Lehetőségek peremvidékén
avagy az emlékírások többértelműsége
Frederick George cushing professzor úrnak, az erdélyi emlékirodalom kiváló ismerőjének és értékelőjének ajánlom tisztelettel
A klasszikusnak tekinthető, tehát a XVI-XVIII, századi erdélyi magyar és szász emlékírásokat – a jelzett időszakból Erdélyben román nyelvű nem ismeretes –, általában történeti kútfőnek, a történetírás valamelyik ágazata forrásanyagának tekintik, következésképpen mind a vizsgálódásban, mind a felhasználásban történetírás-történeti szempontok érvényesülnek. A kutatás és a szaktudományos hasznosítás az emlékírások valósághitelére, adatpontosságára, tárgy– és eseménytörténeti megbízhatóságára összpontosít. A történészek az emlékírásokat szakmai tagozódásuk szerint a gazdaságtörténet, hadtörténet, társadalomtörténet, diplomáciatörténet, politikatörténet stb. igényei szerint aknázzák ki, magyarázzák és cáfolják. Meglehetősen gyakran igazítják ki adatolási, tárgyi és értékelési „tévedéseiket”, az emlékírásokat csak jókora fenntartásokkal kezelik történeti forrásként. Hivatkozási alapként rendszerint csak akkor szolgálnak számukra, amikor a tárgyra vonatkozó nézeteiket igazolják. Ilyenkor a dokumentáris hűséget méltatják, mintha a tárgyi hitelesség lenne az emlékírások legfontosabb értékkritériuma, az egyetlen érvényes mérce megközelítésükben.
Valójában meglehetősen nehéz egyértelműen válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor és milyen mértékben tekinthetők az emlékírások történetírás-történeti adaléknak, sajátságos történelmi kútfőknek, hiteles történelmi információk lelőhelyének, a történelmi hitelesség igényét is kiteljesítő személyes narrációnak. Tény, hogy a történettudomány nem kerülheti el forrásai közt az emlékírásokat: számos fontos tényt, adatot, eseményt, pálya- és jellemrajzot ezekben az írásokban rögzítettek a jobbadán kortárs – tehát jelenkortörténetet író – szerzők.
Az emlékírásokra igényt tart az irodalomtörténetírás is. Vizsgálati szempontjainak és módszerének megfelelően, az irodalomtörténet az emlékírásokban az írói tudat, az írói – tehát az alkotó – személyiség meglétét-jelenlétét fürkészi, a valóság reprodukálásának és kivetítésének, tehát az írásos közvetítésnek esztétikai értéke felől közelít, a szerkesztést, leírást, jellemábrázolást, öntükrözést, végsősorban az emlékírások művészi színvonalát tekinti mérvadóknak. A történelmi hitelesség mellett, még inkább azok felett, az emberi-lélektani megfelelés, a nyelvi és stiláris eredmények és vívmányok vonatkozásában vizsgáztatja az emlékírókat és írásaikat.
Igen ám, de az emlékírásoknak irodalomként való felfogása távolról sem egyértelmű. Az irodalomtörténetekben másfél százada, éppenséggel Toldy Ferenc óta, többféle, időnként és személyenként – vonatkozik ez az irodalomtörténet írójára, de a tárgyalt emlékíróra is – változó besorolással, minősítéssel és értékeléssel találkozunk, ami tulajdonképpen érthető is.
Érthető, ugyanis okkal feltehető egy döntő fontosságú kérdés: tulajdonképpen hol húzhatók meg az úgynevezett „irodalom” határai?
Erre a kardinális kérdésre, mióta létezik magyar irodalomtörténetírás, számos változó – néha egymással ellentmondó – választ adtak. Általában azt kell szem előtt tartanunk, hogy a megközelítés szempontjai változtak, egyre sűrűbben változnak, s a művek egészen más értékrendszer függvényében értelmezendők, amikor szociológiai tényként, és másként, amikor tiszta esztétikumként fogjuk fel őket. Az előbbi esetben határai jóval tágabbak, mint az esztétikailag bemérhető szépírás határai. Utóbbival, a szűk-kel szemben, a tág értelmezésben a hitviták anyaga, az országgyűlési beszédek, különböző tárgyú traktátusok, levelek, végrendelkezések, a szociográfiai írásváltozatok, útirajzok s egyebek éppúgy az irodalomba sorolhatók, miként a krónika, napló, emlékírás, önéletírás, diárium is.
