Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1996. július, VII. évfolyam, 7. szám »
Méhes György
QUADRILLE
Tisztelettel és szeretettel köszöntjük a szerzőt nyolcvanadik
születésnapján!
Török Miklós tartalékos főhadnagyot maga elé rendelte a hadifogolytábor
parancsnoka. A magas termetű, kurta szakállú tiszt szabályosan lejelentkezett.
Kopott egyenruhájában is elegánsan hatott. Kumarin ezredes vendége, Tyimofej, a
gazdag kereskedő civilként kezelte a hadifoglyot.
– Hallom az ezredes úrtól, hogy ön ért a borokhoz.
A tiszt majdnem folyékonyan beszélt már oroszul.
– 1915-ig, amikor bevonultam katonának, Törleyéknél voltam főpincemester.
– Akkor a pezsgőhöz is ért.
– Három évig a pezsgőgyárban dolgoztam.
– Egész Szibériában az én pincészetem a legnagyobb, de nincs, aki kezelje a
boraimat. Az utolsó pincemestert kidobtam, mert pancsolta a bort és lopott.
Kikérem magát az ezredes úrtól. Pezsgőgyárat akarok létesíteni. Vállalja?
– Szívesen.
– Viheted, a tiéd.
Török főhadnagy fogolytársai kíváncsi, irigy tekintetétől kísérve a kereskedő
prémmel bélelt, csengős szánján hagyta el a tábort.
Tyimofej háza a városka piacterén állt. Földszintjét terméskőből rakták. Itt
volt az üzlet. Lőfegyvertől gramofonlemezig mindent lehetett kapni. Még
könyveket is.
A két felső szint fából épült. Az ácsmester beleadta lelkét a színes ablakrámák
faragásaiba. A háztól jobbra óriási udvaron hambárok, balra gyümölcsöskert.
Amint kiszálltak a szánból, Tyimofej máris levitte Törököt a ház mögötti hegyoldalba
beépített borospincékbe.
– Jegoruska! – parancsolta meg a pince felvigyázójának. – Szívj le valamennyi
boromból, és hozd fel a lakásba.
A nappaliban és az ebédlőben európai bútorok, zongora, a falakon értékes
prémek, néhány trófea és ikonok.
Jegoruska és egy szolga nemsokára megjelent egy üvegekkel megrakott füles
kosárral. A vendég és a gazda végigkóstolgatták a borokat, megtették
észrevételeiket. Kiválasztottak egy savanykás könnyű bort, mint a
legalkalmasabbat a pezsgőgyártáshoz.
Nyílt az ajtó és belépett a Gazda kisasszonylánya.
– Jelizavéta, galambocskám, hadd mutassam be neked Török főhadnagy urat.
Ezentúl ő gondozza borainkat.
– Isten hozta, uram.
Gordonkahangja volt a lánynak, s ahogy közelebb jött, a tiszt olyan
megrendülten nézett reá, hogy a lánynak elgyöngült a lába. Odahúzódott a búbos
kemencéhez, mint egy jó öreg bábuskához.
– Uramisten – gondolta Török –, kinek az örömére teremtetted ezt a csodát? Nem
tudta levenni tekintetét a lányról. Jelizavéta bosszankodott. Miért hozza
zavarba az idegen leplezetlen csodálata?
Hozzászokhatott a hódolathoz. Száz versztáról is idelovagoltak a tisztek.
Csapatostul jöttek, mint a mongolok a zsákmányra. Délceg lovastisztek tánc
közben asszonybolondító vallomásokat suttogtak a fülébe, de ő csak ingerkedett
velük. Élvezte, hogy hatalma van fölöttük. Egy dzsidás kapitánynak – nagy
család sarjának –, aki, miután kissé beszívott, és elővette a pisztolyát, hogy
agyonlövi magát, ha nem mond igent, így felelt:
– Hercegem, a nőket nem pisztollyal lehet meghódítani.
A pétervári Irgalmas Szent Szív nevelőintézetében tanulta meg ezt a finoman
ironikus modort arisztokrata barátnőitől.
Most úgy viselkedik, mint egy falusi liba. Végül is hétköznapi teendőkhöz
menekült.
– A fürdőházat éppen ma reggel fűtötték be. Rendelkezésére áll, főhadnagy úr.
