Bölöni Domokos
FURULYÁM SZÓL: TRULULU
Minden érezte Borzont elvtárs közeledtét: az igazgató éjjel álmában egy sánc martján hevert, és kutyák nyalták a száját; a kultúrigazgató hazafias dalokat adott elő a katolikus templomban, és a tapsoló plébános egyszer csak áttűnt Borzont elvtársba, és addig kopolta bibliájával a kultúrigazgató fejét, míg a szerencsétlen be nem vizelt; a kórus vezetője, aki legutóbb kénytelen volt leinteni a Pártunk, Ceauşescu, Románia című dalművet a megyei vetélkedőn, mert idegességében olyan magas hangot adott meg, hogy attól talán még maga Luciano Pavarotti is összevonná a szemöldökét, azt álmodta, hogy a zsűri elnöke hangvillával szurkálja a füleit; még a hipp-hopp magyartanár, akit csak Pécének hívott igen szűk baráti köre – ez a Pécé a Paccinger Cecilből eredt egyébként –, még ez a hegyi faluba bújt költőnc is azt álmodta, hogy egy bizonyos B. nevezetű elvtárs, aki egyben a Megéneklünk, Románia országos nemzeti fesztivál megyei szakaszának tribunusa, papírusztekercset nyújt át ünnepélyesen, melyben meg vagyon írva, hogy ő, Kedei Mózes, alias Paccinger Cecil vagy hazafias nevén Bányász Bálint, ezennel a FESZTIVÁL NAGYMESTERE címmel ruháztatik föl, ruházata különben éppen olyan lila talár, mint a papi sapka bojtja, s a tekerccsel úgy veregetik vállon, mint egykor lovaggá ütéskor a vitéz bajnokokat. Satöbbi.
Pécé nem pisilt be, csak lerúgta maga mellől a heverőről Idust, a takarítóaszszonyt, úgyhogy ez pisilt be ijedtében; ami végül is egyre megy.
A Csökéné asszonyom kakasáról nincsen hírünk, mivel Nyárádbihajason ilyen nevű hölgy az idő szerint nem lakozott.
Mégis minden érezte Borzont elvtárs látogatását; reggel korán a párttitkár utasította a könyvelőnőt, hogy igazi kávét főzzön; szólt a tanácsi alelnöknek, hogy kiürült a pléh páncélszekrényből, és olyan heti munkatervet rittyentett két pohár szilva között, hogy ha meg is valósítja, hát a kommunizmus csúcsait ma minden alpinista Nyárádbihajason mászná, nem a Himaláján.
Az iskolaigazgató személyesen ellenőrizte a pontos megjelenést, a tanulói jelenlétet, a naplókat, az órák beírását, és amit nem tett soha, noha három éve minden Tanítók Napján neki kell aláírnia a dísztáviratot Nicolae Ceauşescu elvtársnak, pedig már második éve, hogy prémiumot nem kapott a banda, ez a diri most: kérte minden tanügyi kádertől a lecketerveket. És akinek nem volt, nem akarta órára engedni. Aminek aztán az lett az egyenes folyománya, hogy nyolc óra után hat osztályteremben nem volt tanár, s az egész iskola egy megvadult hangyabolyhoz kezdett hasonlítani; a diri pedig, mit tehet az ember, megadja magát, átlépett a sulival szembeni kávézóbódéba, kikérte a konyakját, és beüzent a tanáriba: ha fél perc alatt nem lesz rend, telefonál a tűzoltóknak.
Ez komoly fenyegetés volt; ahol ugyanis megjelentek a nyárádbihajasi önkéntes tűzoltócsoport tagjai, ott számolni lehetett egy nagyobb beruházás távlati szükségességével; mert amit nem törtek el, eláztatták, amit viszont sem el nem törtek, sem el nem áztattak, azt vagy beásták valahová, vagy elhajlították, mint pl. a Sunyi mámi tehenének a farkát (azóta csak az óra mutatóival ellentétes irányban hajtotta a legyeket magáról!), vagy felfalták (mint a Gebéék szappannak valóját, jó, hogy a marószóda nem lett belekeverve).
