Papp Sándor Zsigmond
GÚDBÁJ
Részlet a Bérházi legendák című novellafüzérből
1. Elmozdítottam a tárgyakat. A szekrény mögötti érintetlen porrétegen hosszan csodálkozom. Aztán összefüggéseket keresek, magyarázni próbálom. Végül hirtelen ötlettől vezérelve eléje térdelek (a parketta csendben panaszkodik). Beletúrok, mint akkor délután a hajadba, a sörfoltos matracon, veszekedés után, szerelem előtt. Előbb csak a mutatóujjammal próbaként, aztán sorra veszem mindet, még a tömzsi, ügyetlen hüvelyket is, az a vastag vonal. A körmöm néha megcsikordul, belemar egy-egy szálka, kiálló szög, de nem fáj, nem rántom el. Vérezni is csak másnap fog, amikor, mint egy alattomos csípést, elvakarom. Üvegek koccannak, türelmetlen, ideges hang. A szomszéd ismét a borkánjait rendezgeti az ablakpárkányon, száraz ronggyal előbb óvatosan letörli az esővízzel keveredett port az üvegről, majd visszahelyezi, kicsit meg is rázogatja, talán most sem csorog, tart a lengyel, csavaros fedő. Akár egy rítus, olyan a mozdulat. A párkányt erre tervezték, széles, ujjnyi rácsokkal elkerített aprócska tér, alatta csak a mélység, három emelet. Hideg van, most minden eláll.
A savanyúság a gyengéje; a pont, ahonnan megközelíthető, ahonnan elveszíthető, a társalgás eleje és vége. Az ecetes uborka, a színes csalamádé, a vékonyra szeletelt zöld paradicsom a fő helyen, az ablakhoz közel, tán cékla, apró csemegepaprika, kicsi dinnye, nyers karfiol csípős lében. Etelka. Fiatal özvegy, gyerekre nem futotta. Néha átjön, akkor szeretkezünk, egyszer keféltünk is, ő mondta, megkeféltél, te barom, így. A kovászosat mindig az asztal szélén hagyja, a lassan aszalódó almák mellett, akkor nem. Vagy a huszonnégyesnél, vagy nálam fürdik, otthon vacakol a rendszer, beszorult a levegő, vagy mi, szellőztetni kéne. Utána sokáig meleg a csempe a zuhany alatt, talpa a linóleumon, mint valami egzotikus minta, a díványig tart. (Visszafelé bolyhos papucsában klaffog.) Sosem törölközik, inkább lepedőn didereg, amíg meg nem melegítem. Ilyenkor a szeme is kék, az ajka finom, ismerős gyümölcs. Egy ideig dorombol, aztán szétteszi a lábát. Innen már tudom a dolgom.
2. Ezen a kanapén. Igen, itt. Az utolsó órák már önkívületben, bizonytalan mosollyal a szája szögletében. Nem tudom elképzelni, hiába is erőlködnék. Nekem a halál még kitapinthatatlan; furcsa szóbeszéd, amely éppúgy lehet igaz, mint ahogy nem. Részvétet mázolok a vonásaimra, valami megrendülésszerűt, hátha belejátszik majd a házbér végösszegébe. A rezsit már nem fizette ki, a rokonok arcáról leolvashatatlan a kimért indulat, ahogy beszimatolnak az elhasznált ruhák közé. Nagy zsákokban a szoba közepén levelek, sárgás szélű üdvözlőlapok kusza, szétszórt betűkkel, ágynemű, finom öregasszony-kipárolgással, fiókokban hányódott gyógyszerek, ebből naponta kettőt, étkezés után. Ezekért majd jönnek reggel vagy délután, mondja a házmester, miközben a kiszikkadt bútorokat dicséri. Aztán eltűntek észrevétlenül, mintha vér alvadna valamelyik zugban, pusztulásra utaló jel szunnyadna az ajtók mögött. Minden öreg. A sarokban száradó levegő is. Mozdulatlan selymes illatok a kredenc körül: barackíz puha penészbundával, aprósütemény vékonyan megszórt porcukorral. Kanálnyi méz, tasak fahéj, gondosan őrölt szerecsendió, két szem mazsola. Ez egy régi ház, mondja feleslegesen, és megpaskolja a vakolatot.
Aztán szabályokat sorol, törvényeket magyaráz: csendóra ettől eddig, a porolót vasár- és ünnepnapokon ne, a lépcső mellett két mosógép, közös, havonta öttel több, de megéri, automata, hó elején villany, hó végén gáz, a lifttel óvatosan – többször javították –, a kapun csengő nincs, tíz után zárják, csak dörömbölni lehet, ha jön ide valaki egyáltalán. Biztos jönnek, mondom gyorsan, de nem meggyőző, remeg valami kimondhatatlan a hangomban, ráadásul nem tudok belebámulni a szemébe, inkább a válla fölött az ereszt. Fáradt, fekete golyó úszik olajos folyadékban, ha nem hunyná be időnként, kifolyna az egész. Mondok valamit, bólogat, azt hiszem, megegyeztünk. A kínai tornacipőm már átázott, a bőr bepállott a lábujjaim közt, nem mozdítom, mindenre éget. Legszívesebben leülnék a kőre, a lábtörlő mellé a küszöbre. A kilincs néha leragad, teszi hozzá, mert még mondania kell valamit, ne feszítse, kicsit meg kell dobni vállal az üveg fölött. Nem baj, mindegy, nem számít, hadarom, rettentően viszket, viszket a lábam között, persze ott is vizes. Előtte nem lehet, ezt nem tudom, csak érzem, inkább a térdemet kaparom, a foltot körbe-körbe, bírja-e a varrás, alatta már teljesen kikopott. Aztán elcsoszog végre, sokáig vakarózom, előbb falnak feszített háttal, majd összegörnyedve, jólesőn.
