Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1996. május, VII. évfolyam, 5. szám »
Bíró Á. Attila
KEREVET
(filmecske)
Sötét kocka a szoba. Mintha nem is lenne: afféle magába zárt éjszakadarab.
Kettőjük közül, valamelyik éppen méregtelenít, persze, a látszólag
ártalmatlanabb; saját képe egyiknek sincs, felváltva rejtegetik egymást: az
éjszaka meg a – darab. Most a kocka takar; megjelennek a falak, szegletek,
küszöbök. Ilyen-olyan „éles” elhatárolások. Mennyezetek, homlokzatok. Egyik
szegélyen, a kerevethez képest pontosan a túlsón, gyertyákat cipelő
gyufásskatulyák menetelnek hosszú-hosszú sorban. „Jaj, ne sírj már megint!...
Ne sírj!” – hallatszik át a szomszédos kockából; a menetelő dobozkákban még
soha nem használt pálcikák; a lovagló ülésben utazó gyertyák egytől-egyig épek.
Unalmas lehet a Figyelőnek, a menetelők – akár egy patak, vonulatuk folytonos,
a túlsó sarokban meg nyomtalanul eltűnnek.
Puhány női ujjak, marokra fogva, tenyérbe ölelnek egy viaszgyertyát. A mutató
hosszú, éles körme vörös gyertyatestbe nyomul, mélyecske jelet karmol a
viaszba. Egy, kettő, három. Háromszor megkarcolható még a gyertyatest. Több
hely már nincs, elfogyott; pedig a boltban, aztán a szobában, ott a polcon,
sokkal hosszabb volt.
Sírós női hang a szomszédos szoba belsejében. Történetet mesél. Néha felzokog,
lebeszélhetetlenül ragaszkodik a történetben neki jutott fontos szerepéhez.
„Képzeld, itt feküdt ezen az ágyon; néhány órája volt még hátra, amikor
megkérdeztem, nem enne-e valamit. – Ne-em, ne-em, nyöszörögte, jaj, Istenem
szegény. – Hát bárányhúst sem kívánsz?, kérdeztem, persze, hogy azt sem kért,
én meg nem hagyhattam; hát annyira, de annyira szenvedett. – Talán egy kis
zöldséglevest? Úgy langyosan, azt mindig imádtad... – próbáltam kedveskedni
valahogy... – majd meglátod, teszek bele jó sok tejfölt. De azt sem kért. Olyan
könyörgően nézett, ó Istenem, de olyan könyörgően, hogy nem hagyhattam: – Hát
málnát? – támadt hirtelen egy új ötletem – málnát ennél-e?... Ha láttad volna a
szemeit, ragyogtak, mint a legboldogabb gyermeké. – Na látod – mondta –,
málnát, igen, azt kérek!; de azt meg kérhette szerencsétlen, tavaly januárban,
épp januárban, hogy is lehetett volna?, persze, hogy nem volt.”
Halkuló sírdogálás szivárog a szomszédos kockából.
Sóhajok, könnyek, konyakok. Kockaszegélyek...
Esős tavaszi éjszaka. Sötét, lenyűgöző valóság; senki nem veszi észre, hogy
jóhiszemű madárcsalád fészkel a negyediken. Az ablakpárkányon. A fészek:
ügyesen szőtt-font készítmény, alapos munka, benne tojás, egyetlenegy, reményt
zengő tojás, akár egy ovális, selejtes pingponglabda; súlyát, szóval a dolog
súlyát, csakis a kotló madáranya érezné, ha gyanútlanul kinyitná valaki
pontosan azt az ablakot. De ez most nem történik meg, minden a megszokott;
következésképpen, ehhez fűződő viták sem alakulnak.
A falak, az ajtó, meg az ablakok; sötétben is azok. A férfi óvatosan tapogatja
a padlót, araszoló ujjai meglelik a gyufásdobozt. Egy kis tégla: apró
kartonkredenc, ugyanakkora fiókkal. Az ujjak tovább araszolnak, egy, kettő,
három; három apró lépés, persze ujjal, nam lábbal. Aztán egy, kettő, három,
gyorsan vissza a kredenchez, a hüvelykujj padlóhoz szorítja a skatulyát, a
mutató taszigálja, döfködi, valahogyan kitolja a kis reteszt.