A kultúrigazgató sebtében vásárolt három zászlóra való nemzeti színt, és a szövetkezeti varrodában meghagyta, hogy pontban déli tizenkét órakor, amidőn a toronyóra s a déli harang pavlovi csábításainak engedve vizelni vonul a patak partjára, őrhelyéről látni akarja mind a három kitett zászlót, úgymint: a kultúrházon, a tűzoltófészeren, mely szintén a kultúrához tartozott leltárilag, és a Motor Anti bá házán, melyet az örökmozgó bicsérdista önként ajánlott fel táncháznak, mivel a felesége kiválóan citerázott, és így némi jövedelem is állt a házhoz... Ezt a kultúrigazgató nyugodtan követelhette a szövetkezeti varrodában, mert a varroda egyszemélyes munkásközössége, Kirla Mári egyben a kultúra örökös tagja is volt, vagyis két év hiányzott nyugdíjba vonulhatásáig; de mivel már harmincöt éve, mióta az akkori tanító fültövön vágta, olyan süket volt, mint az ágyú, le kellett rajzolni neki a munka menetét; amiből az észbekapott kultúrigazgató szintén nagyszabású heti kultúrmunkatervet dezvoltált, és ez majdnem olyan jól jött neki, mint Énekes bácsinak a sok áhítat, melyet a jóisten beszámíthatott volna a feltámadáskor.
A hipp-hopp magyartanár, Pécé, vagyis Kedei Mózes, alias Bányász Bálint megvárta, míg Idus felmossa maga alatt a szálkás padlót, aztán nagylelkűen budira vonult, hogy az asszony azalatt rendbe szedhesse magát.
A budi mellett ott szemetelt egy medve; Pécé megnézte magának, aztán azt gondolta, tán nem ő itt a tanár? És nem adta meg neki az elsőséget.
A medvék köztudottan utálják az emberi ürülék illatát. Ez direkte hányingert is kaphatott, mert Pécé vodkából, borból, sörből és disznófősajtból alakította ki sajátos kompozícióját, hozzá még ecetes uborkát, savanyú káposztát, néhány penészes diót, s egyik háznál, ahová szintén családlátogatás ürügyén hatolt be, főtt kukoricát intarziázott.
Ez a magyarázata, hogy a négyéves kamaszbocs inkább a Puttypurutty Minya süldőjének nyúlt a hóna alá, miután kiokádta magát; vagy pedig az, hogy talán ez a medve is érezte Borzont elvtárs közeledtét.
 
Az ateisten útjai kifürkészhetetlenek.
*
Borzont elvtárs kiszállt a terepjáróból, intett a sofőrnek, csak tovább, Kukucs elvtárs, vigye csak tovább a brigád tagjait le a vonaton: Nyárádpiripókára Furika elvtárs lett delegálva, ő ott utánanéz egy autentikus népi nótafának. Borzont elvtárs sejtette ugyan, hogy ez a hamisítatlan népi nótafa nem más, mint Kalucsa Béla, a volt hadifogoly, aki titokban úgy főzi a pálinkát, mint ahogy ezek a falusi elvtársak a munkaterveket készítik, mindig naprakészek, de a felszín alatt semmi sem látható; ha ellenőrzöm, piros, ha iszom, fehér, rezes! De kellenek a nótafák, elvtársak; mint a frissen fejt vécepapír!
Purculik elvtárs a közelebbi Nyárádszentmindenre ment, mert ott olyan szövőasszonyt talált, aki már titokban Magyarországra csempészteti ki a portékát, hát ki kell fogni rajta; érdemeket szerezni a MEGÉNEKLÜNK, ROMÁNIA fesztiválon, küldeni egy-két reprezentatív darabot az elvtársaknak oda fel, esetleg a GENERÁLNAK is; és akkor ügyünk, azaz ürügyünk van!
Monografikus fifikus a másik munkatárs, akit ki nem állhat Borzont elvtárs – mert ez kikutatkodta, hogy Nyáráduramteremtő falu éppen ott volt, ahol ma a Nyihaha Motel van (ez nemhivatalos név, kávéjáról kapta), és avarkori település. Ezt valahogy zavarkorinak értette Borzont elvtárs, úgyhogy szigorú szarcsinát traszált a nyomográfusnak (Varga Sándor a neve): írják át a szöveget, hogy az avarok és a dákok is megmaradjanak, de ha baj lesz, ő, Borzont elvtárs nem tud róla, nem ismeri, nem látta, nem olvasta, nem idevalósi.
Satöbbi. A sofőr rálépett a gázra, Borzont elvtárs előbb a nép tanácsát szerette volna megvizitálni, de ha már közelebb az iskola, gondolta, bevág, mint a hernyó a pinarágóhalnak, hadd tudják, hogy itt van, s legalább délután három órára ott legyen minden káder a suli dísztermében, mert kiértékelőt tartunk!
Evvel a magasztos gondolattal nyitott be az iskola ajtaján, ám akkor észrevette, hogy az átellenben levő kioszkból egy nyuvadt alak oson ki, s éppen erre tart, keresztül a műúton. Borzont elvtársban feltámadt a régi kopó, és meghúzódott az ajtó mögött.
