Szépréti Lilla
ISTENHÁZI LAKÁSCSERE
A szerző hagyatékából.
Ma hajnalban kattant be nekem, mi is történt azon a kánikulás vasárnapon, miután K. az este ismét eléhozta és a szememre vetette: „nem voltál képes kigyalogolni a lekencei dombra és megnézni a helyükből kitépett, összetört, majd tűzifaként fölrakott márvány sírköveket a szász temetőben”. „Fáradt voltam – mondtam K.-nak –, a sofőr elfáradt.” De ő csak legyintett. Különben is láttam már hasonlót Brassóban a magyar evangélikus temetőben. Az más! Neki.
Mint forró légáramlat, úgy csapott arcomba virradatkor, ami azon a vasárnapon történt: a besztercei Ella néni, poros kredencén óaranyló bécsi kávéstól, amelyről szüntelenül gyermekesen áradozott agg anyai ági rokonom, de Ella néni – a repeső örömtől, hogy annyi hívőlevél után végre meglátogattuk – elfelejtett főzni belőle.
Be volt már nekem fűtve aznap.
Mert délelőtt a Beszterce előtti Besenyőbe érve, úgy tíz óra tájt a tágas főutcán haladva a gótikus templom közelében K. figyelmeztetett, hogy itt paposkodott az egyik üköm.
K. úgy tartja számon őseimet, mint egy tüchtig nej a férje nyakkendőit. Sántít a hasonlat. Nekem ugyanis csak szász pap ősből huszonkettő van 1660-ig el. Ezt is K.-tól tudom. Nála tartom az eleimet, és K. bármikor előveszi őket, csak be kell jelentenem idejében igényemet. (A fejlett Németországban ezt is motorizálták, mint a családfakutalást. Felmenőiket GENEALÓGIAI BANKBAN raktározzák el az arra érdemesek, ki-ki annyit, amennyit betáplált, gombnyomásra érkezik a válasz: ennyi a szappanfőző dédős, ennyi a Pfarrer etcetera, etcetera. De nekem K. is megteszi.)
– Nem gondolod, hogy ideje lenne végre benézni őseid templomába? – unszolt K.
– A szász őseim templomába – helyesbítettem. – Régóta készülünk mi erre, csak hát... – kopogtattam az óra számlapját. Végül is leparkoltam egy kanárira festett hajdani szász porta előtt a tér közepén.
– Már megint egy templom! – ocsúdott fel a lányom a hátsó ülésen.
– De ez a mienk volt! – kászálódott ki serényen unott nővérkéje előtt a kisfiam.
– Ősötök Johan Michael Scholtes itt szolgált hajdan ebben a templomban – jelentette ki ünnepélyesen K. a menet élén haladva. – Éppen ezt az utat rótta nap mint nap.
– Milyen romantikus! – nyenyerészett a csitrink. – Az ő felesége nagy haját kellett a lányainak naponta felváltva kontyba fésülnie? Mialatt a síró kölykincék otthon magukra maradtak? Mire a vők egy szép nap fellázadtak?
Vők. Milyen szép. Az ilyesmiért régebb egy lejt kaptak a gyermekek jelképes jutalmul.
– Nem! Az Maria Luise Schmidt volt, aki eladta a besztercei patikát, és Brassóban vásárolt újat magának. A férje nagyapjáról beszélünk. Az volt itt Besenyőn pap.
– Miért kellett azt a patikát eladni? – A fiacskámnak, úgy látszik, megtetszett Beszterce.
– Jaj, annak komoly oka volt. Ugyanis belészeretett a nála jóval ifjabb hórihorgas és szakállas segédpatikusba, aki viszonozta szerelmét, és el is vette a kedves Maria Luisét a négy gyermekével, miután az ő alacsony termetű ura, Arnold Gregor Scholtes meghalt, méghozzá agylágyulásban, harminckilenc éves korában...
– De neki volt az a nagy haja? – a lányom a jelek szerint a hajánál fogva akasztotta fel ezt a felmenőjét emlékezete szegére. – Járt ő egyáltalán ebben a templomban?
– Hát hogyne járt volna a férje nagyapjáéban! Még amikor besztercei lakos volt és Scholtesné. Kikocsikáztak a nagyobb ünnepeken, nagy evészeteket rendeztek.
