Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1996. augusztus - szeptember, VII. évfolyam, 8 - 9. szám »
Kolozsvári Papp László
A DOKI ESETE KISS RITÁVAL
A Kolozsvár ciklusból /12/
A Dühöngőben tízet ütne az óra, ha évekkel ezelőtt nem találja oldalba az
elhajított rumosüveg. A falakon Miro-, Bosch-, Henri Rousseau-poszterek, minden
elhanyagolt egy kicsit, az egész mégis így egész. A csorba a teljes!,
jelentette ki a maga idejében Möszijő Gálló, Klotild kisasszony keresztségében,
a Gigantikus Gálic, mint barátai hívják – ha jó kedvük van – (s ez ritkán
fordul elő velük) Gáll Ferencet, a festőt. A bútorzat antidemokratikus: inkább elkerülésre,
mint ülésre szolgáló ágydívány, egy kitaposott Madame Récamier fara alá való;
szobasarkot puhaságba burkoló alacsony, széles pad, fonnyadt basáknak, s ha
annak, aki először látja, nem ez a képzete támadna, útba igazítja a
távolkeletről hozatott nargilé, ami csodamód, nem tört még el, itt, ahol
mindent szabad, törni, zúzni, ordítani, bántani világot és egymást; még
takarítani sem kell utána.
– A világot az ágy alá söpröm – mondta volt Szamossy doktor –, magunkat
összeragasztgatom, ez a mesterségem, izé... vagyis...
Amikor ezt Manó úr elmondta Klotild kisasszonynak – akin épp nem volt szemüveg,
a haja is ki volt bontva, az igazat megvallva, semmi se volt rajta, az ágyban
feküdt meztelenül, és Manó szemében ő volt a legszebb nő a világon! –, a francia
nyelv és irodalom tanárnőjének nevetésre szaladt a szája, s azt mondta, hogy az
összetört cserepek ragasztgatásában a Doktor igazán specialista, hiszen ő törik
össze a legtöbbször, magát kell megreparálnia a leggyakrabban... S Manót
olyanszerűen árasztotta el a féltékenység, ahogyan víz terjedez vékony jégréteg
alatt, tavasszal.
Hasonló féltékenység-vízfolt fut szét a latin nyelv és stilisztika tanárának
bőre alatt, hideg-forró borzongást juttatva el teste távoli tájaira – honnan? a
test mely központjából? az agyból? a szívből? hol vagyunk igazán és a
legtitkosabban otthon magunkban? –, amikor Klotild kisasszony a Dokihoz fordul,
s így beszél:
– Igazán befejezhetnéd a Kiss Rita történetét!
De azt már nem ő idézi elő, hogy távol, odakint, valahol a Kővári-telepen föl
ne üvöltsön fájdalmasan egy kutya.
– Még mindig szerelme vagyok belé – mondja olyan tárgyilagosan Szamossy doktor,
hogy aki nem ismeri, azt mondaná: ez az ember nem mond igazat! Csak aki évek
óta vendég a Doki Dühöngőjében, a Boldog utcában, s megéri olt sok szörnyű
szépséget, fölszálltak vele a mirói papírsárkányok, visszameredtek rá a
romlott, kiélt boschi arcok, a poszterekről éppúgy, mint a Doki és barátai
vonásaiból, csak az tudja, hogy ami nagyon fáj neki, azt ilyen kész mondatok
mögé rejti. A mondatok pedig úgy zuhannak le az illetéktelen előtt, mint
várkaput elzáró karvastag Vasrudak.
A Doki azonban mintha már meg is bánta volna a gyors választ. Kiballag, behoz
egy palack pezsgőt, s ahogyan Klotild kisasszony, aki a törökbasa-padon törökülésben
ül, előrehajol a pohárért, s fönnebb csúszik a szoknyája, úgy önti el újra Manó
urat az oktalan féltékenység és a vágy kedvese után. Meg is simogatja a Klotild
kisasszony kezét, s a lány hosszú, fehér ujjai lezongoráznak egy futamot a keze
csontjain.
A Doki semmit se vesz észre az egészből. Amíg a pezsgőt behozta és
kidugaszolta, egy ideg – és elmeorvos ideges precizitásával ráébredt, hogy már
réges-rég hajszálpontosan erre a kérdésre várt, melyet olyan helyen – például
itt –, olyan hangon – például egy francia hölgy hangján – tegyenek föl neki,
hogy ő térdre boruljon szinte, s mondja, csak mondja...
És a Doki, ha nem is haladéktalanul – de hát nála ilyen a haladéktalan! –,
belefog Kiss Rita történetébe.
– Hol is, Manó...? Amikor, tudod...! ’Sze’ te is ott voltál, a Kioszkban, a
Sétatéren, amikor a kolozsvári ezermesterekről meséltem, pedig róla, Ritáról
akartam... Rita az asszisztensnőm volt, és amikor először megpillantottam, szó
szerint azt gondoltam: ez a nő végzetes! De hát tudjátok, te is tudhatod már,
Tilda, mennyire szeretünk nagy szavakkal dobálózni, hát még ha semmi tétje.
Csak rulettezgetünk itt magunkban, ebben az elátkozott montecarlói életünkben,
megtesszük a pirosat, s nyerünk! De nem örvendünk, tudjuk, hogy nem nyertünk
semmit, hogy csak azt húzhatjuk vissza az asztalról, amit mi magunk toltunk be,
életünk egy-egy leértékelődő darabja a zseton, mi vagyunk a krupié is, s a
pinka többnyire üres...
Én akkor, játékból, s még valamiért, amit..., izé... mindjárt megmagyarázok,
megtettem a feketét.
A végzel... ööö.... De ha már ezt a szót használtam! Valami nagyon kemény és
keserű bújt meg... vonás?, árnyék?, vetült vagy veleszületett?, a Rita szája
szegletében. Nagyon fiatal volt, hiszen most is az, harminc se, s három gyerek,
két végén égette a gyertyát, végezte az orvosit, s szülte közben a gyerekeket,
anyagi gondjai nem voltak, a férje befutott reklámgrafikus, mindenféle túrókat
tervez például tévéműsorok elé, főcímeket vagy hogy is mondják, amik mindig
vannak, s ha tehetséges ember csinálja, azok a legjobbak...
És még arra is volt ideje és ereje, hogy imádja a férjét, Artúr Ferencet.
Évekig egymásban töltötték minden hétvégüket... ha értitek, mit akarok
ezzel mondani (Manó úr bólint, ő ne értené?!), s ha a házasságuk majdnem tíz
éve alatt meg is csappant a szerelmi éhük egymás iránt, korántsem merült ki,
illetve... illetve...
Tilda! Van a férfiakban (vajon miért ragadja torkon, s bocsátja is el nyomban a
féltékenység Manó urat, hogy a Doki ily közvetlenül intézi szavait Klotild
kisasszonyhoz?) valamiféle tünékeny vonzerő, ami rövidebb-hosszabb időre minden
más lehetséges férfit kizár a nő életéből. A nő ilyenkor elérhetetlen, nem vesz
észre senki mást, nem ezen a földön jár... Mi, férfiak... legtöbben... a
legszerelmesebb ölelkezések közt is ki-kijózanodunk egy-egy pillantás erejéig.
Látunk, ha nem is érintünk, s nem is akarunk érinteni más asszonyt. Nem úgy a
legtöbb nő! Rita évekig volt a férje legszerelmesebb ágyasa, épp csak szoptatni
kelt föl, vagy hogy... úgyhogy... szó szerint magában tartotta, a testében
bujtatta a férjét minden szombaton és vasárnap hajnaltól napestig, s a hét
mindennapján, amikor csak találkoztak, otthon, vendégségben a másik szobában,
éjszakai parkban.
Amikor Rita az assziszensnőm lett, akkor ért be a szerelmének az a korszaka,
amikor nagyon szeret, de már mást is észrevesz.
Ugyanaz a dió, másképpen feltörhetetlenül!
– Ó te szegény! – mondja Klotild kisasszony, s a közbevetést csak Manó úr érti,
aki tudja, hogy a tanárnő a Mon pauvre vieux-t fordítja le
így magyarra.
Ezt persze jóval később tudtam meg róla! Igazából csak néhány semmire sem
kötelező, felületes megállapításra emlékszem vele kapcsolatban: hogy nagyon
szép!, hogy nem állnék ellen, ha hívójeleket bocsátana ki!, s mivel tudtam,
hogy három gyereke van, feltűnt, mennyire izmos és lányos a csípője. Szűk a
három gyerekhez, úgy értem, orvosi szempontból.