Amikor az alak odaért, hirtelen előlépett, majd tüntetően fölemelve karórás kezét, rákérdezett:
– Nem mondaná meg az elvtárs, hogy hány óra? Ilyenkor kell egy öntudatos tanügyi kádernek órára menni?!
És még mondikált volna ezt-azt, az az alak azonban kililult, fölegyenesedett, és nagy lapátkezét kinyújtotta Borzont elvtárs felé:
– Én ennek az iskolának vagyok az igazgatója. Maga vasutas?
*
Pécé sokáig nem mert kijönni a budiból, pedig a tompora helyén már csak valami olyan keményet érzett, mint a torkában, mikor átadták a diplomáját, és lőn dékáni dagály. Idus semmit sem vett észre, bár rettenetesen röstellte magát, amiért megint idedagadt a tanárbácsihoz, akinek akár az anyja is lehetne, de hát ilyen az élet itt a „hegyen”, avval kefél az ember, akivel lehet, s aki még tud; az ő ura azt se bánná, ha a községi bikával hágatná meg magát, elvitte minden erejét a pálinka. Idus hamar átlépett a maguk szobájába, lökött egyet az urán, hogy ébredezzen, odatette az asztalra az üveget, falás kenyeret, szalonnát, a negyedest pedig visszavitte, teletöltve s egy tálat a tanárhoz.
Mióta iskola van a hegyben, mindig laktak Idusnál tanárok. Vagy inkább tanítók. Vagy ilyen furcsa népek, mint ez a Pécé is – Idus mindig elpirult, ha ki kellett mondania, pedig a tanár így követelte: Pécé; jaj, Tanár úr, az olyan, mint a vécé –, ezt a Pécét például büntetésből baszarintották ide, mert talán a diplomaosztáskor olyanokat mondott az egész egyetemi tanári koszorúnak, hogy jobbnak látták eldugni ide, különben a Duna-csatorna várta volna...
Amikor ezeket elmondta Idusnak az a nő, aki úgy mutatkozott be, hogy a Piszi (így: piszi, kecc, kecc!) barátnője, érezte, hogy a háta gerincén olyan villámlás cikázik végig, amilyent csak akkor érzett, mikor Doktor Zsiga megfektette, s öt perc múlva jött a szeku és el is vitte. Doktor Zsiga mocskos szájú volt, mindenről az jutott eszébe, hogy szidja Ceauşescut, de avval is dicsekedett, hogy ha végre meglövik a picipuca susztert, egy hétig fűzi a csajokat a farkába, olyan merevedés lesz... Szó, ami szó, volt is. De a suszter bukását nem érte meg...
Idus akkorát hazudott annak a fehérnépnek, mint falopáskor: hogy Piszi, a Tanár Úr két napra kirándulásra ment Gyergyóba. Na, és nem tetszik tudni, kinek a társaságában? így a kisnaccs, de már ez is kékült-forma. Hát voltak ott mindenféle népek, vegyesen, így Idus. És tessék, de inkább nem. De mégis: tessék mondani, volt közöttük egy veres hajú nőcske is?
Hát nem tudom, melyiket teccik gondolni, mert veres hajú kettő is volt.
Ennek a bal halántékán volt egy fehéres hajtincs.
Jaj, a Hódas? Ott volt, bizon.
Na, akkor már fordult is ki a látogató, még levelet sem hagyott. Idus olyan boldog volt, még azon az éjjelen odabújt a tanárhoz, azt se bánta, ha fel lesz csinálva. Legyen akkora a hasam, mint a Bekecs, úgyis az enyém.
*
A párttitkár elnézte az ablakból a kis intermezzót, Borzont elvtárs leégését a dirivel. Kicsit s jót azzal, mert ha felbosszantják, azzal vág fel, hogy oláhfalusi, s igaza is van, nagyoláhfaluban nevelkedett, azaz bukaresti.
Ezzel már sokszor úgy nézett ki a helyzet, hogy megsérti a román elvtársakat, de amikor éppoly ékes románsággal elmagyarázta nekik, hogy ő olyan székely, aki román, kedélyesen elütötték az élét.
Román apa csinálta, magyar anya szülte; nevelkedni anyja az apához küldte. Mikor aztán nagy lett, a világ kicsi lett; s ahogy az egészből lassan elege lett, hazajött anyai ágának tövére. Mi van ebben furcsa?
