KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Az „én” lisszaboni farsangja
Az alábbiakban Fernando Pessoa portugál költő verseiből válogatunk. Már az elején ki kell jelentenünk: mindenfajta válogatás egyúttal hamisítás is, ebben az esetben többszörösen is az, hiszen Pessoa nemcsak egy – egyetlen – költő, hanem legalább négy (!), sőt ha angol verseit is számítjuk, akkor öt! (Most egyebekről még ne purpárlézzunk, ne mindig mindent elsietve, ne mindig mindent idő előtt!) „A költő színlelő-művész” – kezdődik meghökkentő remeklése a tizenkétsoros Önéletrajz, s ha valaki, hát ez a gyerekkorát Dél-Afrikában töltő, majd korán Lisszabonba kerülő, s ott tisztviselői szürke életét élő Pessoa – a szó portugálul személyt jelent, ahogy egyik magyar értelmezője, Somlyó György eljátszik vele „... személy, egyén, ember; valaki, bárki, sőt az újlatin nyelvek egyikén: senki; ez a szó az emberi lény legáltalánosabb, legelvontabb jelölése, amelyben individum, genus és species felbonthatatlanul olvad egybe. S a mélyén ott rezeg az eredeti latin persona „álarc” jelentése is. – Nos, ez az álmatag, kissé bárgyúnak tűnő, s az elvont tudományokkal, okkultizmussal, miszticizmussal, az alkimisták csodálatos jelenéseivel, a rózsakeresztesek rejtelmeivel foglalkozó fiatalember joggal írhatta le, hogy a költő egyenlő a színlelővel! Túlozzunk: nyugodt lélekkel kezdhette így a versét, bizonyos elégtétellel – a jól-rosszul, de mindenesetre elvégzett munka örömével –, sőt némi dölyfös fennhéjázással is. Ő ugyanis legalább négy egymástól látszólag független, és a kortársak tudatában függetlenül is élő (!) költői életművet hozott létre. Az álca, a szerep, a maszkkeresés, a heteronimiák létrehozása (ahogy ő nevezi előszeretettel kitalált költőit!) végigkíséri negyvenhét esztendejét.^*
Hogy mindez mikor kezdődött, pontosan tudni.
1914. március 8-án.
Voltak persze leírható előzményei.
Pessoa ugyanis már kora ifjúkorában kitalál, létrehoz önmagának egy fiktív levelezőpartnert, bizonyos Chevalier de Pas-t, akihez azután hosszú, gyötrelmes önvallomásokkal terhelt leveleket ír. Filológusok szerint ezt az első fiktív, ám pontos életrajzzal betájolt sorssal, hivatással, álmokkal stb. rendelkező személyt – Pessoa túláradó vallomásos kedve nyomán – még 26 követi!...
Mindez (ismételjük) az első világháború évében, a nők későbbi nemzetközi napján kezdődik: Pessoa épp kedvetlenül ténfereg, egyik cigarettáról másikra gyújtva, egyik kávét a másik után hörpintve fel szobácskájában, amikor váratlanul „megvilágosodása” támad – hogy a Cseh Tamás–Bereményi dalból lopjuk ide a hasonlatot, már csak az iróniája miatt is –, odamegy az írópulthoz (kedves szép szokása szerint állva ír, mint a magyar megalkuvások könyvkiadó-bajnoka, Illés Endre is), s egyetlen heves írógörcsben megírja első jelentékeny, s minden más heteronimiáját meghatározó fiktív költőjének, Alberto Caeironak a harmincegynéhány versét (!). Az egészet egyetlen szó indítja el, Pessoa látnoki szemei előtt megképződik egy rét, egy nyáj, egy pásztor, a nyájak felvigyázója, őrzője, s ez lesz azután Alberto Caeiro a valóságot látványaiban megragadó és csapdába ejtő, rusztikus költő! De Pessoa nem fárad el, mintegy ellenkezésül „én”-je karneváli szerep-próbálgatására, saját becsületes nevén is ír rögtön egy hat részből álló versciklust, a Ferde esőt. De ezután már nincs megállás: az 1911 és 1914 között alkotó Caeiro (1889–1915) a sorsot kihíva „a valóságban fekszem és boldog vagyok” – írja magáról; s „érzelmesség nélkül szerettem a dolgokat! – vallja –, valósággal kikényszeríti tanítványai megjelenését! Így az önmagát megsokszorozó Pessoa megteremti a hozzá talán legközelebb álló alteregóját: Ricardo Reist. Róla többet tudni, 1887-ben született orvos, 1919-ben Brazíliába költözik. A latin-görög kultúra kitűnő ismerője, a portugál nyelv művésze, mint írja „irtózom a hazugságtól, mert nem más, mint hanyagság”.