Aztán elteltek hetek, és bennem lassan kezdett fölgyülemleni a Kiss Ritából
belém átszivárgó kétféle anyag, melynek keveredése – akkor már gyanítottam! –
előbb-utóbb robbanni fog! Egyrészt a különös keserű vonás a szája szögletében,
másrészt a tökéletesen kielégült testű asszony, gyerekei boldog
libapásztorlánya... ha értitek, mit akarok ezzel mondani!
Megismerkedtem a férjével is, aki persze annyiszor ugrott le Kolozsvárra,
ahányszor csak ideje engedte; vacsoráztunk itt nálunk is, négyesben Otíliával,
s amikor Oti kidőlt, mint rendszeresen, lejöttünk ide. Az ott a falon az Artúr
Ferenc kezeírása. (A kisasszony és a latin nyelv és a stilisztika tanára
megfordul, és látja: Ha valaki megválthat férfit az ezredvégen, az csak egy
nő lehet! Eszmék? Már csak arra valók, hogy élvezzen a fanatikus, kielégüljön a
gazember.) Szóval a legjobb úton haladtunk a nyárspolgári megszokás
felé... Látszólag... Én ugyanis tudtam, hogy egészen másfelé haladok. Hogy Rita
tudta-e vagy sem... izé... vagyis... értitek. (Manó úr sokatmondóan bólint.)
Azzal áltattam magam, hogy akkor fekszem le vele, amikor kedvem tartja. Nem
úgy, hogy csettintek, s ő belém szalad. Szívósan és tervszerűen kell véghez
vinni, nem könnyű eset... Vajon miért gondoltam azt, hogy nem támadnának lelki
aggályai, amiért megcsalja a férjét, holott lerítt róla, hogy először tenné?
Nem efféle aggályok gátolnák meg... Ennek a nőnek nincsenek ilyen tyúki
gondolatai...
– Mi az, hogy tyúk? – fordul Klotild kisasszony Manó úrhoz, aki türelmesen
elmagyarázza a messzi Franciaországból ideszármazott lánynak, hogy ez a szó
voltaképpen nincs a magyar nyelvben; de azt jelenti, hogy...
Mondhattam volna libait, akolmelegit – cinikuskodik a Doki – de... ööö... a
dolog azért nem halad, mondtam magamban, mert én nem akarom! Menne az, per
fas et nefas!, de kell ez nekem?... Hogy akkor már féltem?
Persze... nyilvánvaló... nem történhetett másképpen... A szervezet védekezik a
lehetséges fájdalom és megpróbáltatás ellen, nem akarja, hogy legyen... Az
ösztön, l’instinct! Buta fejünk nagyon okos ösztönöket koronáz!
Ööö... attól féltem, persze, hogy nem fog menni, de nem azért, mert az derül
ki, hogy ő sírig hű feleség, hogy hőslelkű anya, hogy majd elprédikálja nekem a
bambula feleségek igéjét, lekotyogja azt a tyúkiságot, hogy ő, aki Otíliának
barátnéja, hogyan is tehetne olyat, hogy a férjével!, mármint velem... hogyan
nézzen akkor ő Otília szemébe... Mintha a világ megteremtése óta nem így néznének
egymásra a nők és férfiak, a milliárd és milliárd, eladdig, hogy elmondhatjuk,
ez a világ rendje, nemde Manó?! (Manó úr pedig szinte élvezi már, hogy Klotild
kisasszony egyre feszültebb érdeklődéssel hallgatja a cinikus Dokit, s ettől
benne forróságok árapálylanak.) Nem, nem! Mástól féltem, egészen mástól, s
ezt... izé... most sem könnyű... illetve tán nem is tudom megmagyarázni.
Talán ha... Igen, történt valami jó pár hónap ismeretség... ööö... békés
együttműködés után... Nem az, hogy a fiúhallgatók egyikére-másikára rá volt
írva, hogy szerelmes Ritába, másokra pedig, az hogy úgy, de úgy elkárhoznának
vele, engem pedig érthetetlen féltékenység gyötört. Meg is mondtam Ritának; az
efféle haveri vallomások, miszerint, féltékeny vagyok a hallgatóidra, oldják az
állapotot, mint víz a hipermangánt... vagyis csak még feltűnőbbé teszi a
jelenlétét... Ő pedig elnevette magát, s azt mondta: tudom. S hogy milyen
rettentő a tárgyilagosság ebben a nőben, na erről nem ez a tudom tanúskodik,
hanem... de épp ezt akarom elmondani.
A Gigantikus Gálicot rég ismerem...
– Möszijő Gállót? – kérdi Klotild kisasszony.
... ott kellett unatkoznom az Oti oldalán minden halálosan unalmas kiállítás
megnyitóján, amiből nem sikerült kimentenem magam; de akkor még nem voltunk
barátok. Az autóbalesetről tudtok, de arról, hogy tán Kiss Ritának köszönheti
az életét, arról nem, hiszen... Jövünk le Ritával a Trefort utcán a Szent
György tér felé, s a sarkon, szemben az Egyetemi Könyvtárral csődület, ott
ütötte el az autó a Gigantikus Gálicot, s legjobb úton halad a képtelenség
beteljesülése: a Mikó utca sarkán, ahonnan csupa klinika és kórház nyílik, ott
hal meg valaki, akinek a sérülése nem halálos... Az orvosok, ha nem tudnátok,
rettegnek az elsősegélynyújtástól, én sem értek hozzá, egy ártatlan sebet se
tudnék tisztességesen ellátni. Tanultam, hogyne... de hol is tartottam? Az
orvosok többsége el szokott somfordálni a balesetek színhelyéről, csak zavart
okoznának a szakszerűtlenségükkel... És hát a Gigantikus Gálic esetében egészen
más volt a helyzet!
Száznegyven kiló ádámkosztümben, gyakorlatilag, megfelelő szakértelem és
eszközök híján felemelhetetlen. Megvan kétségtelenül az eset humoros oldala, s
mivel a Gigantikus Gálic él és virul, engedjétek meg, barátaim, ó, bocsánat,
kedves barátném és barátom (Manó úr homlokán verejték fénylik, de lehet, hogy
csak a hirtelen fölhajtott pezsgőtől), hogy kitunkoljam egy kicsit a helyzet
komikumát a magam módján... Ott szerencsétlenkedik a baleset körül egy pár
minden lében kanál félférfi, félnyugdíjas, húzzák, emelgetik a karjánál,
lábánál fogva a Gigantikus Gálicot, mint utóbb megtudom, senkinek se jutott
eszébe, hogy elrohanjon a klinikáig, segítségért, pedig olyan közel van, hogy
odalátszik, ha baleset történt a Mikó utca sarkán, csak hát a tömeg eltakarja
az áldozatot, úgyhogy még sem látható, néha ilyesmin múlik az ember élete. S
akkor odamegy Kiss Rita, ideg- és elmegyógyász orvossüvölvény, én csak annyit
tudok mondani, hogy hagyd csak, Rita! a folytatás, hogy hívjuk a mentőt, bennem
reked, ez a fiatal nő ugyanis olyan természetesen kezd el intézkedni, s menti
meg ezzel alkalmasint a Gigantikus Gálic életét... mintha hónapok óta ezt a
szerepet próbálná.
Belement a tömegbe, s valahogy úgy mondta azt, hogy engedjenek oda, hogy a
sokaság megnyílt neki, mint a Vörös-tenger Mózes előtt, nem mondta azt, hogy
orvos vagyok, hanem azt, hogy hagyják békén, mire a mozgalmár vétetésű férfiak
abbahagyták a hanyatt fekvő Gigantikus Gálic cibálgatását. Csönd lett, csak egy
asszony jajistenemezett! Rita fölvette a Gigantikus Gálic táskáját, a sápítozó
nő kezébe nyomta, s azt mondta: maga hozza utána, felel érte!, mire a nő
megdicsőülten, ijedten elhallgatott. Rita körülnézett, s épp akkor jött arra a
Monostor felől egy lovasszekér. Esküszöm, habozás nélkül cselekedett, nem
értem, nem értem... Jöjjenek! mondta a buzgalmár férfiaknak, s odament a lóhoz,
megállította a kantárszárnál fogva, a fuvaros leszállt, s attól a pillanattól
Rita úgy dirigált neki is, mintha betanult jelenetet adtak volna elő... És
elkezdte bontani a szekeret, kiütögetni a szekéroldalból a deszkákat, s
hallottam, hogy odaszól a tulajdonosnak, bontsa, de gyorsan! az pedig értette,
s kezdett kihúzgálni, a jóég tudja, minek híják részeket, amikre aztán Rita
fölrakta a Gigantikus Gálicot, aládugták valahogy, s négyen-négyen akkor már
föl tudták tenni a szekérre, az pedig elcsörömpölt, hogy ne mondjam, vígan! Én
pedig ott maradtam a csődületben, mint egy rakás szerencsétlenség.