A „vasutas” hirtelen tisztázta magát, bemutatkozott, satöbbi; aztán átsétáltak a néptanácsra kávézni, prezentálni. A titkár éppen ellenkező irányban terepezett aznap; persze dehogy terepezett, csak megvárta, hogy ez a marha elmondja, mit akar; tehát nem őt ellenőrzi; tehát át fogjuk verni; tehát adunk mellé egy sofőrt. Vágott titokban a szemével az igazgatónak, ugye igazgató elvtárs, ti a ti vonalatokon szintén ellenőrzést vártok? Na, akkor Borzont elvtárs a népi értékek felkutatásában a hegybéli faluban tanító kádereinkre lesz utalva.
Telefonált, hívta Tekeres Lajit az Áróval. Maga már vonult is ki a társaságból, s nemhiába „becézte” a nép Feszesnek, úgy hagyta el a „saját” irodáját, mintha véletlenül odatévedt fejedelem menne a kíséretével tovább.
– Én tulajdonképpen egy nagy tehetségű embert keresek – mondta végül Borzont elvtárs az igazgatónak, miután magukra maradva a párttitkári szobában lepertusodtak. – Jó verseket ír nekem ez az ember, egy népi költő.
– Hát az akkor tényleg csak a hegyben lehet – tekerte hamisan a nyakát az igazgató. Ekkor már kopogott is az ajtón Tekeres Laji, az Áró vezetője.
– Nekem sajnos, ellenőrző körre kell mennem a tanügyi szakbrigáddal, és éppen az alsó vidékre – búcsúzott a diri. – Van ott egy szépreményű fiatal káder, Kedei Mózes – mondta még. – Az téged elvisz a hamisítatlan népi líra tájékaira...
A diri hatalmas megkönnyebbüléssel ment vissza a sulival szemben lapító kávézóba. – Oké – üzent át, hogy semmi zűr. – Csengessetek, ahogy szokás.
S kárörvendve gondolt Kedei Mózesre. Ez a dunadeltai nádvágójelölt nem az ő nemzedéke, ez senkivel sem akar alkudni. Márpedig alkudni kell, az élet kisebbnagyobb megalkuvások és lemondások folyamata. Ki kell babrálni a világgal, ha lábon kívánsz maradni. Miközben megjátszod a rendszerbarátot, a hűséget, titokban összekacsintva társaiddal, barátaiddal, a tanári kollektívával, teszed, amit kell. A dirit védte a neve, románsága – Rădoi, persze mindenki Rádujnak mondotta –, ezért a maga során védhette a többit, iskoláját.
Ezt ez a Kedei nem akarta megérteni. Ez csak fehéret vagy feketét látott. És palira vett mindenkit, aki nem tetszett neki. A dirit is. A „központi” dirit, mert a maga hegyi oskolájában azzal a hat-hét érettségizettel maga Kedei volt az igazgató bácsi, akinek a több négyzetkilométeren szétszórt település emberei előtt igencsak nagy volt a becsülete.
Három hónap alatt táncegyüttest (!) kovácsolt össze. Aztán, amikor kiviláglott, hogy csak a maguk táncait tudják, járják, hát egyből nem lettek már olyan érdekesek.
De a falu székely rendje visszaállt; ez a nyeszlett csóró olyan ott, mint valami jézuskrisztus...
Hát hadd menjen csak rá Borzont elvtárs, és borzongassa meg egy kicsit!
*
Tekeres Laji tudta a dörgést, előbb a bolt előtt fékezett. – Szivarat kell hogy vegyek – mondta Borzont elvtársnak. – Itt lehet kapni a legjobb szűrő nélküli Kárpácit a világon.
Borzont előbb duzzogott egy kicsit, aztán mégis úgy döntött, kiszáll, a csontjait teljesen kikészítette ez az őrült, úgy jött a girbegurba hengerelt úton, a sziklák alatt, letörött fenyőket kerülgetve, mint egy végsőkig elszánt öngyilkosjelölt.
Tekeres Laji addigra már be is hajította az első décentet; innen lefelé már nem kunszt a vezetés, aztán itt cimbora is kerül, aki levigye a kocsit, ő ha netalán megzsibbadna. Borzont elvtárs nagyon megnézte Lajit, kár érte, gondolta, hiszen ő is a nép fia. S milyen fiatal.
De nem gyönyörködhetett sokáig, mert máris kezelésbe vette Simó Aludár, akit inkább székely koala mackónak lehetett volna nevezni, mintsem ÁLTALÁBAN KÉRLEKSZÉPENNEK, ahogyan Pécé emlegette. Igen, mert Simó Aludár mindenből kért, általában mindenből kapott, és általában mindenre azt mondta, kéremszépen, hogy általában kéremszépen: ez a legjobb...