Viszont az irodalom, változó időkben, szabálytalan ciklusokban, koronként újrafogalmazza önmagát, szemléletének, önszemléletének tükrében kijelöli azokat a határokat, amelyen belül az irodalomról való gondolkodás mozoghat, mely megszabja a saját helyzettudatát. Vessünk egy pillantást – az emlékírások vonatkozásában – két besorolási lehetőségre.
Némelyek, önálló epikai műfajnak tekintve, a klasszikus erdélyi emlékírásokat besorolják a magyar próza történetének körébe, s a később jelentkezett magyar regény egyik fajlagos előzményének tekintik. Ez a felfogás, bizonyos mértékben akár igazolható is, ha az emlékírásokat prózában írt, rendszerint egyes szám első személyben fogalmazott szövegként kezeljük, s nem a fikciós, hanem a tényirodalom körébe soroljuk, valamilyen korai, kezdetleges illetve sajátos én-regény változatként. Manapság rendszerint A XVII-XVIII. századi Erdély prózairodalma fejezetcím alá sorolják Kemény János, Tótfalusi Kis Miklós, Szalárdi János, Bethlen Miklós, Cserey Mihály, Apor Péter és Bethlen Kata, egymástól lényeges jegyekben különböző munkáit. Az összevonás szempontja és módszere egyaránt vitatható és igazolható.
Irodalomtörténetileg tulajdonképpen legkézenfekvőbb annak igazolása, hogy a magyar történeti regény kialakulásában az emlékírások egyrészt kovászként hatottak, másrészt bő és hálás forrásként szolgáltak, nyersanyagot szállítottak a szépíróknak, Jósika Miklóstól – aki az Abafi jegyzeteiben Bethlen Farkas históriájára hivatkozik –, Kemény Zsigmondon át – akinek Szalárdi, Kemény János, Verancics Antal voltak forrásai –, az Erdély-trilógia írójáig, Móricz Zsigmondig. Jókai Mór, mindmáig a legkedveltebb magyar mesélő, aki két regényben és kilenc elbeszélésben dolgozta fel szépíróként az erdélyi fejedelemség történetét, az Erdély aranykora forrásaként Cserei Mihály munkáját használja, aki maga is elbűvölő elbeszélő volt. Nyilvánvaló tehát, hogy az emlékírások és a szépirodalom közt különféle összefüggések mutathatók ki, hogy a XIX. századi emlékírásokban, mely már vizsgálódásunk körén kívül esik, Újfalvi Sándornál vagy az emlékiratát megíró Jósika Miklósnál, a korábbi memoárokkal szemben hangváltásra figyelhessünk fel. Emlékírásaik nagy dokumentum-értékük mellett, megszerkesztettségben, a történeti leírásokban, tablók és portrék sorának megrajzolásában, a lélektani-hangulati elemek tudatos alkalmazásában, immár egyértelműen írói eszköztár használatára utalnak: az idézett művek regényként is felfoghatók. Annál meglepőbb, hogy ezeket a műveket a regénytörténet ez idáig nem vonta be körébe, noha indokolt lett volna. Talán indokoltabb, mint egynémely korábbi emlékírások esetében.
Kétségtelen, hogy az emlékirodalom, mint átfogó műfajtörténeti kategória, változatlanul sok gondot okoz az irodalomtörténészeknek. Mindahányuk előtt nyilvánvaló, hogy amit emlékirodalomnak neveznek, egy nyitott és parttalan műforma gyűjtőfogalma, az emlékírások Mindszenti Gábor diáriumától kezdődően mindvégig irodalmi és nem irodalmi elemek tarka kevertségét mutatják, s az emlékirodalom valójában csupa rendhagyó, a szabvány keretekből kilógó alkotásból áll. Számos olyan munka sorolandó ide, mely műforma körén belül nehezen és ellentmondásosan helyezhető el, illeszthető be, miként Tótfalusi Kis Miklós védelem-vád-vita egységében jelentkező önvédelmi irata, vagy időben előreszaladva Pálffy János egyedülálló, ábécé sorrendben kidolgozott életrajzi portrésorozata. A két példaként említett mű emlékírás jellege ugyan vitathatatlan, miközben specifikumok folytán vitatható is.