Ettől a Kiss Ritától féltem. Attól, aki tud valahonnan olyasmit, amit nem
tudhat. Úgy cselekszik, mint akit betanítottak arra, amiről azelőtt egy perccel
sejtelme sem lehetett... Nem a frigid nők tárgyilagosságától, hogy ne mondjam,
petyhesztő mosolyától, szegényekétől... Nekem.. ööö... mindig a szarvát vakon
csóváló szarvasbogár jutott eszembe róluk... Mert... kedves Tilda, érzékibb
teremtést, telivérebb asszonyi, mint amilyen Kiss Rita, festeni sem lehetne!
Renoiri termet, vagy inkább michelangelói... A Michelangelo-fiúszobor karcsú,
kamaszos, három gyerek után!, erre emlékeztetett, különösen az izmos feneke, a
nagyon keskeny csípője, s ahogy az egész felsőtest fölszaladt szélesedve
vállig, egy csöppel se több, egy csöppel se kevesebb, épp ennyi és úgy!.
– Olyan szépen tudod szeretni a nőket! – mondja halkan Klotild kisasszony, a
Doki pedig elpirul a bóktól, s noha van még egy pohárra való a palackban,
kiballag az újabb pezsgőért, s Manó, a majdnem absztinens, aki igazán csak a
társaság kedvéért iszik – ha úgy hozza a helyzet, akár sokat is –, mohón
nyújtja a poharát.
Látogatások a lábadozó Gigantikus Gálicnál, albérleti dumák: az autó nem
elütött, hanem lepattant rólad, te csak megsérültél, de a kocsi totálkáros
lett!, óvatos barátkozgatás, már ahogyan a férfiak harminc fölött barátkoznak,
hosszú, tétova szálakat bocsátva ki magukból, mint sekély tengeri
növényállatok, készen arra, hogy berántsák nyomában, ha sérülés fenyeget...
Kiderül, hogy nem csak afféle remek fickó, afféle mindenki művészkéje, akiből
kinőtt egy nótafával keresztezett közhelygyűjtemény: el kell adni a képet,
kedves Klotild! Piacról él az ember!
Már rég otthon van. Gördül ide-oda a százvalahány kilójával, s azt mondja egy
este:
– Mutatok valamit!... Nagyon jó... Hacsak nem a legjobb munkám!
És a szokásos szertartás: leültet, konyak?
– Chartreuse! – bosszankodom én.
– Kérlek! – mondja a legnagyobb meglepetésemre, mintha csak készült volna erre
a percre.
Képzelődöm, dehogy készült, illetve a kép bemutására, arra készült,... csak
hát,... szóval... értitek! Fölhajtunk egy pohárkával, aztán még eggyel,
kellemes, meleg érzések járnak át, régi szerelmek emléke, mi a lólapockáért
inna az ember épp chartreuse-t, ha nem azért?! S hogy ő, mármint a Gigantikus
Gálic majdnem belebolondult ebbe a munkába, azt hitte, odakeni, de ahogy nézte,
ahogy távolította el az egyik leplet a másik után a témáról, ahogy
föl-fölkiáltott: ez az!, de mégsem!, és merült egyre mélyebbre, mint
egyszemélyes búvárhajó a Mariana-árokba, azzal játszva, hogy a hajó összeroppan
a víz súlyától, neki azonban merülnie kellett, nem volt más választása, csak...
ööö... hogy is mondta?... csak lefelé menekülhetett!
Aztán – esküszöm, mintha csak az éberségemet akarta volna elaltatni, de hát
honnan is tudhatta volna! –, aztán amikor már boldogan lebegtem a pia
sajkájában, a képzelmények tavirózsás tavacskáján... Ilyen giccses, pontosan
ilyen giccses volt már az egész ember... tudom, mit beszélek, drága barátaim,
tudom, tudom, nagyon sokat tépelődtem, tűnődtem rajta, amíg megtaláltam az ide
illő szavakat... ööö... de értitek, mit akarok ezzel mondani...
Úgyhogy akkor Gigantikus Gálic lassan lehúzta a festőállványról a leplet, s
olyan pózba merevedett, mint Balzac, ahogyan Rodin elképzelte, csak a sok
galambszar hiányzott róla. Földig érő csuha volt rajta, mint a pocakos
művészeken többnyire – Balzactól a görcsös-hasas Goethéig... Ha az ember nagy
méltóságú nagyura művészetének – egy monseigneur!, kedves Klotildom,
holott minden művész egy monstruosité! – próbáljon küllemében is
hasonulni! Sok művészt kezeltem már, s megértem, nagyon is megértem... Amikor
tehát Gigantikus Gálic leleplezte a művét, már olyan gyanútlan voltam, mint egy
kamaszszerelmeire visszarévedő huszonéves, élete első válásának kimondása után.
A festmény Kiss Rita aktja volt.
Kedves Klotild...! Gyerekkoromban gyakori volt, hogy a Fellegvár oldalából a
tavaszi olvadások idején ki-kivált egy jókora kő, s legurult a Szamosba. Volt
egy híres és vidám eset, az egész város vonaglott a röhögéstől: a Fellegvár
alatti cigánysoron vacsorához ül a dádé és a purdék, Máriskó asztalra teszi a
túros puliszkát, s maga is leül; abban a pillanatban bevágódik a ház oldalán át
egy nagy kő, kiviszi közülük az asztalt a puliszkával, s kivágódik a ház másik
felén. Nekik a hajuk szála se görbül meg... De se asztal, se puliszka. Ilyen
arccal ülhettem én a portré vagy akt előtt, mint Máriskóék, kezükben a kanál,
hogy hát most vacsorázni fognak, farkaséhesek, s volt vacsora, nincs vacsora.
(Manó úr kísértetiesen felnevet, talán az újra felharsanó távoli kutyavonítás
ihleti meg, s látja, hogy Klotild kisasszonynak már a derekáig csúszott fel a
szoknyája, amint ott kuporog törökülésben, még szerencse, hogy a Doki szemben
ül vele; ámbátor a Doki szemlátomást se lát, se hall!)
Dadogok, butaságokat kérdek, valamivel csak lepleznem kell a zavaromat, s azt a
szörnyű fájdalmat-féltékenységet, amit nem érzek még, de közeledik, úgy híreli
minden porcikám, mint vihari a Monostor felől jövő esőfelhők Kolozsváron.
– Hogy vetted rá? – kérdem Gigantikus Gálicot.
– Hogy-hogy hogy? Sehogy! Lefestem, mondtam, nem azért, mert döghálás vagyok
neki, hanem mert izgat a téma. S megkérdeztem, ül nekem?
– Húzodozott? Úgy értem, kérette magát?
– Miér’? eljött egy párszor.
– Úgy értem, hogy meztelenül csináld meg.
– Épp az volt benne a feneség! Egyik vázlat rosszabb, hantásabb volt, mint a
másik. Nem lehetett megtalálni! Nem portrét akartam róla, hanem képet...
Csináltam én vele mindent, ült, állt, szemből, profilból, csakhogy fejre nem
állítottam... Egyszer aztán azt mondtam, vetkőzzön le! Nem habozott, semmi
lacafaca... Levetkőzött, és kész.
Hogy mit éreztem?! Akkor tán semmit, akkor még csak előéreztem!