Ez a legjobb verés; ez a legjobb ítélet, ez a legjobb amnesztia; ez a legjobb tél, tavasz, nyár, ősz; ez a legjobb élet.
– Adassék egy szivar – mondta Borzont elvtársnak sztentori hangon Simó Aludár –, mert ha vetetik, visszaadatik!
– Elnézést – habogta Borzont elvtárs –, de én nem cigarettázok.
– De mi állítja meg, mi akadályozza, mi fékezi meg az elvtársat abban a szép elvtársi gesztusban, hogy egy osztályharcost, aki akkor is vííítttaaaa!, mikor az elvtárs még a puckóját böngyörgette a homokban, ÉRTI-E?!, hogy a drága megyei elvtárs, akibe mi belévetettük minden elvtársi bizodalmunkat és hitünket – a kommunizmus legmagasabb csúcsai felé, élén a párt hőn szeretett főtitkárával, Románia elnök elvtársával, Nicolájé Csácsecseszku elvtárssal! ÉRTI-E?! – az ne kénáljon meg engemet, SIMÓ ALUDÁRT egy fináncláb nélküli szivarral?!...
Vagy talán nincsen pénzünk? Ide jutott pártunk és kormányunk? Provokálni akar engemet az elvtárs? Vagy... úrrrrrrr.
Borzont elvtárs máris két pakk szivarat tett le Aludár elé, rendelt neki, amit iszik – monopolt ivott, színesen –, s intett Lajinak: menjünk már innen, az istenért!
– Általában kéremszépen – hálálta meg a maga sajátos módján Simó Aludár – ez a legjobb pálinka, s ez a legjobb szivar?!...
– Egy tehetséges ifjú kádert keresek – mondta Borzont elvtárs. Idu már felhordta az oldalast, olyan szaga volt, hogy a négyéves kanmedve régen megbánta, amiért nyerset vásárolt a hajnalban; guszta asztalt terített az óvodában, igaz, egy kicsit alacsonyan vagyunk, mondta mentegetőzve, de Nyárádbihajashoz képest mégis mű vagyunk a nyeregben; a főinspektor elvtárs szereti magát a nyeregben?
Borzont értetlenül meredt rá, mire Pécé odakoccintotta a poharát, és kettőt súgott: egy az, hogy ez a nép nem állhatja az olyan nyimnyám, tándámándá, kákámáká, mucsapicsa ganyé alakot, aki nem issza ki egyhajtásra a poharát; s kettő az, hogy az Idus metanyelvén a lovagolás baszást jelent, elvtársam: felhívás a keringőbe-bálba, viszont ha nem akarja megizélni, akkor másként kell egész este viselkednie, nagy-nagy méltósággal; hiszen mindjárást itt lesz az egész tantestület, mert beállt már a napszentület, itt a hegyen hamar aszik el a fény, hehe, kacagott Borzont elvtárs, hamar aszik, hamar baszik, milyen jó, hogy ez a költő megírta nekem azokat a jó verseket, tudja, igazgató elvtárs, ez a rímbebeszélniszabad, ez erősen ra-ga-dós...
Borzont bólintott. Idus úgy vette, hogy igen. Attól kezdve különleges figyelmet szentelt az áldott elvtársnak; még mikor, úgy öt óra tájban, egyházi nótákba átcsapatva, a református vallású Pécé kedvenc énekére tértek át, melyet már ismert a banda, Idus így folklorizálta. AZ ÁLDOTT ELVTÁRS KÖZELEG...
Jézus, Jézus, Jézus.
*
A „tantestület” azzal kezdte, hogy bemutatták a munkaterveiket Borzont elvtársnak. Mindenkinek megvolt mindene. Az iskola úgy nézett ki, mint egy muskátli a cserépben, szerencsére a színjátszóknak próbát hirdettek, ezért némi mozgás látszatát keltette az egész; mert aznap gyermek kevés volt a suliban, azok is a közeli tanyákról, mutatóba. De Borzont elvtárs már olyan nyergelhetnék volt, hogy Idus azonnal átvezényelte magához – lovagló órára.
Ebből vagy lett valami, vagy nem, az áldott elvtárs mindenesetre visszaérkezett, majdnem józanon. (Idus később árulta el, hogy jóízűen kihányt magából mindent.)
Tekeres Lajinak „be kellett fognia”, és mert nem derült ki, hogy a népi tehetséggel mi a helyzet, és mert „odalent” Nyárádbihajason nagy „kiértékelő” lesz, hát többet egy picuri percecskét sem.
