Vári Attila
A SZABADSÁGOS KENTAUR
A kis szöszi a patak hatalmas kövein ugrándozott. Néha-néha megcsúszott a mohás, vízhabtól nedves, foga-vesztett sziklákon, de ez csak éppen arra volt jó, hogy együgyű, huncutkodó énekét visítozó kacagásokkal tarkítsa.
Az édesapa a patak fölé magaskodó sziklapadon állt, s a filmezőgép gumilencséjén keresztül hol közelről, hol pedig valós távolból figyelte az önfeledt játékot.
Délután volt, de még nem az igazi fények délutánja, még rövidek voltak az árnyékok, s a formák, amelyeket a szem már megkülönböztetett, a filmen csupán színárnyalatok különbségeit adták volna. Így hát várt, s kislányát nézte, aki virágkoszorúkkal és karperecekkel úgy földíszítette magát, mintha egy pajkos kedvű festő rokokó-táblaképéről került volna a hegyi patak óriás-parittyaköveire.
Az édesapa a szemközti oldalt pásztázta. Hamarosan előbukkan a semmiből a sárkány alakú szikla, előbukkannak a megkövesedett hullámok közül az elefántfejű majmok, a szárnyas kutyák, s majd mindenek fölé tornyosul a kosfejű zsiráf. Úgy készült erre a pillanatra, mintha egész élete ezektől a képektől függne, mintha nem is arról lett volna szó, hogy egy riportfilm szünetében végre azt akarja leforgatni, ami miatt ezt a szakmát választotta. Ezektől a képektől nem függött semmi, még azt sem remélhette, hogy az otthoniak jobban megértik örökös honvágyát – hiszen nem is lehetett volna szavakkal elmagyarázni, hogy abban a távoli gyermekkorban, amelyben jegyre adták a kenyeret, cukrot, húst, s amelyben ordító hidegek ellenére vonaltetőkön utaztak szülei, hogy valami ennivalót szerezhessenek, hogy abban a távoli gyermekkorban, amikor örökké éhesen ténfergett a lábujjait nyomorgató kinőtt cipőkben... nos, hogy abban a távoli gyermekkorban is lehetett valami földöntúlian szép, valami olyasmi, amiért még most is érdemes vágyakozni.
A kislány óvatosan egy kőre tette csokorba gyűjtött szamócáját, aztán lehasalt, s a sötétkéken pihenő vizet figyelte. Egy öreg égerfa árnyékolta be a gübbenőt, s az édesapa csodálkozva nézte, hogy a nagyvárosi kislány milyen bűvölő, lassú mozdulattal közelít a vízhez, most mintha saját magát látta volna. Ugyanígy fogta ő is valaha a pisztrángokat, s még mielőtt valami blődséget gondolhatott volna átörökített ösztönökről, a kislány már diadalordítással lóbált valamit a feje fölött.
– Ez nem pisztráng – mondta félhangosan, s most a filmezőgép keresője helyett a videokamerába nézett. – Egy rák... – csodálkozott.
– Apa – kiáltott a kislány, és diadalmasan mutatta a fejedelmi zsákmányt, aztán fölvette a kőről a szamócacsokrot, s óvatosan, két teli kezével egyensúlyozva közeledett, maszatos arcocskáján diadal és megbabonázottság tükröződött.
Az édesapa elindította a kamerát, érezte, ez az az arc, amely nélkül tökéletlenek a tájból délután kirajzolódó mesebeli lények, hiszen a pesti bérház éjszakai honvágyas csöndjében éppen ilyennek érzi önmagát. „Az az arc én vagyok negyven évvel ezelőtt.”
A kislány észrevette, hogy édesapja forgat, s mint riadt kisegér, úgy huppant egy bokor mögé. Arcán látszott a pillanatnyi zavar és félelem, hiszen jól tudta, hogy mindent szabad, csak forgatás közben nem lehet a kamera sugarába kerülni. „Most megijedt szegény.”
