FÓRUM
Homo christianus
Kereskényi Sándor: Római délután. Esszék. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995.
Domokos Mátyás előbb Proustot idézi: „egy jelenség értelmét csak némi idő után fogtam fel, mivel a valóságnak az a velejárója, hogy láthatatlan, amíg valami körülmény le nem hántja róla a burkot”, majd az idézett megállapítást alkalmazza a műalkotásra, amely révén napvilágra jut a valóságban titokban működő igazság; ugyanakkor a műalkotásban működésbe lépő igazságot nehéz tudományos szempontból makulátlan absztrakciókkal megközelíteni, mert egy mű csak akkor világos, ha minden megszokottat elutasítunk, és beleilleszkedünk a műből feltárulóra. Márpedig, szögezi le Domokos Mátyás, erre az empátiára a leginkább alkalmas az esszé, amelyben az esztétikai élmény lenyomata konkréttá válhat.
Az empátia minden megközelítés lényeges kelléke, és különösen fontossá válik olyankor, amikor a változások átértékelik addigi fogalmainkat, átértékelik, miközben még nem annyira radikálisak, hogy új, hagyományos vagy tudományos értelemben használható fogalmak létrehozását lehetővé tennék.
Napjainkban többször felmerült az erdélyi irodalom feldolgozatlanságának, a paradigmák hiányának jelensége, az értelmezést, a megközelítést, a távlatokat sem nélkülöző értékelést célul állító irodalomtudomány (tanulmány, esszé és kritika) reflexiójának elmaradása. Nem mintha ennek komoly hagyománya volna. Ezerkilencszáztizennyolc után, főképp pedig a negyvenöttől kezdődő évtizedekben az irodalom öndefiniálása és önértékelése, ahogy mondani szokás, a politika, az ideológia jármában sínylődött. A kitörés szép, heroikus kísérletei – lásd Deák Tamás, Panek Zoltán tevékenységét, vagy főképpen a Bretter-iskola átfogó próbálkozásait egy új esszényelv megteremtésére – ma inkább egyedi heroizmusukkal vannak jelen, mintsem szemléletükkel. Folytathatóságukat több minden megkérdőjelezi, legfőképpen egy új kulturális és politikai szituáció jelentkezése, amelynek beköszöntekor csupán pillanatokig számíthatott az ideológiai zsarnokság palackjából kiszabadított termékeny szellemnek például Gaál Gábor vagy Bretter György személye, s máris megkérdőjeleződött személyükkel együtt az újraaktivizálásuk mögött rejlő szándék is.
Szegedy-Maszák Mihály vetette fel nemrégiben egy irodalomtudományi tanácskozáson, hogy a magyar irodalmárok egy része úgy próbál meg kiszabadulni az összekuszálódott helyzetből, hogy kizárólag magyar irodalomban gondolkodnak, elfelejtve azt, hogy a huszadik század végén már aligha menthető az ilyen bezárkózás. Tegyük hozzá, valószínűleg az sem járhat egyértelmű eredménnyel, amennyiben a kitekintés kizárólag a mai nyugati irodalmakat emeli be látókörünkbe, hiszen amott is hasonló problémák visszhangoznak. A felvilágosodást szolgáló kitekintésnek térben és időben mindenirányúvá kell válnia, és – visszakanyarodva az elején emlegetett beleérző-készségre – a szabadsággal párosult autoritásnak csiszolódásával kell együtt járnia. És ebben kapcsolódhat ténylegesen magyar hagyományokhoz, ha tudniillik irodalmunkon belül a művek értelmezésében, értékelésében az esszé fontos szerepet kap, miközben e szerep jellegét tekintve „egyfajta természetes és spontán hatás – illetőleg befogadásesztétikán alapszik” (Domokos Mátyás).
