Orbán János Dénes
20. KÖNYV
Csak én, csak ő, csak mi. Te képzeld körénk
a várost! A város mi vagyunk.
A város az, mi szemete,
a várost megismerheted,
ha átkutatod a kukát,
mert túlmutat a jelenen,
a múlton. Mutatja magát.
Minden este leviszem a szemetet. Ha nem ismerném az utat, akkor is odatalálnék. Akár behunyt szemmel is. Már húsz méterre a kukától befogom az orromat. Meggyorsítom a lépteimet, és lélegzetvétel nélkül kiürítem a vödröt. Majd futólépésben távozom, s mikor a szag már nem olyan erős (húsz méteren túl), megállok, és friss levegő után kapkodok.
Tegnap régi ismerős csöngetett be. Hosszú út állt mögötte, Dél-Amerikából jött. Egész éjszaka beszélgettünk. Végtelen pampákról mesélt, hatezer méter magas hegyekről, tangóról és nőkről, és városokról. És azt mondta, ó, jaj, hogy járt egy városban, ahol illatos, igen, illatos volt a szemét...
(A város az, mi szemete.
Ha fölforgatod a kukát
a várost megismerheted.
Csak így mutatja meg magát.)
*
François-val várost fogunk alapítani.
A város természetesen gömb alakú lesz, és gurulni fog, hogy ne lehessen megjelölni a térképen.
A fizika törvényei nem számítanak. Azoknak, akik ott fognak lakni, nem számítanak.
Mert azt a várost mi ketten alapítjuk. François meg én.
*
Meglátod, édesem, hogy egyszer majd valóra váltom régi álmom. Hatalmas tankba ülök, a lehető leghatalmasabb tankba. És délben, a legnagyobb forgalom idején, végigvonulok a városon. És mindenkit lelövök, széttaposok, aki utamba kerül. Könyörtelenül szétloccsantom az üzletek előtt tolongó, elhasznált asszonyok fejét, ráhajtok a totyogó kisgyerekekre, a félig béna öregekre. Lelövöm az üvöltő férfiakat, és széttaposom az autókat, gránátot dobok a villamosra, szétlövöm a házakat.
És akkor izzadtan és véresen hozzád sietek, édesem, és kézen foglak, és elindulok együtt a főtér felé. A tömeggyilkosok őrült mosolya pompázik majd az arcomon. És így sétálunk a holttestek között, a városban, mely immáron csakis a miénk. És csak az egészből mit sem értő, megzavarodott galambok fogják látni, amint forrón és hosszan megcsókollak, majd a fejedbe röpítem revolverem utolsó golyóját. És elindulok egyedül, ünnepélyesen és boldogan a városban, mely immáron csakis az enyém.
*
van minékünk főterünk
s még annyi minden van nekünk
a főtéren szobor van
a király alatt ló van
de mi csak gyalog járunk
könnyű néked királyunk
van ezer füstös kocsmánk
és a nap fényt is ont ránk
magunkkal jól kilőttünk
a korunkból kinőttünk
*
Álmomban, Kolozsvár főterén. A szobor ugyanaz. De a környező épületek teljesen másak. Lehet, nem is Kolozsvár, csak a szobrot rabolták el a mindenre képes szellemek. Eszpécsével találkozom, ebédelni hív. Belépünk egy különös épületbe. Pincérek sietnek elénk, és dicsérni kezdik az étterem specialitását. Csecsemőleves. Megmutatják a raktárakat is, ahol halott, megkékült csecsemők hevernek egymás hegyén-hátán. A rémülettől szóhoz sem jutok. Már az asztalnál ülünk, Eszpécsé rendel. A nevető pincérek kihozzák az ételt. Jó étvágyat kívánnak, és már támadják a következő vendéget. Eszpécsé mohón nekiveselkedik, és biztat. Nem tudok ellenállni. Belekóstolok a gőzölgő, illatos, ízletes levesbe.
*
Boldogok, akik itt élnek,
mert ezer kocsmában ihatják hülyére magukat.
Boldogok, akik itt élnek,
mert hallgathatják a villamos csöngetését, a teherautók dübörgését.,
a részeg bandák dühöngését, a megtámadott lányok sikolyái.
Boldogok, akik itt élnek,
mert bármikor összedőlhet a ház, és bármikor elütheti őket az autó
vagy a villamos.
