Jánk Károly
Emlékek háza
Poros emlékeivel mihez kezdjen az ember? Rakja fel a polcra a könyvei közé, vagy préselje el, mint a virágokat szokás egy rég ellobbant tavaszból? Öntsön két csepp kölnit is rájuk?
Megtalálnak, mint zsák a foltját egy vak dióba zárva is. Eleinte finoman rád kopognak, majd egyre biztosabb kézzel döngetik az ajtót. Mielőtt időtt vennél magadhoz, lélegzetet, már ott teremnek, suhanó képek negatívjai körben a szobák falán, a tapéták helyén – bűnös szándékok előhívásra készen, egy-egy átfúrt gerinc, amott egy lehajló fej, egy őszülő halánték – a nagy megbánások koporsószögei, feszültségtől átforrósodó helyek, helyzetek – belóg egy cipőfűző tíz évvel ezelőttről a tavalyi osztálytalálkozóra, két út között a megérkezések – elhasznált vonatjegyekkel kitömve a párnák, kihűlt csókok, tincsek, kirojtosodott szélű, lejárt szavatossági címkék, kitöltött öregségi bizonyítványok megsárgult újságlapjai szanaszét hevernek – egy kiállítás rendszertelenül összedobált képei a mindig-egy időben, aminek múltja van.
A kutyáid tekintetében, a csirkék csipogásában, a kacsák totyogásában, a diófa megnövekedett árnyékában, a körték, almák mosolyában is ők vannak megbújva. Egyre távolabbról és egyre többen nyüzsögnek körülötted, ki járművel, ki gyalog, poros útiruhában vagy cilinderben, frakkban.
Mi közöm hozzájuk? – kérdezed. Talán ültessem kerekasztalhoz őket, és tárgyaljak velük? – kérdezed. Elbocsátólevelet írjak, és sokszorosítsam? Majd kézbesíti a postás?...
Legalább átfesthetnéd, bemeszelhetnéd őket, de hamar lepereg róluk ez is. Előbukkannak. Fenyegetnek. Nőnek. Egy kölyökoroszlán hadgyakorlatai kinn az udvaron.
A véletlen formatervezése
Négyen alusznak a folyosón menet közben, szorosan egymás mellett, állva. A vonat tömve van. Első osztályú utastérben a nehéz helyzetek. Fejüket az ablakpárkányra hajtják, illetve a két ablakrész közötti vízszintesen elhelyezett hengeres, műanyaggal bevont fogantyúra. Az egyik öregebb, zakóján görbe ránccal. Fején kerek sapka, mint a félbevágott görögdinnye héja, ha üres, már-már papos, alatta néhány ősz hajszállal, de ez most előredőltében aligha látható. S a cipője, nos ránctalan cipője kifogástalan minőségi bőrből
A mellette álló fiatalabbon farmer és fehér sporting. Ő időnként felnéz, később meg is kérdem tőle, mennyi az idő (karján az óra számlapja foszforeszkál), de az óra majdnem egy órát késik, ez is kiderül aztán
A harmadiknak, amennyire a gyér világításban ez kivehető, feje közepén egy tar, kerek folt van. Semmi kétség, kopaszodik ez az alvó, még ép hajzat veszi körül, de úgy virít ki az a kis sárga folt, mint gyermekkorom folyójának parti dzsungeléből az a kisebbik homokporond, Kiskopasz – így hívtuk akkor
A negyedik mintha mocorogna most. Igen, egy gyors mozdulattal (talán megszokott ágyába repült, mint az álom) cipőjéből kibújik, és már fekete-csíkos zoknijában megnyugodva áll ott. A cipők, nagy, hegyes orrú cipők pedig (kitölti őket a megszokott lábforma hiánya) egy közös origóból kiindulva, mintegy hatvanfokos szöget mutatnak egyre (ha jól emlékszem, katonasági emlék – vigyázzállás szabványszöge ez), talán indulni készen, két különböző irányba. Cipő-álmukban a lehetetlen így kísérti őket
Mindent összevetve ezek négyen úgy görnyednek itt kezükre döntött fejjel, mintha valamely különleges, csoportos meditációban volna részük e késő este száguldó vonatban... a véletlen formatervezése: négy testből kész az élő alagút, mely alatt egy gyerek játszva átférne, oda és vissza is, kis versét: „Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske...”, szinte hallani
Folytathatnám még, de úgyis unnád, a vége az lett, hogy a fáradtságtól fejem a fogantyúra hajtottam én is. Így lettek öten.
Vonat
Az ablakra merőleges kukoricatábla szálegyenes sorai
mint a fésű fokai az ujjunk alatt, pattanak tovább.
Körforgás ez is, melynek üres közeiben a tekintet száz-
felé gurul. A mezők sárgagyapjas hátát az ellenszél
az arcukhoz igazítja. A nádas mögé bújt halastó a lemenő
napról álmodik...
A szekérúton ketten távolodnak, vállukon szerszámokkal.
Nem kell térképpel tájékozódniuk, a szem hordozta tá-
volban tenyerük erővonalai mutatják az irányt. Most, hogy
földjük van megint, hallgatagok és mélyek lettek, mint a
lebarnult határ gémeskútjai. És amikor este jóleső ér-
zéssel hullanak le a vállakról a kapák, a század súlyos
keresztútjainál arra gondolok, hogy nekik és nekem –
bár egyidejű, de nem ugyanaz volt ott az egymásra tor-
lódott, legalább kétpólusú világ
Monológ a határon
„Zsaru vagyok,
bőrömön felfut a józan ész.
Ez az éjjeli szolgálat, az
asszony ilyenkor duzzog magában,
s a gyerek éjfélig tévét néz.
Egy rácsos cella van idebenn,
a keménység, ami lettem,
a fémes és a pengés –
és kulcsok a zsebemben.
Erősödik a bűnözési hullám.
Recseg a rádió. Bilincsektől
lopom fülemnek ezt a kis zenét.
A hétfő a gyilkosságok napja,
a számvetés meg a pénteké.
A város az utolsó villamos za-
jával. Egy nehéz test fekszik
odakinn. Ami voltam.
Aludjatok, a határt meghúztam
köztetek és köztük.
Itt csak én állhatok,
de kezünk kétoldalt összeér,
egy törvény nevében
eddig terjed a biztonságotok.
Zsaru vagyok – s ezt
kint és bent is érzem.
A még hátralevőt, a
mindannyiunkét számolom.”