Az emlékírás-változatok egyedisége és sokszínűsége számos, szerteágazó bizonytalansági tényezővel szolgál. Jellegüket, úgy tűnik, egymásnak ellentmondó, egymástól különböző követelmények határozhatják meg, ugyan hagyományos irodalmi műfajfogalmak segítségével is megközelíthetők, de végső soron valamiképpen meghatározhatatlan műfajegyüttest képeznek. A kérdésre, hogy léteznek-e elégséges és meggyőző indokok ahhoz, hogy az emlékírásokat – korpuszuk egészében – irodalmi jelenségként fogjuk fel, nagyon nehéz válaszolni, általános érvénnyel elfogadható módon talán nem is lehet. A klasszikus emlékírásokról lévén szó, igencsak hajlunk a nemleges válaszra. Kétkedésünket erősíti, hogy az irodalomtörténetek a Kemény János és Árva Bethlen Kata közötti száz esztendő emlékírásainak adnak helyet, de a korábbi évszázad emlékírásairól meglehetősen ritkán esik szó, s ez az irodalom-centrikusság olykor kiszigetel és csonkít: az erdélyi magyar irodalom hatalmas tartományán kívülre száműz több, az esztétikai értékvonatkozások vonalán is besorolható művet.
Az emlékírások irodalomtörténeti besorolása kérdésének van egy másik meggondolkoztató aspektusa is. A kortárs irodalomtudomány a műveket mint szövegeket teszi vizsgálat tárgyává. A szövegek verbális anyagát veszi alapul a vizsgálatban, lett légyen, hogy az irodalom elsődleges és elsőrendű anyagának a nyelvet tekinti, ennek beható, gyakran éppenséggel kínosan precíz vizsgálatából indul ki. Ez a módszertani megközelítés – az emlékírások vonatkozásában – a kérdéseket jelentős mértékben szaporítja, a feloldhatatlanságig.
Ugyanis nincsen olyan, bármennyire komplex nyelvelmélet, mely a nyelvet a maga totalitásában ragadná meg. Ráadásul a szaktudományokban is felgyorsult korunkban a nyelv grammatikai-lexikai rendszeréről alkotott képünk, véleményünk is szüntelenül váltakozik. A nyelv egyébként is nyitott kategória, másrészt maga is cselekedet, összefüggésben egy adott közösség életével, hagyományaival, szokásaival, s ez – a befogadás-központú irodalomelméleti megközelítésben, a dolog hozzáférhetőségét tekintve – különös fontossággal bír.
Igen ám, de az emlékirodalomban bogarászván, egyáltalán melyik nyelvet vegyük figyelembe? A klasszikus erdélyi emlékírások vonatkozásában a magyar nyelvet nem tekinthetjük sem egyetlennek, sem kizárólagosnak, miután az emlékírások bizonyos hányadát latinul vagy latinnal sűrűn megtűzdelt magyar keveréknyelven írták, jó néhányat pedig németül, köztük a XVII. század egyik legfontosabb kortörténetét, a Georg Krausét. Tehát gondunk van a nyelvi alapanyaggal.
Tovább bonyolítja a kérdést a nyelv jelentésspektrumának tágítása a stílus felé. Ha stíluson az írás megformáltságát, a mondás mikéntjét értjük, tulajdonképpen a nyelvhasználat módjaként s a nyelv fogalmához való viszonya révén határozzuk meg, maga a dolog még sokértelműbbé válik, s számos, a nyelvhez kötődő és a nyelvi normáktól eltérő – az általánosból a különöshöz vezető – értelmezést téve lehetővé. A kimondóhoz kapcsolva a befogadó feltételezéseit – a nyelvközösség számára – a hozzáférhetőség nő, de lehetséges az is, hogy csökken. Egyébként a klasszikus emlékírások szövegvizsgálata valamint stíluskutatása még a kezdeteknél tart, s egészen sajátos és különálló eszköztár kidolgozását követeli.