Kiss Rita vérpiros drapérián ült... Illetve hál... Na mindegy! Próbálom úgy
elmondani, ahogyan ez a valóban kimeríthetetlen kép lassan kezdett lelepleződni
előttem, kezdte elárulni magát, illetve... izé... kezdte elnyelni a
szemlélőt... A Gigantikus Gálic tényleg gigantikus...! A bíborvér színű
drapéria valahonnan a magasból ereszkedett alá, az alsó harmadában volt az
alak, s folyt tovább... És egyszer csak kiderült róla hogy vízesés, de akkor
már véresés...! És ő, Rita, rajta vagy benne van... Féltem jobban megnézni,
aztán már csak őt tudtam nézni. Háttal volt, visszanézett a válla fölött. Eddig
rendben, de mégsem: annyira nem nézhetett vissza! S ahogyan a nyaka, úgy minden
tagja elmozdult egy kicsit, alig-alig érzékelhetően, a természetesből valami
felé... Hogy micsoda felé? Egyelőre csak annyit láttam, hogy így lesz az egész
alak hihetetlenül harmonikus, így lesz egész, így volt ő maga... És akkor jött
a következő hullám: ez a kis elmozdulás nagyon fájdalmas volt, maga a testbe
költözött kín. Ennek az alaknak, vagyis Kiss Ritának minden tagja ki volt
ficamodva... szörnyű fájdalom árán volt csak a helyén úgy-ahogy! És azzal a
vízzel, vörös vízeséssel mintha szembeszállt volna, mintha csak épphogy
fenntartaná magát benne, miközben látszólag rajta csücsül, igazából benne van,
hiszen a víz vagy vér fodrot vet a teste körül... Mi az, hogy fodor? Vízfodor?
Nem láng inkább? Parázs, mely szinte-szinte lángra kap! Akkor pedig ez a
meztelen alak a pokolban, a tisztítótűzben senyved, a szenvedély tüzében,
bűnben vagy kényszerű erényben... Vagy... vagy... de ehhez le kéne írnom az
egész alakot... vagy a látás tüzében, a tisztánlátás megvertségében, abban a
földi pokolban, amivel azokat verték meg, akiknek mindig mindent érteniök kell,
amíg csak el nem jön értük a megváltó vég. A józan mártírium! A szakadatlan
keresztfa! Nekik nincs leszállás, még a két lator is tarthat egy kis szünetet,
le-lekászálódhatnak a maguk keresztfájáról, s ott szalonnáznak, hagymáznak,
boroznak Krisztus lábánál, hogy aztán visszaszálljanak üvölteni.
Rita arca feltűnően sápadt volt a képen. Az életben sose láttam olyannak, volt
a bőrének egy kis természetes színe, sose kellett kencéznie magát, persze kent
magára ő is mindenféle illatszerbolti maszatot... Elnézést, kedves
Klotildom...! Sápadt volt, ahogy visszanézett a válla fölött, és sokkal
fiatalabb, mint amilyen fiatal volt, hiszen még most sincs harminc... A képen
húsz ha volt, vagy annyi se, ártatlan, kiszolgáltatott!... Egy szűz arca! Egy
szűz, akivel minden megesett már! És nem arra gondolok, hogy a szűzesség,
odavan az már ezer éve! Mi köze az ártatlanságnak a hímen érintetlenségéhez?!
Más, minden történt meg ennek az arcnak a tulajdonosával. S ami erről
árulkodhatott volna a szemlélőnek, az első ránézésre, épp az hiányzott a
képről. Az a bizonyos keserű vonás a száj szögletéből. A Gigantikus Gálic
elvette tőle, kisimította az arcot, s amint eltűnt az a kis születési valami...
hiszen nem hiba, inkább érdekesség, különös vonás a szép nő arcán, amitől bizarr
lesz, nem csupán a szép... amint Gálic leoperálta róla a véletlent, úgy ugrott
elő az arcból a szükségszerű. A másik iszonyat, ami embert csak érhet: hogy nem
tehet másképpen, még ha annak mártírium is a vége. Az egyetlen ügyűség, ha
értitek, mit akarok ezzel mondani... Az együgyűség!
Idealizáltan szépnek festetted meg!, szerettem volna odakiáltani a Gigantikus
Gálicnak. De még idejében... bölcs maradtam. Mert hogy ilyen naiv arccal és
fölényes nyugalommal viaskodjék a szürreálisba belemozdított test az áradatban,
ami el akarja sodorni! És nem közhelyi áradattal, szennyes lével vagy...
vérpatakkal, zuhataggal, ahogyan az imént mondtam, jobb érzékeltetés híján.
Hiszen ha az ember az arcból tért vissza a vízeséshez vagy drapériához, akkor
immáron azt is másnak látta. Az akt, igen, az a Kiss Rita teste volt, tűecsetes
természethűséggel megfestve, lányos idomok halmaza, semmi sem egészen a helyén.
Bal válla fölött nézett hátra, s a váll annyira előrebukott, bele a kép
mélységébe, ahogyan nem bukhatott volna bele; a bal kéz könyökből fordult ki
valahogyan, s mutatott a szemlélőnek egy üres tenyeret, épp csak a szög
hiányzott belőle, amivel át van ütve, s mint akit keresztre feszítettek, de a
karomba összehúzódó öt ujj ennek a láthatatlan szögnek a fejét markolta. A
másik kar elúszott vagy inkább elzuhant a vörös vízzel együtt, úgy értem:
mintha az alak fölnyúlt volna a vízben, a vérben, hogy aztán, egy idő után
félreérthetetlenné váljék, hogy a kar nem fölnyúlik, hanem a vérzuhataggal
hullik alá; de akkor az egész alaknak abból kellett fakadnia! És miért ne? A
fölnyúló kart mintha vörös víz mosná, illetve mintha láng nyaldosná, elmosódott
a bíborban, az ujjak el is vesztek abban, amiből a kéz fakadt, vagy amibe a kéz
vájkált! A gerinc vonala két helyen is jól láthatóan megtört. Inkább letört.
Anatómiai képtelenségképpen a csigolyák elfordultak egymáson mintegy
kilencven-száztíz fokban, csak így keletkezhetett az a gerincvonal, amit a
Gigantikus Gálic megrajzolt.
A feneke kamaszfiúsan nőies. Nem öblösödött, korsósodott ki asszonyosan. A
Ritáé, az igazié sem volt olyan! Nem ennyire volt feszes és leányos.
Egyszersmind be lehetett látni alája, a test alá, mintha egy kicsit a néző felé
fordult volna, ami végképp lehetetlen, ha drapérián, vérben vagy parázsban ül,
ez takarja, és mégis ott sejtelmeskedett az, ami csak asszonynak van. Nem
látszott, jelen volt, ha izé... ha... értitek, mit akarok mondani.
Megnézhetitek a képet a Gigantikus Gálicnál. Csak azért mondom, izé... ööö...
mert ha nem mondom, nem tudom elmondani, amit akkor és attól fogva éreztem Rita
iránt.
Mert volt számomra egy akt előtti Kiss Rita, és volt vagy van is egy akt utáni.
Ha nincs az a kép, lehet, hogy nem történik meg az, ami megtörtént.
Lehet, hogy akkor is megtörténik.
Biztos.
Csak másképpen. De azt a történetet már sose tudhatom meg.
A megtörtént történet pedig a következő, kedves Klotild és öreg barátom, Manó!
Szörnyű éjszakák következtek! Ha csak annyi lett volna, hogy minden éjjel Kiss
Ritával ölelkezem álmomban, hogy babusgat, vigasztal valami rejtélyes bűntudat
közepette, hogy aztán átöleljen... De kétféle Rita, legalább kettő jött el
hozzám olyan rendszerességgel álmomban, ahogyan Babits írja meg az ébrenlét és
az álom kettősét a Gólyakalifában. Kiss Rita, mint élő személy, akivel szinte
mindennap találkoztam, akivel együtt dolgoztam, akinek utasításokat adhattam, s
aki az örök diáklány buzgalmával leste minden szavamat; jött felöltözve és
ruhátlanul, orvosi köpenyben vagy az új nyári ruhájában, amit együtt vettünk...
Tényleg együtt, elhívott a boltba, hogy mondjam meg, hogy áll, vegye-é meg?...
És jött Kiss Rita a képről, néha darabokban, cafatokban, csak egy-egy rejtélyes
része, nem úgy értem, hogy anatómiai értelemben, feldarabolva... hanem
valahogyan mindig más-más része vált ki a vak homályból, az arca, az előrebukó
rövid haja. S a haja olykor hosszú volt! Néha úgy ült mellettem az ágyban,
ahogyan a képen, félig háttal, ő nézett vissza, s én féltem átölelni. Máskor
valósággal elborított a testével, mindenhol ő volt, s megtörtént, ami az én koromban
igazán mulatságos: pollúcióim voltak.
A Doki fölhajtja a pezsgőt, távol fölvonít a Kővári telepi kutya.
Próbáltam kikapcsolni, kiiktatni az éjszakáimból, Otival és... más
nőismerősökkel is... De nem szabadulhattam tőle! Tán szelídebbekké lettek az álmok,
a megjelenései pasztellesebbek, ha értitek, mit akarok ezzel mondani... Mintha
a templomok ólomkeretes üvegablakait méla angol tájak váltották volna fel. De
mindenik kép őt ábrázolta... Aztán, lehet, hogy képzelődtem, ámbár meg mernék
esküdni, hogy nem képzelődöm, rájöttem, hogy mit várok ezektől az álmoktól.