Eközben K. a tőle megszokott szemérmességgel résnyire nyitotta a templomkaput, úgy simította rögtön vissza, mint egy függönyt, s máris iszkolt felénk lábujjhegyen.
– Maria Luise valósággal tobzódott a pap dédekben és rokonokban. – Győzködte ő is a lányunkat. – Tizenegy fölmenője volt tiszteletes, az urának pedig tizenhét. Ebből három közös, ugyanis Maria Luise és Arnold Gregor negyedfokú unokatestvérek voltak. Így aztán kézen-közön huszonöt lelkész őst szedtek össze maguknak.
– Ne hülyéskedj! – vihorászott lányuk meglepetten.
– Apátok nem szokott hülyéskedni – szóltam rá. – Sajnos. Na, bemehetünk? – kérdeztem K-tól, mire ő fanyar képpel így szólt:
– Szluzsba van.
– Szluzsba?! – Éreztem, ma igazi nagy kánikula lesz. Pillantás hátra a kocsira: bezártam? Paskolom a zsebeimet: Megvan a kulcs?
– Bemegyünk? – türelmetlenkedtek a gyermekek.
– Halkan, mint az angyalok!
Nyikorgott a masszív templomkapu. Vonszolom befelé a gyermekeimet. A gyülekezet a padokban hátrafordul. A pópa is kizökken a kántálásból. Majd ismét a sárga meg az agyagszínű fejkendőket látni a tűző szemek helyett. Az oltár helyére ikonosztáz került, a falakra kereken kendők, vadonatúj, műszálas rikító, nemzeti színű pántlikás. No és a merev tekintetű, kissé kancsalító szentek képei, azokat talán helyben pingáltatták, s a falakat is ortodoxosan felfreskózták a boltívekig.
– Meg kell dögleni! – hüledezett a csitri.
*
Azóta el is kereszteltem őt Mikálnak. Soltész Mikál. Kiváltképp miután megtudtam: Kétszer is Zselykre küldte őt az apja, Daniel lelkész úr magyar szóra, és majdhogynem Enyedre meg Vásárhelyre a kollégiumba, ha meg tudta volna azt a tandíjat fizetni. De Zselyk könnyen elérhető volt Weiskirch-ből – ahogy akkoriban a dimbes-dombos Kisfehéregyházát hívták lakói, ahol Mikál gyermekkorát töltötte hét testvérével, és ahová azon a kánikulás vasárnapon Besztercéről még menni készültünk.
Elnézem Mikál szigorú arcát azon az olaj festmény-másolaton, amelyet az ősidéző kirándulás után jó évre hozott meg a posta Németországból K-nak. Papi ornátusban örökítette meg még a kalapos király idejében egy bizonyos F. Giesel nevű arcképfestő. Sietve helyesbítek: Dechant Johann Michael Scholtes „nemzetségfő”. Ő volna tehát apai szász nagyanyám nagyapja, akinek besenyői templomából 1986 nyarán olyan hirtelen kijöttünk.
Hosszan tanulmányozom roppant – magyarán – tök fejét, éppen kétszer akkora, mint a családfás német közleményben az alatta látható másik fölmenőmé, aki Georgius Scultetire latinosított 1631-ben. Elképesztően dagadt orcája volt e finom arcélhez képest az én Mikálomnak. Hát még az övébe dugott mancs! Fehér haját hosszan hordta, mint Bolyai Farkas – elvégre kortársak voltak! A szája szigorú, keskeny, alig látható vonal (tán a gyermekkori kutyamarástól?), mint lecementezett kriptaajtó, amelyre sírkő-orr nehezül. E konok arcú férfi tekintete csupa kíváncsiság és elnéző, gyöngéd figyelem. Ez idő tájt ötvenhat éves ez a sokgyerekes, felnőttként is apás-anyás, könnyen síró tálentumos ember. De hát honnét tudom én mindezeket olyan pontosan?
Onnét, hogy Mikál volt az egyetlen a szász felmenőim közül, aki írt.
Mindezekről persze csak halvány sejtelmem volt azon az emlékezetes vasárnapon, amidőn J. M. Scholtes besenyői esperes középkori, hajdan kerített templomának hűvöséből kifutottunk, majd Besztercéről visszatérőben az ő és családja, általában a szászok sírköveinek nyomára se lelve a régi temetőben fönt a domboldalon nagy lógó orral visszaültünk a kihevült kocsiba, és a saját verejtékünkben főve tovább utazva betértünk arra az árnyas szekérútra, amely Kisfehéregyházára vezetett.