– Gyere – kiáltotta az édesapa. – Gyere, téged filmezlek.
A kislány, mintha filmszínész lett volna, ahogy virágkoszorús szöszi feje előbukkant a bokorból, már ugyanúgy mosolygott, mint a zavar és félelem pillanata előtt.
– Apa, én vagyok a Kis Hableány és ez itt Szebásztián – emelte magasra a rákot.
– Csobog ááá, csobog ééé, liccs-loccs csobogé... – énekelte a kislány, s kiszámíthatatlanul, de ütemesen csusszantotta a selymes havasi füvön meztelen talpát.
Az édesapa fölemelte fejét, s úgy érezte, ha nem is sikerül a gyermekkori csodát mágneses szalagon vagy filmen megörökíteni, akkor is megérte ezt a délutánt. Az önfeledtség és a diadal, a hamiskás kényeskedés, a báj és a szépség olyan elemi erővel volt jelen arcán és mozdulataiban, hogy ez az egyidejűség az örökkévalóság érzését keltette. „Ez a gyermekkor, a boldog gyermekkor szinonimája.”
A kislány megállt édesapja mellett, s ahogy feléje nyújtotta, pontosabban magasba emelte a rákot, észrevette a kamera villódzó piros fényjelét.
– Most kit filmezel? – kérdezte és megperdült tengelye körül. Bal lábán forgott, a jobbal olyan mozdulatokat tett, mintha a játszótéri körhintán hajtaná magát. – Most kit filmezel? – Aztán arcán, az érzelmek földrajzának ezen a páratlan térképlapján az ámulat, a döbbenet, a hitetlenkedés összes létező kifejezései fölvillantak. – Hiszen ez egy kemtaur.
Hatéves volt, magabiztos és érzékeny, félénk és cserfes, s az édesapa tudta, hogy ezek a szavak; a kemtaur, a bálma, a vidijó, már nem gyermeki nyelvszülemények, ezek a készülő hölgy szóbeli különcségei.
– Kentaur – javította ki az édesapa, de most elmaradt a szokásos „úgy mindenki mondhatja, de nekem kemtaur”, helyette az eksztázis magaslatára jutó lény ájulós hanghordozásával szünet nélkül ismételt: „ott, ott, ott...” volt a válasz.
Az édesapa arra nézett, amerre a kislány mutatott, aztán a kamerára hajolva megkereste a távoli tisztás szélén felbukkanó csodát. Mezítelen felsőtestű kisfiú vezetett kötőféken egy legelésző havasi lovacskát. Hajnalban már látta őket, a ló két oldalán lógó fadézsákban málnát és túrót vittek a közeli fürdőtelep piacára. A mokány ló olyan kiéhezetten legelt, hogy egyetlen pillanatra sem emelte föl a fejét, s abból a szögből, ahonnan a kislány nézte, tényleg embertestű lónak, igazi kentaurnak látszott. De ló volt és pásztorfiú volt, mindketten legelésztek, füvet és málnát, ki-ki szabott sorsa szerint, s a kislány nyöszörgő, majdani kielégülések kéjes, levegőt aprózó zihálásait megelőlegező csodálkozása s az apa honvágyas képzelgéseinek színtere bizonyossá tette az édesapában, hogy itt valami varázslat történt. Hogy élete végéig csak annyit kell mondania majdan anyává váló lányának: „Emlékszel az Éjszak patakának völgyében arra a napra, amikor megtaláltad Szebásztiánt?” S nem kell kemtaurokat emlegetni, kosfejű zsiráfot, sem semmit, amit az apa látni szeretett volna, s amit csak ezen az augusztus eleji héten lehet látni, amikor éppen oldalról kapják a lekopott sziklák a fényt. Tálán már filmezni sem kellene semmit, hiszen egyetlen képsor, egyetlen film sem adhat többet, mint ez a közös helyszínen megélt kétszeri csoda. Az egyik a súroló fényben életre kelő apai álom, a másik a kislány fényviszonyoktól független látomásnak is beillő fölfedezése...