Tyimofej is lement fürdeni, s mialatt a szolgák vizet öntöttek a megtüzesített
kövekre és nyírfaág nyalábbal paskolták hátukat, mellüket, a sűrű gőzben
szemügyre vette vendégét. Veszedelmesen jóképű fickó. Ezt még a hadifogság nyomorúsága
sem tudta megrokkantani. Fürdés után földig érő puha köpenyeget adtak reájuk, s
a lábukra fapapucsot. A Gazda odaszólt a háziszolgának:
– Gyurocska, vezesd fel a tiszt urat a szobájába.
Tyimofej bement a lányához, aki azzal fogadta, hogy kiválasztott a boltban egy
rend ruhát a vendégnek. A táborban elpiszkolódott a ruhája. Ott mindenféle
betegség előfordulhat.
Jelizavéta mintha túlmagyarázta volna a tettét. Tyimofej öltözködés közben
eltűnődött az asszonyi természeten. Nem volt vak, az ő fegyelmezett, okos
leánya zavarban van.
A második emeleten Gyurocska ajtót nyitott
– Ez a méltóságod szobája.
– A ruhám?
– A szekrényben – felelte a szolga és eltűnt.
Török Miklós kinyitotta a szekrény ajtaját. A polcokon fehérnemű, vadonatúj,
levendulaillatú. Csizmanadrág finom tiszti szövetből. A puha szárú, könnyű
csizma bőre, mint a bársony. Orosz szabású ing, szarvasbőrből. Vállán,
csuklóján hímzés. A fogason prémes bekecs, hódbőrkucsma.
Asztalhoz hívták a vendéget. Tyimofej alig tudta elfojtani mosolyát, mikor meglátta
a tisztet orosz öltözetben.
– Kistafíroztad a tiszt urat, Jelizavéta?
– Sajnos, európai zakót nem tartunk, de talán jó lesz a mi orosz rubaskánk is.
– Nagyon kellemes viselet, de ez csupa drága holmi. Miből fizetem meg? Hozzám
az ócska egyenruhám illik.
– Azt már elégették, és nálunk ajándékért nem szokás fizetni.
– Nálunk sem. Tehát – köszönöm.
Behozták a levesestálat.
– Evett már borscsot?
– Amit a táborban borscsnak titulálnak, nem hinném, hogy atyafiságban volna a
kisasszony levesével.
Török néhány kanál leves után így szólt:
– Ettől még a halott is feltámadna.
Mikor fölálltak az asztaltól, a vendég kezet csókolt Jelizavétának.
Forróbban és hosszabban, mint ahogy illett volna. A lánynak egy picit
megrándult a keze. Tudta, hogy ezt a férfi is megérezte.
– Nálunk csak a pópáknak csókolnak kezet – mondta szigorúan.
Török elnézést kért. Éjszakába nyúlóan, emlékezetből papírra vetette a
pezsgőgyártásnál szükséges üvegmosó- és dugaszoló szerkezetek rajzát. Kora
reggel átmentek a Tyimofej szolgálatában álló ezermesterhez.
– Aranykeze van a vén gazembernek – mondta a Gazda. – Ki se néznéd belőle, hogy
harminc évvel ezelőtt bombákat gyártott a cár felrobbantására.
Jó két hét múlva az ebédnél Jelizavéta bepanaszolta a tisztet, hogy ki akarja
üríttetni a nagyobbik raktárt.
– Megbeszélte velem.
– Én miért nem tudtam róla?
– Mert te ellensége vagy a pezsgőgyártásnak. Ott rendezkedünk be.
– S a pincében is felforgatta a rendet.
Roppantul haragudott a lány.
– A pezsgőt pincében érleljük, kisasszony, átguríttattam a krími boroshordókat
a hátsó traktusba. Ennyi a bűnöm.
– Pezsgőt akarsz gyártani, papuska, de hol a költségvetés? Azt ki állítja
össze?
– Azt bizony ti ketten.
– Van nekem éppen elég dolgom. Szétszalad a gazdaság, ha nem vigyázok.
– Márpedig maga nélkül, Jelizavéta Tyimofejevna, én nem boldogulok.