Ez volt Mikál szeretett Weiskirchje, nem a szülőhelye ugyan, ő Besztercén látta meg a napvilágot, anno 1770. október 3-án reggeliben a Karl’schen patika melletti házban, amelyben Daniel Scholtes, a besztercei gimnázium fiatal tanára (rektora) akkoriban lakott – no mindenesetre nem a sajátjában! Mindössze még nyolc hónapig, hála! Mert az 1771-es esztendőben megérhette ez a tübingeni teológiáról szerencsésen hazatért szabófiú, hogy végre egy tisztességes falusi parókiával szerencséltesse az Úr! Talán megjutalmazta előző évi tettéért? Tudniillik, alighogy elsőszülött fia világra jött azon pisisen és ragacsosan (kereszteletlenül!), széles keblére ölelve hálaimák rebegése közepette az úr és az evangélikus egyház szolgálatára ajánlotta a sivító porontyot.
Heves júniusi délelőtt lehetett kétszázhúsz esztendővel ezelőtt is, amikor Scholtesék beszekereztek poggyászukkal a faluba. Weiskirch – ahová kinevezték – jó helynek számított. Boldog is volt tehát Daniel és bizakodó azon a rázkódó szekéren, kényelmesen meglesznek a tágas parókiában, gyümölcsfát ültetnek és tehenet tartanak, erre gondolt az alvó kisdedet az ölében tartó tiszteletesné is, Sara Rebekka Töckelt. (Hosszas falusi papnésága idején még tíz gyermekkel áldotta meg a fönnvaló, négyet ugyan hamar elnyelt a weiskirchi domb, de így is maradt neki még hét, mind megérték a felnőttkort!) Életre szóló élmény lehetett a fiatal párnak ez a weiskirchi bevonulás, amelyet gyakran elmesélhettek, hogy a fiúk olyan szemléletesen adott számot róla kis emlékiratában!
Képzeljük csak el, alighogy bekanyarodtak a szekérrel az elnyert királyság dombjai és halmai közé, felbukkantak a Burschok^* fehér lovon, komótosan vonultak az. új pap fogadására, a falu határában sorakoztak a felcsigázott hívek előkelő népviseletükben, a sok fehér szín közt csak a wallendorfi esperes feketéllett, palástján a billentyűgombok ezüstje oly vakítóan fénylett, hogy ettől még a gőgicsélő Mikál is csodálkozva elnémult.
És ki mindenki állt még és integetett csipkében, bársonyban és hímesen a harangzúgásban, a szöszke nők legszebb boglárukat és kontytűjüket öltötték magukra. Mint a margaretta lepte el az első kaszálás előtti domboldalt a sok hancúrozó gyerkőc. Pedig mindnyájan nem lehettek jelen. A főző-sütő-ünnepi asztalt terítő fehérnépek nem értek rá bámészkodni, eléggé sajnálták is e soha vissza nem térő alkalmat!
Hát még ha előre megjósolja nekik valaki, hogy Daniel lelkész huszonkilenc évig szolgálja majd az Urat Weiskirchben, őutána további Scholtes ápolja a lelkeket, a szekérrázkódástól oly jóízűen alukáló kisded, ő bizony egyenesen az apától veszi át majd a palástot – mielőtt a besenyei gyülekezet meg nem választja –, mégpedig kereken huszonhárom évig. És ki nem fogy Weiskirch a Scholtesekből, akiknek ivadékai földművestől a patikáriusságig, bíróságig viszik, még a majdani ükunokáknak is jut belőlük, mind a mai napig, 1986-ig, ha...
Erre a H-ra hirtelen – más csillagról érkező baljós jeltől talán? – lemerevedik a kép. Elnémulnak a kiserdő szélén a magas fűben hancúrozók a csordai kolomp bondulásával, s a parancsosztogató kurátornéba is beleszorul a mondóka. „Ejnye, éppen ma kellett a sütőkemencében felejtődjön a hanklich, nem odakapott?” És egyszerre százfélére gondolt amúgy hímesen, a nagy puffok az ujján még jobban kihangsúlyozták, micsoda terhek hordására képes ez a jonatánalma képű, tűzről pattant teremtés, máris a terítésen: a legfinomabb gyolcsabrosszal borították le az összetolt asztalokat, és a legszebb cserép- és óntányérokkal rukkoltak ki, a villa-ügy még nem volt tisztázva: hozza azt ki-ki magával a surca mentén zsinóron, avagy legalább a főasztalon legyen kirakva?... Hát még ha...