– Apa, látod? – suttogta a kislány, s most már az édesapa is azt szerette volna, ha addig tart ez a lassú legelészés, amíg az oldalozva lennebb és lennebb húzódó fényben föl nem tűnnek gyermekkorának megkövült meselényei, s talán az élesség állításával elérhetné, hogy tényleg kentaurnak, azazhogy kemtaurnak lássék az, ami fiú és ló... s miközben újra és újra ráindult a megfelelő életlenséggel, döbbenten fedezte föl, hogy bal kéz felől, onnan, ahonnan semmi fény nem jöhet, hiszen a nap a völgy jobb oldala felé haladt, most mégis valami hatalmas tükör kezdi hosszúra nyújtani az árnyékokat.
– A víztározó – mondta hangosan, s csak most jutott el a tudatáig, hogy szerencsés ember. Hiszen évek óta lesi ezt az augusztus eleji napot, de mindig esett, vagy ha nem zuhogott, akkor a kövekig lógott a felhők lába, s így még évekkel azután is élhetett benne a gyermekkori kép, hogy megépítették a víztározót, azt az óriási tükröt, mely örökre ellenfénybe temette honvágyában visszatérő mesés állatait.
– A víztározó – mondta újra, de a kislány türelmetlenül lepisszegte.
– Ne mondd, hogy víztározó. Az egy kemtaur...
Az édesapa arra gondolt, ha néhány évvel ezelőtt fedezi fel, nem ad okot arra, hogy a kislány is a beteljesedett csodában gyönyörködjön, s akkor hirtelen eszébe jutott, hogy a kosfejű zsiráf szarvát évszázados fenyők csonkjainak árnyéka teremtette, s hogy talán néhány évvel gyermeki látomása előtt ő sem láthatott volna semmi egyebet, csak egy évszázados fenyvest, s a felismerés és az a tény, hogy a kislány számára mégis csodák történnek itt, úgy érezte, hogy mindent megér.
„Miért éppen nekem sikerült volna az a többlet, ami a helyszínt egyből színtérré teszi? Miért éppen ez maradt volna változatlanul élő, ha már mindenki meghalt azok közül, akiket akkor szerettem?”
– Apa, elmegy a kemtaur – suttogta sírós hangon a kislány. – Ne engedd, hogy elmenjen...
– Nem lehet – suttogta az édesapa. – A kentaurok most szabadságon vannak, és ilyenkor nem fogadnak el rendezői utasítást.
– De apa, ha azt kiáltod neki, hogy „jó... még egyszer...”
– Nem lehet, tudod, apa most nem mesefilmet forgat, most csak azért jöttünk ide, hogy találkozzunk azzal a csodával, amiből majd filmet írok neked.
– Akkor mondd meg, hogy jöjjön vissza, mert meg akarod írni.
– Ó, ez nem jön vissza, ismerem, ez gyermekkoromban sem jött vissza soha.
– Akkor is szabadságon volt?
– A kentaurok augusztusban veszik ki a szabadságukat.
A kislány gondolkodni kezdett, aztán felnőttesen nézett apjára.
– Fogadjunk, hogy visszajön – mondta, s meztelen testén megigazgatta a virágfüzéreket, karpereceket, a hajára tekert sziromfonatokat.
– Gyere vissza, kemtaur, apa szerződtetni fog – kiáltotta, s olyan csábosan nézett a semmibe, oda, ahol néhány perccel korábban a kentaurt látta, hogy az édesapa elnevette volna magát, ha nem tudja, hogy egy életre megsebzi ezt a valóságfölöttit bűvölő gyermeket.
– Jövőben itt. Újra itt lesz jövőben – mondta az édesapa, s örült, hogy a kislány arcát földerülni látja.
– Itt és most? – kérdezte a kislány.
– Nem most, hanem jövőben. Akkor, amikor elvégezted már az elsőt...
