HAZAHÍVÓ
Egyszer már hazahívtam őket.
1989 decemberének forgatagában nekem szegezték a kérdést, mit üzenek eltávozott íróbarátaimnak, s én reflexből – azokban a napokban többnyire reflexből mozdultunk és beszéltünk – válaszoltam: természetesen azt, hogy jöjjenek haza. Azóta is röstellem, hogy a váratlanul rám meredő kamerától, az orrom alá dugott mikrofontól csak meghőköltem, és nem tértem ki az üzengetés elől. A rendkívüli körülmények gerjesztette rendkívüli lelkiállapot esetleg magyarázza, de csak részben menti merészségemet: túlfűtött hangulatomban fogant szavaimmal mások bizonyára alaposan megfontolt döntését próbáltam ellentétezni. Noha higgadtabb pillanataimban beláttam: ha bátorság kellett az elmenéshez – mint ahogy bátorság kellett a maradáshoz is –, kétszeres bátorság kell(ene) az illúziótlan hazatéréshez. Nem lehet kétszer ugyanarra a szülőföldre lépni.
Az elmenőkkel nem vitatkoztam. Tudtam, hogy másfajta érvekre hallgatnak; ezeket az érveket hallottam én is, hallották mások is, és ki-ki megkereste a maga ellenérveit. (Nehéz volt rájuk találni, főleg ha valaki módszeresen törekedett arra, hogy kényelmetlen opponense legyen önmagának.) Vitatkozni legfennebb azokkal a szentenciákkal vitatkoztam, amelyek szerint a kisebbségi lét szükségszerűen méltatlan helyzetbe kényszeríti az embert, s ezt ép erkölcsi érzékkel és méltóságérzettel nem lehet elviselni. E logika szerint azok, akik maradtak, megcsökött erkölcsi érzékkel és önérzettel, mondhatnám, önként és dalolva, tudatosan választották a lefokozott létet. Akkor illúzió az, hogy itthon is értelmes, élni érdemes életet lehet teremteni.
A szerkesztő levele és kéziratot kihegedülő sürgetése ezúttal azokhoz szólt, akik az elmúlt években-évtizedekben hiányukkal voltak jelen folyóiratunkban. Mert ne kerteljünk: hiányoztak, hiányoznak közülünk. Sohasem áltattam magam azzal, hogy senki sem pótolhatatlan; az író személyében és művészetében is „egyedüli példány”. A fiatalok felsorakozása megnyugtató és lélekmelegítő élmény az irodalmunk folytonosságáért szüntelenül aggodalmaskodó szerkesztő számára, de ők nem a mások, hanem a maguk helyére állnak. Az írók helye ugyanis már foglalt; bár fizikailag eltávoztak, műveikben itthon maradnak. Ha igaz – szerintem igaz –, hogy az ember legfontosabb emléke a szándéka, akkor az író számára meghatározó, hogy ama „szent szándék” milyen közegben fogant, milyen emlékeket lebegtetve hatalmasodott el a lelkében.
Akik elmentek – nem tudtak végleg elmenni. Nem ugyanazon a ponton, hanem ugyanazon az úton találkozunk velük, ahova szellem-alkatuk állította őket. S – egy „idegenbe szakadt hazánkfia” szavait parafrazálva – ha más-más mezőkön is kaszálnak, a termést ugyanabba a szénásházba hordják: az egyetemes magyar irodalom kincsestárába.
GÁLFALVI GYÖRGY
utóirat: A bőség zavara a szerkesztő számára boldogító: a kéziratok szétfeszítették egy kibővített kettős szám kereteit. A kényszerűen – soha kellemetlenebb kényszerűséget – kimaradt írásokat következő számainkban közöljük.