánus, szemellenzős gondolkodásmód vagy elvakultság tudja levonni, holott Veres Péter nézete az egyik legszebb emberi vallomás. S ha tetszik: örök emberi ösztön. Erről szól például egy emlékezetes angol vagy amerikai film is, a Híd a Kwai-folyón. Sajnos nagyon kiveszett a világból.
fekete gyula: – Nemcsak azért, mert a munka örömöt ad, hanem, mert a munkaerkölcs kötelez. Péter bácsi ezt sokszor el is mondta, meg is írta, hogy: megdögölni lehet, de rongyembernek lenni nem.
domokos mátyás: – Erre a beszélgetésre készülve megtaláltam azt a Kortárs-számot, amelyben jóval Veres Péter halála után (korábban nem is lehetett volna) közreadták azt a belügyminisztériumi jegyzőkönyvet, amely Veres Péter 1957-es kihallgatása alkalmából készült, ahol Péter bácsi kerekperec leszögezte, hogy „a történelemben még nem volt rá példa, hogyha az írók és a kormányzat között vita keletkezett, a történelem utólag ne az íróknak adott volna igazat, még ha véletlenül egy-egy konkrét kérdésben a gyakorlati politika szemszögéből nézve nem is volt igazuk”. Még a nagy történelmi változás előtt, tehát a 40-es évek legelején, vagy a 30-as évek végén egy interjúban Nagy Lajosnak azt mondta, hogy „nekem nem írónak, hanem forradalmárnak kellett volna lennem. Vágyaim főleg a szépirodalom felé húznak. De az érdeklődésem annyira általános, hogy sokszor izgatnak a társadalmi kérdések is, látom a társadalmi zűrzavart, s a tehetetlenséget nem bírom tétlenül nézni. Nekivágok hát, hogy hátha nekem sikerül világosságot vetni a sötétségbe, vagy másképp: kihámozni a rejtett lényeget. Akik úgy érzik, hogy a társadalomtudomány terén csak ők az illetékesek, az ilyen munkáimat nem látják szívesen. Vissza akarnak szorítani az őstehetség szerepére, már hogy csak hadd maradjak meg kuriózumnak”.
fekete gyula: – Mindig túllép az íróságon, messze túllép a szépirodalmon. Voltaképpen politikus is, szociográfus is, filozófus is, az élet minden szögletét igyekszik földeríteni. Olyan belső izgalom munkál benne, a valóság megismerésének és fölmutatásának olyan izgalma, hogy ezt nem lehet csak szépírósággal szolgálni, kielégíteni.
cseres tibor: – Valahányszor felüti az ember az ő olvasónaplóit – itt meg kell jegyezni azt is, hogy alig volt író kortársaim között, aki annyit olvasott volna, mint Veres Péter – ezek az olvasónaplók is tele vannak ilyenfajta megjegyzésekkel, amikre Fekete Gyula utal, hogy ez csak irodalom, a többi csak irodalom. Ami csak irodalom, nem érdekelte.
fekete gyula: – Én féltem találkozni vele. Nem tudom, ti voltatok-e így, de én tartottam a találkozástól, mert ha valahol megjelent egy írásom, ő biztosan olvasta. É meg nem viszonozhattam ezt neki, nem tarthattam számon az egész sajtót. Ha nem talált meg telefonon, levelet írt, valami fontosabb írásom – különösen a népesedés ügyében – ha megjelent, mert minden széles körű érdeklődése mellett a tenyészet törvénye kiváltképp izgatta, a létezés, az élet. Ez volt a csúcsa az ő értékrendjének: az élet.