A kislány hirtelen elkomorodott, látszott, hogy valamin kegyetlenül töpreng. Valami olyasmin, amit talán nem is illik megosztani mással, aztán kissé csücsörítve, azzal a szájtartással, ahogy a lehetetlennek ítélt dolgokat szokta kérni, egészen halkan kérdezte.
– Apa, mondd meg teljes igazságossággal, iskolásoknak meszok jelenni egy kemtaur.
– Nem meszok, hanem meg szokott. Így kell mondani, és meg szokott jelenni. Látod, nekem is megjelent.
– Te nem vagy isis. Te ember vagy – mondta szomorúan a kislány.
Odafenn az erdei úton autó burrogott, aztán filmgyári hangoskodással kikászálódott a stáb néhány tagja a kisbuszból.
– Helló, főnök – kiáltotta fürdőnadrágját lóbálva az operatőr, s úgy csörtetett az apró áfonyacserjék között, mintha nem is forgatási helyszínhez közeledne. – Sikerült valami?
– Odanézz – mutatott az édesapa a vibráló fénytükörre, arra az árnyék nélküli özönre, melybe belefulladtak gyermekkori álmai, s még mielőtt szóval is elmondta volna a fiaskó lényegét, az operatőr párducfürgeséggel lépett a kamera mögé.
– Az istenit, micsoda májzlid van. Az istenit, ilyet még nem láttam soha – a kamerába bújva fújtatott és motyogott, egyre csak azt lehetett hallani, hogy az „istenit, az istenit...”
– Ő is látja a kemtaurt? – Kérdezte a kislány.
– Nem, az operatőr bácsik soha nem látnak kentaurt. Ők fényt látnak.
– A kemtaur fényét?
– Igen – bólogatott komolyan az édesapa. – A szabadságos kentaurok olyan fényt hagynak maguk után, amit az operatőrök szoktak látni.
Az operatőr beállította a filmezőgépet is, elindította, aztán elbűvölt tekintettel nézte a rendezőt.
– Bocsáss meg, nem hittem abban, amit ma reggel mondtál, de ez tényleg csoda. És ezen a tekercsen nem is lesz semmi más... micsoda lájtmotívum...
– Az semmi – mondta tudálékosan a kislány. – Ez a lájmotívum semmi, mert az előbb ott volt egy igaz kemtaur.
Az operatőr megsimogatta a kislányt.
– Nekem napjában egy csoda is elég volna – mondta, aztán felnőtt komolysággal, azzal az igénnyel szembenézve, amilyennek a kislány a felnőtteket szerette látni, megkérdezte. – Milyen kentaurt láttál?
– Egy szabadságos kentaurt – válaszolt az édesapa. – Öt perc húsz körül kell lennie – tette hozzá, s visszapörgette a szalagot. – Ezen a kazettán csupa csoda van.
Az operatőr a keresőbe nézett, életlen körvonalú kentaurt látott, előtérben a sziklapárkány élesen kirajzolódó virágos bokrait. A kentaur lépegetett, aztán beleolvadt a víztározóról tükröződő fénybe.
– Mester – mondta meglepetten az operatőr –, vakuljak meg, ha ezt trükk nélkül utánad csinálja valaki.
– Ez itt mind valódi – mondta az édesapa, s eszébe jutott Fodor Sándor Kolumbusz szonettje, melyben az agyondicsért nagy fölfedező a tizenharmadik, tizennegyedik sorban, azaz. a második tercinában azt mondja: „... az semmi, én Indiába szerettem volna menni.”
*
Elteltek a forgatás hátralévő napjai, a kislány mindenkinek a kentaurról mesélt, a gyártásvezető eleinte óbégatott, hogy nem lehet statisztát szerződtetni, de az édesapa megnyugtatta, senkinek nem fizetett.