Avval tantestület s minden egyéb be az Aróba, s be a völgyi faluba!
Tekeres Lajinak az ölébe ült Mimike, a vásárhelyi helyes kislány, aki a hétnek legalább egy napján ott leledzett a suliban. Laji csak akkor vallotta be, jelesen a plébános esperes úrnak, hogy csak minden harmadik kanyart látta, teljesen blattra vezetett, ezért hajlandó élete végéig a nap bármely órájában, ülve, alva, lábon, fekve üdvözlégyet mondani.
Hogy Mimike miként fészkelődött az ölében, arról nem gyón Laji.
A nyárádbihajasi iskolánál teremtett lélek sem. A néptanácsnál teremtett lélek sem. Telefonszolgálatos néni, fát hasít.
 – Lenn vannak, lelkem, a bakmotelban. Kiheréltéke...
Megértették, hogy kiértékelőn.
*
A motelban már ott volt az egész tisztes kompánia. Borzont elvtárs ugyan nem ezt jelölte ki színhelyül, de már nem tiltakozhatott, miután Kukucs, a sofőr összeszedegette az alsó falvakból Furikát a népi nótafáról, Purculikot a szövőasszonytól, szeme alatt hamisítatlan lábítós négynyüstös mintával, mert állítólag hozzá kívánt szólni a néni tűzről pattant menyecske menye „technikájához”; egyedül a monografikus fifikus, Varga elvtárs hiányzott, mert ő a vásárhelyi járatot „vette igénybe”, és hazament. (Komolytalan alak.)
A motelban már igen emelkedett volt a hangulat; kiderült, hogy egyik helybeli tanár nyugdíjba vonul, azt is ünneplik, azaz ünnepelnék, ha Borzont elvtárs megejtené idejében a kiértékelőt.
Borzont elvtársnak rettenetesen fájt a gyomra és a feje is. A párttitkár, a Feszes, aki azért tartózkodott a motelban, mert úgymond közügyet intézni nem is lehet máshol, azonnal szólt Bebegő Erzsónak, aki nemsokára olyan remek gyomorkeserűvel jelentkezett, hogy Borzont elvtársnak attól kezdve sem a gyomra, sem a feje nem fájt többé. Hanem mindenáron dalolni szeretett volna.
No de első a löketesség. – Akarom mondani, elvtársak, a kötelesség. És én mint a népi alkotások elbírálásával megbízott zsűri elnöke, kilejen... kijelenttttem, hogy itt maguknál, Nyárádbihajas községben a népi kultúra valóságos kincsestárára bunnatottunk... Hukk. Bukkantunk.
Satöbbi. Purculika elvtárs olvasta a neveket, aki ott volt, odajárult, s Furika elvtárs átnyújtotta a diplomákat, miközben mindenki mindenkivel többször is kezet fogott, a párttitkár a kitüntetettel és Borzont elvtárssal, Borzont elvtárs a kitüntetettel, a párttitkárral, az iskolaigazgatóval és a kultúrigazgatóval, aki roppant sajnálta, hogy az elvtársak nem akarják az istennek se megtekinteni a HÁROM TRIKOLÓRT, pedig erre már nótát is komponált Cimbalmos Lidike, a százhúszkilós borbélylány; végül Furika elvtárs, Purculik elvtárs és még Kukucs elvtárs, a sofőr is, szerre kezet fogtak mindenkivel, aki betévedt a motelba, egyrészt mert éppen az ajtó mellett helyezkedtek el, másrészt Kukucs esetében ő nézett itt az egész kompániában egyesegyedül úgy ki, hogy még a hullarészeg embergyilkos molnár, ez a szabadságát ideiglenesen szabadlábon töltő konstans börtönlakó is megemelte előtte jobbágytelki szalmakalapját, mely azonban a szürke és fehér olyan piszokskáláját prezentálta el a koromfeketéig, hogy ha véletlenül azt vágja vizesen a motel falához éjfél tájban és nem Purculik elvtársat, hát akkor egy népi modernnel is gazdagodott volna a falusi alkotók murális palettája.
Ezek mind meg lettek tapsolva, és koronaképpen népi viselősen előállt egy nagyhasú fiatal káderina, és elénekelte az Elindultam szép hazámbólt keringő ritmusában. Ez volt benne a nova, azaz a nóvum.