Más fekvésben vizsgálva az emlékírásokat, vannak-e olyan egységes kritériumok, melyekkel a műveket, szaktudományos pontossággal irodalomtörténeti vonatkozásban definiálni tudnánk? És ha sikerülne definiálni – van-e egyáltalán szükség definícióra? – egységesnek tekinthetjük-e azt műfajilag, amit emlékirodalomnak nevezünk? Végezetül olyan szellemi jelenségcsoport az emlékirodalom, mely a visszapillantásban egy lineáris úgymond fejlődés vonalán, egymáshoz illeszkedve, egymásból következve – levezethető? Egyáltalán a fejlődésfogalom alkalmazható-e az irodalomban, mi az értelme, tartalma, különös tekintettel az emlékirodalomra? Nyelvét, stílusát tekintve – Horváth János véleményére utalok – csakugyan van-e Mikesig párja Mindszenti Gábor két évszázaddal korábban írt emlékírásának?
A szaporítható kérdésekre összefoglaló válaszként adható feleletben hajlok arra a feltételezésre, hogy tulajdonképpen a kívülről-felülről alkalmazott hívó szavak erőszakolása vezetett oda, hogy az emlékírásokat, mint egységként felfogott műfaji korpuszt erőszakolták az emlékirodalom gyűjtőfogalomba. A tárgyon belüli sokéves csellengés számomra azt látszik bizonyítani, hogy ebben a műfajban meglehetősen nehéz, talán éppenséggel lehetetlen egy olyan, több évszázad termékeire érvényes modellt találni, mely – miként más irodalmi műfajok esetében, a változatok ellenére – általánosan érvényes lenne irodalmilag, egyáltalán modellálná a műformát, s nemcsak leírható lenne, hanem módszertani alapvetésként alkalmazható is.
Ezek a halk fenntartások egyáltalán nem mondanak ellent annak a tagadhatatlan ténynek, hogy igen erős szálak fogják össze az erdélyi klasszikus emlékírásokat, motiválják jelentkezésüket, céljukat. Azonban ezek a kohézív erők nem irodalmi vonatkozásúak, hanem elsősorban az eszme– és mentalitástörténet körébe tartoznak, és érdekes módon mintha erősítenék e sokarcú, soksíkú műfaj – egészen sajátos alakzatokban jelentkező – egyedeiben különálló, elhatárolt jellegét. Szélsőségesen sarkítva, akár azt is mondhatnók, hogy emlékírások vannak, a szóban forgó két században fontosabb akár hetven-nyolcvan is, de emlékirodalom csak laza és viszonylagos rendszerezhetőségben létezik, egyáltalán nem úgy, hogy a magyar próza fejlődésébe természetes módon illeszkedne, hézagmentesen simulna, mint integrálható folytonosság. Az emlékírások, érdekes módon, ellenállnak a címkézésnek és beskatulyázásnak, makacsul védvén önállóságukban kifejeződő individualitásuk. Paradoxális, de miközben egyre többet tudunk az egyes emlékírókról, egyre alaposabban ismerjük emlékírásaik létrejöttének személyi meghatározóit és történelmi körülményeit, miközben egyre hitelesebb, szaktudományosan aládúcolt szövegek állnak a vizsgálódók rendelkezésére, egyre bizonytalanabbak vagyunk a műforma általánosítható érvényű meghatározásának lehetőségeit illetően. Személyes meggyőződésem, hogy a klasszikus erdélyi magyar emlékírásokat csak kisebb részben, óvatoskodva és erős fenntartásokkal lehet besorolni az irodalomba, ha ez egyáltalán kérdésként lényegesnek tekintendő, s az egész némileg másféle szempontok érvényesítését kívánja mint az irodalomként olvasott elbeszélő szöveg, noha hellyel-közzel kétségtelenül az is. Következésképpen a klasszikus erdélyi magyar emlékirodalomnak, mint műfaji szövegtípusnak, sem merev, egyoldalú történetírás-történeti, sem egyoldalúsított irodalomtörténeti besorolását és megítélését nem tarthatjuk kielégítőnek, vitathatatlanul meggyőzőnek, noha a kötődés mind a két irányban részlegesen igazolható, de az egész emlékirodalom vonatkozásában szerencsésebb más megközelítést alkalmazni.