Aztán már az utómunkák kezdődtek, az otthoni mindennapok, s a kislány iskolástáskájával foglalkozott, úgy tűnt, megfeledkezett a kentaurról, az utolsó felhőtlen gyermekkori nyárról; tolltartója tartalmát leltározta, naponta esküdözött, hogy nem fogja összetéveszteni a hét és hat számokat.
– A számok olyanok szok lenni, mint hogy van Mamika, Dani tata, anya, apa és én, és nem kell egymást összekeverni, és van egy, két, három, négy, öt, hét, hat és nyolc, amik egy család, csak az egyik nem másik – mondta iskolástáskájával sétálva a szobában.
– Lefekvés – enyelgett vele az anyja.
– Az iskolás nem szok lefeküdni Híradó alatt – mondta. – Hátha megkérdi az óvónéni az isiben... a tanár néni – folytatta bizonytalanul.
– Lefekvés – mondta az édesapa, s a kislány szomorúan állt föl, hiszen megígérte, ha elviszik a forgatásra, szófogadó lesz, s már érezni kezdte nyomását annak a világnak, amelyben adnak és kapnak, amelyben valamit valamiért kell tenni.
Az édesapa megvárta, hogy elcsendesedjen a ház, aztán a dolgozószoba csöndjében elővette az X-el jelölt kazettát. Becsúsztatta a kölcsönzött profi-lejátszóba. A monitoron föltűntek gyermekkori álmainak színterei. A kis vízesés, az Éjszak vizének óriás-parittyakövei, a kislány a rákkal, ahogy óvatosan fölveszi a kőről a szamócacsokrot, s két, zsákmánnyal teli kezével egyensúlyozva közelít, maszatos arcocskáján diadal és megbabonázottság tükröződik.
A férfi döbbenten nézte ezt a képsort. Tudta, hogy ekkor még el sem indította a kamerát. A képernyőn, az időkijelzés is 0. kazetta 0. perc, 0. másodpercet jelzett.
A kislány egyre közeledett, most már számlálni kezdett a kamera.
– Itt indítottam be – gondolta az édesapa, s akkor meghallotta saját hangját. Életlenül, de fölismerhetően: „Az az arc én vagyok negyven évvel ezelőtt.”
Visszacsévélt, aztán hangsávot váltott. Tudta, csak képet vett, de ezen a sávon még tisztábban érte utol saját belső hangja: „Ez az arc én vagyok negyven évvel ezelőtt.”
Nem magnetofonhangot hallott – ugyanolyan volt a hangja, ahogyan ő hallotta mindig, s most, hogy a képen a kislány, mint riadt egérke ugrott a bokor mögé, ismét megszólalt a felvétel: „Ne félj, kicsim, apa téged filmez, istenem, ilyen gonosz vagyok, hogy ennyi félelem gyűlt össze ebbe a gyerekbe...” aztán egészen más hangon, a magnókról ismert hangján mondta: „Gyere. Gyere. Téged filmezlek.”
A kislány ismét boldogan közeledik a képen, s ő hallja: „Apa, én vagyok a kis hableány és ez itt Szebásztián.
Magasra emelte a rákot.
– Csobog ááá, csobog ééé, liccs-loccs csobogé – énekli, s az édesapa megnyomja a stop gombot. Határozottan emlékszik, arra gondolt, hogyha nem is sikerül lefilmeznie a gyermekkori csodát, ez a délután...
– Ez nem lehet igaz – gondolja, aztán előrecsévél öt perc húsz másodpercre. A képernyőn megjelenik a kentaur.
– Kemtaur – mondja a kislány.
– Édesapád ki fog javítani. Én egy kentaur vagyok – mondja teljesen érthetően a lény, s nem látszik külön az a fiú és az a ló, melyeket hajnalban a piacra menet látott.