cseres tibor: – Hogy kapcsolódjam ahhoz, hogy féltél vele találkozni, nekem nem volt módom félni, mert több mint fél éven keresztül naponta együtt autóztunk, az országot jártuk, én mint a sajtófőnöke azt is tapasztaltam, és hogy a gyom-ismerete is milyen volt. Egyszer a Hortobágyon haladtunk keresztül, és azt mondja: Józsi bácsi, álljon le, nekem félre dolgomra kell menni. Kiszálltunk a kocsiból, én jobbra, ő balra, majd azt mondja, Tibor, gyere át a másik oldalra. Átmentem. „– Itt egy nedves kört rajzoltam a fűre. Hencegni szoktál azzal, hogy milyen növénytani tudásod van, nevezd meg a növényeket itt a körben.” Kezdtem latinul és magyarul mondani a növényeket, nyolcig, tízig eljutottam, aztán megtorpantam, nem ismertem a többit. És akkor elkezdte mondani, hogy mi van még ott, és legalább húszféle növényt, gyomot megnevezett, mindnek szép virága volt, és dicsérte őket. Józsi bácsi, aki figyelte az országút másik oldaláról a mi beszélgetésünket, azt hitte, két örülttel van dolga a kocsiban. 25-30-ig elmondta, mi van még ott a füvek között, virágok között, amit én nem is ismertem. Persze neki volt bizonyos előnye, mert hortobágyi ember lévén ismerte a hortobágyi plántákat, és gyorsan fölébem kerekedett. Diadalmasan ültünk kocsiba, és Józsi bácsi teljesen megdermedten vitt tovább bennünket Debrecen felé.
tornai józsef: – Számomra, és azt hiszem, egész sor 20. századi magyar értelmiségi számára Veres Péterben az a rendkívül fontos, és valóban jelképes, hogy az ilyen bennszülött emberből hogyan lesz értelmiségi. Mert az, amivé ő lett, azt intellektuelnek hívják Európában, ez a sző legtermészetesebb fogalmát jelöli meg, ilyenek vannak a franciáknál, ilyenek vannak az amerikaiaknál, az oroszoknál. Tolsztojt is az egész társadalom, az egész etika, az egész történelem, minden érdekelte Erre, azt hiszem, nincsen jobb fogalmunk. Én azt találtam benne csodálatosnak, mitizálhatónak is, hogy a legtöbb intellektuel, kénytelen-kelletlen (ez a 20. század botránya) végül is attól a néptől, ahonnan való, valamilyen módon eltávolodik, az önmeghatározásai azért olyan bizonytalanok. Veres Péterben az egyedülálló, hogy ő ott lett erdő, ahol kihajtott.
domokos mátyás: – Hihetetlen élettudás volt benne és ugyanakkor hihetetlen ismeretszomjúság, az egyiket a másikkal mérte és ellenőrizte. Ha nagyon vulgárisan akarom kifejezni magamat, akkor azt keli mondanom, hogy nem esett semmitől se hasra, hanem megmérte az élettapasztalatai mérlegén. Ugyanakkor be tudta építeni azt is, amit elfogadott, a világába. Hogy őneki mindenről volt véleménye, ezt sokan úgy értelmezhették, hogy ő egy kis közösségnek, a falunak a bölcse, aki mindenki helyett gondolkodik, és mindenki helyett véleményt formál a világ dolgairól, de itt sokkal többről volt szó benne. Azért merem ezt mondani, mert nemcsak hogy minden sorát olvastam, kisdiák koromtól kezdve, mert a könyveit előbb vettem a kezembe, minthogy őt magát láthattam volna ott Makón vonulni a parasztok élén az utcán, ti. Püski Sándor, a kiadója elhozta az iskolába a könyveit, és majdnem egy időben olvastam, mint ahogy azok akkor megjelentek, hanem aztán későbbi könyveinek a szerkesztője is lettem, akkor is tapasztaltam, hogy folyton működik, dolgozik az agya, mint egy jó malom, és folyton őröl. Állandóan gondolkodik, töpreng azon is, amit látott, meg azon is, amit olvasott. Hihetetlen intellektuális frisseség volt benne, szellemi befogadóképessége szinte határtalan volt, ugyanakkor rendkívül szívó gyökerekkel kapaszkodott bele mindvégig az életbe, és semmit nem felejtett el abból, amire a sorsa, a paraszti sors, hogy úgy mondjam, kisgyerek korától fogva megtanította. Egyébként nem is tartotta magát falusi parasztnak, ő ezt differenciálatlan kijelentésnek tartotta, hanem földmunkásnak. Mindig ezt a kifejezést használta, hogy földmunkás vagyok.
