GyĂśrgy Attila
NAGYAPÁM ÉS A SZÉPASSZONYOK ESETE, AHOL A KAKAS SZEREPE SEM MELLÉKES
Kétféle mód van a nők megszerzésére és megtartására – mondogatta hajdanában, Isten nyugtassa, nagyapám, ki bővében volt a nőknek mindenkor, s ha hinni lehet nagyanyám történeteinek, még sebesülten és fél karral is számtalan fehérnép ölelésére volt képes a nagy háború után nemkülönben, mint egészségesen azelőtt. Egyébiránt a háború, a vállövés mellett, mely lebénította jobb karját, egy lényegesen kellemetlenebb következménnyel is járt nagyapám számára – ettől fogva kénytelen volt beszüntetni budapesti látogatásait. Az öregúr (akkoriban ugyan csak negyvenéves volt, de unokái számára mindig is az „öregúr” maradt) ugyanis nem restellett a hajdani ország egyik, nem éppen előkelő végvárából, a Gyímesekből minden december elején felkerekedni és a fővárosba utazni kielégíteni mindazon férfiúi gerjedelmeit, melyek csak részint találhattak kielégülést a nem éppen liberális szellemű csángó faluban. December elején nagyapám, kedvenc komájával együtt néhány vagon fehérfenyő kíséretében Pestre utazott, ahol a karácsonyfák árából rendszerint január végéig múlatták az időt igen kellemes környezetben a belvárosi kuplerájokban. Gavalléros emberek voltak, a beszámolók szerint bizonyos körökben jól ismert figura volt a „két Gyuri”, kiket mindenkor igen szívesen fogadtak az említett kultúrintézményekben.
Ennek azonban véget vetett a nagyapám számára (és nemcsak) igen szerencsétlen kimenetelű háború, s a jó Gyuri bácsi kénytelen volt fél karjával az otthoni menyecskék ölelésére fanyalodni év végén, és év elején is, s csak abban reménykedett már, hogy ilyenkor fel-felsóhajt a pesti „Koronában” valamelyik hölgy a bőkezű és potens Gyurira emlékezve. Egyelőre azonban csak a helyi fehérnépek sóhajtoztak, valamint azok férjei; egy időben agyonverésének konkrét megvalósítása is napirenden szerepelt, ennek kivitelezésére azonban, társadalmi rangja, a honi férfifalkában elfoglalt vezérhími státusa, valamint impozáns alkata miatt nemigen nyílott lehetőség.
Nagyanyám meglehetősen jól viselte férje kicsapongásait: összekötötte őket a vagyon, na meg aztán jutott is, maradt is a férfierőből.
Boldogult nagyapám receptje a nőket illetően igen sommás, de mindenképp hatékony volt: ez ügyben igazából csak két végtagnak tulajdonított jelentőséget. Az egyik, és a fontosabb az volt, amire mindenki gondol, a másik pedig a kéz, az erős férfikéz, adott esetben a működőképes bal: mellyel néha pofozkodni kellett, a gyengébb nemért vagy a gyengébb nemet – alkalma válogatja.
Mindez pedig nem afféle macsó magatartás volt nagyapámtól: kemény, valódi, személyes élettapasztalat volt, melyet olyan élmény során szerzett, amely hallatán minden valamirevaló néprajzos, antropológus és más efféle aprólék elcsorgatná a nyálát. Ez a nagy élmény volt az, mely nagyapámat meggyőzte a két végtag mindenhatóságáról, saját bevallása szerint őt élete virágában férfivá tette, egyszersmind megerősítette vezérhími tisztségében. Mindez pedig a szépasszonyoknak volt köszönhető.
A szépasszonyok, a gyímesi csángók hite szerint a környező hegyekben, de különösképpen Terkő, Orogyik és Hegyes Havas nevű helyeken tanyáznak. Tudni kell róluk: a szépasszonyok afféle csábos külsejű, féligtündér-féligboszorkány nőszemélyek, akik számos elfoglaltságuk közben igen szívesen bolondítják el és meg a férfiembereket. A régi öregek szerint teleholdkor gyűlnek össze a borsikatisztásokon, és itt énekelnek, táncolnak meg tanakodnak a véletlen arra járó férfiember legnagyobb veszedelmére. Aki ugyanis szépasszonyt lát, találkozik vele, az vagy nyakát szegi a hazafelé vezető úton, vagy megkukul, esetleg megőrül. Olyan emberről, aki valaha is szépasszonnyal szűrte volna össze a levet kellő megtorlás nélkül, nem tudott a gyímesi fáma; bár egy eléggé konkrét receptet ajánlott a szájhagyomány az érdeklődőknek. A recept maga azonban annyira furcsa, mondhatni bizarr volt, hogy nemigen akadt senki, aki elszánta volna magát a kipróbálásra.