A kulcsot a nadrágra akasztom, otromba réz vagy mi, sárga és súlyos. Aztán le a lépcsőn, szemtelenül trappolva, bizalmatlan vagyok az új felvonókkal, amúgy is bűzlik, nem lehet benne lélegezni, egy percig ha bírnám. Erjedt bor talán, émelygős, nehéz szag. A fordulóknál erősebben markolom a vasat, a lendület néha megtréfál. A cipőm persze cuppog, reggel még enyhébb időre számítottam, helyette ez az ólmos eső, és a szél ahogy megmarkolja a hajam. Cuppog, pedig csak a talpom szélén járok vagy lábujjon pipiskelve, mégis. Ki sem cserélhetem, az összes kacatom bőröndökben csomagolva lapít pár házzal arrébb, ennyiért még taxit sem hívhatok, csak kiröhögne, ilyen időben zsírosabb fuvarokra hajtanak, a dombokra fel, a negyedekbe. A kapu alatt nincs villany, kipukkant az égő, a szétszóródott darabok hangosan ropognak a talpam alatt, a tócsában a víz jéghideg, bokáig hasít. Még két forduló.
3. A ház nehezen készül, a kéménynél mindig elrontom, kapkodok, csálé lesz, vagy a füst bodorog mesterkélten, túl elvont így, nem is tudom, pontosan miért. Erre a kisujjamat használom, néha a gyűrűset, de az már inkább gyárkémény, behemót, ronda vonal. Aztán körtér, sugárút nagy levelű fákkal, pókhálószerűen futó kisutcák, eldugott mozi, éjszakai mulató szolid zenével. Hajszálvékony vonalak, csak a körmöm hegyével lazán, éppen hogy felfedezhető, mégis akadálytalanul illeszkedik az egészhez, mérnöki eleganciával. Nem kis büszkeséggel mutatom Tócsának a térképet, a Város lehetséges térképét, de nem szól semmit, vállat von, fület vakar, vagy letorkol egy kézlegyintéssel. Mindig van valami felesleges gesztusa a hallgatás melleit, hogy ne igazodjak el, ne fejtsem meg némaságának amúgy is nehezen fogható jeleit. Aztán mintha meggondolná magát, vagy megérezné bosszúságom egyre nyilvánvalóbb követeléseit, hoz valamit, egy tárgyat, tapintható bizonyosságot, amiről rögtön tudom, hogy kizárólag a Városból származhat, onnan van. Ilyenkor, igaz, kéretlenül mesél is, kávéházakat, lebujokat, templomokat magyaráz, ír körül, miközben fel-alá járkál, többször az órájára pillant, végül elrohan, így fogja rövidebbre menetrendszerű látogatásait, mintha el kellene számolnia valahol az elejtett szavakkal.
Mindig megérzem, ha jön, kopogtatnia sem kell, résnyire hagyom az ajtót, csak megtolja, s máris a konyhába léphet, aztán beljebb, hozzám. A láncot sosem használom, nincs kitől félnem. Döglött százlábúként lóg az ajtófélfán, néha meglóbálja a huzat, mint egy gyerekjáték, úgy csilingel, valami édeskés, ismerősen szokatlan dallamot játszik, a fürdőszobáig hallom. Legtöbbször mégis zörget, leheletfinoman megkarcolja az üveget a körmével vagy egy kulcs hegyével, miképp a jégkocka a fogam között, ha ráharapok. Óvatos zaj, ugyanakkor határozott, kikerülni lehetetlen, hiszen tolakodó, már-már szemtelenül természetes és mindenekfölött álszent, a csitri szerelme még ilyen, megmagyarázhatatlan, megfejthetetlen. Szükségem van rá. Ezt ő is tudja. Pedig ritkán hoz valamit, élelmet, pénzt vagy effélét, de már ahogy belép és kirázza hajából a havat, az esőt, a port; ahogy hanyagul a fogasra dobja a kabátját és megfordul, ahogy rám néz szürkén, kifejezéstelenül, érzem: onnan jött. A Városból. Talán a bakancsára tapadt sár figyelmeztet, talán a körülötte örvénylő, idegen levegő. Néha minden, néha semmi. Ritkán ül le, pedig fáradt, az országút nyugtalansága még a szemében, zsebében a sok fecni között teherautók köhögése; az eresztékeken becsorgó hegyi levegő, ahogy elsodorja a benzingőzt, az emberszagú fülke langyos párbeszédét. A szélvédőn, akár egy pók, tovább szövi magát a repedés; az út menti kaptatón kiszolgált vonatok kattognak. Ismeretlen a cél, bár mindenütt ugyanaz: párafelhőbe rejtőzött kimondhatatlan városok, a szabadság egykori ujjlenyomatai a köveken, azonosíthatatlanul. Egy le nem vetíthető film kockái, vágás nélkül, nyersen.
Most sem ül le, inkább a két szobát összekötő szűk folyosón járőrözik, négy lépés az egész, nem több, ennyi terünk maradt. A fordulónál katonásan megperdül, a bakancs sarkai összekoccannak, feszesen, szinte szalutál, parancsokat ordít, pedig sosem volt zöldinges. Majd vigyorgássá szelídül arcán a gőg, alig szívott cigarettát gyűr vastag ajkai közé, de nem gyújtja meg, hiába adnék tüzet, csak hintáztatja hosszú percekig, olyan ügyesen, hogy sosem nedvesedik át a vége. Nincs kedve beszélgetni, én is hallgatok. Alaposan körülnéz, mint mindig, megjegyzi az apró változásokat, hogy máshol állt a konyharongy, kimeszeltem a falat a polcok felett, elromlott a redőny, de a csap már nem csöpög. A meglévő csend árnyalatait kutatja, ellenőrzi a nehezen tárulkozó hangulatokat, lehunyt szemmel, magába zárkózva. Néha biccent egyet vagy a szakállát morzsolgatja. Helytelenít vagy alkalmazkodik.