*
És meteorológus leszek abban a rohadt városban. A helyi tévében fogok időjártást jelenteni, minden este, a nyolc órai hírek után. És baromira jó meteorológus leszek, mindig megjósolom órára az esőt, a havat. És ismerni fognak, bíznak majd bennem – lám, megjósolta, igaza volt, mindig igaza van. És tavasz lesz, és szabadnap következik. És nyolc óra húsz perckor mindenki a tévén fog csüggeni, hogy megtudja, csomagolhat-e a másnapi kirándulásra, kiszabadulhat-e másnap a füstből, zajból, koromból. És ünnepélyes arccal jelenek majd meg a képernyőn, és különös mosollyal jelentem be: kedveseim, én mindössze csak annyit mondanék, hogy nektek... hogy nektek befellegzett!
*
Az ablaktalan házakban
a sötétnél sötétebb sötét.
De hát a szabadság is eljő,
és megrajzolja bűvkörét.
 
Túl lehet élni nagy időket.
Az arcról lekopik a rozsda,
újra tisztává lesz a víz,
a poshadt lakásokat kimossa.
A fényes reggel tudatában
bárkinek könnyebb elaludni
a sötétnél nem sötétebb sötétben.
A város alkalmazkodik,
és megfürdik a nap vizében.
*
Háború. A cirkáló repülőgépek félelmetesen gyönyörű zúgása. Csodálatosan égő házak. Zsivaj az utcán. A kocsmák tömve. Mindenki mohón issza italát, talán ez lesz az utolsó. A kávéház, ahol Annával ülök, poshad a szerelemtől. Buja tangó, Cseh Tamás és Karády Katalin felváltva énekelnek. A táncparketten izzadt párok keringenek, csókolóznak. A sarkokban többen szeretkeznek. Annával a tangóról beszélünk. Szerenádokat rögtönzök. Forralt bort iszunk. Kissé mámoros vagyok, az ő szeme is furcsán csillog. Szorítjuk egymás kezét, ajkaink között alig arasznyi a távolság. A lehelete forró. A szerelem elborítja az agyamat. Még szűz, mondja, de nem szeretne szűzen meghalni. Úgy tervezte, hogy érintetlenül megy férjhez, de ez a háború... Hazamegyünk hozzám, mondom, vacsorázunk, még kaviárom is van, és tiszta ágyneműm is, bár két hónapja is megvan annak, hogy fölrobbantották a víztárolót. Cseh Tamást és Karády Katalint hallgatunk otthon is. „Száz vágy muzsikál most az éjben.’’ „A csók, ez az édes gyümölcs, ami újra itt ég a számon.” Háború idején a legszebb a szerelem. Minden szeretkezés olyan, mintha az utolsó lenne.
Az andalító zsibongásba belehasít a harckocsik tülkölése. A zene fölerősödik, mindenki marad, csak a mozdulatok hevesebbek, forróbbak. Nemsokára légiriadó is, akkor nem indulhatunk el, most sem, mert lelőhetnek, mondja Anna, és mélyen a szemembe néz. És én, kissé zavartan, magamhoz húzom, és gombolni kezdem a blúzát a szerelemtől poshadó kávéházban.
*
Bár ott laknánk a Szamosnál,
Szamos vizében te mosnál,
és kék lenne, akár szemed,
a víz s szeretnél engemet!
 
Bár ott laknánk a híd alatt,
s én rákot fognék és halat,
hordanék néked száz csodát,
a Dónáth útról orgonát.
*
Kolozsvárt hó borítja be.
Időnként kicsit Vlagyivosztok.
Míg ti meleg szobákban tosztok,
pulzusom jég szorítja le.
François visszatért ide.
De hát hová is menni innen?!
Szerelmem sincs akihez vinnem,
és várnék is, de nincs mire.
Kolozsváron kisüt a nap.
Időnként forró, mint Orán.
Nincs miért fölkelni korán.
Aludd nyugodtan ki magad!
*
(...) Leírni azt a festményt, melyet G. H. festett, képtelenség. A jobb alsó felében egy város, felhőkarcolók, tömbházak, régi épületek és templomok szeszélyes keveréke. A félelmetes a háló volt, igen, a várost úgy hálózta be a villamossín, mint pók az áldozatát. És a bal alsó sarokban ott leselkedett a narancssárga szörny, és szinte hallani lehetett velőkig hatoló, iszonyú csöngetését. (...)
*
Talán mégis akad egy város,
elképzelt jövőmmel határos,
ahol valahogy megtalálom
elveszett életem, halálom.