Soha nem tudjuk meg, milyen magasröptű gondolat robbant szét azáltal, hogy ő is mozdulatlanná merevedett. Pedig mindez nem tartott több ideig, mint teszem azt nagy ritkán, amikor kurátorné a mosócsebret fölemeli, és ettől a háta kicsikkan. Ennyi ideig tartott e mozdulatlanság, helyesebben szólva: fénykép-állapot, amely egész Weiskirch népét lebénította a csecsszopótól aggastyánig, de hát csak a kiválasztottak vették észre ezt az időből való kiakadást. A kis Mikál máris valóságos könnyeket kezdett hullatni, mint később is nagykorában, valahányszor kénytelen volt szülőt-falut elhagyni, avagy sok viszontagság után hazatérhetett.
*
– Figyelsz? – kérdi K. kocsiülésén mélyen előregörnyedve és szaporán szemlélődve. – Hát nem érdekes, hogy Daniel Scholtesék is pont június 19-én érkeztek, és ugyanezen az úton?...
– Nagyon romantikus! – jegyzi meg a csitri.
– Csakhogy fölnyírfaágazott szekéren és nem frissen mosott Ladán! – átkot szórva tekerem a kormányt, nem is látok mást, csak a kocsigyilkos kőéleket meg a gödröket.
Végre egy széles patakmederszerűségbe gurulunk be, melynek két oldalán magasan fönt tömzsi kőházak elbájoló sora kéklik újabb keletűekkel elegyest.
– Ez volna Weiskirch-Kisfehéregyháza – K. kiszáll –, mivel kezdjük?
– Vízivással.
A mély út jobb oldalán magasan fent egy zöld ruhás nő heverész a hátán kissé kitámaszkodva, szétterpesztett lábbal. Tán el is szenderedett a csákószerűleg fölrakott vizes kendő alatt, szája enyhén tátva, mellette a két kisebb fiúcska szintén mozdulatlan. Kutya hűsöl a pad alatt árnyékban, szurok szeme rajtunk. Csak egy csóré nyakú tyúk tüsténkedik fölfelé, toronyiránt maga után vonszolva a sárga csibesleppet.
– Bună ziua!
– Vai doamnye! – rázkódik meg az alélt nő, amitől a csákó előbb az arcába omlik, majd le. Szőke haja befont kis kontyban búbozza a fejét. Szájában ezüstösen csillogó pont: kitartóan kémlel éles barna szemével.
– Szeretnénk vizet inni.
– Apă! – ugrik fel a nullásra nyírt gyermek. A másik az autó láttán pattan. Erre az asszony is megélénkül, szélesen mosolyog a kacagó fogával: – Ejszen megszomnyaztak. Oztán... honnyét jőnek magik, he? – selypesen lágyítja a mássalhangzókat.
– Ó, csak Marosvásárhelyről. De hát úgy kiforrósodott a kocsi a rekkenő hőségben, mint egy sütőkemence.
– Fáintos! – hunyorog. – Aztán mi végett jöttek?
– Itt né – mit lehet erre felelni ? – Csak úgy nézelődni jöttünk.
– A templomot szeretnénk megtekinteni – udvariaskodik K. –, ugyanis az egyik ősünk itt volt pap hajdanán.
– Magik tehát szászok! – kapja a homloka fölé a kezét, s valósággal szikrát szőr a tekintete és az egy szem pléhfoga.
– Ó, dehogy! Az őseink viszont tényleg itt éltek. Rég.
Szörnyen hunyorít az asszony a keze vetette árnyékban. Végre leszól az egyik fiának, aki kéjesen simogatja autónk tomporát.
– Mönj, hozz vizet. Pohárban. – Aztán meggondolja és fölcihelődik, kissé billegve indul, a csontos farán a gyűrt szoknyát meg-megrántva.
A homlokán fehér tányérmintás kék házba nyit be. Három meg két ablak közt ajtó, mint a Beszterce környéki szász falvak széles utcáin, Besenyőn meg Dipsén. A lépcsőt borító kőtörmelék a mezítlábas asszony ujjkóját nem zavarja. Belöki az ajtót, az előszobában újabb ajtónak megy neki. Ott a muskátlin átszűrődő napfényben a nullásra nyírt gyermek éppen azon mesterkedik, hogy a zöld mázas veder utóját becélozza egy mustáros pohárba.