Ráérősen kóstolgatja a cigi hideg illatát: a félig hamvadt papír, a vágott dohány, a tegnapi füst szagkeverékét. Hajnali bisztróban párolgó feketét képzel mellé, villamoscsörömpölést, autózúgást, flaszteren surranó napfényt. Egy város kellékeit. Legvégül, a cigaretta meggyújtásának utolsó előtti pillanatában, mikor már nem feszíthető, nem alakítható tovább a köztünk lebegő semmi, egy roppanással megoldja karórájának láncát, tenyérnyi helyen port töröl az ágyneműtartón. Mindig percre pontosan érkezik, bár soha nem mond időpontot, tudni, hogy csak akkor jöhet, csak akkor indulhat. Mindenki így várja. Valami titkos, belső rend szerint működik, ami néha mégis levehető, leoldozható. Ez a Várossal is összefügg, mint minden, ami vele kapcsolatos. Az óra hangosan koppan a bútoron, ekkor már tudom, estére is marad, leterítem a sörfoltos matracot, lepedőt szerzek valahonnan, tiszta trikót, törölközőt.
A füst csíkja egyenes és merev, mintha át akarná döfni a mennyezetet, csak az izzónál törik ketté, magához szippantja az a szúrós csípős fény. Aztán beleolvad a széken lógó ruhákba, ezeket veszem fel holnap, a kint felejtett könyv lapjai közé furakodik, a történet vékony szövetébe, ezt mesélem el majd, ha jössz. A bérház udvarán a vacsorához készülődők pimasz hangjai, a nedves fém párája. Innen már minden időtlen, alig megnevezhető. Mintha aludnék.
4. Vérzik, mert elvakartam, akár egy alattomos csípést. Nem is meggondolatlanság ez, hanem a semmittevés tehetetlenségéből fakadó düh, szenvedély nélküli gyűlölet. A sarokban gubbasztok a tegnapi ruhámban, a szomszéd szobában az idő mocorog; tényleg hallani, pedig semmi eddig tapasztalt zajhoz nem hasonlít, nem is zaj talán, csak valami régi rettegés, mintha egy szőrös rovar kaparászna a linóleumon. Percről percre. Néha megrezzennek a tányérok, összehajolnak az avítt festmények. A sötétítőt nincs kedvem elhúzni, még nem lehet reggel, hiába szivárog be a rések között az az ostoba fény, nem hiszek neki. Ez a félhomály biztonságosabb, összeölti az elmozdított bútorok árnyait, a gondolataimba settenkedő holt tereket. Tócsa már hajnalban elment, negyed hat után négy perccel, az ajtó résnyire, a matrac az üveges szekrény alján, minden a látogatás előtti állapotába merevedve. Talán a port is visszaszórta az óra helyére, testszagát kiszellőztette a megérintett tárgyakból. Néha taszít ez az óvatosság; mi lehet ennyire fontos, ennyire elrejtendő? Milyen félelem következménye mindez, milyen megtorlást feltételez? Egyszer úgyis megkeresem a Várost. Térkép nélkül, az elmondott vagy ki nem mondható szavak nyomán.
A bágyadt, vörös cseppek a mosdón, mint téli tájban pihenő szelíd dombok; hamar elhessegetem a képet, nem érdekel, az érzelgősség a gondolkodás sivár holtvágánya, semmire sem kötelez, inkább bénít, elodázza a lehetséges jelentéseket. Aztán mégsem törlöm le, inkább megszorítom a csapot, nagyot roppan a fém, de nem csöpög, nem oldja tovább ezt a színt. A látvány, akár egy érett combú nő, úgy vonz, ha arra visz az utam, mindig megnézem.
A Kölyök másként jön, becsörtet sarkig taszítva az ajtót, s már a küszöbön harsányan köszön, hellót üvölt, vagy azt mondja: csű beléd, az üdvözlésemet persze nem várja meg, bólintani sincs időm, máris megérkezett, minden közönségességével körbefog, belém költözik. Lerázza magáról a délután zajait, akár a kásás, szürke havat, majdnem felvidít, de végül mégis összébb húzom magam, mintha valaki árgus szemekkel lesné minden reakcióm, mintha szégyellenék valamit. A szoba lassan megtelik az ablakon túli világ megannyi jelével: a flaszter feketén vigyorog a szembogarán, mögötte a szállingózó pelyhek krikszkraksza (pedig nem is havazik), a só kaján virágai a bakancson, mindenféle szagok. Tettem bele egy kis Esterházyt, harsogja, s meglóbálja feje felett legújabb novellájának kéziratát. Egzotikus fűszerek jutnak eszembe. Titkos receptek.
Egy kamasz. Ahogy a nadrágját igazítja kényszeredetten, mert tulajdonképpen nem fontos a cucc, farmer és kész, ha kopik csak jobb. Titokban marhára elégedett, ha zsebébe törölheti koszos kezét, mert zsebkendője nincs, pézsére pedig nem futotta a havi lóvéból, ha gond van, inkább elpirul, a bűnbánat kezdetleges felhői vonulnak végig az arcán, végül vállat von, tesz az egészre, majd lesz valahogy. A mozdulatai még kicsúfolják, nem engedelmeskednek a valószínűtlenül megnyúlt végtagok, a legváratlanabb pillanatban szabadulnak el, akár egy szabálytalan tánc, koreográfia nélküli, egyszeri hév. Nálam fejjel magasabb, de még nem tud ezzel mit kezdeni, ezért görnyedten jár, mintha állandóan félne, hogy beüti a fejét a csillárba, lever valami elérhetetlent, így olyan, mintha meghunyászkodna, csecsemőképű, mondják ilyenkor a srácok az iskola előtt. Aztán kiegyenesedik, de ekkor már régen rossz, bunyóra fordult a szituáció, teljes erőből vágtat a szemtelenkedők után, a sarokig bírja, aztán percekig zihál, ő is rászokott már a füstre. Néha a nőkről faggat, de csak úgy mellékesen, mintha nem akadna éppen jobb téma, az irodalom és a szép lányok viszik előbbre a világot, dünnyögi, majd alátámasztja pár verssel, és dicsérni kezdi a boromat. De még nem vesz virágot. Két lépésről tanulmányozza a kiszemelt áldozatot, a séta közben ringó csípőt, a kabát alatt hullámzó idomokat, a parfüm ravasz és kihívó a nyakszirten, de egy rossz érintés mindent elronthat, aztán megsértődik, mert bosszantja még a céltalan női nevetés. A Kölyök barátom. A soha meg nem született öcsém. Egykori önmagam. A szomszéd.