Borzont elvtársnak eszébe jutott, hogy egy azaz unu diplomát nem tudott kiosztani, mert a hegyen sem akadt senki, aki a Bányász Bálint nevére hallgatott volna. A néptanácsi titkár, akit a környéken ALAPOS néven ismertek, mert mindenről volt statisztikája, mi több, ezeket fejből fújta is, és sohasem válaszolt meg semmilyen kérdést, amíg „alaposan” meg nem rágta, még ez is pionír becsszavát adta, hogy ilyen nevű ember nemhogy a faluban, de az egész Nyárádmentén sem létezik.
Világos, mondta Borzont elvtárs, levonjuk a konzekvenciát. – Ez az egyszerű ember egész egyszerűen félt bevallani identitását, hogy ő a nép fia. És ezért használta az igen szépen csengő Bányász Bálint nevet.
Holott ezt a Bányász... izét, ezt is ki kell tüntetni. Tulajdonképpen ez kapja a legeslegnagyobb kitüntetést, és vele együtt ötezer lejt is...
Pécé nagyot nyelt. Kisápadt, aztán halkan szólt egyik szomszédjának az asztalnál, hogy rosszul van, s az első szekeressel elindul, vissza a hegyre.
– Holott tessék csak idefigyelni, titkár elvtársak, igazgató elvtársak és tisztelt kantes... tantestületi tagok... Aztot írja az önök falujából származó népi költő, hogyaszondja: VÉGRE, VÉGRE, VÉGRE/ ITT A VILÁGBÉKE!
Könnyet morzsolt el, mint kukoricát Horváth István Tornyot raktamjában az öreg, a szeme sarkában.
– És a mi költőnk nem áll meg itt, kérem, mert kidomborítja. Dezvoltálja a témát, elvtársak. Tessék csak idehukk. Hallgatni.
CEAUŞESCU UNOKÁI / VILÁGBÉKE BAJNOKÁI!
Ezek nyilván a pionírok, jövőnk levetemé... letéteményese...nyesei. DRÁGA CEAUŞESCU ELVTÁRS / NEKÜNK EGY NAGY JÖVŐT FELTÁRSZ!
Hát nem csodálatos ős...őstehetség, elvtársak? De a legjobb, amikor béke és idill egybefonódik, mert bátran furulyálhat plájainkon, melyágúrjainkon a pásztor, hiszen itt mindenki nagy-nagy egyetértésben, békében és testvériségben él, mint Marci Hevesen. Akarom mondani, elvtársak, mint önök itt, Nyárádbihajason. Mert mit mond a mi Bányász Bálintunk? Eztet, elvtársak, hogy izé.
FURULYÁM SZÓL, TRULULU, / BE JÓ, HOGY NINCS HÁBORÚ!
Ekkor valaki megszólalt oldalról, a csempekályha .védelméből.
– Három felet békeversz, s mindjárt kész a békevers.
Borzont elvtárs felugrott, pedig már learatta a giccsfényt a glóriával, vagyis mint a nép gabonájának kombájnosa befejezte mára szabott küldetését, és éppen rendelni akart még egy pohárkával abból a csodálatosból, hukk.
Odatámolygott a „kempecsályhához”. Hát ott egy teljesen kopaszra nyírt, csupasz állú, vékony bajuszú legény ücsörög egy sovány monopol mellett, és tűnődve szívja finánclábaktól zsúfolt szűrőnélkülijét.
– Izé – mondta kissé fenyegető hukkal Borzont elvtárs. – Maga izélte az imént nekem... a beszédembe... azt az izét?
A fiatalember öltözete is furcsa volt, mintha egy női bunda fedte volna egyébként rettenetesen vézna testét. Ezt a testet mintha már látta volna Borzont elvtárs, de nem esküdött volna meg, hogy hol s mikor, mert ateista volt.
Széket toltak alája, elnehezedve ráülepedett. A társaság közben már a nyugdíjas kolléga bokros érdemeit méltatta, bejöttek a virágcsokros diákok, a falusi rokonok, ezeknek külön asztal volt fenntartva, és megérkezett tust húzni a helyi népi zenekar is, Buculány és bandája. Ezek elkezdték roppintani mindjárt, ahogy az ajándékok átadódtak és a flekkenek kihordását az igencsak ügyes fiatalabb tanszemélyzet bonyolítani kezdte le, az asztalra.
– Én Borzos... Én Borzont Lajos elvtárs vagyok. A megyétől, s ha nem, direkt Bukurestitől – nyomatékosította a markát előre. A fiatalember megfogta, és valami olyasmi játszódott le, mint mikor a Duna szögletében Toldi a cseh bajnok vaskesztyűs kezét dédelgetni kezdé. Borzont elvtárs felüvöltött, hólyagja engedett, mert az okosabb enged. A fiatalember hirtelen elengedte a kezét, hogy egész végig le ne húgyozza a lábszárát ez a balfék.