Abból az igazolhatónak vélt feltevésből indulnánk ki, hogy az emberi öntudat egyik alapvető fontosságú, a kis és nagyobb közösségbe kapcsoló meghatározója a történelmi emlékezet. Ez teszi lehetővé etnikai csoportok érték- és érdekazonosságának visszakeresését a múlt, stabilizációját a jelen, és építését a jövő felé. Így állván a dolog, számunkra, a hagyományfogalom tágításával az emlékirodalom egészének művelődéstörténeti megközelítése látszik a legindokolhatóbbnak, legcélravezetőbbnek és talán a leghasznosabbnak is.
A művelődéstörténetet, összhangban a jelenkori felfogással, olyan összegező tudománynak tekintjük, mely a múltat szerves egészként fogja fel és vizsgálja. Elméleti tisztázatlanság nyilván e téren is bőven akad, azonban nem tartván magunk illetékesnek a sajnos bizonytalanul meghatározott művelődéstörténeti módszertan egyértelmű elfogadására, illetve elutasítására, a következő tetszik számunkra lényegesnek:
A műveltségnek mint fogalomkörnek, esetleg alapkategóriának többféle értelmezése lehetséges. Sokak számára a szellemi javak összességét jelenti az anyagi javak világát kifejező civilizációval szemben. Mások a kultúra gyűjtőfogalom alá sorolják mind a szellemi, mind az anyagi javak univerzumát, ám nem veszik számításba a műveltség létrehozásához, illetve terjesztéséhez tartozó intézményeket, szervezeteket, műhelyeket, eszközöket. Számunkra a művelődéstörténet mindezeket az anyagi és szellemi szinteket összefoglalja és tömöríti. Egybekapcsolja az anyagi műveltség teljes eszköztárát a szellemi műveltséggel, illetve egyik jelentős meghatározó tényezőjével, a függvényként kialakult tudati elemekkel. Álláspontunk az, hogy a műveltség olyan értékkategória, melyben nemcsak az emberi gondolkodásnak van szerepe, hanem életmódjának és erkölcsiségének is az etnikai azonosságérzet létrehozásában és megőrzésében. Nagyjában-egészében elfogadhatónak tűnik az a felfogás, mely szerint a művelődés lényegében háromdimenziós rendszer. Az egyik dimenzió a tudatformáké. Ide tartozik a vallás, az erkölcs, a bölcselet, a művészet, a jog, a politika. A másik dimenzió magába foglalja az eszméket és megvalósulási formáikat, tehát magukat az alkotásokat. A harmadik dimenzió a közösségi pszichikai áramlatokat, és az ehhez szervesen kapcsolódó életformát valamint közvéleményalkotást fejezi ki.
A művelődéstörténet, mivelhogy a kor egészéről kíván hiteles képet nyújtani, ekként kívánja a korszak belső összefüggéseit értelmezni, a kiválasztott időszak egészét veszi figyelembe, a „nagy események”-kel párhuzamosan azonos fontosságot tulajdonít a leghétköznapibb életeseményeknek is. Tehát nemcsak a tudatformákat, a koreszméket, a közösségi mentalitást kell ismernünk, hanem a teljes anyagi világot, beleértve a termelési kultúrát is, intézményrendszerét és termékeit, a legalsótól a legfelső szintekig. Az ily módon felfogott művelődéstörténet módszerében egységben alkalmazza a civilizációtörténet és politikatörténet, a társadalomtörténet és hadtörténet, a szellemtörténet és eszmetörténet egyáltalán feltehető kérdéseit, érdeklődési körébe kapcsolva vizsgálandó tárgyként az irodalmat, a művészeteket, az egyházi életet, vallást, a népi hitvilágot és népművészetet, tehát lehetőség szerint a teljes, megőrzésre érdemes hagyományt.