Kereskényi Sándor a fogalmak felülvizsgálatát természetes és spontán módon végzi el. Az átpolitizáltság látványos, ugyanakkor gyanús módusza helyett a fogalmak történeti poétikáját tárja fel, mintegy belemeríti őket a történelem sodrába: egyfajta könyörületes szembesítés során tanúsított magatartásuk dönt méltányolhatóságuk felől. Metodikai szempontból módszerét érvényesíti a történelem „semlegességéről” vallott axiómája: „a történelem évezredeken át a maga útját járta”. A fogalmak szennyeződését tehát elkerülhetetlennek kell tekintenünk, a tőlünk független sodrásban alakulnak ilyen-olyan formává, ami voltaképpen átfogalmazásukat is megkérdőjelezi, hiszen a változás irányai nem alkalmazhatók a jövőre nézve, vagyis nincs fenntartás nélküli biztosítéka annak, hogy a fogalmak alkalmazói akár egyetlen röpke pillanatig az idegenség oldását elérhetnék. Kereskényi azonban nem a fogalmak relativizmusáról beszél, hanem éppenséggel annak ellenkezőjéről, pontosabban arról a hitről, amivel a fogalmak használhatóságát lehetővé teszik a történelem nyomában elinduló emberek. A történelem szereplői, a jelesek, a fogalmak megalkotói és használói, miközben mindig megőrizték hitüket az egyéni és közösségi morál „egyetemesíthetőségében”, önsorsuk romlását „potomságnak” tekintették. Azoknak a hitéről beszél, akik „töredelemmel fogadják érdekeik halhatatlanságáért vívó jeleseik önfeláldozását”.
Morális kérdésnek tekinti a fogalmak megítélésének móduszát. „Isten érthetővé tette a világot, Jézus otthonossá”, írja A „Wagner-köztársaság”. Milyen volt? című esszéjében. Ebben a kontextusban a fogalmakhoz társuló „alkalmazói hit” miatt a történelem az erkölcs keresztjévé válik. Önfeláldozás, Alázat, Lebomlás, Megáldás és valamennyi emberi fogalom e hit szimbólumai. A múlt törékeny, bármikor megsemmisíthető, „az utazó lába egyszer a Léthe vizébe lép”. A feledés palástja a lét lényegét borítja el, elfelejtődik az. igazság és a lét tudása, elvesznek a fogalmak. Mindazonáltal nem vesznek el a szimbólumok, mert éppen az jellemzi őket, hogy megőrződnek. És Kereskényi szerint ebben van az otthonosság záloga. A szimbólum felnyitja saját világát, mint megbontott gránátalma tárja elénk a történelem keresztjén megfeszített fogalmainkat. A Heideggerről szóló esszében találjuk: „A templom látszólag semmit sem ábrázol, egyszerűen csak ott áll a szakadékos sziklavölgy közepén. Az általa egybegyűjtött vonatkozások azonban egy világot nyitnak meg. E világ a görögség történeti világa. Ez a nép belőle és benne válik önmagává, hogy teljesítse küldetését.” A fogalmak legitimációs krízise mindenképpen elvezet a tudás „antropologizálásához” (Kereskényi egyik kedvenc kifejezése), aminek spontán, ugyanakkor elrendelt folyománya az értelmezés megrekedt logikájának áttörése után (ám nem henyén, megalapozatlanul, szűkkeblűen) a templom megidézése. A történelem nem pusztán olyan valami, amiről ismereteink vannak, hanem „mi magunk vagyunk”. A szimbólumok megidézése azonban nem minden probléma nélküli gyakorlat. Példa erre Wagner,  aki igen jól tudja, hogy például a tételes vallások szimbólumainak közvetlen átvitele az operaszínpadra mekkora ízléstelenség. „Ha volna oly templom, amelyben megőrizték a Grált, és ott szertartásosan használják a szent kelyhet, úgy sohasem szánta volna rá magát, hogy színpadra vigye azt, és gondoskodjék róla, hogy a világítómester jóvoltából izzó fényre kapjon Krisztus vére. A színpadi fény erkölcsi jelképre világított rá. S talán arra is, hogy a katasztrófák előérzetével küszködő kornak mekkora szüksége van a hieratikus egyszerűség és tisztaság élményére.” Kereskényi gondolatrendszerében a műalkotás a szimbólumok tárháza, amennyiben valami mást is jelent, mint magát a puszta dolgot. „A maga dologszerűségéből kilépve nyilvánosan felfed valamit.” Ami azonban önmagából éppoly kevéssé érthető meg, mint az élményből, „az igazságot kiragadni a feledés palástja alól, ezt elsősorban mégis az emlékezés istennőjének s lányainak, a múzsáknak segítségével lehet”.