A könyvespolc elé ül, s mindaddig nem mozdul, amíg el nem olvasom a történetet, véleményt mondok, néhány idétlen mondatba csomagolva hozzá nem értésemet. Képes órákig ott maradni, pedig ilyenkor erőszakot követ el saját izgága természetén, ezt a remegő térdein látom, ahogy a bőrt tépi kicserepesedett ajkán, majd a kiserkenő vért szopogatja. A fejem fölötti foltot bámulja, vagy összeszűkített szemmel engem néz, hogyan hat rám a szöveg, mikor nevetek, mikor komorodik el az arcom, néha egy könyvön matat, de nem olvas bele, minden figyelmét arra a pár nyeszlett tőmondatra tartalékolja, amit majd kinyögök, hiszen nem csaphatom be a hallgatásommal. A szeme, akár az üveg, vadul tükrözi vissza az arcom. Egy férfi vonásait. Harminc körüli, nőtlen, a gyűrű vértelen árka már hiányzik az ujjáról, az ing félrevasalt, a nyakánál foszlik. De még van kedve borotválkozni, finom arcszesz tompítja a vágások vérszínét, a ráncok mellett lobogó tüzet. A pulóver alatt kicsit megereszkedett a bőr, az izmok zsírszövetté hájasodtak, a folyamat talán még visszafordítható, de már nem megy le hajtani a térre, magasabbra nőtt a palánk, kisebb a kosár, mindig akad valami kifogás. Egyébként semmi különös. Nem tudok kilépni ebből a mondatból.
A beköltözések után hetekig csupán pár szót váltottunk, biccentéssel egyenértékű morgások a lépcsőfordulón, aztán elismeréssel vegyes csodálattal vette tudomásul, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül leakasztottam a fiatal özvegyet, birtokba vettem a bérház egyedüli értékét. Aztán kölcsönkérte a könyveket, üres óráiban a lemezeket hallgatta, bölcsességnek tetsző fecsegéseimet torzóban maradt kamaszkori álmaimról, majd észrevétlenül tisztelni kezdte a függetlenségemet, a lázadás utáni ernyedt állapotot. De nemsokára megváltozom a szemében: függetlenségem tehetetlenséggé aljasodik, markáns vonásaimban felfedezi majd a többnapos undort, amely egyre lejjebb húz, lágy önsajnálat felé, a zsákutcába tévedt ember gesztusait kölcsönzi nekem, nem leszek többé hős véget nem érő történeteiben, csak tétova mellékszereplő. Nem várom meg a megvetéssel elegyített gyűlöletét, nem akarom, hogy azt érezze: becsaptam valamivel, ami sosem volt az enyém. Addig biztos lelécelek. Nem várom meg. Pedig sejti már: ő is erre a sorsra jut, ha nem találja meg időben a Várost. Kényszerű várakozásra ítéli valami kikerülhetetlen, mindannyiunknál hatalmasabb erő. Hallani véli majd a kaptatón köhögő vonatokat, az eresztéken becsorgó hegyi levegő süvítését. Ráhagyom, ami itt hagyható.
Ma lassabban olvasok, a betűk összegabalyodnak, ide-oda hintáznak a sorközök. Nem tudok elbújni a tekintete elől. Járt itt a Futár, ugye, kérdezi hirtelen, mint a feloldozás, úgy ér a mondat, apró adagokban engedem ki a visszanyelt levegőt. Félreteszem a paksamétát, a válaszra készülök, jól szerkesztett részeket illesztek egymás mellé, régi válaszokat. Hozott valamit, kifaggattad, folytatja türelmetlenül, még az izmait is megfeszíti, mintha fel akarna pattanni, legszívesebben a bőröm alá furakodna, akár egy injekcióstű, akadály nélkül harapva át a gondolataimat védő epidermiszt. Következetesen Futárnak hívja Tócsát, s ilyenkor szinte tudom, nem is lehet ez másként (ez a megnevezés a legpontosabb, a lényeghez közel, pedig sosem találkoztak, csak a szavaimból ismeri), hiszen tényleg hírt hoz a Városról, néha csak annyit: létezik, és sürgető üzenetet továbbít: vagyunk még.
Biztos vagy benne, hogy létezik, vágnám vissza első dühömben, de lefogom magam, nem akarom elhinteni benne a kétkedés magvait, mert szívós gyökereikkel hamar megkapaszkodnak mindenféle dús talajban, s terebélyesednek megállíthatatlanul. Nem maradna más, csak a kétely, mint korgó gyomorban a sav; az elindulás, a bizonyíthatóság egyetlen esélye pedig elsorvad, nem fejlődik tovább. Nincs elhatározás, nem mozdulunk. Talán valamikor, mikor még többet tudtunk egymásról, létezett a Város, volt egy olyan hely. Aztán széthordta az idő: a hangulatát talán K. örökölte, a házak színe, az utcák mintha P.-be költöztek volna át, a kis bisztró, a tér mögötti kávéház, ahol a művészek is megfordultak, már L.-ben várja az új vendégeket. Kövek mindenütt. Biztos vagy benne?