tornai józsef: – Emlékszem, amikor elolvasta Dürrenmattnak Az öreg hölgy látogatása című darabját, azt mondta nekem: „Ez remekmű, de nekem ne merje senki azt állítani, hogy egy ilyen nő visszamegy a falujába bosszút állni, ilyen nincs. Tehát remek írás, de az alapötlet rossz, barátom, Dürennmatt nem ismeri az életet.” A képzeletnek bizonyos mozgását vagy a dramaturgiai absztrakciókat nehezebben tudja az olyan elme elfogadni, amilyen ő volt.
fekete gyula: – Viszont annál inkább az „életanyagot”. Úgyszólván minden írását az „életanyag” uralja, a valóság anyaga ez, realista képletekben. Egyébként sokan nagyra értékelték ezt, ugyanakkor mint „szociografikus” írót, sokan el is marasztalták emiatt. Holott nem is tudom, hirtelen ki írta róla, azt hiszem, Illyés Gyula, milyen nagy dolog az, hogy mint egy néprajzi múzeum, amiben még sohasem voltam, olyan néprajzi múzeum Veres Péter minden írása.
tornai józsef: – Nagyon ökonomikus magyar nyelven, gyönyörű, megemelt magyar nyelven ír, ami egészen páratlan a magyar irodalomban.
Szavakban olyan gazdag nyelv az övé, mint a gyomismerete, amiről Cseres Tibor beszélt, csak ez észrevétlen szinte, mert nincsen benne semmilyen keresettség és kimódoltság. Igaz az, amit Németh László mondott, hogy egy hortobágyi szépségeszménnyel mérte meg a világot, de ez a hortobágyi szépségeszmény ugyanakkor rendkívül gazdag spektrumát is jelenti a valóságnak.
cseres tibor: – A hortobágyi szépségeszményhez kapcsoljuk talán a hortobágyi erkölcsi eszményt is, amit Veres Péter élete végéig magában hordott. Az ő sors- és kortársai, akik belekerültek a parasztságból a politikába, majdnem mind destruálódtak, mégpedig női vonalon voltak destruálhatók. Veres Péternél ilyesmiről szó sem lehetett. Ő megőrizte magában azt az erkölcsi magatartást, amelyet Balmazújvárosról hozott, és még azon túl is tett, mert erkölcsileg szilárdabb volt, mint bárki a kortársai közül. Én 37-ben tapasztaltam ezt a puritánságot nála, amely akkor puritánságnak tetszett, de később kiderült, hogy erkölcsi magas szemléletszínvonal. Botyánszki Margittal egy békés megyei szoc. dem. párti nővel kerékpáron járták a megyét, agitátorként, és valahol Kőrösladányban esteledtek meg. Egy szoc. dem. elvtárs lakásában kaptak szállást a tisztaszobában, a szoba két oldalán a két ágy volt megvetve számukra, és hosszú vitába bonyolódtak. Amikor a Botyánszkiné, aki özvegyasszony volt, (nagyon szép asszony volt különben) kiment, hogy tisztálkodjék lefekvés előtt, addig Péter gyorsan levetkőzött, és bebújt a dunyha alá, és úgy várta a vitatkozó társát vissza. Botyánszkiné visszajött, és folytatta a vitát, amely szigorúan pártos vita lehetett, és a Péter ágya szélére ülve folytatta a beszélgetést. Erre Péter a falhoz húzódott és azt mondta: „Elvtársnő, én nős ember vagyok, az én ágyam szélére ne üljön, ha velem akar beszélni, hanem üljön a saját ágya szélére.” Ez volt a vitának a vége, ezt Botyánszkiné mesélte nekem, mint kuriózumot, mert őneki nem volt nemi szándéka Péterrel kapcsolatban, de a véletlen úgy hozta, hogy ez a kísértés jellegű ágy szélére ülés megtörtént.