Hogy egyszer megtörten, kérelmezőn kerüljön elém, zokogjon, féltékenykedjen
álmomban legalább... Itt maradtam egy este a Dühöngőben, tulajdonképpen, mint
rendesen, miután elmentetek, te is itt voltál akkor este, Manó, pezsgőztem,
egyedül, mint valami alkoholista, s vártam, tisztán emlékszem, hogy kiforduljon
a kezemből a pohár, elaludjam itt, a kereveten, s akkor... Akkor, félálomban,
tudtam, hogy ébren vagyok, hiszen akartam, hogy bejöjjön: bejött Rita, szeme
kisírva, letérdelt mellém és... hogy mondják a régi latin szerzők, Manó...?
Szerelmes szavakat szólt!
És másnap nem bírtam tovább. Délután volt, s ez a klinikák negyedében még annak
is kísérteties néha, aki ott dolgozik. Gyerekkorom óta az a képzetem, hogy az
emberek délután halnak meg Kolozsváron. Ott álltunk az ablakban Ritával, s
néztünk lefelé, a lépcsőzetes teraszokon. Le egészen a Külső Szén vagy Mikó
utcáig. A Hauszmann Alajos tervezte neoreneszánsz Anatómiára és Élettanra...
Eszembe jutott, hogy amikor Ritával megismerkedtem, körbejártam vele az egész
domboldalt, s elmondtam, hogy a többi épületet Korb Flóris és Giergl Kálmán
tervezte, s a kolozsvári Reményik Károly építette föl, miután a város kinőtte a
Karolina téri kis kórházat, ahová még nagyanyám és dédnagyanyám járt...
Sűrű, nehéz, vihar előtti volt a levegő.
Minden város délutánjainak más-más színe van, a Kolozsváré kékeslila. A
Vásárhelyé zöldessárga. Nekem... illetve, nem tudom.
S akkor azt mondtam:
– Szeretlek, Rita.
És csak álltunk némán, két lelepleződött összeesküvő – ez jutott eszembe –,
akik látják már, hogy cselszövevényükre fény derült, a bűnhődés messze még, a
büntetés még várat magára, de nincs menekvés, a csapda becsapódott.
Rita megfogta a kezem. Tárgyilagosan és gyöngéden. Megsimogatta, s azt mondta:
– Tudom.
Ezzel kiment.
Én ott maradtam, s vártam, hogy visszajöjjön. Valahogy egészen biztos voltam
benne, hogy visszajön. Soha semmiben az életben nem voltam biztosabb. Öt
percig. Aztán a kétség – nem túlzás! – úgy ragadott torkon, hogy alig kaptam
levegőt. Elejtettem a kagylót, amikor le akartam szólni a portára, végül alig
tudtam kinyögni, hogy Kiss doktornő elment már? El, de köpenyben volt, biztos
visszajön; vállán kabát, taxit hívott. És táska, kérdeztem bután, mintha a
portásnak ilyesmiket kellene figyelnie a kapun ki-be járó orvosokon és
ápolókon. Azt nem tudom!, mondta a kapus, csak azt hallottam, hogy az állomást
adta meg a taxisnak. Lerohantam. A sors ujja, hogy épp akkor állt be a kapu elé
egy taxi, s ezért nem a saját kocsimmal mentem. Az is fölvillant bennem, hogy
megkérem a taxist, kérdezze meg rádión a kollegáját, de... szégyelltem. Vagy
inkább, hirtelen rájöttem, ezt a játszmát teljesen egyedül kell végigjátszanom,
azokkal a lapokkal, amiket a kezemben tartok.
És mentünk, mint az őrült, az állomásra.
Kísérteties képet őrzök Kiss Ritáról a következő percekből.
Berohantam az állomásra, ki a peronra, a menetrendet azután is ráérek megnézni,
ha látom, hogy nem indul vonat. De indult. Már ment. Ő pedig az utolsó kocsi
lépcsőjén állt, s nézett vissza. Meglátott, én álltam bénán, a vonatot már nem
érhetem el. S ahogy kifutott a kocsi a peron tetőtezete alól, s fény esett a
Rita arcára, esküszöm, elismerést láttam rajta. Vagy csak azt akartam látni?
A taxi, ami kihozott, még mindig ott állt az állomás előtt. Hunyadra! mondtam
olyan természetesen, mintha azt mondtam volna, hogy vissza a klinikára, s nem
ötven kilométerre Kolozsvártól, s már a Monostori úton mentünk kifelé, amikor
eszembe jutott, hogy a taxis se nem csodálkozott, se nem tiltakozott...
Legalább okoskodnia kellett volna, hogy sokba fog kerülni, doktor úr, vagy
hogy... Már Zöld Sapkánál jártunk, amikor megállítottam az autót, s kiszálltam.
Álltam az árok poros szélén, egy nagy kődarab mintha csak arra várt volna már
félezer éve ott, Kolozsvár határában, hogy valaki annyira megbámulja, hogy majd
kettérepedjen... Valami mást fog csinálni! Nem azt teszi, amit képzelek! Nem
fogja bevárni, hogy Bánffyhunyadon utolérjem, felszálljak, s odamenjek hozzá.
Leugorhatott? Meghúzta a vészféket, s angolosan leszállt.
– Vissza az állomásra; de most tényleg nagyon gyorsan.
A csarnokban átalvető és savanyú tej szaga, tejtől vagy valami mástól. A
kőpadlón egy nő szoptatott, nagy emlője derékig leért, a csecsszopó cigányosan
szétvetett combján feküdt, s önfeledten, életrevalóan szopott.
A peronon megvillant a rézsútosan beeső nap. Sárga keramitkockák! Mint óriási
GO-tábla.
Belebámultam néhány idegen arcba. Nem tudom, miért. Mintha ki lehetett volna
olvasni belőlük, mi történt. Mit csinál, ha csinált valamit Kiss Rita?
– Menjünk át az állomás fölött – mondtam a taxisnak, s borzasztó hálás voltam
neki, hogy nem kérdez semmit –, s a Kerekdombon át Kardosfalvára.
Nem tudtam, miért teszem, amit teszek, csak azt éreztem, hogy ha abbahagyom a
cselekvést, beomlik minden. Ott maradok egyedül, Rita nélkül, egy teljesen
idegen városban, ahol történetesen megszülettem, s ahol azóta is élek.
Elhagytuk Kardosfalvát, már a Nádassal párhuzamosan futott az út. Emlékeztem
gyerekkoromból, hogy az országútról földút vezetett át a földek között, le a
Nádas-patak partjára, s hogy van egy nagy kanyarulat, amit anyámék
Káli-szigetnek neveztek el. Nincs ott persze semmilyen sziget, csak azon a
helyen olyan mély a Nádas vize, hogy ellepi az embert, s hogy volt ott a
közelben egy fahíd. Ha esett, a híd alatt húztuk meg magunkat. A háború utáni
víg kompánia, s az az egy-két gyerek, aki a világégés közepette a katonának
behívottaktól csak kitelt. Ilyen maradék-hozadék vagyok én is. Az éppcsak
anyagából...
Kifizettem a taxit, s elindultam az egyetlen helyre, ahol azt a napot kibírom
Kiss Rita nélkül... Ha akarjátok, orvosi, pszichikai szempontból nagyon is
logikusan jártam el, az egyetlen hasznos terápiát írva elő a betegnek...
– O, mon pauvre! – sajnálkozik Klotild kisasszony az anyanyelvén, bizonyságául
annak, hogy ha számolni kell, vagy erős felindulásnak kell kifejezést adni, azt
önkéntelenül anyanyelvén teszi meg az ember.
És megtaláltam a Káli-szigetet! Az áradások csak még selymesebb homokkal
terítették be a partot, ahol a csonttörő rongylabdameccseket vívták azok a
lábszárak, melyek kivétel nélkül a házsongárdi temetőben nyugosznak immár.
Anyám még él, őt kapuba állították néha, de hát nem is szabály az, ami alól
nincs kivétel.
Megvolt a híd is. Fahíd volt, nyilván egy másik, nem a negyven előtti,
kicserélődött már annak minden deszkája, dongája, boronája.