A hagyomány meglehetősen elmosódott körvonalú, lényegében óriási területet beölelő fogalom. Minden tudományág művelője máshonnan közelíti meg, saját nézőpontja és módszere szerint építi be az általa művelt tudománytartományba, művészeti ágazatba, közös ismérv, a felhasználhatóság alapján. A hagyomány megközelítésének egyik kulcsfogalma számunkra is a hasznosítás. Az emlékírásokban felhalmozott ismereteket, tapasztalatokat, eszméket az utókor – objektiválódott társadalmi értékként – átveszi, feldolgozza, beépíti helyzetérzékelésébe és világképébe. Sem az emberiség, sem az egyes csoportképződmények a családtól a nemzetig, sem a maturalizálódott egyes ember nem kezdheti elölről fajtája életét. Mind az emberi nemnek, mind az egyénnek elengedhetetlenül szüksége van az elődök tapasztalatára, tudására. Az átvétel és felhasználás szükségképpen szelekciót jelent. Van jó és van rossz, van hasznos és van kártékony, van értékes és van értéktelen, közösséget szolgáló és közösséget károsító, kapcsolatokat építő, gazdagító, kapcsolatokat mérgező, netán éppenséggel romboló hagyomány. Bizonyos hagyományok elfogadása törvényszerűen bizonyos hagyományok elutasítását is jelenti. A hagyományokhoz való tudatos viszonyulás, hiszen nem kevés az ösztönös, a beidegződéseken, a szokásokon alapuló kötődés, világnézeti meghatározottságú és jelentős mértékben erkölcsi jellegű kapcsolat kifejezője. Az egyén egész sereg más kötődés mellett, mindig egy etnikai közösség tagja is, akár felismeri ezt tudatosan, akár nem. Az erdélyi klasszikus emlékirodalom az erdélyi magyarság – szászok, románok – életének, sorsának mozgó tükre, szellemiségének, lelki arcának hűséges-hűtlen lenyomata is. Ebből a nézőpontból amolyan nemzetjellemtani enciklopédia. Amit nyomatékosítanunk kell, az, hogy a hagyományőrzés és hagyományfelhasználás nyitott lehetőség, s tele van viszonylagosságokkal. A benne rejlő tartalmak csakis nagy óvatossággal és érzékenységgel általánosíthatók, vigyázva, hogy bizonyos felismerések időszerűtlen vagy hamis mitológiák nemzetjellemtani melegágyává ne váljanak, mely a sajátosság méltóságát – másokkal szemben – kizárólagos értékké tenné, a különbözést valamiféle felsőbbrendűséggé emelné. A valódi hagyomány önmérlegelésre biztat, önismeretre serkent. Ez esetben az önismeret az összehasonlításokból bomlik ki, a cselekvésből, viselkedésből és gondolkodásból álló egység racionális átvilágításából. Tulajdonképpen kevés olyan történeti forrás van, mely átfogóbban, teljesebben, a maga reális voltában mélységében is megmutatná a mindenkori korabeli ember életét, mindennapjait, gondolkodását, szellemiségét és lelkivilágát, mint az emlékírások. A művelődéstörténeti szempontcsoport visszavetítése lehetővé teszi az emlékezetül hagyott írások rétegeinek feltárását, melyekben bőségben keverednek gazdasági és politikai, hadtörténeti és művelődéstörténeti, személyiségés tömeglélektani, civilizációtörténeti és szellemtörténeti tények, adatok, esetek, leírások, észleletek. Ezekben, ezek mögött tárul fel a hétköznapok – akár pőrének is nevezhető – világa, az ember a maga valóságos környezetében, melyre a művelődéstörténet módszere mozgó, változó rálátású szögeket biztosít, hozzásegítve a műfajilag szabálytalannak minősíthető kifejezési forma, az emlékirodalom tartalmának és sajátos jellegének pontosabb megértéséhez.
Az erdélyi magyar klasszikus emlékirodalom, a történeti emlékírások, a legegyszerűbb krónikás feljegyzésektől a barokk nagymemoárokig, az országos kihatású ügyekre összpontosító koncepciózus politikai-diplomáciai önéletírás-követjelentésekig telítettek a hétköznapok világával. Szerzőik, köztük többen Erdély történetében jelentős, sőt kimagasló szerepet játszó személyiségek, a történelmi folyamatok felső szintjén áramló mozgások mellett, kitérnek ügyes-bajos személyes dolgaikra is, családjukra, magánéletükre, gondjaikra, barátaikra és ellenfeleikre. A memoárokban szétszórt adattömegből szemléletes kép áll össze egy adott időszak emberi feltételeiről. Nemcsak azt tudjuk meg, noha ezt bőségesen, hogy miként folytak le a kisebb-nagyobb hadműveletek, zajlottak a hadjáratok, az országdúlások, folyt az államképződmény igazgatása felső és alsó fokon, mi volt bonyolult politikai manőverek, agyafúrt diplomáciai sakkhúzások rejtettebb háttéranyaga, előzménye és következménye, hanem azt is, hogy adott időben miként folyt az iparinak nevezhető termelés és a földművelés a hadak járásától szüntelenül fenyegetett földön, a közlekedés, áruszállítás, kereskedelem, utazás. A többoldalú állandó veszélyeztetettségben, járványok, betegség-hullámok csapásai alatt, az emberek egyáltalán hogyan tudták végezni életfenntartó napi munkájukat, miként vetettek, arattak, szüreteltek, legeltettek, gyakran hátukban az ellenséggel. Az emlékezetül hagyott írásokból azt is megtudjuk, hogy milyenek voltak a különböző társadalmi csoportokba tartozók, egyének és családok életviszonyai, tömegükben gyakran a puszta túlélés peremén egyensúlyozva hogyan tudták kialakítani életvitelüket, a gyakori pénzromlás, árhullámzás, a mindig nyomorító adózás és gyakori sarcolás körülményei közt.