fekete gyula: – Nem ismertem nála tisztább embert – most nem erre, nem a női kísértésekre gondolok. A földosztásnál ő volt az Országos Földbirtokrendező Tanács elnöke. Elgondolhatjátok, mi minden kavarog egy ilyen minden falut, várost, az egész tanyavilágot megforgató földosztásnál, de én nem hallottam senkitől – pedig megyei földosztó biztos voltam –, hogy egyetlen rossz szót mondott volna Veres Péterre. Sőt, lehetetlen helyzetekben ő volt az egyedüli tekintély. Például amikor a Coburg-birtok felosztásán összekülönböztek a kövesdiek meg a tardiak. „Mi jártunk oda dolgozni, minket is illet!” – így a kövesdiek. „Ez a mi földünk, minket illet!” – így a tardiak, s őrizték a határt kapával-kaszával, két falu közt még éjszaka is. Jöttek be mindkét részről hozzám, s megállapodtunk: Veres Péterre bízzák, szolgáltasson igazságot. El is mentek Veres Péterhez – és megbékéltek utána.
cseres tibor: – Az ő emberi fejlődésének apró mozzanatához tudok mondani egy adatot. Ő azt vallotta, hogy magyar ember csak bort iszik, ezt ebédeinknél mindig tapasztaltam, nem volt hajlandó sört inni. Egy forró nyári délben, Csányitelken tanyáztunk le a vendéglőben, halászlét rendeltünk és egyebeket, s nagyon meleg volt, én egy pohár sört rendeltem. Gyöngyözött az oldala, látszott a finom hideg volta a sörnek, azt mondja Péter, én azért megkóstolom egyszer ezt a sört, milyen rossz ital ez. Ő is kért egy pohárral, felhajtotta, azt mondja, egész jó, és még egy korsóval rendelt, és attól fogva hideget áhító nyári ebédeknél ő is sört ivott.
fodor andrás: – Nagyon mértékletes volt az ivásban.
fekete gyula: – Nem itta le magát soha.
cseres tibor: – Nem hiszem, hogy volt valaha is részeg.
fodor andrás: – Ebéd után egy pohár sör az nem részegeskedés.
domokos mátyás: – Bort se igen ivott, ő tejet ivott. Emlékszel rá, Tibor, te ott voltál, amikor Lillafüreden megrendezték Darvas kezdeményezésére a fiatal írók konferenciáját. Nos, akkor a diósgyőri várból behozott bennünket Dobozy az Írószövetség autóján az Avas Szállóba, estefelé, ahol laktunk, és leültünk vacsorázni. Az asztalfőn Péter bácsi ült. Kisváratva jött a pincér, kérdezte, hogy mit parancsolnak, s Péter bácsi azt mondta, hogy hozzon egy liter tejet. A pincér majdnem elájult.
fekete gyula: – Még a harmincas évek közepén is, amikor Féja meglátogatta Balmazújvároson, megkérte Féját, hogy elmenet nézzen be a csendőrőrsre, és igazolja magát, mert ha idegen látogató keresi fel, este beviszik a csendőrök és megpofozzák. Ez így volt még a harmincas évek közepén is.
domokos mátyás: – Jó néhányszor megpofozták, amikor Pestről visszaérkezett Balmazújvárosba: az állomáson megvárták, megverték, erről Gulyás Pál verset is írt, így kezdődik:
„Veres Péter betoppant,/ csizmája nagyot koppant./ Messziről jött délelőtt,/ hozta a friss levegőt./ Hozta kintről a fagyot,/ hozta a csendőrszagot.” 1919-es direktóriumi tagsága miatt is megvolt neki a csendőrségi nyomozókönyvben és a rendőrség fekete könyvében a priusza. Ezt kiadták, és milyen jellemző, hogy ott a priuszában egy írói névsor is olvasható, azokról a baloldali írókról, gyanús elemekről, akikkel állandó kapcsolatot tart fönn, és ebben a névsorban oly szépen keverednek egymással a népi írók és az urbánus írók. Ezzel kapcsolatban szeretnek mostanság ellentéteket szítani, holott ez egy tábor volt, akkor, a harmincas években.
fekete gyula: – Ne kerüljük ki ezt a kényesnek tartott kérdést, a népi-urbánus műháborút, s éppen Veres Péterről szólván. Emlékezhettek rá, mennyi dühvel, mennyi elvakult indulattal támadta őt a Szabad Száj és köre, de még egy mai nagyreményű politikusunk is azt nyilatkozza róla s vele együtt a népi írók javáról: lepaktáltak Gömbössel, lepaktáltak Rákosival, mindenkivel lepaktáltak.