A leány kérleltette magát, végül is beleegyezett, hogy a délutánját együtt
tölti munkában Törökkel.
Másnap Tyimofej és Török bementek a táborba. Az ezredes alig ismerte meg
egykori foglyát.
– Barátocskám, látom belekerültél a mézesbödönbe.
Kiválogattak egy tucat legénységi állományú foglyot. Szőlősgazdákat a
Balatonmellékről és Nagyenyed vidékéről. Borhoz értő emberekre volt szükségük.
– Megszöknek – aggodalmaskodott Kumarin ezredes.
– Menyecskékhez szállásoljuk be őket. Azok majd őrzik, mint a saját rabjukat.
Török betanította az embereit, és néhány hét múlva megkezdődött a
pezsgőgyártás. A legények, mint a patikusok, olyan pontosan adagolták a cukrot
meg az élesztőt a borba. A likőreszenciát személyesen Török állította elő. Ez
az ő titka volt, s megadta a Jelizavéta-pezsgő (így nevezték el) különleges
ízét.
Egyik este, mikor Török átment a pincészetbe, hogy ellenőrizze a hőfokot,
Jelizavéta elismerte:
– Papuska, ez az ausztricki ért a szervezéshez. Úgy parancsol, mintha kérne, és
mindenki engedelmeskedik neki.
– Nem ausztricki te, hanem magyar.
– Mindegy az.
– Neked mindegy?
– Micsoda, papuska?
– Az, hogy milyen ember Nyikoláj.
– Azt nem mondtam.
– Kedveled?
A lány habozott.
– Nem mondtam, hogy nem kedvelem.
A lány hangsúlya meggondolkoztatta a Gazdát.
– Utazz el, galambocskám.
Jelizavéta megemelte az állát.
– Nem akarok elutazni.
Ekkor már harmadik hete dolgozott Jelizavéta és Miklós nemcsak a
költségvetésen, hanem az egész kereskedőház bonyolult elszámolásain. Nagyon
közel kellett ülniük egymáshoz, hogy beletekinthessenek a számadásokba. Érezték
egymás testének melegét, és mikor előrehajolt Jelizavéta, haja Török arcához
ért. Ez szinte megmagyarázhatatlan örömöt váltott ki belőlük.
Egyik este, mikor már befejezték a munkát, egy darabig még mozdulatlanul ültek.
Végül megszólalt a férfi:
– Mielőtt ideköltöztem magukhoz, az édesapja, félig-meddig tréfásan,
figyelmeztetett, hogy anyonlő, ha közeledni merek magához.
Jelizavéta már nem félt a férfi szemébe nézni.
– És ha kettejük közé állok?
– Akkor együtt halunk meg.
– Apám nem fog lőni.
– Jelizavéta, én már legalább egy hete készülök, hogy elmondjam magának, amit
gondolok.
A lány komolyan, nyugodtan nézett reá. Nem volt kérdés a tekintetében. Tudta,
mit fog hallani.
– Most már bizonyos vagyok abban, hogy mindennek így kellett történnie. Nekünk,
akik végtelen távolságban éltünk egymástól, találkoznunk kellett. Egy hónappal
azután, hogy 1915-ben a galíciai frontra vezényeltek, fogságba estem és
idekerültem, Szibériába, ebbe a fogolytáborba.
A lány nem vette le róla a tekintetét, de egy szót sem szólt. Sötétedett, a
gyertyák fénye megcsillant a lány lazán befont haján.
Már mindketten álltak. Miklós könyöke fölött megfogta a lány karját. Most
érintette meg őt először.
– Tudja, hogy mi össze fogunk házasodni.
Hangjával simogatta meg a lányt. Jelizavéta ajka egy pillanatra megvonaglott a
csóktól. Beleájult a férfi karjába. Aztán eltávolodtak annyira, hogy egymás
szemébe nézhessenek, majd újra összefonódtak, eszméletüket vesztettek a
vulkánszerűen feltörő szenvedélytől. Az idő megszűnt, ez volt az örökkévalóság.
Mikor hosszú, nagyon hosszú idő után meglazult az ölelésük, Jelizavéta
megsimogatta a férfi arcát:
– Az első pillanatban beléd szerettem.