Sokszínű, kavargó világ az emlékiratoké. Hogyan kötöttek eleink házasságot, tartottak lakodalmat, temetést, halotti tort, miként zajlott a fejedelmi udvarban, főúri kastélyokban, nemesi udvarházakban, vályoggal vert falú kunyhókban az, amit társadalmi életnek nevezünk? Mit evett a jobbágy, mit a világot járt gazdag nagyúr? Hogyan folytak a vadászatok, bálok, egyházi ünnepek? Melyek voltak a hírközlés és kapcsolattartás eszközei és módozatai, hogyan folyt a levelezés?
Az emlékírásokból megismerkedünk a tudományok és művészetek műhelyeivel, az iskolai oktatással, a könyvnyomtatással, a kéziratos és nyomtatványos munkák terjedésével, hiszen az emlékírások túlnyomó hányadosa nyomtatásban csak jóval, néha évszázadokkal elkészülte után jelent meg, ám kézírásban korábban is terjedt. Tájékoztatást nyerünk a betegségekről, az orvoslás módozatairól, és szinte bepillantunk a koponyacsontok mögé is: három, négy vagy akár ötszáz évvel ezelőtt milyen gondolatok gomolyogtak őseink agyában, a velünk egy nyelvet beszélőkében, az életről és elmúlásról, a sorsról és végzetről, a helytállásról és túlélésről, s milyen erkölcsi elvek és szabályok szerint rendezték életüket.
Az emlékírásokban jelentkező, gyakran a szöveg mélyén megbúvó személyesség arra készteti az írások mai olvasóját, hogy belehelyezkedjék az életét-korát feljegyző gondolatvilágába, tűnődjön kérdésein és válaszain, keresve – az idők teremtette távlat biztonságából – az akkor és a ma adható válaszokat, tudván, hogy a már megtörténteken ugyan változtatni nem lehet, de a meditáció erősíti az ítélőerőt. Ugyanis a múlt, mely az egyes emlékírásokban erősen egyénítetten, részekből, részletekből áll össze, történelmi jelenidőnk tudatvilágába beleforrva, az újragondolás eredményeként értelemtelítetté válik, illetve válhat.