– Bányász Bálint volnék – hajolt később a füléhez. – Én vagyok a népi, a költő. És mivel Borzont olyan mozdulatot tett, mintha ezt az információt publikálni akarná, gyorsan megint megragadta a kezét. – Nehogy eztet el tessen purcintani, mert hadititok. Felesküdtem rá, amikor kimondtam aztat az igentet!
– Ezt már értem és onyorálom – bólintott Borzont elvtárs. – Tehát csak inognyitóban maga a Bányász Bálint. De akkor ki maga?
– Kovács Bálint vagyok, de ezek itt nem ismernek – mondta a fiú. – Az a helyzet, Borzont elvtárs, hogy engemet bitangba csinált az apám ide, az alelnök elvtárs feleséginek. Aztán én hol itthon vagyok, hol nem, mert iskolába is Brassóba adtak, da való a buletinem...
– Nem számít, Kovács elvtárs, ha a ráksújba való is. Mert a fesztiválon minálunk lépett fel, pártunk és Ceauşescu elvtárs dicsőítésében itt fejtette ki érrtékess tevvékennységgééét... Furika te, hozd csak ide azt a maradék diplomát!
– De Borzont elvtárs, nehogy el tessen szólni magát! Ha az apám megtudja, engemet agyon is üt. Nálunk nekem nincsen egy szavam se a háznál.
– Kovács elvtárs. Amikor Borzont elvtárs valamit megígér, azt át is nyújtja. Tessék. Furikánál írja alá, hogy átvette. De ne gondolja, hogy megússza ennyivel. Most felmegyünk az emeleti szobába, s ott én tartok magával egy kicsi verifikálást. Fogja meg a karomat, mert ez az asztal ferdére van fűrészelve.
*
– Furulyám szól: trululu...
– Be jó, hogy nincs háború!
– Jó, olvasom tovább, mert nekem nem muszáj tudni kívülről, de aki írta, az úgy kell hogy tudja, mint Kányádi elvtárs a Halottak napja Bécsbent. Eztet kivételesen a mi embereink is tudják... Na. Szerencse fel, szerencse le?
– A piszkos burzsoá csele!
– Tökéletes. Még csak egyet, Kovács elvtárs, és macska legyek, ha nem maga kapja a nagy pénzt is, mennyi magának a fizetése?
– Nekem semmi se, Borzont elvtárs, én még szakiskolás vagyok.
– Na látja. Az iskola dirije nem visz annyit haza, mint amit most magának, neked, fiam – Borzont könnyezni kezdett megint – azonnal átad Furika elv.
– Hát akkor tessen csak.
– Éljen Miklós, a nagy drusza?
– A Kárpátok Géniusza.
– Ez egy kicsit túlságosan homályos.
– Borzont elvtárs eztet Mikulás bácsi mondja, december hatodikán. Aztat tessék megnézni, amit január 26-ára írtam.
– Na várjunk csak, igen. Ez lehet ejisze. Mi lesz népünk ajándéka?
– Talán a Teleki Téka?
– Eztet miért kérdezzük itten?
– Hát mert nem az lesz, hanem az IS. És minden. Ez egy hosszú vers, Borzont elvtárs biztosan kielemezte már.
– Furika. Add át a fiúnak a prémiumot!
*
Valamikor nagy későre, erősen nyúzottan, meghűlve, bejött a cimbalmos borbélylány is, a százhúsz kilós Lidike. Ha ő nincs, a buli nem tart olyan kevés ideig. De mert ez a cimbalomverőivel örökkétig gesztikulál és minden hírt el akar mondani mindenkinek, és Borzont elvtárssal is éppen csakis ő akart lefeküdni, holott a lépcső aljánál nem engedik feljebb, mert a gombák kiették a cserefát, rögvest szétmenne, hát busszuskodásból elfecserészte, hogy a hegyi igazgató hóttjózanul beállított hozzá, és tarvágást kért, még azt az ennivalóan kusza vereskés szakállát is levágatta s leborotváltatta. – Képzelje, Borzongó elvtárs, úgy nézett ki, mint valami licista, akit az. apja valami nájlonszakadás következtében félrecsinált...
Borzont elvtárs a fejéhez kapott
Ezt a mozdulatát sokáig ismételte aztán
*
Mert folyton azt kérdezték: hát magának hol volt, elvtárs, a feje?
*
Pécét behívatták, odalett. Nem látták többé Nyárádbihajason, sem kopaszon, sem hajason.