György Attila
VÁROS, TEMPLOMOKKAL ÉS SZILVAPÁLINKÁVAL
Tegnap este, ahogy az utolsó útkereszteződéshez értem, kialudt a sarkon álló lámpa. Úgy, ahogyan kialudt tegnapelőtt este is, s ahogyan ma éjszaka, és holnap is kialszik, mihelyt elhaladok alatta. Pislákolás nélkül, hirtelen, s mintha fény helyett sötétséget árasztana, úgy borul az árnyék az imént még világos útszakaszra. Eddig mindössze egyetlen alkalommal nem aludt ki: akkor azonban egy lánnyal voltam, s éppen felhívtam figyelmét a furcsa jelenségre, így minden oka megvolt rá, hogy égve maradjon. A jelek szerint ez egy érzékeny és öntudatos halogénlámpa, ami végső soron nem csodálatosabb, mint maga a tény, hogy egyáltalán létezik olyan, mint villanyvilágítás. Ott, ahol élek, ezt szemlátomást mai napig nem szokták meg, az emberek kissé idegesen és idegenkedve bánnak a villamos energiával és fordítva. Egyik ismerősöm éjszakánként a szomszédos építőtelep gépeinek kábeleit metéli szét valami kaján örömmel, egy másik pedig, mihelyt végleg elege lett a természetes és mesterséges világításból egyaránt, csinos kis villamosszéket eszkabált össze magának. Azóta már az örök világosság fényeskedik neki. Halálának pillanatában, bizonyos rövidzárlat, vagy más, okkult természetű ügy következtében a negyed villanyvilágítás nélkül maradt, mindenhol kialudtak a lámpák. Ennek következtében egy ideig a sarki lámpa kapcsán is valami ehhez hasonlóra gyanakodtam – azonban, mint utóbb kiderült, ennek kevésbé morbid és sokkal mélyebb okai vannak. A csodálatos lámpaoszlop ugyanis a város életét meghatározó erővonalak egyikén áll, egyenes összeköttetésben más, hasonlóan rejtélyes és befolyásos objektumokkal, például
a templomokkal. Amelyekkel kapcsolatban mindig is furcsa sejtelmeim voltak, na persze, nem a templomokkal úgy általában – itt csak a város templomaira gondolok. Naiv szemlélő számára sem külsőre, sem belsőre nincs bennük semmi különlegesség; ott állnak a város különböző pontjain, és pont olyanok, mint általában a templomok. Csak éppen elhelyezésük furcsa, jobban mondva furcsán logikus. A város térképének némi tanulmányozása után feltűnik, hogy jól meghatározott, szigorú rendben vannak elhelyezve. Nem mindegyik, csupán a katolikus templomok és intézmények – illetve lehet, a többi is, én azonban katolikus vagyok, a többit csak méricskélje más. A tulajdonképpeni város, ugyanis, az „aranykorszakban” épített betontelepeket leszámítva egy andráskereszt szárai között fekszik, amely kereszt szárait templomok alkotják. A kereszt egyik szára a patinás katolikus gimnáziumot és a városi templomot összekötő egyenes vonala, a másik szár egy kápolnát, a híres kegyhelyet és a helyi várat köti össze. A kereszt nagyobbik nyílásában terül el a város, kisebbik nyílásában a település, amelyből kinőtte magát. Ezen belül az említett épületek meglehetősen pontos, egyenlő szárú háromszögeket formáznak, amelyek újabb elmélkedésre szolgáltatnának okot, mi azonban elégedjünk meg azzal, hogy a város történetét meghatározó templom, vár és iskola egyúttal szigorú földrajzi koordinátákba is fogja azt. Ez pedig már így egymagában is fura, és kissé misztikus hangulatot kölcsönöz a helynek, arról nem is beszélve, hogy a kereszt metszéspontjában emelkedő tömbház negyedik emeletén rejtett, értékes kincs lapul, tételesen
egy demizson szilvapálinka. Mintegy negyven liter kitűnő, első osztályú szilvapálinka rejtezik e helyen, amely egy barátom szerint csodálatos hatásokkal bír. Nem mindenkinek adatik meg ezen szilvapálinkát megízlelni: igazából talán említett barátomon kívül soha senki nem ízlelhette meg, létezése azonban bizonyosság, és valóban természetfölötti illatát már többször is érezhettük szerencsés barátunk közvetítése által. A mondottak szerint ezen szilvapálinka nagylelkűvé, ünnepélyessé és szeretetreméltóvá tesz, ezen hatások elmúlta után pedig nem okoz másnapossági tüneteket. Természetesen, mint minden kincsnek, a hírneves szilvapálinkának is boldog tulajdonosai vannak: azonban, mivel a boldogság mindenkor tudatlansággal párosul, ők nincsenek tudatában a demizsonban rejlő elixír varázslatos hatásának, mi több, nem is fogyasztanak belőle. Ilyenformán a csodálatos nedű egyetlen haszonélvezője szóban forgó barátunk marad, aki heti két félliterben számolva még kilenc hónapig részesülhet belőle, amikorra is minden valószínűség szerint végleg átszellemül, és legendává válik, akár a mesés szilvapálinka.
Mindez pedig vélhetően azon napok egyikén fog bekövetkezni, mikor ismét terjengeni kezd a városban az átható halálszag. A város nevezetességei közé tartozik az is, hogy időnként, néhány napig megüli a várost a sűrű, halálszagú köd, mely minden létezőnek az elmúlást juttatja eszébe, akár a sarki lámpa – ez ellen pedig csak bizonyos szilvapálinka nyújthat védelmet. Az igazsághoz tartozik az is, hogy ezen rejtélyesnek tűnő köd nem más, mint a város mellett fekvő mező alatt húzódó, időnként meggyulladó tőzeg füstje. Ilyenkor ugrásszerűen megemelkedik a helyi kocsmák forgalma és bevétele, a szokottnál többen látogatják a templomokat is, s mint Léstyán úr, egy másik kedves barátom állítja, a föld ezen kigőzölgése okozza a város rettenetes, unalmas hétvégeit, melyek idő előtt megöregítik az embert, és konzervatív hajlamokat oltanak a polgárokba. Ami egyébként teljességgel helyénvaló, másként nem is lehetne létezni ebben a városban, melynek létét örökre meghatározták a templomok és a szilvapálinka, s mely minden bizonnyal egy szép napon minden átmenet nélkül kihuny, akár az utcasarki lámpa, mikor alája lépünk. S végső soron ez sem lesz csodálatosabb, mint maga a tény, hogy egyáltalán létezett.