domokos mátyás: – Gömbössel soha nem találkozott.
fekete gyula: – Persze hogy nem, de hazudni azt is lehet. A népi-urbánus háborúskodást is kezdettől fogva politikai manipulációk szították, meggyőző példát mondok erre: Veres Péter volt az egyetlen olyan író, akit titkos szavazással ellenszavazat nélkül választottunk be az írószövetség elnökségébe. Erre nincs példa sem azelőtt, sem azóta. Mocsár Gábor írja arról a szavazásról: ész nélkül húzgáljuk ki a neveket a listán, de az ő nevénél megáll minden ceruza. Ez az eset önmagában is jellemzi, milyen hamis képlet a kibékíthetetlen népi-urbánus ellentét. Bizonygathatnánk, van rá példa számolatlanul, hogy Péter bácsi megbecsülte az urbánus értékeket, de inkább fordítva hiteles ez. Hogyan vélekedtek róla főrangú „urbánusok”, például Bálint György: „Más ősök árnyékából, egy közös szellemi haza túlsó szögletéből küldöm feléje testvéri gondolataimat.” Vagy Déry Tibor: „Szerettem, tiszteltem jelenlétét mindig úgy őriztem emlékezetemben, mint nemzeti vagyonunknak egyik nagy tételét.” Illés Endrét már említettem: „Olyan megajándékozottan és boldogan járom be Veres Péter egy-egy új könyvét, mint a legcsodálatosabb néprajzi múzeumot, amilyent még soha és sehol nem rendeztek be.” Vagy utódai közül például Somlyó György: „Veres Pétert mai irodalmunk egyik «legeurópaibb» jelenségének érzem... Azokhoz a kevesekhez tartozik ma nálunk, akiket a szó teljes értelmében vett európai «írástudónak» tekinthetünk... azt is mondhatnám, igazi «literary gentleman» – a szónak a jó értelmében értve.”
domokos mátyás: – Fekete Gyula idézőjelek között említette, hogy ellenfelei szerint a politikában lepaktált Rákosival. Hát épp az ellenkezőjéről vannak dokumentumerejű bizonyítékok; arról, hogy Rákosi nem szívlelte Veres Pétert. Részint azért is talán, aminek véletlenül szinte gyerekfejjel, még én is tanúja voltam, Makón a főtéren, amikor a négy párt vezérszónokai beszéltek a néphez. Rákosinak ilyenkor, mint írták utóbb és mondogatták is, minden igyekezete arra irányult, hogy ő legyen az utolsó szónok, mert akkor tud reagálni mindenkinek a beszédjére. Veres Péter pedig ezt hagyta, mert ismerte az életet, ismerte a parasztember természetét, tudta azt, hogy az Alföldön a déli harangszót „levesharangnak” is hívják, és jól tudta, hogy utána ott a téren nem marad senki. Ezért ő kibeszélte magát egészen addig, amíg megkondult a levesharang, jó étvágyat kívánt mindenkinek, s befejezte. Nyomban szétszéledt a nép, hazamentek ebédelni, hiszen a lényeget meghallgatták, s a városháza erkélye alatt, amikor Rákosi kijött, hogy ő megadja mindenkinek a magáét, már csak a kommunista párt ún. R gárdistái ácsorogtak a kiürült téren. Nem szerette az apparátus sem, nem bíztak benne, azt hajtogatták, hogy „nacionalista ravasz paraszt”. Ennek apró, de nagyon jellemző bizonyítéka, ami a szerkesztői gyakorlatomban fordult elő, hogy 1957-ben, amikor a Balogh család története harmadik, befejező kötete, a János és Julcsa megjelent, valaki, ahogy ezt utólag megtudtuk, igen befolyásos személy, magánál Kádárnál jelentette fel Veres Pétert, hogy az ellenforradalom hatására úgymond, kibújt a ravasz parasztból a nacionalista, és elsiratta a nyugatra menekülőket. Nagy vizsgálat indult meg, kezdetben mi nem is értettük, hogy miről van szó, hiszen egyrészt a regényt ő 1956 előtt írta, tehát a forradalmi események előtt hónapokkal került a nyomdába, másrészt, aki olvasta a regényt, az tudta, hogy története nem 1956-ban, hanem 1944-ben ér véget: Balogh Jani, aki megszökik a katonaságtól, a kukoricában bujkálva megy hazafelé, és látja, hogy