Tyimofej nem emelt kifogást, mikor eléje álltak és közölték, hogy egymáshoz
tartoznak. Bölcs ember volt, tudta, hogy a természet parancsával nem szabad
szembeszállni. Nyíltan beszélt:
– Szívesebben vettem volna, ha igazhitű orosz férfit választasz párodul.
– Papuska, én nem is álmodtam, hogy az ember ilyen boldog lehet.
– Ez volt a Mindenható akarata. Ki szállhat szembe vele? A választottad kettőt
szeret: téged meg a munkát. Mindig arra vágytam, hogy ilyen fiam legyen. A
Kegyelmes Úristen megadta. Örüljetek egymásnak, gyermekeim. Megáldalak.
Csodatevő Szent Eufrozin templomában tartották meg az esküvőt. A sztaroszta és
Kumarin ezredes tartották a fiatal pár feje fölé az esküvői koronát, mialatt a
kórus mély zengéssel dicsérte az Urat.
Az első üveg pezsgőt fiacskájuk keresztelőjén nyitották ki.
– A kétéves jobb lesz.
– Ebből is lekötöttem már ötezer üveggel. Sose rosszabbat! – emelte poharát a
boldog nagyapa. – Sínen vagyunk.
Akkor még nem sejtette, hová vezetnek a sínek.
Megfakult vagy eltorzult az irdatlan messzeségből érkező rengeteg kósza szóbeszéd.
A híreket és rémhíreket már nem lehetett megkülönböztetni.
1920 első napjaiban Kumarin ezredes behívatta Török Miklóst, és kezébe adta
szabadulólevelét.
– Kelet felé menj. Úgy tudom, Vlagyivosztokban rövidesen kiköt egy görög hajó,
hogy hazaszállítsa a foglyokat. Arra biztonságosabb az út, mint nyugatra, ahol
mészárolják egymást a vörösök, fehérek, ukránok, tatárok, kozákok, és a
banditák elszaporodtak, mint a tetvek.
Miklós úgy csókolta meg a feleségét, hogy az felfigyelt.
– Történt valami?
A férfi átadta a leszerelési iratot.
– Akkor ez búcsúcsók volt?
Miklós elkapta az asszonyt.
– Megfulladok... – Jelizavéta nevetve próbált szabadulni. – Szóval nem volt
búcsúcsók.
– Te orosz boszorkány! Nem szégyelled magad? Mutass nekem itt, ebben a ti
végesincs országotokban még egy asszonyt, akit úgy imád az ura, mint én téged.
– Nem is tűrném, hogy legyen!
Tyimofej Vaszilijevics elé tették a szabadulóiratot.
– Holnapig gondolkozom.
– Mi van ezen gondolkoznivaló? – csattant fel Jelizavéta. – Nem adom az emberemet!
Másnapra mintha megöregedett volna a Gazda.
– Utazzatok el! Kockázatos vállalkozás, de itt maradni még veszélyesebb.
Próbáltam hitegetni magamat, de mint a közeledő földrengést a macska, úgy
érzem, hogy eszeveszett idők jönnek.
Elővett egy acélládikót és belőle drágaköves gyűrűket, karpereceket és
aranypénzt tett ki az asztalra: Lajos-aranyakat, Napóleon, Katalin cárnő és
Nagy Péter aranypénzeit meg angol guinea-ket.
– Varrjátok be a ruhátokba. Ebben az országban pénzzel még a poklokon is
átjuttok. Ha lecsöndesedik a világ, visszajösztök. Addig is meséljetek rólam az
unokámnak.
Mind a hárman tartották magukat a búcsúzásnál, csak a gyermek sírt, mikor az
anyja átvette papuskától.
*
Mint a puha paplanra, úgy tesszük le őket a vlagyivosztoki állomáson – ígérték
Tyimofejnek a megborravalózott vasutasok.
Három napig zakatolt velük a transzszibériai expressz, lassabban, mint egy
tehervonat. Mindegyre megálltak fát vágni, mert szén híján ezzel fűtötték a
mozdonyt. Aztán nagy zökkenővel megálltak. Lövöldözés, kiabálás hallatszott. A
vörösök voltak. Akkortájt Szibéria olyan volt, mint a leopárd szőre. Itt a
fehérek, ott a vörösök, odébb a sárgák, vagyis japánok, a helyi kiskirályokról
nem is beszélve. A bolsevikok mindenkit leszállítottak, és sorba állítottak igazolásra.
