Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1996. május, VII. évfolyam, 5. szám »
KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
A megdicsőült múzsa és a bűnbánó költő
Paszternak-repeszek
1. Már javában gondolkodtam ezen az összeállításon, amikor Isten kifogyhatatlan
kegyelméből egy hétfő este megláthattam a Duna Televízióban Juraj Herz
dokumentumfilmjében a versek címzettjét, a szovjet Hamlet lágerbe kerülő
Oféliáját, Olga-Larát, a Doktor Zsivágó felejthetetlen tündöklő
hősnőjét, igaz, kissé roskatag állapotában, élete hetvenes éveiben, nem is élve
– immár csak emlékezve...
2. „Gyönyörű vagy s tűnődni kár: /(tested, lelked szeretem jobban?)/ Ami él,
minden muzsikál,/ s új formát kap a verssorokban.” – írja a költő egyik
gyönyörű szerelmi versében. Címzettje ez a méltóságteljes, emlékeiben
visszaszépülő öregasszony, utolsó nagy szerelme, akivel a már korosodó költő, a
benső száműzetésben élő, fordításaiból tengődő Paszternak a Novij Mir
szerkesztőségében ismerkedik meg a negyvenes évek közepén, és azonnal végzetes
szerelem lobban fel kettőjük között. Passziójukat (sőt passiójukat) a dühöngő
és végóráit élő sztálini diktatúrában nemcsak saját életkörülményeik
nehezítették meg; hanem maga az emberek magánéletébe gázoló, terrorban tobzódó
önkényuralom is. Nem elég, hogy a költő nem akart elválni, nem akarta cserbenhagyni
akkori feleségét, de a teherbe eső Olgát váratlanul le is tartóztatták – Ő is
túl volt akkorra már egyen-máson, férje öngyilkos lett, s volt már két gyermeke
két különböző férfitól –, s a hajnaltól hajnalig tartó, iszonyú lelki
megpróbáltatásokat okozó kihallgatások alatt (a testiekről most akár ne is
legyen szó, elég annyi, hogy balszerencsésen elvetéli első közös gyermeküket) a
költő „titkairól” és kéziratban lévő regényéről, a Doktor Zsivágóról
faggatják. Elgondolkodhat az ember a Zsivágó sorsán, a Szolzsenyicin
regényeinek sorsán töprengve, hogyha valamitől félt az önbizalomtól duzzadó
szovjet hatalom, az korántsem az amerikai imperializmus vagy a durcás Kína
volt, hanem néhány regény, a Doktor Zsivágó, A pokol első köre, a Gulág
szigetcsoport... A félelem – azóta kiderült – nem volt alaptalan,
végeredményben a szovjet bolsevista őrült rémálmot nem a nyugati fegyverek
győzték le, hanem ezek a regények. (Hogy hogyan, ez külön könyvek tárgya
lehetne – s lesz is bizonnyal...)
De vissza Paszternakhoz és szerelméhez, aki a hírhedett moszkvai börtönből, a
Lubjankából hamarosan megtapasztalhatja a lágerélet minden „örömét”... (Ne
feledjük, a regény végén Lara is eltűnik a birodalmat behálózó Gulag
szigetcsoport valamelyik szögesdróttal kerített paradicsomában, névtelen számmá
változva a láger felé vonulók seregében...)
3. Mindez Juraj Herz dokumentumfilmjéből is kiderül, hiszen Olga Lara egyetlen
félbehagyhatatlan monológja a film. A rendező persze helyenként remek
montázsokkal érzékelteti a történet hitelességét. Itt látszik azután a
legmegdöbbentőbben, hogy (amíg a nagyrészt fekete-fehér archív felvételek
pontosan illeszkednek a szerelmét túlélő, érte szenvedő asszony monológjai
közé), mennyire hiteltelenek a világsikert aratott, amerikai szuperprodukcióban
elkészülő film, a Doktor Zsivágó bevágott jelenetei, a műhóval, a sok
szenvelgéssel, Omar Shariff elgyötörten elszánt arcával – mely túl „szép”
ahhoz, hogy „igaz” legyen –, s az abszolút hazug, a moszkvai komor valóságot
amerikaiasitó, parádés lakásbelsőkkel. Igen, ez egy konzum-diktatúra konzum
képe, amelynek a szovjet valósághoz annyi köze sincsen, mint a regény
valóságához...