az országúton ömlik nyugat felé a megbolondított, szegény tenger nép. Óriási vizsgálatok folytak, a pártközpont foglalkozott az üggyel, a minisztérium, a kiadói főigazgatóság, de senki nem olvasta el a könyvet. S ha szabad, elmondok még egy történetet, amit talán Cseres Tibor akkor hallott ott Diósgyőrben, de én még 1948-ban hallottam először. Nem közvetlenül Veres Pétertől: egy író mondta el nekem, mi történt Veres Péterrel, amikor egy kormánydelegáció tagjaként elvitték Moszkvába, és találkozott személyesen Sztálinnal. Ezen a vacsorán az Avas Szállóban, ahol Péter bácsi tejet vacsorázott, megkérdeztem tőle, nem mondaná-e el, hogy volt ez a találkozó? És akkor elmondta. Ott is volt egy nagy bankett, fogadás, Veres Péter nem ivott vodkát, ezt nem kell hozzátennem, hanem józanul figyelte az eseményeket. A bankett vagy vacsora végén Sztálin mindenkihez odalépett tolmács kíséretében, és...
cseres tibor: – Geiger Béla volt a tolmács.
domokos mátyás: – ... és mondott, és kérdezett valamit. Amikor Veres Péterhez lépett, azt kérdezte tőle: – Hallom, először jár Oroszországban, milyennek látja Oroszországot? Erre Péter bácsi ránézett, és azt mondta: – Nem látom, mert hó alatt van. Erre Sztálin fölkapta a fejét, mire Veres Péter így folytatta: – De ahol a cirbolyafenyő így nyurgul – valami ilyesmit mondhatott –, ott, én tudom, hogy lent jó a föld. Erre nagyon megnézte Sztálin, és nem lépett tovább, ahogy a protokoll előírta volna, hanem méltányolva, vagy megérezve az aesopusi beszédben rejlő bátorságot, elkezdett vele beszélgetni, és azt kérdezte tőle, hogy maga író, biztosan tudja, mit akarnak Magyarországon a tudósok a nyelvrokonságról? Erre Péter bácsi a Zsirai könyve alapján, mert azt olvasta a finnugor nyelvrokonságról, elmondta, amit gondolt, és Sztálin, akiről persze akkor nem tudta még senki, hogy ilyen amatőr nyelvész ambíciók is élnek benne, helybenhagyólag rábólintott, és továbblépett – ezzel befejeződött ez a diskurzus.
tornai józsef: – Egyszer azt magyarázta nekem: az oroszok már abban sem értenek meg minket, hogy a gyűléseken a kommunisták, a hazaiak vagy az orosz kommunisták önmagukat dicsérik. Te is tudod, valóban mindnyájan tudjuk, magyar természet számára ez elviselhetetlen.
cseres tibor: – Két anekdota jellegű eseményt tudnék elmondani. Amikor honvédelmi miniszter volt, és szemlét tartott Debrecenben, az ottani helyőrségben, óriási várakozás előzte meg az ő érkezését, pucolkodtak és mindenféle katonai előkészületek történtek. Tisztelegtek neki, és ő kezet fogott – ami teljesen szabálytalan volt – a vezénylő tiszttel, majd a laktanyába menet, a laktanya kapualjában megállt, azt mondja: itt pontosan olyan rohadt krumpliszag van, mint az én katona koromban, engem is mindig levittek krumplit pucolni, és mindig azt a csírázó krumplit pucoltuk, ami most, úgy látom megint, még itt van a pincéjében a laktanyának. A másik ilyen emlékem a miniszteri sajtófőnök koromból származik, mikor naponta elmentünk Józsi bácsival Békásmegyerre, Veres Pétert felvenni a kocsival. Többnyire úgy volt, hogy megálltunk a kapu előtt, és vártunk, míg Péter elkészül, a ház előtt egy silbakban ott állt egy kormányőr, aki Pétert vigyázta. Ilyenkor Julis néni kijött, és beszélgetett velem, és azt mondja: Tibor, megint mennek? Megint megyünk – mondom. – Hát hová mennek? Elmondtam, hogy hová megyünk. – Nézze, itt dologtalanul – és kacsintott a kormányőr felé – dologtalanul vannak emberek, én magamra maradok a tehénnel, nincs aki kiganajozzon a tehén alól. Erre jött Péter, azt mondja, ne panaszkodj, Julis, ország dolgában megyünk.