– Várj! – kiált rá az anyja. – Ez pessedt. Hozz frisset a kútból, s a kezébe nyom egy pöttyös csuprot.
Kétfelől sugározza be a napfény az osztálynyi lakószobát. A háború előtt divatozó konyhakredenc üveges polcain pálinkás- és vizespoharak sorjáznak.
– Szép nagy ház!
– Je. – Helyesel. Kissé feszélyezetten áll a saját tűzhelyénél. Már jön is a fiúcska vízlocsogtatva.
A háziasszony sietve kivesz egy poharat a kredencből. K. elhárító mozdulatot tesz. Fiacskám cuppogva oltja szomját, mire az asszony jólelkűen felkiált:
– Vaj doamnye! Mennyire megszomnyazott ez a falat fiúcska. Na nem baj, mert minnyárt hozok fagylajtot. Nem tojásporból csinyálódott az, mint a városi. Ördögöt. A tyúkjaim tojták tegnyap. Immár mondék, készityek vasárnapra vanyiliás fagylajtot a prunkulyoknak. Ám alig ettek belőle. Hozhatok.
– Nem kérünk – mondja K.
– Kérünk – mondom én.
– Előbb a templomba mennénk. Nyitva van? – akadékoskodik K.
– Az folyton mostanság. Ugyanis dolgoznak.
– Dolgoznak?!
– Hát! Az uram ott a fő. Magik nyugodtak lehetnek, amíg az én emberem oda van.
Mit dolgozhat az ő ura a szász őseim templomában? – vetek K.-ra kérdő pillantást. Ő zord nemtetszéssel éppen a háta mögé kémlel, ugyanis a háziasszony kettőt-hármat perdül, s már farol is kifelé edénnyel a kamraajtón.
– No, itt a jó kis fagylajt! Üljenek mán le. Az úr se állingáljon. – Azzal a nagy bordó lábast sietősen az asztal közepére helyezi, büszkén kínálgat: – Na, kezicsókolom! Ez nem porokból készült, mint városon. Ördögöt! Használják! – mozgatja a lábast, ahogy a majorságot hívják kevertre. – Tik is – szólítja fel a nullásra nyírt porontyokat. Mire torokhangon súgja a nagyobbik:
– Kanál.
Körülüljük tehát az ötliteres lábast, amelyben olvasztott vaj-szerűség hepehupázik. A ház asszonya menten példát mutat az evésre, tyúkanyósan vág bele a közepébe, s nyalogatni kezdi a pléhkanalat.
– Ez aztán a finycsi!
Maguk mióta laknak itt? – kérdi K.
– Mink? Rég.
Aztán elmeséli, hogy a háború alatt a falu majd minden szásza elment a fronttal. Kidobolták náluk odahaza a mócok földjén, ahová ő való, hogy aki házat, földet akar, feliratkozhat, jöhet ebben a faluba, Albeşti-be. Hatvan család telepedett le. Beköltöztek a szászok házaiba, megkapták földjeiket, aztán a kollektív mindent elvett. Erre szétszéledtek, már csak három család él itt a hatvanból, a többi jövevény.
– Mink már itt nőttünk fel ebben az ötszobás házban, egy összeomlott. Aztán, hogy a testvéreim férjhez mentek, Váradon, Kolozsvárt laknak, s az apó is megholt, az egész porta nekünk maradt. Hanyem ha már ennyire érdeklik ezek magikai, mutatok valamit! – Azzal a fagyialtos kanalát amúgy félig nyaltan a viaszosvászonra lecsapva unszolt, hájdec. A kongó belépőből egy másik ajtón át máris a nagy, azaz szépszoba küszöbén túli hűvös félhomályban topogunk. Hajdan itt gyűlhetett össze a Kränzchen^**, hosszú asztaloknál vigadlak a családi ünnepekre hivatalosak, a hatalmas, Siebenbürgen, süße Heimat^*** feliratú, címeres fehéren feketével, sárgával, pirossal kivarrt falvédő alatt, de mára ravatalnyi hely nem maradt a sok celeculától. Szekrények, újak és régiek, oldalukon falusias irhabundák, mint a sarokban rejtőző emberek. Az ágydíványokon többrendbéli cserge, azokon töméntelen díszpárna, a régi csipkehuzatok és csillagosok, kockások elé harsány színű rózsamintások tolakodtak, mint a finom polgárok elé a vidékről becsődültek. Tekintélyes hitvesi ágy közepén rózsaszínű paplanselyemből varrt vánkosok rücskei és fodrai közül vad tekintetű gobelin macskák lesnek ki, valahová az ablak alatti üres sarkokba, ahol a padlón, mint az összetekeredett gyönyörű kígyópéldányok, szunyókál a megfont fehér gyapjú. A falakon két ágban lógó szőttes kendők rebbennek a huzattól, ugyanolyan harsány színűek, mint a besenyői templomban. Végül a mestergerenda alatt egy sor régi hollóházi tányér hoz enyhet a szemnek. Maradhatott ez a szászoktól is, bizonyára berendezett lakásokat vettek birtokba a mócok annak idején, amikor megérkeztek a motyóikkal.
