Olvasmányos történelem
Kiss András: Források és értelmezések. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1994.
Vaskos könyv, ám tulajdonképpen több mint a fele a jegyzetanyagot tartalmazza, idegen, elavult szavak jegyzékét, fordításokat, hely- és névmutatót, egyszóval mindazt, ami a teljességre törekvő, alapos, megfontolt, értelmezéseiben semleges, a kellemetlen idézetekkel is szembenéző történész számára munkájának szakmai védjegye: amivel a személyesség, az elfogultság, a fakó didakticizmus elkerülhető. (És ami a történészi munka sine qua nonja, mert miképpen E. H. Carr megjegyzi: ha egy történészt a pontosságáért dicsérnek, olyan, mint amikor egy építészt az erős gerendáért vagy a megfelelő összetételű betonért magasztalnak.)
Tudjuk jól, a múlt nem mindegyik szeletéből válik történelem, vannak időfragmentumok, amelyek kihullanak a rostán, elvesznek a rájuk temetkező és következő pillanatok alatt. De költözzünk be egy irattárba, szedjük elő a megsárgult, foszladozó papirosokat, és a kifakult tintával rótt sorokat próbáljuk meg kisilabizálni. Valami mindig előbányászható, amiről már senki sem tudott. Pedig megtörtént. Ha valami megtalálható ezekben az iratanyagokban, akkor az megfellebbezhetetlen. Kiváltságlevelek, rendeletek, szerződések, számadó levelek, hivatalos levelezés, egynémely régi család levéltára... Eleddig (a történész megjelenéséig) némán hevertek a polcok aljában, de a tudós elemző kezében megelevenednek, élni és hatni kezdenek. Nyilvánvalóan a bennük foglaltak pusztán egy ember, az akkori hivatalnokok, nótáriusok, fogalmazók, kancelláriusi jegyzők gondolataival, elképzeléseivel (mi történt voltaképpen?), stílusával, jellemével vannak átitatva, az oknyomozó tulajdonképpen ezekkel a „szűrőkkel” (szubjektumokkal) találkozik, nem a valódi múlttal. Tehát legelőször is meg kell ismernie, sok-sok empátiával és emberismerettel ki kell derítenie a dokumentum írójának jellemét, látnia kell személyét, értelmeznie kell indulatait, hogy a döntésekben megmutatkozó belső kényszerítést leválassza a legsemlegesebbnek vélt história testéről. Rekonstruálnia kell annak személyét, akinek feljegyzéseibe belelapozott, akit hallgat. Tényekre és dokumentumokra feltétlenül szüksége van a történésznek, de túl kell lépnie azok fetisizálásán (Carr), mert önmagukban még nem adnak választ a történész legfontosabb kérdésére: MI TÖRTÉNT?
A személyesség csak a személyes felől válik érthetővé. A történész semlegessége a múlt idézésében a személyes kontaktusok erőterében erősödik meg.
A személyesség túlzott előrenyomulása természetesen veszélyeket is rejthet magában. Ha például a történész vizsgálódása arra szorítkozik, hogy az események az egyén jelleméből fakadó indítékait tanulmányozza és hangsúlyozza, akkor a romantikus történelemírás útvesztőibe tévedhet. Ha valaki beéri azzal a magyarázattal, hogy Báthori Zsigmond jellemhibái, kapzsisága, hangulatának szeszélyes változásai, zsarnokságra való hajlama idézte elő a nagy Romlást, akkor óvodásoknak szóló mesét fog írni: az eseményeket meseszerű okozatisággal látva el, egy gonosz, hétfejű uralkodó rovására ír mindent. Ez ostobaság. Ám magasabb szinten, kissé bonyolultabban kifuttatva sem tartható efféle gondolkodás. (Idevágóan idézhető Tolsztoj, aki szerint a személyiség címke, hogy az eseményeknek nevet lehessen adni.) Ugyanakkor az az álláspont sem helyes, hogy mindent külső, mindenható erők alakítanak, az Isteni Gondviselés, a Világszellem vagy a Sors megnyilvánulásai irányítanak. A történeti tények kétségkívül egyénekről szólnak, de nem az egyének elszigetelten végrehajtott cselekedeteiről, és nem is azokról a vélt vagy valós indítékokról, amelyek az egyéneket vezérelték. „A tények a társadalomban élő egyének egymás közötti viszonyairól tudósítanak, illetve azokról a társadalmi erőkről, amelyek az egyének cselekedeteiből a szándékolt eseményektől gyakran eltérő, illetve néha azzal ellentétes eredményeket produkálnak” (Dollingwood).