Nagy békesség fogott el. Visszanéztem a magas partról az útra, semmi se
változott. Lám, a parasztház, ahonnan az ivóvizet hoztuk ki abban a
cserépkorsóban, amit az utolsó kiránduláskor mindig elástunk a homokban, s kora
nyáron, nagy hejehujázások közepette ástunk ki. A lópokróc ott, az alatt a fűz
alatt volt, az a combvastag ág nem lehet más, mint az a gally, amire a kaját
akasztottuk a hangyák – a hangyákok! – elől.
A vizeskorsó itt tört el, megtalálhatnám a cserepeit a homokban, gondoltam.
Nyugodjék ő is békében, emberek és tárgyak akkor szoktak igazán meghalni, ha
elmozdítják őket természetes nyughelyükről. Az a korsó ott van jó helyen, s az
emlékezetemben, amíg még létezik.
Végképp megbékélten mentem át a fahídon, a bácsi állomás felé. Jön tán még
valami személyvonat, s ha nem, hazamegyek a strekk mellett, végig a hosszú
Gépész utcán, ámbár jobb lesz az Új utcán a Baross térre, s onnan haza... De ne
legyen még vonat! Ezt kívántam, s örvendtem hogy elvesztem. Hogy végül is úgy
maradtam magamra a képzeletbeli Kiss Ritával, hogy senki se tudja, hol vagyok.
Amire a kamaszfiúk annyira vágynak, s amit az érett férfiak elfelejtenek abban
a nagy szakadatlan jelenlétben, amit úgy hívnak, hogy az életük.
Odaértem a bácsi teherpályaudvar temérdek vágányáig, s kezdtem sorra megmászni
a vonatokat, amik a vágányokon vesztegeltek. Aztán a tehervonatok elfogytak,
láttam már az állomást, de odáig még át kellett lépkednem tíz sínpárt. Lassan
mentem, nem siettem. Az állomás előtt egy vasutas téblábolt, s valaki vonatra
várt. Mentem, mint a ráérős, iskolakerülő kamasz, egyensúlyoztam a sínen,
megpróbáltam átugrani egyikről a másikra. Egyből sikerült. Másodszorra majd
kificamítottam a bokám.
A nap már lenyugodott a dombok mögött, de fénylőkékre világította az eget. Fent
fényesség, lent barnászöld homály.
Még mindig a lábam elé néztem, a talpfákon egyensúlyozva. Aztán elfogytak a
sínpárok, én fölnéztem, s az állomás előtt ott állt Kiss Rita, engem nézett, s
arcán folyt, folyt le a könny.
– Istenem, honnan jössz, honnan jössz?! Hogy találtál meg? Ez nem! Ez nem
történhetett meg velem – mondta, és akkor már hangosan zokogott, el-elcsukló,
hívó-riasztó hangon, amilyet bizonyos madarak hallatnak, párjukat szólítva,
egyszersmind elijesztve az ellenséget.
A parancsszóra eleredő eső elejét vette a további hüledezésnek. A misztikus
elrendelésekben egyikünk se nagyon hitt! De mégis, hogy én, aki már robogtam
Hunyad felé, egy másik úton, végképp letéve arról, hogy megtalálom Ritát, egy
olyan gyerekkori színhelyem útba ejtésével, ahol harminc éve nem jártam,
rátaláljak! Gondoltam én mindenre, csak a legkézenfekvőbb dologra nem: leszáll
az első állomáson Kolozsvár után.
Beszaladtunk egy faluvégi házba. Vén boszorkány csoszogott elő, mintegy Jancsi
és Juliska fogadására. Mondom: az eső, aztán hogy van-e valami ennivaló,
megfizetnénk, hát inni...? Volt az is! Itt is alhatnak, mondta a boszorka, s az
alacsony mennyezetű szoba felé mutatott. Mélyen hallgattunk, s bementünk.
Ömlött az eső.
Villany nem volt a házban, a banya petróleumlámpával világított. Nagyon gyorsan
elittuk a zavarunkat, s a túros puliszkára várva, úgy ültünk ott három lépés
távolságra, hogy maga Artúr Ferenc se támaszthatott volna kifogást, ha
betoppan.
– Már azon se csodálkoznék – mondta Rita, s neveléstől megfeszülő arcán
megcsillant a felszáradt könnyek után ottmaradt só.
Hogy miért lettem én szerelmes Kiss Ritába, s hogy miért olyannak festette meg
őt a zseniális Gigantikus Gálic, amilyennek megfestette, azt akkor éjjel
megértettem.
Rita úgy ismerte volt meg a férjét, hogy bemászott hozzá kétségbeesésében.
Éjszaka, mint valami betörő. Ahhoz képest, hogy huszonegy éves volt, átment már
mindenen, és átment rajta minden. Azzal az eséllyel próbált bekerülni az orvosi
karra, amivel egy hangya próbálja megmászni a főtéri templom tornyát. Anyja
halott, apja az élet meccsét feladó munkanélküli, ő hol itt, hol ott dolgozik.
Vágott az esze, mint a beretva... De hogy annyi önbizalma se volt, mint egy
őszi levélnek, az pszichológiai kétszerkettő. Ráadásul szép lány, naná, hogy
szerelmes, nem igazán... igazán és először a későbbi férjébe lesz az... de
addig kitol vele mindenki, aki csak hozzájut, hogy.. ööö... hogy így fejezzem
ki magam. Próbál pártfogót találni, s akárhogy forgatjuk, ez kurválkodás, mint
maga mondja abban az alacsony mennyezetű parasztházban, a sárga petróleumláng
fényénél, úgy kortyolgatva a mustárospohárból a rossz gabonapálinkát, mint mi a
pezsgőt...
A lópokróc-világ, a torz férfióhajok és erőszakoskodások elől belekényszerül
barátnői ölelkezésekbe is. Útja köznapinak ígérkezik: némi alkohol megkönnyíti
a végső megadást, lassan lebomlik benne az ambíció. Ha elég egészséges, nem
rokkan bele; de mégis belerokkan, azt azonban már senki se tudja megmondani,
orvosi szempontból modellezhetetlen, mennyire játszik közre az elfojtások sora
a korai halálban, a gyomorrákban vagy szívtrombózisban. Ő azonban szerencsés!
És van néhány tulajdonsága, amik nélkül még a szerencse sem segítene rajta!
– Ó, szegény kislány – mondja Klotild kisasszony, aki fiatalabb, mint Rita,
mire a Doki úgy néz föl, mint akit álmából ébresztettek; kimegy, pezsgőt hoz
be, Manó kezébe nyomja a palackot.
Már az is, amiért orvos akar lenni...! Tizenötévesen megműti az apját. Ahogy
mondom. Valami fertőzés. Az orvos gennyhúzó tapaszt tesz a lábára, a kislány
pedig egy este a fájdalomtól és a pálinkától üvöltöző apja lábába vág a lángon
kiégetett késsel; a genny úgy szökik föl belőle, mint a gejzír, elborítja az
ágyat, a padlót, a beteget, Ritát. Anya elájul, a kislány kitámasztja a lábat,
megnyomkodja a sebet, aztán elmegy az orvosért. Most sem tud jobb magyarázatot,
végzett pszichológusként sem, mint azt, hogy föl kellett vágni azt a lábat,
hogy kijöjjön belőle a rossz!
Könnyű volna azt mondani, hogy egész élete ilyen tévedhetetlen hályogkovácsi
tettek sora. Dehogy az! Akkora ostobaságokat csinál, hogy csodatevései
alig-alig tudják ellensúlyozni.
Ilyen csoda az is, hogy felfigyel egy magányos férfira, aki délutánonként kijár
a Duna-partra, ahol nekik is vagy egy kis kulipintyójuk, s bámulja a vizet.
Addig nézi, addig... hát igen... hipnotizálja magát vele ez a lelkében szűz
lány, amíg megfogalmazhatatlanul szent meggyőződésévé válik, hogy az a férfi
meg fogja oldani az ő életének minden baját. S az az ismeretlen férfi nem más,
mint Artúr Ferenc, Kiss Rita férje, három gyerekének apja.
Merjétek azt mondani, hogy nem lehet megőrülni ettől a nőtől!
S hol van még a történet vége?!
Artúr Ferenc unott pozőr benyomását teszi rám, amikor megismerem, s szívesen
szidnám, ócsárolnám tovább, ha nem tudnám, hogy a féltékeny hím beszél belőlem.