domokos mátyás: – Ebben a Nagy Lajos-interjúban, amiből felolvastam néhány mondatot, Nagy Lajos mintha a jövőbe látott volna. Föltette ugyanis ezt a kérdést, hogy ha valami nagy véletlen révén sok pénzhez jutnál (ezzel fejezte be az interjút), akkor változtatnál-e az életmódodon? Erre Péter bácsi azt válaszolta, hogy nem. Megmaradnék parasztnak, ugyanúgy élnék.
fekete gyula: – Tudjuk mindnyájan, milyenek voltak azok az októberi napok, arra is emlékszem, hogyan vett ő ezekben részt, mint az Írószövetség akkori elnöke, hiszen ott kuktálkodtam az írószövetségben. De a naplójában ezeken a napokon is olvasmányairól ír, szinte nyomokban sem említi az eseményeket. Számomra teljességgel nyilvánvaló, hogy tartott attól: ez a napló még avatatlan kezekbe kerülhet. Viszont a forradalom után kétségtelen fordulat következett be a viselkedésében: ha szólhatott, írhatott valahol, kimondta a lehetséges legtöbbet.
domokos mátyás: – Ő igazán hiteles parasztírónak elsősorban önmagát tartotta, tehát fenntartásai voltak Móriczcal szemben is, meg is írta, hogy igazán hiteles Móricz parasztábrázolása a Boldog emberben, de ott sem mindenütt. Emiatt vitatta Tömörkényt például.
cseres tibor: – Élete vége felé azért elfogadta Tömörkényt, már akceptálta, Szabó Pált nem tartotta hitelesnek. De nagy realista költőnek írta meg gyönyörű tanulmányában Sinkát.
domokos mátyás: – Bár arról is feljegyzések vannak, hogy amikor megismerte Sinkát, talán éppen akkor, amiről Cseres Tibor beszélt, hogy elment Csabára biciklivel, beállított Sinkához is, és a kapuban mondta meg neki, hogy nem tetszenek a versei, és azt is, hogy miért nem. Érdekes, hogy ebből a nemzedékből, Veres Péter nemzedékéből két író jött a parasztságból; Veres Péter és Szabó Pál, de volt valami, amit itt próbálunk megfogalmazni, amit félig-meddig tréfásan mondva, de komolyan gondolva, Szabó Pál ha bejött a kiadóba, mindig úgy fejezte ki, hogy „Péter a fej, én vagyok az írás”. Veres Péter „sültrealistának” tartotta és mondta magát, és hogy ő ezen mit értett, azt mindannyian pontosan tudjuk. De ugyancsak „sültrealistának” tartotta magát Weöres Sándor is, és hirdette is ezt magáról.
fodor andrás: – De azért Veres Péter azt nem mondta, amit Weöres mondott, hogy neki az angyalok súgnak, mert ő ezt egész halálos komolyan állította akárhány beszélgetésben.
domokos mátyás: – Sültrealista angyalok súgtak neki.
fekete gyula: – Egy valami belém ragadt, Németh László, azt hiszem, még negyvenöt előtt írta valahol: egyetlen vezért tudnék elfogadni, Veres Pétert tudnám csak vezéremnek elfogadni...
domokos mátyás: – Felolvasom neked, Gyula, ezt az 1930-as évek legvégén írta, vagy 40 legelején: „az ő erős, bizakodó alakja körül kell új Magyarország három osztályának, értelmiségnek, parasztságnak összeforrnia, mert nem tudok senki mást, aki mind e három osztálynak a szeretetét ennyire kivívta volna.” (Veres Péter: Én nem mehetek el innen)
Lejegyezte ALBERT ZSUZSA