Parázskönyv
Fekete Vince: Parázskönyv.
Erdélyi Híradó Könyvkiadó, Kolozsvár, 1995.
1.
Nagyon szigorúan megszerkesztett kötet a Fekete Vincéé, a borítótól a fülekig mindenütt érződik a meggondoltság. A fedőlap Székely Géza munkája, és egymásba mosódó arcokat ábrázol – talán a költő arcait? talán az olvasóiét? Mert ebben a könyvben mindkettőjükről szó van, és mindkettő kemény vizsgálatnak tétetik ki, s ez Fekete Vince egyik legtiszteletreméltóbb tulajdonsága; ahogy szembe próbál nézni egyes dolgokkal, ha már szembekényszerült azokkal; és tekintetét nem fordítja el sem a gyávaság, sem az álszemérem.
Ám a Spiró György-idézettel – s ezért, nyilván a Parázskönyv szerzőjével is – vitatkoznom kell. „Az író azért író, mert szégyelli magát, és a bajait el akarja leplezni. Ezért nyilvánul meg ilyen közvetett műfajban, és nem úgy, mint a színészek, hogy kiáll a színpadra.” Bár Spiró valószínűleg a prózaírásra értette, amit írt, a színészekkel való szembeállítás még így sem valós. Hiszen a színész nem saját magát adja, hanem Tartuffe, Lear és Hamlet szerepében beszél és cselekszik! S egyes elméletek szerint akkor a legboldogabb, mikor a legkeservesebben sír! Meg aztán, lehet-e jobban, „közvetlenebbül” kiteregetni „bajainkat”, mint ha az ember ciklust szentel tragikus körülmények között elhunyt apja emlékének, s ebben a ciklusban mindvégig egyes szám első személyben beszél?
Nem sérteni akarok, sem magánügyekben vájkálni, csak egy felületes kijelentés veszélyeire szeretném fölhívni a figyelmet. Hálistennek, a kötet hátlapján Fekete Vince saját szavai olvashatók, s ezek, ha nem is oly hangzatosak, sokkal őszintébbek és hitelesebbek. „Arc mögül felhámló arc, szavak mögül előbukkanó sző: ismerős és ismeretlen” – ez a mondat a borítórajz egyik lehetséges magyarázata. „... könyv, amely bárhol felüthető, külön-külön és egészként is működtethető” – ez a legfontosabb kijelentés, mert ez világít rá a leginkább a szerző szándékára, hogy ti. kötetet nyújtson át, nem csupán versek többé-kevésbé véletlenszerű halmazát.
2.
A prológus címe: A szerkezet, és az Epilógus (A modor elveszejtése) zárja a kötetet. A két vers pontosan hét ciklust fog közre. A szerkezethez való ragaszkodást a szerkezet ragaszkodása magyarázza meg a prológusban:
A szerkezet csak, ami összetart
a nembiztossemmi éggömbben.
és:
Szó nem elég Neked, ha
a mondatnak vagy foglya.
Nem szóródsz szét a semmibe,
ez fogva tart, fogva.
Egyes költőknek a képek a legfontosabbak, másoknak a ritmus, megint másoknak a kísérletezés. Fekete Vincének, úgy tűnik, a szerkezet. Bár a második idézet mintha azt mondaná, hogy a szerkezet nemcsak megőriz, hanem abroncsként szorít. A szétszóródás és a rabság mellett nincsen harmadik lehetőség. Mindenesetre a szerkesztés szigorúsága a gyengébb verseket is megemeli, „szintre hozza” azokat, mert a legfontosabb, amit végre ki kell mondanunk, ez: a kötet alaphangját, hangulatát az érdekes és/vagy jó versek adják meg.
3.