A történelmi tapasztalatokat hasznosító tudatnak, mint az életszabályozásban segítő tényezőnek felismerése ősrégi. Már az európai kortörténetírás legkorábbi művelői utaltak erre, márpedig a kimagasló erdélyi emlékírók mindahányan ókori auktorok tanítványai voltak. A tragikus véget ért Haller Gábor, akit balszerencséje fosztott meg a fejedelmi süvegtől és kaftántól, a XVII. század első felében naplójának latin nyelvű bevezető soraiban írja: „A múlton gondolkodni annál hasznosabb, mert rosszul töltött életünket emlékezetünkbe idézve föltámad bennünk a szégyenkezés és életünk bírálata. A hiú életben azt kell boldognak tartanunk – ha van boldogság ezen a töredékes világon –, aki a múlt cselekedeteiből okulva jelen életét jól tudja kormányozni”, azaz praesentem vitam bene moderare didicit. Azonban óvakodjunk e lehetőség jelentőségét túlhangsúlyozni. A múlton való okulás mind az egyén, mind a népek, nemzetek, nemkülönben az államok életére is vonatkozik, ám tanulni a múltból nem könnyű, s miként számos példa mutatja, a történelem alighanem csakis elméletben az élet tanítómestere. Következésképpen a memoárirodalom mint szellemi hagyományhalmaz ismerete pusztán lehetőség a történelmi mozgások áramlatainak és áramlásainak megközelítéséhez, netán a hatóerők felismeréséhez. Öreg hiba lenne arra következtetni, hogy az emlékíró, lett légyen korában magas politikai tisztséget viselő vagy elit értelmiségi, magával a „történelemmel” szembesült. A történelmet mozgató és meghatározó tényezők csakis a visszapillantásban, amikor az adott jelen félmúlttá, múlttá vált, rendeződik mind a lejegyző, még inkább a későbbi olvasó tudatában. Az egykori emlékíró, bármilyen magas kilátóról nézte-szemlélte-élte korát, bármennyire cselekvő részese volt és lehetett az eseményeknek, a valóságos egésznek, az összefüggések hálórendszerének csakis a részleteit ismerhette, azt is csak hozzávetőleges pontossággal, még akkor is, ha kulcshelyzete volt a dolgok bonyolításában. Az emlékírásokban ugyan az, amit ma történelemnek nevezünk, a maga érzékelhető közvetlenségében jelentkezik, de elsősorban mint személyes viszonyok, kapcsolatok és egyedi tapasztalatok – magasabb vagy alacsonyabb szinten megvalósult – rendszere. Az egymásnak feszült, nekilódult erők, legyenek anyagiak vagy szellemiek, az egyes ember, a résztvevő számára is alanyi konkrétságukban mutatkoztak meg. Az emlékíró rendszerint csoportképződmények, még inkább egyes emberek, barátok vagy ellenfelek vélekedéseit és szándékait ismeri, azokat elsősorban önmaga vonatkozásában mérlegeli és érzékeli, következésképpen világát mint személyi függések rendszerét fogja fel és értékeli, s ebben önmaga szerepét igyekszik megérteni, magyarázni, igazolni, menteni. Ebből adódik, hogy noha a klasszikus erdélyi magyar emlékirodalom alapszövegében – egy hosszabb-rövidebb emberi élet foglalatában – egy korszak vagy akár kor, s benne egy etnikai közösség helyzetrajza, lényege szerint gazdagabb a benne feldolgozott eseménytörténeti anyagnál, olyannyira, hogy legjobb alkotásaiban a lélek, jelentéssel és jelképiséggel telített magánbeszéde, mely nemegyszer megrendítő önvizsgálatként buggyan ki az írás felszínén.
Természetesen meg kell különböztetnünk az emléket az emlékezéstől. Az emlék esemény volt, az emlékezés mint visszapillantás, számbavétel, el- és leszámolás az egykori eseményekkel, a megírás jelen idejét alakító tényezők és hatások megértésére irányuló törekvésként, a múlt célszerű „átrendezése” a „volt” és a „van” átgondolása az önazonosság-keresésében. Az emlékírók szinte minden esetben kinyilatkoztatott, így hát általunk is ismert szándékkal fogalmaztak, de nyilvánvalóan nem is sejthették, hogy írásaik, az idők során, gyakran változó hangsúlyú értelmet és értelmezést nyernek, aszerint, hogy olvasóik számára mikor és mi vált időszerűvé.
Az emlékírásokból sugárzó üzenetek bizonyos hányada változott, s ezután is változni fog, de minthogy egy azonos etnikumban valósul meg, a történelmi folyamatosság egyik későbbi stációján, az utókor tudatában erkölcsi nyomatékú sugallatként jelentkezhet. Önismeretünk szempontjából ennek különös jelentősége van, hiszen az ember, a mai is, legigazibb önmagát saját élményhatárainak kitágításával, elmélyítésével ismerheti meg. Minden ember egy kész – noha változó – anyagi és szellemi világ struktúrájába és konvenciórendszerébe születik bele, de adva a lehetőség, hogy jelenéből gondolkodása segítségével kilépjen, és a históriai emberelődök tudomásulvételével gazdagodva, lelkiségével feltelítődve teljesebb önismeretre törekedhessék. Az ismeret-önismeret fogalompár – az emlékírások vonatkozásában – nemcsak feltételezi, de kiegészíti egymást.
VERESS DÁNIEL