Ezt hozta, felelem hűvös nyugalommal, s leemelem a fejem fölötti polcról a kis domborművet, amit még nagyapámtól kaptam, érettségi után. Az öreg minden hájjal megkent műgyűjtőnek számított P.-ben. Ki tudja, kitől szerezte néhány zsák krumpli fejében, még a dúlás idején. Gyönyörű, finom munka. Kis teret ábrázol, gótikus templommal, takaros házakkal körülvéve. A hátába beleütötték a Város címerét, figyelmeztetem, de nem hiszem, hogy hallja, csak a tárgyra koncentrál. Áhítattal forgatja a kezei között, mint a vakok, ujjaival végigsimítja a barázdákat, aztán megszagolja, talán még meg is ízlelné, ha elfordítanám a fejem. Megtarthatom, kérdi, mértéktelen sóvárgás izzik a hangjában, nem utasíthatom vissza, ha megteszem, hitelét veszti a történet. A hónap végéig, vigasztalom magam, de tudom, hogy ez is félmegoldás, időt szereztem, fellélegezhetek.
Tócsát szidom, félhangosan a tenyerembe sziszegve, megint hazudtam miatta, őt védem. Hajnalban ment el, mondom csak úgy magamnak, mintha meg szeretnék erősíteni valamit ott belül, egy szakadni készülő gátat, vagy mit.
Hirtelen sötétedett be. A feketeség matt és átláthatatlan, néha megnyomja az. ablakot, lépések koppannak. Kinyitom az ajtót, dől be a friss, éles levegő. Odaégett tészta illata hullámzik át az udvaron, talán darázsfészek, túrós bukta. Reszlingné konyhájában pislákol némi fény, a függöny meglibben, árnyékok táncolnak szorosan összebújva. Front közeleg és havazni is fog, mondta a rádió, blazírtan hallgatom, napok óta nem láttam épkézláb felhőt a csonka Tető fölött, valami gonosz szürkeség gomolyog, bebugyolálja a kerteket, házakat. A szél sem fúj, tisztán érezni a fagyott beton és a panel, a város áporodott szagát. Csak a csend mozog, hajlékonyan a kémények között, a padlásszobákban kujtorog, akár egy éhes kandúr. Megpróbálom idecsalogatni.
Mikor indulsz, lép elém a Kölyök, hóna alatt összegyűrt dzseki, pár ponyva, a domborműt sietősen selyempapírba göngyölte. Szeretnék ránézni, de csak találgatom az alakját a sötétben. Mint egy szélesre tátott száj, fogak nélkül, várakozón. Arcomon megpattan a lehelete.
5. A szoba megannyi árnyalat, vibrál a hóról visszaverődő fény. Kicsit megszeppenve, az álom darabjait maszatolom magamon. A szekrény már csak egy lila folt, az ágy mellett minden halványzöld, a kitaposott papucs körvonalai feloldódtak valami érett barackszínben, tovább kék, a konyha kövén vörösbe hajló narancssárga. Egész éjjel havazott, üdvözlőlapra illő, összetapadt pelyhekkel. Megmozdulok, tétova törzshajlításokkal kezdem, kelletlenül csikorog bennem a csont, fekvőtámasz. Érzem, ahogy telítődik az alvástól elnehezült test, feszül a bőr, forró a hús az inak között a lappangó energiától. Mint egy marék ajzószer, olyan ez a reggel, a kávét is kilöttyintem a csészéből, nem kell, hörögve nyeli a lefolyó. Utánaszórom a hamut, az elszenesedett gyufacsonkokat, az asztalon megkeményedett morzsákat. A kamrából kihalászott cirokseprűvel a havat tologatom a folyosó rám eső részén, aztán férfias lendülettel tovább, az Etelka felét is. Hangosan puffan a kukák mellett, kicsit már megkapta a délelőtti nap, nem porzik, nagy tömbökben zuhan. Élvezem.
Agglegények, albérlők és papucsférjek szolid találkája az udvaron, nádporolót lógatva lazán, könnyed csuklómozdulattal. Sörösüveg-vállakon ernyedten lógó szőnyeg, akár egy hasznavehetetlen fallosz, a békés család szemérmes szimbóluma. Mindenki húslevesszagú. Az első csapások kemények, feszesek, mint távoli ágyúdörgés, csatazaj; nagyokat nyög a hó, néha roppan egyet, felsikolt. Volt nálunk egy kis összejövetel, súgja a kis Murvai, Reszlingné bérlője, nem akarták levenni a cipőjüket, mondja, majd káromkodik, persze csak belül, előzékenyen. A suba és a melegítő alatt most is fehér ing, a szürke nyakkendő döglött halként simul a pocakjához; kicsit zihál, hóna alatt tovább dagad az izzadtság félholdja.
Fején kötött sapka, közöttünk sosem veszi le, ha melegebbre fordul, svájci sapkában flangál, pedig mindenki tudja, hogy kopasz. Oldalról fésüli át a lenőtt haját, néha bekeni valamivel, hogy a fejbőréhez tapadjon. Túl sok a tesztoszteron, bömböli otthon, miközben huncut fények cikáznak a szemében, majd hátba vereget, a vállamat paskolja. Disztingvált, úri poroló, óvatosan fogja. Tömpe ujjain fekete bőrkesztyű, mindentől félti a kezét. Bérelszámoló, tizenhét dolgos esztendő, a formanyomtatványok, az agyonhasznált bankók és a stressz kikezdték a bőrét. A festék talán, az ólom, vagy mi, töpreng hangosan, kipirosodik, mint a csalánkiütés.