A háziasszony papucstalan lábával föltérdel a hitvesi ágyra, a macskákat szétpofozva a helyükbe nyomul. Fölmutat a mennyezetre. Bőre hófehér a ruha alatt.
– Ott kell lenni neki! – mutogat felajzottan valahova a lámpa irányába. – Lássák-e?
– Mit kellene látni? – kérdi K.
– Be van valami cirkalmazva a gerendába, aszongyák. 1826. Akkor építette a házat isten segítségével a W... házaspár.
*
Mintha ellustult szerzetes verné a tókát a fülledt délutánban valahol a vörösfenyők közt. Az asszony nem tartott velünk, de a lelkünkre kötötte: hangoztassuk, hogy Chindest keressük. Így hívják az urát: Chindes Juon.
Lábujjhegyen lopakodtunk a nyitott templomajtóhoz a töredezett jégtábla-köveken, mivel vad kiáltás és nyögés tört elő a szentély irányából. A halhólyagos ablakok egy elbájoló Madonnát világítottak meg kéklő háttérben, megbocsátó tekintete az ikonosztázionra esett, amely alighanem agyonüti őt, ha rázuhan. Fenyegető tekintetű szentek komorodtak az ortodox oltáron, felemelt ujjal valamiféle jelentéstételre kész, a cipekedő atyafiak átkozódtak, az egész alkotmány pedig hátborzongatóan hörgött és jajongott, mintha a szentek hallatnák világvégejövendölő hangjukat. Átellenben az orgonát rángatták ki éppen a helyéből, aranygirlandja búcsúsugarat vetett a mennyezet finom bordájára.
Ekkor hujjogó gyermekek rontottak elő a karzat alól, az egymásra dobált tölgyfapadok halma mögül fénylő orgonasípokkal. Bomba, bomba! visította felajzottan egy pöttöm gyerek, szerzeményével villámgyorsan a liliomos papi szék mögé rejtőzött. Ennek az egy bútordarabnak kegyelmeztek meg, jó lesz a protopopoknak, gondolták biztosan, ha majd vendégségbe jönnek. Valódi középkori remekmű volt, Daniel és Johann Michael Scholtes palástjától fénylő. Nem messze törmelék és szemét tetején Luther Márton életnagyságú mellszobra állt, arccal a kijárat felé, indulásra kész, mint aki megy, mert másképp nem tehet.
– Hooó, hohóóó! Mit műveltek tik itt? – kiáltotta egy férfi a karzaton. Rögtön utána elképedve: – Hát magik kicsodák?! – a spenótzöld szvetteres férfi még a verejtéktörölgetést is abbahagyta. – Kit keresnek maguk? – és máris vágtatott a lépcsőn lefelé.
– Chindes urat – válaszolta K.
– Chindest? – úgy hunyorított az öldöktelen szemével, mint a hazudós gyermek. – Hé Juon! Figyelj csak! Te ezeket ismered? Hé!
Mintha a kibelezett orgonából lépett volna elő a gyomorbajos kinézésű férfi – Én vagyok Chindes, tessék!
K. elismételte, amit a feleségének mondott, hogy valamikor itt éltek a sztrömosi nostri, itt teljesítettek papi szolgálatot, hát megnéznénk a helyet, milyen volt, s a templomot is látni akarjuk és a gyermekeinknek megmutatni.
