MŰTEREM
Pusztulás és derű
Elhangzott Benes József veszprémi kiállításának megnyitóján.
Aki először találkozik Benes József festményeivel, grafikáival, művészi világával, aligha kerülheti el a megdöbbenést. Emlékszem, amikor először láttam összevarrt szájú-szemű magzatait, lekötözött alakjait, rozsdabarna színeit, s rengeteg, minden új formát öltő, s más-más színeket találó szitanyomatait, magam is megdöbbentem. Miképpen lehet a rútat, a nem-szépet a festészet tárgyává emelni, kérdeztem. Ezt követően pedig azon tűnődtem, hogy miképpen lehet az artisztikusságot, s ezalatt nemcsak a fölényes mesterségbeli tudást, hanem a részletekig menő, kényes műgondra utaló kidolgozottságot is értem, a rúttal, a leszorítottságot a szépre, a hagyományos értelemben vett szépre való fogékonysággal elegyíteni. Ha tovább haladnék a kérdések során, akkor könnyen eljuthatnék Benes képeinek leegyszerűsítő értelmezéséhez: íme, ilyen a világ, a festő bevarrt szemű és szájú magzatjai hirtelen modernné (?) lett világunk pusztulásra ítéltségét hordoznák magukon. De mintha túlontúl is leegyszerűsítő és könnyű értelmezést kínáló lenne ez a magyarázat: a festő világának elemeit szimbólumnak mutatná, a festészetét pedig példabeszédértékűnek. Benestől azonban semmi sem áll távolabb annál, hogy szimbólumokat teremtsen és példabeszédeket fogalmazzon meg. Aki szimbólumokat teremt és példabeszédeket tart, az kívül áll azon a világon, amelyikről beszél, Benes viszont éppen a pusztuló világba vetettség állapotát tárja fel. Az ő művészetének lényege önértékén túl éppen az, hogy ennek a világnak a létezési formáit, belső összefüggéseit a benne létező természetességével mutatja be. Paradoxon alkalmazásával azt mondhatom, hogy elsőként nem Benes képeit kell megértenünk, hanem a képek mögött álló világot, s így juthatunk közel a képekhez is.
Ha Benes József világának, művészi világának megértésére teszünk kísérletet, akkor nem feledkezhetünk meg vajdasági eredetéről, s nem csupán a festő életrajza miatt. A vajdasági magyarság múltjának, történelmének és szellemi életének ismerete nélkül ugyanis Benes művészi világát sem tudjuk értelmezni. Az életrajz a bajnoki születésre, az újvidéki, majd pedig a belgrádi tanulóévekre utal, a szellemi-művészi érlelődés viszont ennél jóval többre. Egyfelől arra a nyitottságra, amely a korabeli szocialista országokkal szemben a jugoszláviai, ezen belül pedig a vajdasági magyarság szellemi életét jellemezte, másrészt pedig az ottani dogmatizmus általi bezártságra, a történelmi tényekkel való szembenézés nehézségeire. Benes a legmodernebb művészeti irányzatokat ismerte meg Belgrádban, s ezek ismeretében kezdte – legyen ez mégiscsak jelkép –a Tisza-partot festeni. Nem realista festőként, persze, hanem odacsapva, a part kiszikkadt, szárazzá vált repedezettségét megmutatva. A Tisza-part azonban halottakat is rejtett, ahogy Tolnai Ottó írja, nemcsak mamut –, hanem friss embercsontok is előkerültek, a visszatérő győztes partizánok által 1945–46-ban elpusztított magyarok csontjai. Az elpusztítottak között voltak olyanok is, akiknek a szájába karikát tettek, s így hurcolták a halálba, volt olyan, akinek a hasát vágták fel. Nem véletlenül látjuk Benes képein a kihantolt, összevarrt hasú halottakat, a varrás, a has összevarrása, aztán a szemé és a szájé innét került Benes világába, később pedig a képeire. Ha már a való világ tényeinek és a képek világának az összevetésénél tartok, akkor el kell mondanom azt is, hogy a gyönyörűséges, a szépre fogékony Kis infánsnőt összebéklyózó fűzőknek, s a Pannon Bábelre ránehezedő, az egész világot leszorító, gúzsba kötő pántoknak is megvan a való világgal kapcsolatot teremtő megfelelője.