Leheletéből megítélve, mintegy a beavatási élmények sorozatának folytatásaként,
a férfi közel érzi magához a nőt, de nem látja; tekintete sötétbe mered. Ki
gondolta volna, hogy ennyire fontos a látványosság? Talán zenét kellene
hallgatni..., s orvul, máris hallgatja, hallja azt a „kedvenc” zenét; kezével
megkerüli a lapuló dobozt, rátalál a kitolult rekeszre; a csipetre fogott ujjak
kiemelnek egy gyufaszálat, gyufafej siklik az alig érdes gyutacson. Sssr...
srrrc.
A nő kinyitja szemét, el sem tudná képzelni, hogy pillanatokkal előbb még
hunyva volt; marokra fogva szorítja a gyertyát, megemeli, annyira emeli, hogy
gyúlékony végét a lánghoz tarthassa. Azt mondják, hogy sötétben nem szabad
sokáig nézni az apró tüzet, mert felragad a tekintetre, és napokig előtted
ficánkolhat a vöröskés-narancssárga foltocska. Főként a munkádban zavarhat, de
másban is.
A férfi a lángra szegezi tekintetét, fellobbantja a gyufához tartott
kanóccsonkot, szemei megszokják a fényt. Hatalmas sötétítő takarja az ablakot.
A nő is a lángot nézi, bár tudja, hogy egészségtelen. Egészségtelen dolgok
integetnek a tapétáról, nyálkás, tapadó szívókákkal rögzítik maguk a falhoz;
amennyiben csökken a levegő nedvessége, a tapadó szívókák kiszáradnak, s az egészségtelen
dolgok pusztulásra ítélten várakoznak tovább. Mindig van még egy kis remény.
A férfi zavartalanul hallgatja, figyeli saját lélegzetét; furcsa dolog az
egész, be-, aztán kivonul egy látszatra ugyanolyan valami. De nem ugyanolyan;
ilyen fénynél a különbség nem észlelhető, a minősítés pedig a vegyészek dolga.
Tenyerével óvatosan tapogatja a padlót, ujjai felfedezik a gyufásdobozt;
hüvelykjével megtámasztja a fedelet, óvatosan, vigyázva tapaszt, mutatójával
helyére csúsztatja a kitolt rekeszt. Viasz csurog a dobozra.
Madarak vijjogása az ablakpárkányon. Torkaszakadtából vagdalja az éjszakát:
„arra is most jön rá a kitartás!” – ordítja a madárhang; részegek, szemetek,
almacsutkák, fészekrablók, lebegő gerlepihék részrehajló leplének csúfolja az
átjárható válaszfalat; a madárhang még ezek után sem hagyja magát, kihívja a
leselkedő Figyelőt, ideges gerle huzigálja az ingujjába csípve. – Húzza már el
azt az átkozott sötétítőt! – utasítja. – De ne nyissa ki az ablakot!
Vörös gyertyát használ pazaron a lángnyelv, egyre inkább fogyasztja, bőven
csurog a viasz a gyufásskatulyára. A nő összeszorítja fogait, felszisszen,
szépen, szempillát szempillához simítva lehunyja a szemét, akár a fogorvosnál,
amikor teljes az érzéstelenítő hatása, már nem kell nézni a dokit, az ember a
végsőkig átadja magát, ám jöjjön, aminek jönnie kell, próbáljuk meg a lazítást,
ott kezdődik valahol a toroknál, attól felfele ernyedten bukik egy számára
pontosan kijelölt gödörbe a tarkó, lefele pedig, csak úgy hömpölyög a vállak
irányította, diadalmas hullámzás; persze, ha minden úgy megy, mint a
karikacsapás; ritka dolog az ilyesmi, nagyon ritka, kérem. „Azonnal engedje el
az ujjamat!”, így ordít a doki, alig hallod, még nem is látod az arcát, végre
magadhoz térsz, és szorongva veszed észre, hogy véresre morzsoltad a fogaid
közé szorult fogorvosujjakat. Hát ki kinek okoz fájdalmat? Ki, kinek? Hosszasan
dörzsöli szemét a Figyelő, életkörülményekről árulkodó „eleven tényeket” keres,
olyan negyedik emeletieket, végül úgy dönt, hagyja a fenébe az egészet, elvégre
mégsem raktározhat elképesztő élményeket „megfigyeléseivel” egy helyen; a nő
kevéske nyálat gyűjt, nyalja, nedvesíti cserepesedő ajkait; hosszú körmű
ujjaival körülöleli, marokra fogva szorítja a viaszgyertyát, mutatójának hegyes
körme meleg viaszba fúr, pislogó tekintete már félsötétbe mered. Nem látja a
férfit: inkább visszahunyja szemét; „jó lenne fogat mosni, esetleg almába
harapni, de megtenné egy korty víz is...”