Ha hagynám, megmutatná. Kamillával borogatja. Hosszan meséli a receptet, rég nem csápol, de még nem mer felmenni, ennyi idő alatt még egy lábtörlőt sem lehet rendesen kirázni, Béla, mondaná Reszlingné kedvesen. Tehát csak toporog, mert nem szereti az inzultust, ő mindvégig tisztességes maradt ebben a rohadt országban, nadrágja alól kilátszik a pizsama szára. A férjek adják fel legelébb, arrafelé már csak morog a hó, mint a kóbor kutya, ha a fültövét vakarják. A földszinti lakó kiad egy üveg cseresznyét, csendesen bugyborékol a férfiszolidaritás. Fehéredik a leheletünk.
Én leszek az utolsó. A kis Murvai szuszogva ráncigálja maga után a perzsát, ketten a vállára segítik, majd a felvonóig támogatják. Hálásan bólogat, őt már befogadták. Elfáradtam. Nem is lélegzek, a levegő csak úgy feltör belőlem, aztán mint egy gejzír cseppjei, visszazuhan. Még ütök néhányat. A rongyszőnyegem nem kényes, órákig püfölhetném, a hó alatta már megkeményedett, szürke jéggé kalapáltam. Minden elcsendesedett. Egyedül az olaj serceg a függönyök mögött, barnul a prézli, nagyokat pattog. A csirke darabjai aztán elhasalnak a tálban a lágyan gőzölgő köret mellett. Vasárnap van. Lent fekete téglalapokra szakadt az udvar. Dúdolok. Halkan.
6. Az ágy mellé fektetem őket, két vagy három sorba, szépen egymás mellé. Fűzött, puha fedelű, bőrkötésben aranyozott, század eleji ponyva, gazdagon illusztrált album, nem mindegy, hogy mi hova, egészen biztos vagyok abban: új rendszer kell. Egyébként is szükségem van valamilyen rendre, amire hivatkozni lehet, ami adott esetben megtagadható. Ez már belém ivódott, mint öreg bográcsba az ételek íze. Ha hiányzik, nem vagyok még otthon, nem laktam be a rendelkezésemre álló teret, idegen vagyok a lakásomban. Az előbbi, az ábécés nem működött, Kosztolányi és Kundera még elviselhető, rögtön megtalálom a félhomályban, második polc, valahol középen, de Descartes és Derrida már nem férnek el, kitúrják egymást, ha kérik, keresnem kell. A Kölyök sem tisztelne többé, nem olvashatnám el a történet további részeit, véleményt sem mondhatnék. Izgatott vagyok, hiszen bizonyítanom kell. Valami kitapinthatatlan feszültség vibrál bennem, talán nem bízok eléggé magamban, mi történhet, ha most nem tudom létrehozni, ha nem teremtem meg a rendet. Mi következik? Káosz vagy valami csendes zuhanás? Izzad a kezemben a Nemes Nagy-összes, el kell tudnom helyezni. Valahová. Valami mellé.
A száradó lakk csavarja az orromat. Csak pár kötet maradt, a polcokon tátongó rések már nem zavarnak, a váz elkészült, a traverzek fehéren világítanak a fejem felett. Kitöltöm a még üres helyeket. Etelka kinyújtott lábakkal, merev gerinccel ül az ágyon, néha felsikolt, sikamlós részeket olvas félhangosan valami krimiből, utánozni próbálja a szereplők mozdulatait. Mellette befőttesüvegben legújabb találmánya, paradicsompaprikába töltött, apróra vágott káposzta, savanykás lében, kis tárkonyecettel megbolondítva. Az üveg nyaka idegesítően vinnyog, mikor újabb gömböcért nyúl, legtöbbször a gyűrű is odakoccan, hangok hágnak egymásra, összekeverednek más zajokkal. Minden elfogyott, a tegnapi uborka kaporillata még az ujjamon, az almacsutkák magházaiból kipergett szemek keserűek, ha nem folyik a víz, azokat ropogtatom. Zúg a fejem, lassan dolgozza fel a változást, az elmozdított tárgyak új árnyékait, mert másként zuhan a fény, máshol törik meg. A szoba közepén most megnőtt a tér, összébb húzódtak a lomha bútorok, kinyújtott karral megpördülök, nem ütközöm semminek, csak a levegő fütyül a fülem mellett. Régi porszemek lebegnek körülöttem, eldugott zugokból ismeretlen történések lerakódásai. Maradványok, üzenetek. Az átváltozásig mindig eljutok.
A szeme sarkából figyel, a könyv idétlenül egyensúlyozik az ujjai végén, néha még belekukucskál, de tudom, már unja, engem vár, hogy fejezzem be ezt a felesleges nyüstölést, hiszen úgy sincs értelme az egésznek. Valami nem engedi, hogy legyen. Itt minden változtatás önámításnak számít, időpocsékolásnak, a tárgyak konoksága mindenható. Bőrén a víz, a testápoló illatosabb szigetei, érzékenyebb részein megelevenednek az izmok, még minden bársonyos. A pihék a combján aranyozottak, lejjebb durva, erős szőrzet, ha borotválja, fényes, mint a narancs héja, mint a márvány. A takaró néha gonoszkodik, hideg áramlatok borzolják a testeket, időbe telik, amíg újra megmelegszünk, aztán kicsit fojtogat, egymásra izzadunk, de ez az utolsó megkönnyebbülés. Végül mellém bújik, vállamba fúrja a fejét, de most nem nyom, semmi sem nehéz, akár a hó, mikor betemeti a gödröket. Nem beszélek és nem hallgatok.