Kereskényi Sándor esszékötete tradíció és megértés összefüggéseinek sokrétű gondolatrendszerét teremti meg, de ezen túl egy általános megértéselmélet alapelveit is igyekszik lefektetni. Ám könyvét az utóbbi idők egyik legfontosabb vállalkozásává talán az emeli, hogy szerzője nem válik a kultúra steril voyeurévé, a fogalmaknak alávetett értelmező nem pusztán részese a feltárásnak, hanem résztvevőként helyet kap az értelmezés folyamatában. Annak képlékeny anyaga. Azért kiválóak a könyv esszéi, mert az is kiderül, hogy a kérdésekkel való szembesülés sem az ember teljesítménye, hanem a részesedés-vágy cselekvő megnyilvánulása, az interpretáció öninterpretáció egyben, ugyanakkor az egyénfölöttinek szerepe van a jelentésképzésben. Amint a könyv fülszövegében áll: létezik valami, aminek mindannyian az alárendeltjei vagy leigázottai vagyunk, azaz elsősorban „vele” kell szembenéznünk. A Kereskényi-szöveg felkínálkozik, hogy általa szembenézhessünk a komor idegenséggel, eléri azt, amit az írás elérhet: minden rajta kívüli egyebet könnyedén manipulálható fikcióvá tesz.
Az erdélyi gondolkodók érthetően arra törekedtek, hogy a történeti megismerést az egyéni és közösségi önmegértés igényével kapcsolják össze. Elmélkedéseikben alapvetővé vált a hagyománytörténeti gondolkodás szükséglete. Kereskényi a Teremtett világ című Cs. Gyímesi-könyv kapcsán kitér arra, hogyan nyerhető vissza az alkotót és a közösséget valaha összetartó erkölcsi, esztétikai egyetemesség. „Az individuum személyes, műre vonatkoztatott önmegértése” a kiindulópont. De ebben már ott rejlik az önző „hermeneutika” és a történelem „hideg racionalitásának” ütközése. Az „Erdélynek titkos históriája”-ban azt kérdezi: van-e mérvadó „erdélyi magyar” individuum? Majd: van-e Erdélynek önálló története? Nem csupán ezeknek a kérdéseknek megléte avatja e könyvet erdélyivé, de látványosan jelzi szerzőjének kissé talán utopisztikus viszonyulását bizonyos diszkurzív kényszerekhez. A kérdések megválaszolása Kereskényi számára egyfajta auspicium – az égi jelek szemlélése. A régi rómaiak erre a célra egy templomot emeltek, amely körbefogta a szent teret, amelyen kívül minden más pusztaságnak, a tekintet számára közömbös térségnek számított. Kereskényi a filozófia templomát képzeli maga köré, Raffaello Athéni iskolájának szereplőivel. „A tanító jobbja mutatóujjával felfelé mutat (André Chastel szerint a végső dolgok irányába: a számok tudományától a zenéhez, attól pedig az asztrológián át az ideák isteni rendje felé), a tanítvány meghajlított jobbjának tenyere viszont lefelé int (a dialektikától a retorikán át a megvalósítandó jó, a cselekvő tudás felé). A kép művészi középpontjában azonban a legmélye – a térbeli nagyság Bramante-féle kiképzése ugyanis puszta fizikai szépségüknél többé teszi az alakokat, idővel dacoló legendává alakítja a görög filozófia nevelésközpontú lényegét – tanító és tanítvány feje fölött ragyogó egével egy sejthetően archetipikus paesaggio része. Talán ugyanaz az ég ez, amely La transfigurazione megfejthetetlen szépségében, kimondhatatlan igazságában válik valahogyan érzékelhetővé. Ugyanaz az ég, amely a tutta la pittura fenségében világosodik meg a magát szőlőtőhöz hasonlító Mester háta mögött, Aki az arisztotelészi phronésziszre emlékeztető körültekintéssel magyaráz a hajdani vadember bizalmatlanságát a születő homo christianus áhítatával felcserélő tanítványainak.”
Kereskényihez közel áll a homo christianus áhítata, mégsem annak szemével vizsgálja a művészet irracionális teljességéből kibontakozó fogalmakat; nála az áhítat inkább alázat: a tárgyalt alkotók és alkotások feltételezettségeinek és értelmezéstörténetének ismeretében, a többlet-tudás magaslatáról sem tekinti magát az autentikus befogadónak, de a másfajta tudást szolgáló érzékenységével és eredetiségével sem hivalkodik. Mondhatni érzékeny korrekcióval jelöli ki az esszéíró új pozícióját.
ISTVÁN MIHÁLY