Érdekes – azért használom ezt a szót, mert annak dacára, amit fennebb a szerkezetről mondottam, a könyvben a kísérletezésnek is óriási szerepe van. „Villongó” rondóval (milyen remek szójáték!) éppen úgy találkozhatunk itt, mint szonettel, hexameterrel, slukkal, szabad verssel és a Borbély Szilárd hatásáról árulkodó költeménnyel. És a rondók jók, tényleg villoni a hangulatuk, a rondó ritmusát és formáját az argó szavai frissítik, fűszerezik, teszik pikánssá a vers rotyogó mártását. Olvassuk csak el a Bethlen utca 11-et:
dohos lakásban a Bethlen tizenegyben
minek dicsekednem kirúgtak szaporán
Kézdi elűzött kiutált hamar Polyán
restellnem kéne hogy csak ennyire vittem
s örülhetek hogy még nem voltam a sitten
zárkám volt úgyis a Bethlen tizenegyben
bűzös pokróc korgó ágy víz az üvegben
feledted szívem azt a penészes szobát
késő keresni – hogy te sem vagy már – okát
úgy faltuk egymást ma talán hihetetlen
dohos szobámban a Bethlen tizenegyben
(Csak zárójelben: a vers utolsó előtti sorából áradó tömény erotika a szerelmes – Fekete Vincénél inkább érzéki – versek első típusához tartozik, abba a társaságba, amibe a Szerelem és a Hölgyek; a második típust a térden-könyökön című rondó képviseli, és ez a típus már a baudelaire-i romlandó test áporodott szagát árasztja, ilyen képekkel, mint: „lassan romló fogaid”, „combod e rozoga satut/ nyakam köré többé már nem szoríthatod”. Van aztán egy harmadik típus is, a szakítások és a kételkedő szerelem versei: a Passz, a Hétvége, a Melyikünk!, s ezekben hol Tóth Árpád-osan lágy sorokra bukkanunk, mint például a Passzban: „A nyakszirteden levő halk tisztásra/ meleget lehel a lámpa tompa árnya...”, hol sűrűn megszakított mondatokra, például a Hétvégében. A Melyikünk? az egymásba mosódás elégiája. Lehetne az eggyéolvadás dicsőítése, de megfoghatatlan mélabú lengi körül: semmi sem biztos, semmi sem kitapintható, mint azelőtt: a bántó kuszaság remek leírása ez a mű. A szerelem különben nem tartozik Fekete Vince fő témái közé, és a nagy versek sem ebből az irányból jönnek.)
 
4.
Hanem honnan? – kérdezhetné a nyájas olvasó, midőn kiléptünk a zárójel fedezékéből. Az apát sirató versek között van egypár, ami minden bizonnyal remekműnek nevezhető. Nézzük az Apám utolsó sorait:
hagytad gyáván (betartottad szavad?)
rajtad kerekek zakatoljanak,
s eső doboljon nyitott szemeden.
Vagy a Kód befejezését:
Milyen évek, Úristen! Mennyi szín, gyönyör.
Mélység mennyi, mi rejt, magas, mi tündököl.
Forrongás, éjszakák. Mindig! Soha! Hányszor?
Illúziók. Versek. Vasra váltott álmok.
Új én! Ez itt! S amott? Kővé váltan állok:
távolról, félve dohog belül a zárszó.
Ez a részlet azért is sokatmondó, mert Fekete Vince ezúttal, sajnos, elrontotta, amit ki akart javítani: az utolsó sor a ’94-es Fagyöngyben így jelent meg:
távolról, félve dohog már bennem Szárszó. –
és így sokkal lebegőbb, sejtelmesebb volt. A kötetbeli változat egyértelműen gyengébb.
A könyv utolsó előtti darabja, a Hátraarc olyan remeklés, amely szintén az apát siratja, hosszú szabad versben, megdöbbentő képsorokkal.
A jó versek második csoportját kísérleteknek fogom nevezni, abban az értelemben, hogy ezeket még nem látom a költészet szerves elemeinek, viszont tőlük várom a magasra ívelő folytatást. Nem annyira a Két metszet (metszet) című darabjára gondolok, sem pedig a Borbély Szilárd hatását tükröző – és neki ajánlott – Jégbontó havára, bár ezek is nagyon szépek, hanem sokkal inkább a harmadik, Árnyékaink címet viselő ciklusban található versekre: az Álom havára és a Fergeteg havára. Ezekben Fekete Vince nagyon érdekes dologgal próbálkozik: a páratlan sorok mindegyike négy versláb a hexameter első négy verslába, míg a fönnmaradó kettőt a költő a páros sorokba tördelte, adonisziakat írván. Ez a halálosan komoly játék nagyon hiteles és gördülékeny, erős versbeszédet eredményez:
Elfeledettek árnyai villódz-
nak, közelednek:
kürt szól, halkan lopja magát a va-
dász a bozóto-
son, fürj rebben, bíbic sikolt,
őz riad álmá-
ból, hajtók, csaholó ebek. (Tekercsek. Álom hava)
Szeme nyitva
volt még míg ásógépek csend-
ben kikotorták –,
sáncaik, árkos homloka s mellkasa
mintha piciny vö-
rös katicabogaraktól, bőrén
megtapadó ro-
varkák ezreitől lett volna ki-
verve a holdfény-
ben. (Fergeteg hava)
Szerintem ezen az úton kellene tovább haladni. Ezen az úton válna egyre világosabbá, hogy Fekete Vince nem Villon, Petri György, Sziveri János, Dsida, Bertók László és a többi általa fölemlített nagyság után következik, hanem mellettük a helye.
DEMÉNY PÉTER