Aztán a falra téved a tekintetem, a polcok fölé, ahol a dombormű állt. Máris mozdulok, önkéntelenül, anélkül, hogy szeretném. Magamra kapom a ruháimat, félregombolva, összevissza, ahogy jön. Hirtelen elém áll, meztelen, nem kapja magára a lepedőt, valódi nővé vetkőzik most, pár megnevezhetetlen pillanat erejéig, miattam talán. Testén gyönyörű árnyékok. A szerelem kezdetleges jelei az íriszén, valami kimondhatatlan szomorúság, s én visszatükrözve, gyengén, nélküle. Ha megvigasztalom, örökre ittragadok. Most, kérdezi végül, zavar ez a hang, soha nem hallottam még, pedig hetek óta ismerem, fürdeni jár ide, nála vacakol a rendszer, beszorult a levegő, vagy mi. Már semmi nincs közöttünk, valaki elhordta a minket védő paravánt, leráncigálta a jelmezeket. Megmutatkozott. Nincs mit mondanom, elfelejtettem az ilyenkor használatos szavakat, a szám száraz, akár a homok, nyelvemet véresre dörzsöli a hallgatás. Ha megvigasztalom...
Így lesz vége. Visszabújik a szerepébe, a borkánjáért nyúl, a savanyú lé közönségesen meglöttyen, csevegni kezd, a tárkony megédesíti a mozdulatokat. A küszöbről persze visszafordul, mosolyog, de mintha ordításhoz készülődne, gúdbáj monámi, mondja, és látom a festéket az arcán, a púder elmaszatolódott foltjait. A lakk ezüstszürke, már megdermedt a lábujjain, a sápadt bőr között. Filmek jutnak eszembe jelenetek, beállítások, végszavak, Vajácondiosz, felelem, mert már láttam ezt a filmet, de a végkifejlet most is hamis, beleköhint valamelyik asszisztens, becsusszan a mikrofon.
Minden elfogyott, a mélybarna magokat ropogtatom.
7. Ezen a kanapén, igen, itt. A mélyedésből érzem, ahogy ráncot vet a lepedő. Nem merek kinyújtózni, még nem ismerem a rugók hangjait, egy furcsább nesz miatt percekig forgolódnék nyugtalanul. Nem csomagoltam ki, csak a barna válltáskából ráncigáltam elő valami zenét, hogy elnyomja az idegenség lassan gyűrűző csendjét, ezt a halk fenyegetést, ami minden betolakodónak kijár. Bejártam a szobákat, egy-egy zsák tartalmát kiborítottam a földre, az apróbb kacatokat újságpapírra, ha rám nyitnak, csak egy mozdulat, nem kell kapkodni. Vastag télikabát, darabos cipők, szálkás betűkkel címzett levelek, egzotikus bélyeggel szegeit vastag boríték, Jeruzsálem, Pennsylvania. Apró szelence, ezüstös, cirádás, kíváncsiságból megkocogtatom, nem peng, műanyag felesel tompán, belül élespiros borítás, a bársonyhoz hasonlít. Gyűszű, olló, mindenféle gombok, gyöngyházfényű, töredezett, vastag, ez jó lenne kapusnak, a szabályokra talán még emlékszem, szögletnél két érintés, szabadrúgásnál három. A bútorok századelejiek, nagyapámnak megcsillanna a szeme, valami titokzatos elégedettség fénylene a szembogarán, majd méricskélni kezdene, a colostok végével itt-ott megütögetné, van-e benne szú, mennyire korhadt, én fáradtan legyintek, jobban szeretem a szellős, nyitottnak tűnő tereket. Ez így, mint a tetszhalott, nincs energiám feléleszteni, majd holnap, jövő héten, valamikor, addig csak pusztuljon csendesen. A sok cipekedéstől repedezettek, látszik, hogy nem ilyen térbe tervezték őket, néhol önkényes átalakítások nyomai, levágott darabok, fércmunka. Karcsú, magas tükör a fésülködőasztalka mellett, megduplázza a szoba túlzsúfolt sivárságát, a fal felé fordítom, a falon lógó nyári tájképeket, a vastag keretben unatkozó fotókat a zsákokba gyűröm. Mosolygós arcok, nevetséges frizurák. Hátul a fotográfus pecsétje.
Meddig marad, fordult felém a házmester; agyonhasznált, szamárfüles füzet fölött pislogva, kezében tekintélyes ceruza, tompa, csillogó heggyel, mit írjak be, bök a nyilvántartóra. Mindig fél évet mondok, de sosem ülök annyit, már az apám is garabonciás volt, órákig mesélt a világról, miközben az ujjait ropogtatta, mintha el akarná törni, bennem is az a vér. Aztán odébbállt, és hónapokig nem láttam, ha nagyon hiányzott, magamra kanyarítottam az esőkabátját, azzal jártam a kerületi iskolába. Mezopotámiából van, dicsekedtem, mindenkit lefegyverzett ez a szokatlan csengésű név, mint a kristály, ha fémmel pöckölöd. Nem tudom, miért, de egyszer majd történik valami, és nem maradhatok tovább, máshová költözöm, ahonnan megint tovább, így közeledem valamihez, amitől ugyanakkor távolodom is. Az első stációt, az út elejét keresem, ami a Városhoz elvezet. Minden más csak menedékhely, átmeneti zug, ahol kivárom az indulás következő pillanatát. Nehézkesen körmöli az adataimat, minden szó után megkönnyebbülten sóhajt majd, elégedetten simítja végig a kész oldalt, én is odafirkantok valami nevet, majd egy rokon vagy ismerős címét, arra az esetre, ha nem fizetném ki a számlát. A személyimet átpörgeti göcsörtös ujjai között, minden pecsétet alaposan megvizsgál, a lányomnak is ez a vércsoportja, mondja aztán barátságosan, és visszaadja az okmányt, végül a pálinkájából kínál, nagyon rossz, de legyűröm valahogy.