A múlt század végétől, Dilthey és Croce munkásságának hatására a tények elsőbbségének és autonómiájának elvét a történészek gyakorta megkérdőjelezték, a történelem: „kortárs történelem”, fogalmazták meg, vagyis a jelen szemüvegén át, a jelen problémáinak fényében látszik a múlt, és a történész feladata az értékelés. A történelmi tények a történész számára csak akkortól léteznek, amikor megteremti őket. „A történész úgy halássza ki a tényeket a dokumentumok, leírások, feljegyzések tengeréből, akár a halász a halat. Miután kihalássza, hazaviszi, megfőzi, és a szája íze szerint való körítéssel tálalja fel” – mondja Carr.
A történelemírás tehát nem merül ki a puszta tények felsorolásában, például nem csaták, ütközetek lejegyzésének láncolata, hanem ott vannak a feldolgozatlan tények is, amelyek eddig elkerülték a történész figyelmét. Hogy mit emel be az ő történelmébe, bonyolult folyamat eredménye, de miután beemelte, azután sem biztos, hogy valódi történeti ténnyé válik.
Vegyük például a következő eseményt, ami az irattárokban fellelhető tényekkel igazolható: 1582-ben Kolozsvár nótáriusa egy tanúvallomást vetett papírra, Szép János kocsisa ellen, akit azért zártak a tömlöcbe, a főtéri Toronyba, mert a ló, amelyet megült, halálra rúgta Szakács Simon feleségét. Ma már nehéz megállapítani, ki volt a hibás, a legény, a ló vagy az asszonyka. Ennyit talál a történész, nyomozni kezd, lendületesen bekapcsolja tudományos apparátusát, segédtudományokra támaszkodik (nyelvészeti, földrajzi, régészeti, pszichológiai ismereteire), értelmezni kezd, megtölti a megtalált, a voltaképpen véletlenül elékerült tényeket, s hogy fontosnak tartja vagy sem, végül is tőle függ. Ha igen, akkor beépíti saját történetébe, a történetírás szabályai szerint járva el: kiemel, kidomborít valamit, aminek következményei saját história-szemléletének konklúzióit erősítik. Fontos történelmi eseményt lát-e benne vagy sem? Ezt eldönti. Livius például úgy vélte, hogy Caesar átkelése a Rubikon nevű folyócskán történelmi tény. De hogy István Mihály ugyanezt szintén megejtette itáliai utazása során, nemigen méltatja figyelemre senki sem. A történésznek mindenképpen szelektálnia kell. Visszatérve a Kiss András felidézte epizódhoz: történelmi tény-e, amiről beszél. Valószínűleg nemleges választ adhatunk rá. Mégis, az eseményről szóló beszámolóból rengeteg dolog megtudható: hogy az elkövetőnek nincs neve, hanem csupán Szép János kocsisaként emlegették; hogy ez a Szép János az egykori Farkas utcában (Luporum) lakott, a baleset viszont Mátyás deák háza előtt, a Belső-Széna utcában (Foena interior) történt; az ifjúasszony gereznás ruhát viselt, állítólag ettől horkant fel a ló; a kocsist kínvallatták, mert az akkori ítélkező procedúrában ez volt a kötelező szokás; hogy perre nem került sor, mert szintén a korabeli peres eljárás szabályai szerint egy tanú nem tanú, nem bizonyít semmit. A gázolásos baleset felidézése ürügyén betekinthetünk a négyszáz évvel ezelőtti világba.
Valószínűleg ezek után sem lesz emlegethető mint történeti tény. De ha további támogatói lesznek, olyanok, akik kibővítik, új megvilágításba helyezik, akik beépítik (legalább egy rövidke lábjegyzet erejéig) a korabeli Kolozsvárról szóló históriájukba, mi több, egy átfogóbb történeti munkába, ha más munkákban is találkoznánk vele újra meg újra, akkor egy idő után mégiscsak beválogatnánk a történelmi tények közé. Tehát minden attól függ, hogy a későbbi értelmezés miként tekinti; rácsap, vagy nem veszi észre.
Kiss András számtalan efféle epizódot bányász ki a múltból. Mintha sétálgatna elmúlt események múzeumában, fel-felemel egy-egy holmit, és beszél róla, megidézi a hozzájuk kapcsolódó személyeket, helyszíneket, kalandokat. Sétáinak útvonala gazdag lelőhelyként tárul elé: a kolozsvári Levéltár (munkahelye), a Torony környéke, a Szent Mihály-templomot övező piactér, kivégzések egykori színhelye, a Házsongárdi temető, a Biasini, a kolozsvári ötvös háza, a Pata utca, Zilah városa, a váradi Rédhei-kert; és nagyon izgalmas a személyek panoptikuma is: Özvegy Hájek Róza, Teleki Sándor, Kelemen Lajos, a példakép, Ígyártó György és így tovább.
Kiss András könyve egy születendő história fejezeteit tárja elénk. Olyan história körvonalai bontakoznak ki, amelyet a közös értelmezés fog befejezni, és az emlékezet könyvespolcára helyezni.
ISTVÁN MIHÁLY