4. De vissza a költő szenvedés-történetéhez. Felmerülhet a kérdés, miért és
miképpen is úszta meg a kor nagy költője a letartóztatást, a lágert, a
kínhalált? Paszternak az orosz költészet tán legjelentékenyebb huszadik századi
alakja („Ártatlan vergődött Oroszország,/ Nézte némán halál csillagát.”) soha
nem volt sem forradalmár sem „forradalmár”, ennek ellenére a lenini párt több vezéralakja
becsülte őt; Buharin, a fő ideológus, a „párt esze” (Majakovszkijjal
ellentétben – akinek kiürülő deklamációi és hamisan, felvizezett pátosza a
húszas években már korántsem hatott annyira elemi erővel, mint a remekművekben
és a meglepetésekben, „csodákban” tobzódó indulása éveiben) őt tartotta a „kor
költő”-jének... Buharin bukása után jött is a feketeleves: az első nagy
támadássorozat. A másodikat hol Larával, hol Lara nélkül (igen, a „szakítás
szenvedélye”...) már a Doktor Zsivágó nyugati megjelenése és a
Nobel-díj után éri meg a költő. Ennek ellenére, „a tengerészek nagy barátja”,
„a népek tanítója” valami megmagyarázhatatlan szeszélyből megkímélte
Paszternakot, akárcsak Bulgakovot?!... Noha egy ügyész, aki 1956-ban (ebben a
nemcsak erről nevezetes baljós esztendőben) tanulmányozta a költő verseit,
leveleit, vaskos dossziéját, állambiztonsági aktacsomóit, elképedt:
„...hogyhogy még életben van?”, hogyhogy nem tartóztatták le még soha?...”
Valóban Paszternak bensőséges kapcsolatban volt az orosz kultúra nagy
mártírjaival, a költő Mandelstammal, a rendező Mayerholddal, az író Babellel, a
Lovashadsereg szerzőjével, akik mindannyian áldozatául estek az élesedő
„osztályharcok” egymást leköröző évadaiban a sztálini önkénynek. Ráadásul angol
barátai – ez is többször szerepel a dossziéban, kivíva az ügyész megvetését –
már a háború után Nobel-díjra javasolják. „Milyen szovjet költő az ilyen?” –
jegyzi fel gyöngybetűivel a margóra az ügyész...
5. Paszternak helyett a szerelme szenvedett, de ahogy a hetven esztendős Lara
szembenézve ismeretlen nézőivel, megvallja: nem bánta meg. Szerette a költőt, s
szabadulása után szerelmük kényszerszünetekkel Paszternak haláláig folytatódott
– s folytatódik a versek révén az örökkévalóságban is.
6. S most néhány mondat a versekről. Közhely, hogy Paszternak verseit olyan
bensőségesség, közvetlenség jellemzi, amely páratlan a huszadik században, noha
néhány nagy orosz költőnek (Jeszenyin, Ahmatova) szintén sajátja. Csakhogy
Szilágyi Ákos pontos megfogalmazásában: „az érzékiség” – amely átlengi,
felforrósítja a paszternaki lírát – „kikezdi a zárt individualitás határait,
elkülönültségét, szembenállását a világgal és minden más individuummal.” Ez az
„érzéki önfelszabadítás” Paszternak nagy hódítása, ez teszi verseit összetéveszthetetlenné,
ahogy egyik értelmezője megállapítja: a versekből olyan személyiség képe
bontakozik ki, „aki folyton alakul, de soha nem lesz kész, s akinek
történetéről csak úgy tudhatunk meg valamit, ha a hullámok zúgását hallgatjuk.”
(Szilágyi Ákos: Borisz Paszternak „objektív lírája”, Valóság, 1979. július).
BOGDÁN LÁSZLÓ