Kivéve nagyapámat. A pesti kirándulások elmaradása után az öreg egyre nyughatatlanabb, és nagyanyámat idézve: kanosabb lett, mígnem egyszer aztán végképp megelégelve a helyi fehérnépek meleg, de egyhangú öleléseit és konzervatív szeretkezési sémáit, némi egzotikumra nekivágott a szépasszonyok megkeresésének. Nagyanyám nem kis meglepetésére egy pénteki napon ünneplő csizmát húzott, templombajáró ruhát öltött, zsebébe süllyesztette bicskáját meg egy üveg mézet, aztán kocsma helyett nekivágott a hegyoldalnak. A falu népe meglehetősen értetlenkedve nézte, ahogyan így ünneplősen Orogyik felé ereget; s a falu férfiai már-már hiú reményekbe ringatták magukat vissza nem térése tekintetében.
Estére nagyapám Orogyikra ért, s mire a nap leszentült, talált egy alkalmas borsika-tisztást is. Napnyugta után elővette a mézesüveget, megoldotta nadrágját, és elvégezte a szükséges műveletet. E művelet természetéről itt bővebben nem szólhatunk, de lényege ugyanaz, mint a horgászoknál a mézes-kukorica csali – mindössze itt halak helyett szépasszonyt kellett fogni vele, ki mint olyan, fehérnéphez illően kukorica helyett lehetőleg valami egyebet részesített előnyben. A recept tehát nem annyira bonyolult, ezoterikus gondolkodásról, mint inkább kifinomult, ám kissé perverz elméről tanúskodott.
S ami a legfontosabb: nagyapám halála órájáig esküdött rá, hogy bevált a recept, s a szépasszonyok „haraptak” a csalira. Konkrétan mi és hogyan történt ott, azt mind mai napig sűrű homály fedi. Az öreg hallgatott róla, mint a csuka, s bár korábban igen szívesen mesélt a pesti kurvák szakértelméről, ez ügyben soha nem nyilatkozott. Csak a falu némely fehérnépei tettek szert a későbbiekben némely merőben új és szokatlan módjára a szeretkezésnek – melynek eredete nem volt kétséges, s a megbotránkozott férjek fejében ismét gyökeret vert nagyapám agyonverésének csábító gondolata.
Tény: akkor, három nap után, hétfő délelőtt nagyapám elcsigázva, de töretlen nyakkal, meg nem kukulva és ép elmével tért haza. Testén méz- és mohaillat keveredett az asszonyi szaggal, szeme beesett, pofacsontja kiült, lábai reszkettek a fáradtságtól; arcán azonban olyan, jól ismert boldogság ült, mitől nagyanyámat azonnal elfogta a tehetetlen pulykaméreg, mert ráérzett: – a szépasszonyok teljesítményével nem lehet versenyre kelni.
Nagyapám pedig bement a házba, a tisztaszobába, azonmód elnyúlt az ágyban, s két álló napot aludt át egyhuzamban. Aztán még egy harmadikat is, de azt már nagyanyám mellett a hitvesi ágyban, ki igencsak felpaprikázódva vette tudomásul, hogy a szépasszonyok bizony mértéken felül kihasználták férjurát. Így került sor másnap reggel élete első és utolsó lázadására feleségi minőségében.
Nagyapám ezen a reggelen kelt ki először igazából az ágyából, majd később önmagából is. Lehányta magáról ruháit, s a kútra ment mosakodni; nagyanyám szokás szerint vizet mert a teknőbe, s míg ura méz-, moha- és asszonyillatú testét mosta, ő háborgó lélekkel a tyúkokat etette. Etetés közben pedig az élvezeteket halmozni óhajtó kakas rákuporodott az egyik tyúkra, azonban kakasi mivoltához eléggé nem méltó módon lefordult, dolgavégezetlen esett le róla. Nagyanyám ekkor, végre hangot adva meg nem elégedettségének, némi kárörömmel szólalt meg:
– Mi az, kakas, tán te is a szépasszonyoknál jártál?
Nagyapám a hallatlan sértéstől pillanatokig nem kapott levegőt. Aztán letette kezéből a szappant, és eléggé logikátlan, de mégis érthető módon nagyanyámra borította a teknőben lévő jéghideg vizet. Ezek után második kedvenc végtagját, megmaradt bal kezét hozta működésbe, egyszer s mindenkorra eligazítva nagyanyámat a házasság útvesztőiben, magjában tiporva el a zászlót bontó feminizmust. Ettől kezdve mondogatta nagyapám: ha szépasszony, ha feleség, egyet akar; a férfinak pedig akkor is férfinak kell maradnia, ha már csak derékon felül nyilvánul meg ereje.
Tény: ettől a naptól kezdve, a falu asszonyainak legnagyobb bánatára nagyapám lassacskán leszokott a szoknyavadászatról, s egy idő után végképp hűséges maradt a családi tűzhelyhez. Igaz, többet nagyanyám sem panaszkodhatott; csak a mézesüvegeket zárta el a ládafiába, ha nagyapám néha vágyakozva Orogyik felé tekintgetett.