Ha Reis született racionalista, a felvilágosodás komor, felkészült gyermeke, a következő Caeiro-tanítvány és Pessoa-alteregó: Alvaro de Campos már elemi erejű lázadó. Anarchista! Ő 1890-ben született, foglalkozására nézve hajómérnök, Glasgow-ban tölti gyermekkorát, kitűnően megtanul angolul, mestere a nagy lázadó, Whitman. Már az elején mérföldhosszú versben, a Tengei ódában énekli meg korát, nagy ömlései mindvégig megmaradnak, megejti a messzeség, a gyorsaság, az ipari civilizáció, elcsábítja a modernizmus. Erős hatást gyakorol áradó, himnikus szabad verseire a futurizmus is. De ez még nem volt elég költőnknek, aki közben kiadta élete egyetlen vékonyka verseskönyvét – saját nevén –, az Üzenetet, amely díjat kapott ugyan, de mivel nem felelt meg „terjedelmi okokból” a bíráló bizottság elvárásainak (nem volt száz oldal!), csak al-első díjat. E tájakon megbecsülik a költőket, akárha nálunk. (Ne feledjük, hogy századunk nagy bolyongóját, Borgest például a Buenos Aires-i piacok főfelügyelőjévé nevezték ki, érdemei osztatlan elismeréséül...) Campos egyébként nagy gondolkodó is, imigyen filozofál hajómérnökként a világ dolgairól, kifejezve mélységes vonzódásait hajóstársai iránt is, amit ne értsünk sürgősen félre, noha az angolul írott Antinousban és az Epithalamiumban nemcsak a hetero-, de a homoszexuális szerelemről is szó van! De idézzük Campost végre, érdemes: „Úgy lenni őszintének, hogy minden pillanatban ellentmondhassunk magunknak.” És: „A világ lényege az ellentmondás – a valóság valótlanítása, ami ugyanannyi, mint az. Irrealitás realizálása – minden állítás annál igazabb, minél nagyobb ellentmondást képes kiváltani.”
Mindez egy következő személyiséget is kigyöngyöz a fáradhatatlan Pessoából. Megírja Kétségek könyve című prózai remeklését Bernardo Soares álnéven, s ő, aki egyik gyönyörű vallomásában leírja, hogy „a portugál nyelv a hazája”, a végén angolul kezd verselni (!), azaz visszatér ifjúkora induló műfajához, a szonetthez (sokak szerint Kálvária című szonettciklusát tulajdonképpen soha nem sikerült felülmúlnia), és megírja angolul is a szonettjeit, mintegy összegezésül egy áradó pályának... Nem véletlen, hogy értelmezői – miután az első nagyobb válogatás 1960-ban végre megjelent életművéből – elakadtak a képzeletnél és a fiktív költőknél, ezt elemezték és ragozták végkimerülésig, s ezért is hatalmas írásos hagyatékának feldolgozása sokáig elhúzódott, teljes terjedelmében pedig mindmáig feldolgozatlan és kiadatlan!... Egy bizonyos Pessoának életeleme volt az írás, a Kétségek könyvében írja: „Hosszú ideje nemcsak írni nem írok, de nem is létezem.” Ami vita nélkül úgy is értelmezhető, hogy az írás számára a létezés döntő bizonyítéka, azért létezik, hogy írjon. Én-káprázatai, én-farsangjai, az én szerepcseréi, vesszőfutása ezért aztán az analizálók számára már-már kimeríthetetlen terep. Mintha csak Rimbaud meghökkentő kamaszos kijelentését bizonyította volna hatalmas életművével: „je – est un autre” (az én az valaki más), s mintha csak Bergson mot profond-ját teljesítette volna ki bátor felfedezőként utánamenvén asszociációi setét, beláthatatlan mezőin bujkáló énjeinek...
És most búcsúzóul a válogatásunkat indító „versikéről” még annyit, hogy igen: hát végül is miről énekel a költő? Miről is dalol? A bánatról – amit érez? Nem, mert először ugye érzi, és csak azután, amikor nekilát, hogy bánatos érzelmeit megfogalmazza, szavak hálójába csalva papírra vesse, akkor már nem érzi, csak felidézi magában azt az érzést. Persze még mindig megírhatná úgy – ha egyszer ez a dolga! –, hogy a nyájas olvasó, aki egyszer sem érezte pontosan ezt, noha érzett, érezhetett hasonlókat – hasonló élmények kiváltó oka kapcsán –, saját érzelmeire ismerjen benne, vagyis arra a, nevezzük jobb híján így, „érzésgubancra”, amit érzelmeire gondolva magában még egyáltalán képes felidézni... És így tovább... Igen, ez ilyen egyszerű, közhelyszerű, még akkor is néha bele is lehet halni, amint azt annyi költő és még több, lényegesen több bánatos olvasó példája is ékesen bizonyítja.
Búcsúzóul egy világító idézet a Kálvária egyik gyönyörű szonettjéből: ,,Távolról jöttem, s arcomba van írva/ épp oly ködös, mint összeférhetetlen/ módon egy másik, messze lény profilja/ cáfolva hitvány, ami sziluettem.”
Igen, a nagy kérdések, amelyek azután Borges és Cortázar talányos műveiben sokszorozódnak meg és gyúlnak fel: kik vagyunk, mások vagyunk-e? Avagy csak azok, akik vagyunk, akiknek gondoljuk magunkat?... Hogy azután Borges egyik prózájában talányosan jegyezze fel: „egyszer tervbe vette, hogy megír egy álmot, s a mű olyan lenne, mint egy igazi álom, az álmok minden összefüggéstelenségeivel, furcsaságával, céltalanságával.
Borges megálmodta Pessoa költészetét, akárha a Száz év magányt. Így azután a lisszaboni „én-farsang” sehogy sem akar véget érni...
BOGDÁN LÁSZLÓ
^* „Hogyan írok e három nevében! – magyarázza Pessoa a bizonyítványát. – Caeiro verseit merő és váratlan ihletből, anélkül, hogy tudnám, vagy szándékomban lenne, hogy írjak. Ricardo Reisét elvont meggondolás nyomán, amely egyszerre egy óda alakját ölti. Camposéit akkor, ha hirtelen ösztönzést érzek az írásra, de még nem tudom, mit írjak.”