Ettől eltekintve Artúr Ferenc valóban pozőr s született játékos. Csak egy
apróság: amikor rajtakapta a hozzá éjszaka bemászó Ritát, ráfogja, hogy be akar
törni, s a büntetést ő maga méri ki rá. Szerez egy hosszú láncot, s
odabilincseli Ritát az ágyhoz, miközben a házban ott van az anyósa, bármikor
felbukkanhat az élettársa, s beállít aznap éjjel vagy három Mercedesnyi rokon.
És mégsem póz, hiszen...
– Hát persze hogy nem! – sikolt föl szinte az izgatottságtól Klotild
kisasszony, miközben Manó a pezsgődugóval vesződik. – Ha nem kötözi meg, akkor
Ritának el kell mennie! Így pedig nem tud elmenni! Nagyon, nagyon, nagyon finom
és érzékeny úr az az Artúr Ferenc!
Igen, lehet, minden bizonnyal... Így kellett lennie, hiszen Rita lelkesen
raboskodik az álbetörésért Artúr Ferencnél, miközben a férfi megkezdi a lassú
elszakadást a családtól, melybe úgy bele van szőve az élettársa által, mint
lepedőbe a cérnaszál. A történet innen sorstragédia, s egyre véresebb!
Elmesélted ezt Gigantikus Gálicnak?, kérdeztem Ritát, miközben málét
majszoltunk, s zöldhagymát ropogtattunk hozzá, Ritának pedig végre a hagymától
csorgott a könnye, s állt meg egy csöpp az orra hegyén, a sárga lámpafényben. Ó
nem!, nem, mondta, s csodálkozott egy kicsit a kérdésen, hogy aztán rám nézzen,
a tekintetéből eltűnjék a boldog önfeledtség, ami mindig megszállja az embert,
ha eljut az önvallomás kegyelmi állapotába, s feltűnjék az orvostanoncé, akit a
professzora vizsgáztat, egyszersmind kezel. Artúr Ferenc kitartott kegyenc, s
ezt tudja is magáról! A családnak, amelyben él, annyi a dohánya, hogy maguk
kérik a formatervező urat, ne dolgozzék, foglalkozzék inkább minden erejével a
ház fölöttébb különös ifjú hölgyével, Amáliával, az élettársával! Mert – és
most fogoddzatok meg! – Amália nem normális, úgy értem, elmebeteg. Hirtelen
felindulásból, mindamellett az őrült precizitásával már elkövetett egy
gyilkosságot, megölte mostohaapját. Mit lehet, mit tegyen egy nagyon gazdag
család egy ilyen esetben? Természetesen eltussolja az ügyet; de mi legyen
Amáliával, aki úgy éli tovább az életet, mintha mi se történt volna...? A
család csak úszik az árral, s amikor feltűnik Artúr Ferenc Amália életében,
lassan rászállnak, behálózzák, mintegy megveszik Amália számára. Kedvesnek, nem
férjnek...
Artúr Ferenc azonban másképpen éli meg a kitartottságot. Neki az jár! Nem a
művész jogán, fütyül rá, hogy ő művész! Hanem a szocializmus elszenvedésének a
jogán! Ha ti itt bitoroljátok az országot, a magyarok országát, akkor tartsatok
csak el, lehetőleg minél gazdagabban. A filozófia egészen jól működik; de Artúr
Ferenc majdnem az életével fizet érte.
Hogy jön ide a szocializmus építése? Egyrészt úgy, hogy Artúr Ferenc is abban
él, mint mi valamennyien akkoriban. Másrészt a dúsgazdag pesti család mindig
megtermi azt az embert, aki átsegíti a történelmi sorsfordulókon. Ez az ember
pedig az ötvenes években, a Rákosi-időkben egy bizonyos Berci bácsi, nagy
hatalmú ávós tiszt. Ám ez még nem elég. A család esze és vezére, Szerafina az
édes testvérével, Berci bácsival való vérfertőzésben hozza világra Amáliát, s
szül neki még két fiút is. Mindketten torzszülöttek. Róluk Artúr Ferenc azt
mondta nekem: valahányszor láttam azt a két kis szerencsétlent, mindig az
jutott eszembe, íme a sztálinizmus és a magyar tőke, másképpen, az ötvenhat
utáni magyar kiegyezés gyümölcse. Gnómok! Torzók!... Mondd, Doki, fordult
hozzám, sikerülhetett-e másképpen ez a mi rendszerváltásunk? Akkor ment oda, s írta
fel a falra...
A Doki felmutat:
Ha valaki megválthat férfit az ezredvégen, az csak egy nő lehet! Eszmék?
Már csak arra valók, hogy élvezzen a fanatikus, kielégüljön a gazember.
Artúr Ferenc azonban nem volt pozőr, csak elrejtőzött a spleen mögé. Hamar
észre kellett vennie, hogy valami nem stimmel abban a családban, s noha
élettársánál normálisabb nőt ágyban és asztalnál elképzelni sem lehetett, annyi
együtt töltött év után csak-csak megérez valamit az ember. Artúr Ferenc kitűnő
megfigyelő, s egy szép napon összejön annyi apró adat, elhullajtott szó, hogy
megütközzék Szerafinával, az anyósával, s éjszakákba nyúló mérkőzések során –
micsoda partik lehettek! – megbizonyosodjék, hogy élettársa, Amália
vérfertőzésből született, csakúgy, mint a két torzszülött. Mindennek a tetejébe
Amália kamaszlányként megmérgezte gázzal azt a férfit, akihez Szerafina azért
ment hozzá, hogy nevet adjon a gyerekeknek...
És Artúr Ferenc, miután megtudja, hogy Amália, az élettársa elmebeteg gyilkos,
ott marad... Csak a nemi kapcsolatot szakítottam meg vele, mondta nekem; de ott
maradtam, csak úgy, ahogy ember itt maradt Magyarországon, az ötvenhatos
kiegyezés után, vagyis ha úgy tetszik, mint a Berci bácsi és a Szerafina
vérfertőzéséből született Amáliám kitartottja...
Ehhez az emberhez, ebbe az életbe tör be Kiss Rita, vadul, szikével a kezében,
hogy vágjon, hadd távozzék a rossz, adja át a helyét a jónak, ha még
lehetséges!
– Vannak kurvára szerencsés emberek! – kiált fel keserűn a Doki. – Már
megbocsáss az őszinteségért, kedves barátném.
Így történik meg aztán, hogy Kiss Rita, aki azt hiszi, hogy Artúr Ferencre neki
van szüksége, kénytelen láncra verve – soha olyan boldog nem voltam, mint
amikor Ferenc az ágyhoz vagyis hát magához láncolt!, mondta Rita, s a tekintete
már kezdett zavarossá válni a bundapálinkától, abban a savanyú földszagú
szobácskában, miközben kint úgy szakadt az eső, hogy a víz hegyipatakként
zúgott a tornác alatt –, kénytelen megláncolva várni az estét, s eljátszani a
bűntudatos foglyot. A nagy szerelem kitörése rövid idő kérdése, s attól fogva
Artúr Ferenc csak az alkalmas percet várja, hogy örökre kilépjen a
Szerafina-Amália családból.
Ez pedig akkor következik be, amikor Amália rajtakapja őket.
Nem az ágyban, nem inflagranti! Egy kávéházban! Csak hát mit meg nem éreznek a
nők?!
Két nap múlva Ritát elkábítják, s amikor magához tér, ott fekszik Ferenc
mellett az ágyban; a férfit valaki meg akarta ölni, a merénylet azonban nem
sikerült. A merénylő Amália volt, és két másik csaj, az egyik szerelmes volt
belé, a másikat rabnőként tartotta magánál... Pénzkérdés! Hajlam kérdése!
Higgyétek el ezt egy évtizedek óta praktizáló elmegyógyásznak!, neveti el magát
az elbeszélés kezdete óta először a Doki. Olyan köznapi eset, hogy ki sem merem
mondani.
A kábítószertől még kótyagos Rita akkor ugyanazzal a sziklaszilárd józansággal
menti meg az Artúr Ferenc életét, ahogyan a Gigantikus Gálicét, s amiért én az
elbeszéléstől egyre jobban összetöpörödtem abban a töpörödésre amúgy is
hajlamosító falusi szobában. Artúr Ferenc azzal a feltétellel nem tesz
feljelentést, hogy Szerafina eltünteti őrült lányát az országból. Amália most
is él, valahol Svájcban, Ferenc úgy tudja, hogy egy szanatóriumban...