Az élet tényeihez kapcsolódva Benes József megtalálta a maga alapmotívumait, ám akkor, amikor ezt kimondom, rögtön azt is el kell mondanom, hogy Benes nem azért nagy festő, mert megtalálta ezeket a motívumokat, még csak nem is azért, mert ezeket a motívumokat világértelmezése alapjává tette, hanem azért, mert a festészet eszközeivel értelmezte őket, s nem is csak értelmezte, hanem át is értelmezte, felnövesztette őket, olyannyira, hogy azok már elbírják Benes világlátásának azokat az elemeit is, amelyekről a kezdeteknél még szó sem volt. Benes festészetének lényegét az egykor volt világ elemeinek szétrobbantása, s ezeknek az elemeknek az általa festészeti eszközökkel megteremtett világ törvényei szerinti felhasználása adja. Lemondott tehát az ábrázoló művészet utolsó mozzanatáról is, az ábrázolás helyett a teremtésből indul ki, s a gondolat megjelenítéséhez teremti meg a valóságelemeket, ha egyáltalán valóságosnak tekinthetjük ősállatait, hústornyait, Húsikáit, a gyönyörűséges Kis Infásnőt, gerincoszloppá csupaszított lényeit. Az így megteremtett világ értelmezése kapcsán pár megjegyzést is szeretnék tenni.
Az első megjegyzés Benes művészetének vajdasági eredetével kapcsolatos. Vajdasági festő-e Benes avagy a modernség képviselője, aki a vajdasági lét tapasztalataiból teremtette meg a maga tágas, a pusztulás vízióiból összeálló világát? Úgy gondolom, a kérdést ily módon még csak feltennünk sem érdemes, hiszen annak a valamikori, a vajdasági magyarság ötvenes-hatvanas-hetvenes évekbeli mikrovilágának éppen ez volt a jellemzője, hogy a lokalitás és az egyetemesség, ha lehet így mondani, a sorsvállalás és a modernség elválaszthatatlanul kapcsolódott egymáshoz: az egyikhez a másikon keresztül vezetett az út, mint hajdan, a reformkorban, amikor ez a jelenség a legtisztább formájában mutatkozott meg.
Második megjegyzésem Benes világának tágasságával kapcsolatos. A kezdetek kezdetén, amikor ezt a művészi világot megismertem, akkor nem egy-egy kép döbbentett meg, hanem az, hogy Benes milyen otthonosan mozog, él, létezik ebben a pusztulás élménye által megteremtett világban. Új „korszakában”, amikor visszafordult régi képeihez, s azok színes változatát teremtette meg, ez az otthonosság teljes egészében nyilvánvalóvá vált.
A harmadik s egyben az utolsó megjegyzésem hadd kötődjék a színekhez. Benes alapszíne a fekete és a rozsdabarna, jó ideig még a szitanyomatait is ez a vörösesbarna szín jellemezte. Az utóbbi években aztán a képeken kezdtek megjelenni a színek, a szitanyomatok is új színváltozatokban mutatták magukat. A különböző színekkel, azonos alapról indulva új képeket teremtett. Benes színei nem lágy, meleg, puha színek, hanem kemények, hidegek, mégis azt mutatják, hogy ez a fekete színből kiinduló művész milyen sokat tud magukról a színekről. S mintha ezek a színek valami játékosságot, ironikusságot, derűt is hoztak volna ebbe a pusztulással eljegyzett világba. Ha van kifejezés, amit ezzel a világgal kapcsolatban nem szabad említeni, akkor a harmónia az. S mégis, a reményen túli remény mintájára hadd használjam a harmónián túli harmónia kifejezést, mert Benes József, miután eljutott a hagyományos értelemben vett festészet felszámolásához, éppen képeinek színeivel mutatta meg, hogy élni, létezni, játszani is lehet ebben a világban. Emberhez méltóbban, mintha a hamis harmóniákat létrehozó világokban való életet választanánk magunknak.
FÜZI LÁSZLÓ