– Micsodaaa?! – Zavart riadalommal néztek össze az atyafiak mind. Az ikonosztázion döngve ért földet a szentélyben.
Csend lett.
– Nézzék – szólalt meg Chindes –, nézze, uram. Ez a templom húsz évig állt itt üresen. Elfoglalhattuk volna, de nem akartuk még egyszer megjárni. Hát megvettük. Nekünk erről papírunk van. A szebeni püspökséggel alkudtuk meg, ki is fizettük a nyolcvanezer lejt az utolsó baniig készpénzben. Csak a harang árát kérték. Ezt az összeget is éveken át kuporgattuk, mert az emberek hitetlenek és nem akarnak adakozni. De végre lepengettük. És most tempolmszöntelésre készülünk, az idő sürget.
– Mienk immár törvény szerint is a biszerika – mondta harciasan a spenótzöld szvetteres, s ujján megcsillant egy-egy kitépődött aranyszál.
– Úgy van! – bizonygatta egy szakadt zakójú, poros vállú atyafi, aki az ikonosztázt cipelte.
A gyerkőcök is körülálltak vállukon puskaként tartott orgonasíppal.
– Rágógumi – súgta az egyik, akinek fél arcát mintha tejbe mártották volna.
– Maguk teljességgel félreértettek bennünket – szólalt meg K. rendíthetetlen nyugalommal. – Megmagyaráztam világosan, hogy nekünk, azaz a feleségemnek az ősei éltek itt és voltak papok, érthető tehát, hogy meg akarjuk tekinteni a templomot.
– Ismerjük mi már az effélét! – bődült el felpaprikázottan a spenótzöld szvetteres. Arca vörösen lüktetett a poros kalap alatt. – Előkerülnek, oszt mi mehetünk a fenébe vissza a fatemplomba. Azért, hogy itt hárman pöffeszkedjenek. Volt már benne részünk, 1960-ban – nem te mondtad, Juon? Amikor egyszer csak egy napon a nyámcok megint előkerültek orosz fogságból, s ide kellett nekik pont visszajönni, pedig mehettek volna a nyámjaikhoz. De nem! Visszakövetelték a házukat. Visszaperelték a templomot. Aztán mi lett a vége, mégis elmentek, persze, a többiek után. És itt maradt utánuk megint az üres templom. Hát most megvásároltuk. No, eredj, fiacskám, hívd a nagybátyádat, nála a papíros – taszigálta kifelé az albinót.
– Osztán mivel tudja bizonyítani, hogy a maga sztrömosai itt laktak éppen a mi falunkban, Albeşti-en? – közeledett kidolgozott ujjával a még úgy-ahogy hajamhoz az ikonosztáz-tologató. – Maga damnö, talán itt született? He?
Chindes rimánkodóra fogta: – Nem is értem, maguk már egyszer elmentek. Aztán miért nem jó maguknak in Germania? Ott az emberek sokkal fejlettebbek. Bár az újságok egyebet írnak, de tudjuk mi azt...
Mint valami égi hang csendült a kisfiú szopránja:
– Láttam. Mösö! – Az albinofoltos gyermek csalódottan állt az ajtóban. – Fehér mösö.
– Meg kell dögleni! – szólt a lányom a háttérben.
– Mösö csak és fehér? – békétlenkedtek a gyerekek.
Ám Chindes ettől egyből megszelídült.
– No haj, haj! Menjetek dolgotokra! – kiáltott rá az atyafiakra, és egyenként lökdöste őket hátra. – Így sohasem leszünk meg. Te meg mit akarsz? – berzenkedett rá az asszonyára, aki időközben besompolygott, s kacagó fogát mutogatva, boldogan támasztotta a falat.
– Hé! – szólította szemérmetesen a férjét. – Hé Juon! Hallod? Kiolvasták nekem a gerendát. – Ujjal mutogatott K.-ra. – Az az úr ott, a kis aranyos – nevetett a száját eltakarva. – Azt bötüzte ki, hogy 1826...
– Ott hadd üljön! – hurrogta le az ember.
– Böj Juanye! Böj! Gyössz te már az ördögbe!
– Hooo, hohó! – egyből félhomály ereszkedett a templomra.
– Gata!
A madonna eltűnt.
Mint valami vasfüggöny komorlott az ikonosztázion a szentélyben.
^*legények
^**  délutáni összejövetel
^*** Erdély, édes haza