– Te mehetsz! Az asszony?
A feleségem.
– Mutasd a házasságlevelet.
Mikor meglátták a Szent Eufrozin egyházközösség iratát, kiköptek.
– Az asszony itt marad.
Török itt nem vitatkozott velük. Megkereste a vasútállomás irodájában székelő
parancsnokot. Nagy bajszú, vérmes népfi volt.
– Mit akarsz, te burzsuj?
– Nézd meg a tenyeremet, elvtárs! Munkás vagyok. Eskess össze az asszonnyal.
Nyomatékul lepöngetett tíz aranyat az asztalra.
– Meg akarsz vesztegetni? Agyonlövetlek!
– Esketési díj, parancsnok elvtárs.
– Az más. – Beseperte az aranyakat. – Hívd be a menyecskét!
Bejött Jelizavéta karjában a gyerekkel. Szép volt, mint a Madonna.
– Törvényesen össze akartok állni? Harasó. Házasoknak nyilvánítalak.
Ilyen egyszerű volt a bolsevik esküvő. A házasságlevelet Török állította ki. A
parancsnok lepecsételte és odakaparta a nevét. Még egy pohár vodkával is
megtisztelte az új házasokat.
Irkutszkig akadály nélkül utaztak. A várost a japánok szállták meg. Ott nem
kértek házasságlevelet, de közölték, hogy a jegyük érvénytelen. Újabb
aranyaktól szabadultak meg, és kaptak érte egy pecsétet a jegyükre. Ez Harbiban
megismétlődött. Újabb pecsét, újabb aranyak. Elcsigázva jutottak el
Vlagyivosztokba. Jelizavéta mindvégig derülten viselte el a megpróbáltatásokat.
„Csodálatos nő vagy” – mondta neki Miklós. „Te meg csodálatos férfi.” „Életem”
– felelte magyarul Miklós. „Ez mit jelent?” – kérdezte Jelizavéta. A férfi
megmagyarázta. „Akkor ezentúl én is így nevezlek: Eletem.” Emellett meg is
maradt. Sohasem mondta É-vel. „Nekem így kedves...” Ahogy hosszan elhúzta az
első E-t, az minden alkalommal szerelmi vallomás volt.
A hajót hamar megtalálták. „Agamemnon” volt a neve. A kapitány rendben találta
a főhadnagy iratait.
– A hölgy? – kérdezte.
– A feleségem.
– Igazolás?
A főhadnagy az ortodox esküvői okmányt vette elő.
– Sajnos ezt nem tekinthetem hivatalos házasságlevélnek.
Jelizavéta szoknyája egyik rejtekéből elővette a briliánsokkal és rubinokkal
ékes karkötőjét.
– Megtisztelne, mon capitaine, ha elfogadná ezt a csekélységet a felesége
számára.
Elfogadta.
– Önnek, mint kapitánynak – folytatta Jelizavéta – jogában áll bennünket
összeesketni.
– Valóban, asszonyom, de csak a nyílt tengeren. Addig elhelyezem önöket egy
hátsó fedélzeti kabinban. Kérem, egyelőre ne mutatkozzanak.
Amint kihajóztak a tengerre, nyomban összeeskette őket.
Mikor két évvel később Pesten megszületett a kislányuk, a bejegyzésnél
kiderült, hogy a gyerek törvénytelen. Hiába mutogatták az anyakönyvvezetőnek az
iratokat, hogy háromszor házasodtak össze. Legutoljára a tengeren.
– Látom, de nem rótták le az illetéket. Így mind a három házasság érvénytelen.
Mit tehettek? Negyedszer is összeházasodtak.
A később hazatérő hadifoglyoktól tudták meg, hogy Tyimofej háza leégett.
Törökék minden lehetőt megtettek, hogy nyomára bukkanjanak a Gazdának.
Mindhiába. Eltűnt a végtelen szovjet örvényben. Ez volt életük nagy
szomorúsága. Azóta csak az unokák képzeletében él, mint mosolygó öregapó a
mesebeli Szibériában.
Félig lebontva