Fénysebességgel távozik a vonagló félhomály, gyakorlottan vontatott sóhaj nyeli
el a gyertyalángot; idő még van, kiszabadul a férfi titokban zsibbadó karja.
Akár hosszúra nőtt, ide-oda indázó szobanövény is lehetne fölösleges kelléke
egy ilyen vaksötétnek. Aloje, karácsonyi kaktusz, fikusz. Fikusz elásztikusz.
Parányi rés a falon. Apró. Azaz, „parányi” már csak volt, az említett nyílástól
tovaindulva nagyon szépen zsugorodik minden irányba a tapéta; még nem figyeli
senki, jó tágas boltívet hagy maga után, egy másik kéz már-már elérné a
villanykapcsolót, először viszont cigarettarúdhoz hasonló szabályos hurkába
kell göngyölnie a tapétarojtokat; simára tapasztaná „friss” ujjaival a tátongó
nyílás bárhonnan merengő szegleteit, úgy kúszna előre, már-már elérné a
villanykapcsolót, aztán..., aztán fel is kattintaná azt az átkozott villanyt,
de..., de egyszer csak vissza minden, ki beszélt itt még egy kézről?; szó sem
lehet róla!; olyan nincs is. A férfi remegve helyezkedik, lehet, hogy fázik,
kissé féloldalra borul. Érzi, hogy libabőrös a támasz nélkül maradt tompora;
ujjaival a padlón araszol, ismét a gyufásdobozra talál. Hüvelykjével leszorítja
a fedelet, sóhajt, fogaival ajkába csíp, „másik” keze még mindig foglalt,
beszorult valahova. Már megint közel érzi magához a nőt. Még erősebben rögzíti
a fedelet, mutatóujjával hevesen döfködi, végre kitolja az apró dobozrekeszt.
Gyakorló férfiujjak huncut csigavonalakat firkantanak, úgy kerülgetik a
tárulkozó dobozt, aztán csipetre lógva, óvatosan kiemelnek egy gyufaszálat.
Gyufafej siklik az érdes gyutacson. Sssr... srrrc. A nő nem tudja hirtelen,
hogy ez most mitől függ, valami kíváncsiság-fajtát érez – persze olyan furcsát
–, visszatartaná még, de már nem tudja: hirtelen tágra nyitja szemeit; „ATTÓL
FÉLEK, AMIT ELHALLGATSZ”, ott csillog tekintetében a lángocska. Marokra fogva
szorítja, gyufához emeli a gyertyát, bőven csurog viasz a dobozra, karmosra
reszelt, hosszú körmöket koronáz a ficánkoló lángnyelv. A férfi keze óvatosan
tapogatja a padlót, csuklóján nem látszik, lehet, hogy ott sincs a munkáját
mindig ugyanúgy végző karóra. Az araszoló ujjak elérik a meleg viasztól lucskos
skatulyát, aztán többszöri lökdöséssel helyére csúsztatják a kitolt rekeszt.
„SZOMORÚAN HALLGAT, HOZZÁM KULCSOLJA MAGÁT.” Elfogyni készül a félhomály, a
nyekkenések távolról sem sóhajok. A nő megnyalja, nedvesíti ajkait, száraz
lehelete orrába tolul, ott forrong, nem hagyja el, nyelvével kanalaz, nyálat
gyűjt, érzi, csillan a szeme; viaszmorzsáktól cserepes ujjai skatulyára
állítják a lágyuló gyertyacsonkot, „HOZZÁD KULCSOLOM MAGAM, ÚGY ÖLELLEK, S HA
MÁR NAGYON SZOMORÚ LESZEK, LESZAKADNAK HOZZÁDTAPADT KARJAIM.” A férfi
helyezkedik, szisszen, metszőfogaival ajkába csíp, tekintete sötétbe mered; nem
látja a nőt. „FÉLEK, ILYENKOR FÉLEK A GONDOLATAITÓL”; mindenki fél valamitől,
érezheti végre a Figyelő, csakhogy, ki, mitől? ki, mitől?; tapasztalt
férfiujjak huncut csigavonalakat firkantva keresnek valamit, úgy köröznek a
kerevet mellett; sötét kocka a szoba, mintha nem is lenne, afféle elkallódott
éjszakadarab; a gyufásdobozt maga alá temeti egy langyosan tornyosuló viaszhegyecske,
ezt jól láthatja a Figyelő. Meg is tapogathatja.