Serényi Sprenger Ferenc
Kertben
kertem mint valami vallani vágyó
régi temető
két sor krizantém egy sor málna négy tuja
és két kis buja almafa
ez a kert szomorít szívem
véredbe zeng a borús virágok búja
e néhány záporos virág
mint az esti ég
lilák
az alkonyat mélyén most parázsló
szemmel borongok vénülő varázsló
lágy szél leng elalvó tájakon
világokon keresztül
hajam simítja
és a lélek meg se rezdül.
Reményforrás
emlékeim mélyén kutatva
elém bukkant egy mélytenger kék
repkényekkel beborzolt villa
az eresz alatt volt a fecske-
fészek s a szélben a tavasz illat
az embert nyersen arcon verte
 
csöndes és fénylő délutánok
madarak villó íves röpte
hűs fák amelyek alatt járok
ott éltem én egy kertben gyermek
pöttöm király nagyapám mellett
s azóta csak az átkok vernek
fiatal fények keze tisztán
simogatta akkor a testem
azóta is ámulok titkán
a meleg fénynek azúr égnek
zuhogó szikrás vízesésnek
s a könnyű lebbenésű szélnek
erről zeng bennem örök ének
lelkem mélyén és minden este
úgy alszom el: Istenhez térek
Szindbád
öreg udvarházak tornácai ívét
nem engedted elfakulni beomlani
melléjük álltál és felemelt karodból
erős kétágú támasztó-gerenda vált
görcsös inakkal tartottad a múltat
amíg a régi bronzok patinája belepte
halandó tested remek oszlopát
megmintáztad szomorú mozdonyvezetők
álmait és vándorszínésznők konflis-kocsi
szagos olcsó szépítőszerek illatától
szédítő varázsát és a sínekbe simultál
a kültelki pályaudvarok vágányai mentén
kutya-koncertes nyári éjszakákon
 
életre keltek rég volt vívómesterek
és titkos életű szűzek gótikus városokból
a Szamos-part melankóliája és a Nyírség
álmodó lápjai és homokos szőke útjai fölött
elszálló őszi felhők gyöngyházszíne is
emléked – földeken felejtett napraforgó
ragyog napkeltekor a rozsdaszín mezőkön
mint rezeda kanyargó kis utcák szegélyén
pergő esőcsepp elhagyott szobák ablakán...
Titokzatos szépségű lét
titokzatos szépségű lét
feszíti boltívét föléd
a mindenség kéklő egét
titokzatos szépségű lét
űzi ereidben hevét
a megtartó csodát a vért
titokzatos szépségű lét
szorítja rád konok kezét
törvénye roppant erejét
havas hegyek ragyogása
ezüst vizek tiszta árja
szűzek nászi sikoltása
ahogyan a csodák teremnek
ölelések ölre mennek
híjával a szeretetnek
mélységek izgató mélye
magasságok merészsége
értelmetlen halál mérge
titok teremti életed
nagy talányát nem értheted
születik van és megreked
 
tavasz indul és télbe hull
sötét hajad őszül-fakul
létünk zuhan vár
titokzatos szépségű lét
ha felfeded titkát, mezét
már menned kell mert ott a vég.
Végállomás előtt
bánatom borzalmak bére
nem kellett mennem harcmezőkre
a vérem mégis hull a földre
szemem átlát a házfalon
összetört lelkem dacos gőgje
szárnyal a szabad levegőbe
harmonikák hangján halok
keményre edzve meggyötörve
nem térdelek le már a földre
Földrengés háború után
sosem vágytam szárnyas habokra
jutottam hát árnyas pokolba
szemembe csap a múltak füstje
hajam színe fordul ezüstre
s a messzeségek ha üzennek
számomra már csak az az ünnep
a múltból a jövőbe tartva
emlékeim még sok szál tartja
de tisztul minden mint a tűzben
ahogy edződik kékes fényben
rugalmassá a szín-acél
már nem kutatom mi a cél
nem intenek a horizontok
mint régi kőfal egyre omlok
– mi maradt még egy égő emlék
gyermekkorom mely nem is oly rég
bűvös édes homályos titkos
ködében óvott magabiztos
és öntudatlan volt a lélek
ma már csoda az is hogy élek
azután jött a roppant mámor
ízlelni mindent igazából
átélni a sok hitet lázat
míg megszületik az alázat
bár szomorú tény bennem örök
hogy nem hajlok legfeljebb török
– most a mély tavakra gondolok
melyeken nem táncolnak habok
felszínük tükör-mozdulatlan
éjszakákban és nappalokban
csupán ha néha lángja lobban