– Örülök, hogy végül is rászánta magát – mondta a kentaur, s aztán nevetve hozzátette –, ha nem csak ketten lennénk, most hallgatnék... ne dörzsölje a szemét, uram, s ne kapcsolja le a gépet. Valódi vagyok, menjen ki a balkonra, zsákvászonnal letakarva ott áll egy akvárium, benne vacak gupik meg mindenféle szeméthal. De nem a fajuk a lényeges, hanem az, hogy ezt eszi Szebásztián. Persze titokban, mert ön nem tűr meg állatot a házban. De ha már kimegy, a Révai Lexikonok mögül szedje ki a szárított vízibolhás üveget, ma korábban jött haza, s a felesége nem merte megetetni őket. Mármint a halakat vízibolhával és Szebásztiánt egy hallal.
Az édesapa fölállt, de még mielőtt átmehetett volna a másik szobába, ahonnan a balkon nyílott, ismét megszólalt a kentaur.
– Ne vegye zokon, de azt tanácsolom, szerezzen egy vízpumpát, tudja, valami olyasmit, ami a mosógépekben van, mert a rákok csak az oxigéndús vizet szeretik. Ez csupán praktikus tanács, de a kislánya nagyon fog örülni.
Az édesapa úgy érezte, ha most megszólal, végleg eltűnik ez az álom, s hogy Szebásztián is csak azért jutott eszébe, mert nem akar dolgozni már.
– Téved, uram. Nem ön álmodik, hanem a kislánya, sajnos nincs időnk arra, hogy arról értekezzünk, mennyire ismerik a szülők gyermekeiket, de ha egy kis időt szakít rá, azt is tudja, mire gondol: hogy mikor hazudik, vagy mikor hallgat el valamit. Innen már csak egyetlen lépés addig, hogy azt is tudja, hogy miről álmodik egy kislány.
A férfi nem volt egészen biztos abban, hogy még a képernyőn vagy már a szobában van a kentaur, de ez nem is lehetett kérdés.
– Itt vagyok – menjen nyugodtan, végezze azt, amire kértem, aztán esetleg válthatunk még néhány szót.
Az édesapa kivette a Révai mögül a szárított vízibolhás üveget, aztán a balkonon néhány csipetnyit a zsákvászon alatti akváriumba szórt. A kis merítőhálóval megfogott egy halat, s a befőttesüvegben szendergő Szebásztián vizébe dobta. „Nem is néztem meg ezt a rákot” – gondolta, s óvatosan, nehogy leejtse, magával vitte a dolgozószobába.
A kentaur már nem volt ott és nem volt a képernyőn sem, kimerevítve látta gyermekkorának legszebb táját, az Éjszak pataka fölötti hegyoldalt, s ahogy az asztalra rakta az edényt, a rák olyan mozdulatot tett, mintha az égerfás patakpart felé akarna úszni.
Az édesapa lehajolt, a vízzel telt befőttesüvegen keresztül nézte a tájat, s a fénytörés különös közelségbe hozott mindent.
Határozottan látta a sötétkék fodrozatlan vízre hajló kislányt, még azt is, ahogy megfogja a mozdulatlan rákot.
Aztán bátortalanul a sziklás oldalt kezdte figyelni. Előbukkant a semmiből a sárkány alakú szikla, előbukkant a megkövesedett hullámok közül a sok elefántfejű majom, a szárnyas kutyák, és mindenekfölött ott tornyosult a kosfejű zsiráf.
Tudta, hogy mindez valósabb, mint amilyen lehetne, hogy pont olyan valóság, mint akkor, amikor először és utoljára látta őket.
Szebásztián a halat üldözte, s az édesapának eszébe jutott, hogy ott az égerfa alatti gübbenőben egy zsákban rengeteg másik Szebásztián várta, hogy elinduljon velük a fürdőtelepi vendéglő felé. Kisfiú volt, a tíz tucat rákért két veder moslékot vihetett a malacuknak. Moslékot, amiből anyja kiszedegette a kövérségeket, „Jó a szappanbavalónak”, s most e gyönyörű fény-árnyék gyermekkor mélyéről elősettenkedett a szappanfőzések iszonyú bűze, a dögzsír és a marószóda mindent átitató szaga, eszébe jutott a kivágott orrú cipő, a piros nyakkendő, amelyet ünnepélyesen leoldtak a nyakáról, mert érdemtelen, (Szebásztián már elkapta a halat), s most az a kiskutya jutott eszébe, amelyet hetekig dugdosott.