Ismeri a várost, érdeklődik, és töltene még, de elhúzom a poharat. Hümmögök, megrándítom a vállam, ennél többet nem akarok elárulni, azt hiszem, ő is érti, mert az ablak felé fordul, a télbe átcsorgó őszt kutatja, az esővízben ázó leveleket, hajlott hátán megfeszül a seszínű melegítő. Átrendezheti a lakást, ha gondolja, mondja, anélkül, hogy megfordulna, a füzetben a nevem fölött hosszú sorok pirossal kihúzva, kusza megjegyzés a margón, nem tudom kisilabizálni.
Mindig történik valami, és nem maradhatok tovább. Megszokom a berendezést, ellustulok, megmerevedek, az óvatosságom is kihagy. A szomszédok a keresztnevemen szólítanak majd, néha becézve, front idején magázódunk, az előbbi életemről érdeklődnek nyájasan, és sértésnek veszik, ha nem válaszolok. Beleskelődnek az ablakon, ha látnak valami különöset, napokig magyarázzák, megjegyzik a látogatóim vonásait, összesúgnak mögöttük, kicsit fintorognak, ne jöjjenek többé, csak közöttük mozoghatok szabadon. És akkor majd mesélnem kell. A Városról is talán. Aztán megérkezik Tócsa, mindig tudja, hogy elköltöztem, pedig sehol nem hagyok üzenetet, egyenesen ide jön, még az emeletet sem téveszti el, nem szól, nem kér magyarázatot, csak a szakállába túr, de akkor már résnyire áll az ajtó, sötétítők takarják el a kilátást. Elmozdítom a tárgyakat.
8. Van egy olyan hely, ahol minden elcsendesedik, és nem leszel többé idegen, ahonnan nem menekülsz tovább, válaszolta Tócsa azon az estén, a tavaszi tárlat megnyitásának előestéjén, amikor megint nálunk tolongott az a léha társaság, amelyik sehol nem érzi igazán jól magát. Ezért aztán valami gőgös elégedetlenséget erőltet magára, iszik, cseveg, csillogó szemű férjes asszonyokkal flörtöl a biztonságosabb zugokban. Színészek, hírlapírók, hétvégi poéták, életművészek, egy-két bártulajdonos. Akkoriban nem tudtam elképzelni az életem nélkülük, úgy éreztem, hasonlítanak rám, és én is hozzájuk, hiszen minden szavukkal, véletlen gesztussal nemcsak magukat, de engem is meghatároznak, így tartozunk össze elválaszthatatlanul, miképp a népkonyhához az ételszag, a jó borhoz a könnyű mámor. Díszlettervezőként dolgoztam P.-ben, a feleségem lektorként valamilyen kiadónál, minden társaságba bejáratosak voltunk, egyik rendezvényről szédelegtünk a másikra. Egyébként a lakás utolsó részleteit nyögtük, de már volt kocsi, szobabútor, tévé, jól álltak a dolgok.
Kerüld azt az alakot, figyelmeztettek többen is, szélhámos gazember, tették hozzá jelentőségteljesen, engem mégis úgy vonzott, szívott magához, mint kóbor lepkéket a tornácra kitett lámpás. A messziről jött emberek fesztelensége, a sehová nem tartozás miatt talán, vagy a nehezen betájolható bölcsesség és az ebből fakadó pimasz nyugalom hízelgett nekem, azt hiszem, ezért táboroztam le mellé, miközben azt a rettenetes diólikőrt hurcoltam magammal mindenhová, akár egy hálás, birkaszemű szeretőt. De akkor már többen nyitott sliccel grasszáltak az előtérben, a feleségemet utoljára a mosdóban láttam, órákkal ezelőtt, két poén között. Eleinte nem is figyeltem a mondókájára, a részletek foglalkoztattak, a nyakán húzódó heg percekig, nem tudtam szabadulni tőle, elképzeltem a sebből kispriccelő vért, az ingen végigcsurgó patakokat. Olcsó, de erős ruházatából a rezervátumok tiltott levegője hullámzott felém, a szobában hömpölygő emberi bűz lepattant róla, könyörtelenül. Aztán a hangok átcsörtettek hozzám. Ha közömbös leszel és egykedvű, ha a vágyaid nem térítenek el az ösvényről, mondta, vagy inkább mormolta maga elé, mint valami apokrif éneket, dallam nélkül, torokhangon. Ha azzal táplálkozol, amit a véletlen vet eléd, ha nem válogatsz és nem tartasz meg semmit; és végül ha már nem teszel különbséget erény és bűn, hírnév és gyalázat, jó és rossz között, eléred a Várost. Mert bármit is teszel addig, bárhol, bárkinek, semmi sem lehet ok örömre vagy fájdalomra. Addig nem létezel. A gyereket májusra tervezzük, én meg közeledem a gyomorfekélyhez, röhögtem bele a képébe, mert idegesített a benne parázsló magabiztosság. Csalódott voltam, ezen a beköpésen eddig mindenki nevetett. Többre nem emlékszem.
A szavak sosem ártatlanok, nem tudni, mikor keltenek életre benned különös dolgokat. Hajnalban mentem el, nem csomagoltam össze, mégsem hagytam ott semmit, semmi igazán fontosat. A város puhán nyújtózott alattam, valami kósza álomból ébredezve sután, tőlem undorodva. Magam előtt toltam a sötétséget, a kapualjak szerencsére még nem kezdték el köpködni a rossz arcú embereket, nem tudnék most köszönni senkinek. A műút elejéig több ezer lépés vár rám, de nem fáradok. Hiszen lesz egy autó, egyetlenegy, benne egy utas, akinek majd mondok egy várost, amelyik éppen akkor eszembe jut, és mindvégig az országútra szegezett szemmel utazom, hogy azonnal megérezzem azt a leágazást, észrevegyem azt a kilométerkőt, ahonnan a Város kezdődik. Mert akkor kiszállok. És nem mutatkozom be senkinek.