Az asztalra hasalva nézte a fénytöréstől megelevenedő sziklákat, gyermekkora egyetlen csodáját, s megmagyarázhatatlanul átgördült a tájon a kisvonat, amelyet soha nem kapott meg, a kisautó, amelyet kulccsal kellett volna fölhúzni, de azt sem ő kapta, hanem egy barátjáé volt, aki csak azért lett a barátja, mert olyan kisautója volt...
És lassan megértette, hogy minden vágyakozása, a nosztalgiás, honvágyas éjszakák sem többek, mint színhelyek, élettelen, cselekvésmentes tájak – s a színtér, az a köves befőttesüvegalj, ahol a rák a kishalat zabálja.
– Apa – szólalt meg a kislány –, ugye nem dobod ki – mondta könyörgő hangon. – Azt álmodtam, hogy itt volt, tudod, az a kemtaur, és elárulta neked Szebásztiánt.
– És itt volt? – kérdezte az édesapa.
– Nem apa, még augusztus van, és a kemtaurok szabadságon vannak.
– De hátha visszahívták?!
– Ki? Egy szabadságos kemtaurt?
– Az a helyzet, kicsim, hogy még nincs eldöntve, hogy a kentaur ember, akinek lóteste van, vagy olyan ló, aki embertestben folytatódik...
– És az baj?
– Nem baj, menj, feküdj vissza szépen. Adtam enni Szebásztiánnak.
– Apa – mondta a kislány, és nagyon látszott rajta, hogy gondolkodik azon, vajon meg szabad mondani, amit akart. Aztán erőt vett magán. – Apa, anya azt mondta, hogy neked a lelked ott van az Éjszak patakában, és csak a tested van itt. Akkor te is valami kemtaur vagy?
Az édesapa hirtelen nagy ürességet érzett, aztán ölbe vette a kislányt.
– Gyerünk lefeküdni, apa meg akarja nézni videón a kentaurt.
– Magadat? – kuncogott a kislány.
– Igen, magamat – mondta az apa.
– És ha jövőben is elmegyünk oda, akkor megint szabadságon lesz a kentaur?
– Igen. Ott mindig augusztus van, és este, ha már elvonul a szabadságos kentaur, lejön a patakhoz inni egy igazi táltos csikó, úgy lépeget át a tisztáson, hogy mindig a kentaur nyomába lépjen, de ő lefelé jön a patakhoz, és azért sem találkozhatnak soha, pedig a kentaur mindig találós kérdésekben beszél, s a táltos rögtön tudná az összes válaszokat.
– Te láttad a táltost?
– Nekem nem engedték kiskoromban soha, hogy késő este ott maradjak.
– És nekem engeded, ha isis leszek?
– Hát persze, te legalább tudni fogod, hogy az életben úgy kell kérdezni, mint egy kentaur, és úgy kell válaszolni, mint egy táltos.
– Kösz apa, és akkor hazaviszem Szebásztiánt...
Az apa lefektette a kislányt, aztán visszament a dolgozószobába. Bekapcsolta a készüléket. Ott lépdelt a villózó fény felé a pásztorfiú és a ló. Eggyéforrva, mintha kentaur volna, s mielőtt még a víztározó tükröződésében föloldották volna, valami nagytestű madár libegett át a képen – pontosan olyan életlen volt, mint a mozgó alakok, s abban a pillanatban, ahogy fölszívta őket a fény, az édesapa még látta, hogy nem is madár; a kentaur próbálgatja szárnyait. Szárnyas kentaur?
Tudta, reggel majd megmutatja a kislánynak ezt a képsort. A mindig kérdező szabadságos kentaur a választ ismerő táltos szárnyaival repül.