– És most elmondok valamit, amit senki sem tud, amit Ferencnek se mondtam el
soha, s nem is akarok elmondani – mondta Rita, s rám emelte a szemét, melyből
úgy tűnt el a zavarosság, mintha táblát töröltek volna le. – Mint orvos az
orvosnak... Ezt hazudhatnám. De én úgy mondom el, mint egy olyan férfinak, aki
ma este megtalált engem. Akit én nem tudok viszontszeretni, de azért, hogy
megtalált, sose fogok elfelejteni... Én nem ismerem úgy a várost, mint te. Hogy
kerülhettél elő a teherpályaudvar túlsó feléről, mi van ott, honnan jöttél...?
A mágikusból? Mert abban nem hiszek, bár az én életemben rendszeresen történnek
csodák, s azt hiszem, másokéban is, csak nem mindenki veszi észre.
Ha megmondom neki az igazat, kimódoltabbat, ostobábbat keresve sem találhattam
volna: azt hittem, elvesztettem a nyomodat, Rita, s hogy kibírjam nélküled,
visszamenekültem a gyerekkorba, ide, a Káli-szigetre. Az pedig elvezetett
hozzád!
Mire megismerkedett Artúr Ferenccel, meséli Rita, s hangja abban az alacsony,
tapasztott falú szobában, melynek közepét fenyegető, csábító rémként barna
parasztágy foglalta el, mire megismerkednek, ő már teljesen el van rontva mint
nő. Igazán sose élvezte a szerelem örömeit, annál többször kellett elszenvednie
megaláztatásait. Valami mégis tiltakozott benne, hogy az ő sorsa immár
végérvényesen az, hogy befogadja a férfit, s úgy tegyen, mintha neki is jó
volna... Értitek, mit akarok ezzel mondani... vagyis, hogy...
És gyakrabban szeretne vért ontani! Nem igazán, csak képzeletben, ebben egészen
biztos, lehet, hogy orvos is azért szeretne lenni, hogy a gyógyítás nemes
mentségével vágjon bele az eleven húsba... És nem érti ezt az egészet, s bár
soha semmi rosszat nem követ el, a légynek se vét, szörnyű bűntudatot érez
néha...
És amikor már együtt él Ferenccel, szörnyű gyötrelmeket áll ki, hogy
elveszítheti azt a férfit, akibe életében először, s úgy érzi, utoljára
szerelmes, hiszen ő valamiképpen csonka, nem teljes értékű, selejtes áru, nem
tehet róla, ezzé tették, és mégis...! Lehet, hogy ő is bűnös, neki valahogy meg
kellett volna őriznie magát... Hiszen a legvadabb képzeteket idézi fel magában,
ha együtt van szerelmesével, színleli a szerelmi önkívületet, s bár jó, nagyon
jó, soha olyan jó nem volt senkivel, képtelen elveszteni az eszét, teljesen
feloldódni... És szörnyű még kimondani is: boncol! Belevág a férfi élő testébe,
kezébe veszi a szívét, ujjbegyén érzi a vérét, s akkor egyszer csak...
Emlékszem a szóra is: egyszer csak elszállok! Madár leszek, súlytalan!
Elkövetkezik az az éjszaka, meséli Rita, s közben becsoszog az öregasszony,
mosdótálat tesz a padlóra, arra a helyre, ahová becsöpög az eső a beázó
mennyezetről. Az eső pedig már nem is eső, hanem megbonthatatlan vízfal, a
Zambézi vízesése; az az éjszaka, amikor Ferencet leszúrják, őt pedig közönséges
kloroformmal elkábítják, s a férfi mellé fektetik, hogy úgy találjanak rájuk, s
a terv sikerült volna, ha Amáliának nincs idegrohama, nem kell őt elvinni a
helyszínről... Ő tehát, meséli Rita, a szerelmese vérében fürödve tér magához,
persze nincs ideje, hogy ezen... hogy is mondja, hogy ezen eltűnődjék...!,
hiszen Ferenc egyre gyöngül, ő pedig, ha ott találják, gyilkosság gyanújába
keveredik. Eltünteti tehát a bűnjeleket, kihívja a mentőt, értesíti Ferenc
barátját, egy újságírót, ő pedig, ahogyan Artúr Ferenc meghagyja neki,
felszívódik az őstermészetben.
Csakhogy attól kezdve a vér, a férfi vére összeköti őket. És miután már túl
vannak minden veszedelmen – de megvallom neked, mondta Rita, te vagy az első és
utolsó akinek ezt elmondom, már azelőtt is, azelőtt is! –, a vér, ennek a
vérszerződésfélének az emléke benne van minden ölelésünkben. Ő ezt nem érti, és
nem is akarja igazán megérteni. Vannak olyan borzalmak és rémek az ember
lelkében, amikkel örökre együtt kell élni, összezárva.
– Néha olyan erős bűntudat fogott el, főleg az első időkben, de még a gyerekek
megszületése után is, hogy arra kértem Ferencet, verjen el, s láttam a szemében
a lenézést, ahogyan végigmért, hogy aztán tréfával üsse el a dolgot, hogy hát
neki minden bizonnyal földöntúli gyönyörűsége származna az elfenekelésemből,
sajnos a végrehajtásában megakadályozza a humanista neveltetése és
meggyőződése. De én kívánom, hogy néha megverjél!, szerettem volna felkiáltani,
s ez igaz is volt; néha, amikor simogatottt, azt képzeltem, hogy korbácsol, s
én sikoltozom...
Így fertőzte meg őt Artúr Ferenc valamiféle bűntudattal, az eredendő bűn
tudatával, gondolja néha Rita. De mégse, mégse! Hiszen a bűn csaknem mindig
történelmi! Szeretnék tisztán élni, ő, Rita gyógyítani akart, szerelmes akart
lenni, gyereket akart szülni; de ahhoz, hogy ezt megvalósíthassa, alakoskodnia
kellett, hazudnia kellett, el kellett követnie szinte minden ocsmányságot,
már-már az emberölésig. Hát micsoda titok az, hogy néha még most is úgy érzi,
ha ölelkezik a gyerekei apjával, belenyúl, a férfi testében vájkál, a vérében,
és ez jó, nagyon jó.
A Doki elhallgat, félredönti a fejét, mintha a Kővári telepről odahallatszó
kutyavonításra figyelne. Manó úgy érzi, hogy most rajta volna a sor, most meg
kellene szólalni; de kétszeresen is zavarban van. A Doki története fölöttük
köröző fekete madár képzetét kelti benne, amivel sehogyan sem tud tisztába
jönni. S azt sem érti, hogy miért állandósult lelkében a szerelemféltés, hiszen
Klotild kisasszony már rég nem szólt közbe, a lábait is illedelmesen
összezárta, a szoknyáját pedig lehúzta a térdére.
– Nem vagytok éhesek? – kérdi a Doki.
Hogy aztán folytassa a Kiss Rita történetét.
Az eső egy pillanatra sem állt el, s akkor már csak a hajnali csúcsai
személlyel mehettünk volna vissza Kolozsvárra. Rita pedig csak beszélt
feltartóztathatatlanul. Már réges-rég kikívánkozott belőle! hiszen a
bűntudattal keresztül-kasul átszőtt viszony, a házasság, a szerelem az egyedüli
boldogság, ami magyar embereknek még megadatik ezen az ezredfordulón. Aztán,
ahogy fáradt, s ahogy egyre jobban megkönnyebbült, lerakta vagy inkább átadta
nekem a terhet, jobb kedve támadt, s rám nézett kedvesen, hogy ne mondjam, mint
egy szerelmes nő, s azt mondta:
– Tudd meg, Doki, hogy te vagy az első férfi, akit megkívántam azóta. Akivel
biztos jó volna, egyből, minden véres képzettársítás nélkül. Olyan könnyű vagy
és olyan kedves... Az ilyen férfival szeretnek ölelkezni a nők... Nincs kezdet
és nincs folytatás... És azt a könnyű érzést én is szeretném, csak hát nekem
más van felírva – mondta, s nevetett. – Ezért menekültem el előled... kívánlak,
de nem szeretlek... De te megtaláltál, s ennek biztos van valami üzenete; hadd
őrizzem meg ezt magamnak, mint valami csodát.
Ott aludtunk, abban a parasztházban. Rita kiráncigálta az orvosi köpenyét a
táskájából, rám nézett, mint aki kérni szeretne valamit; végül nem szólt,
levetkőzött, fölvette a köpenyt, s bebújt a nyirkos dunyha alá. Kis nadrágra
emlékeztető rózsaszínű selyembugyi volt rajta. Mindent el tudtam volna
képzelni, csak ezt nem, hogy ilyet viseljen. Még a petróleumlámpa piszkos
fényében is látszott, hogy fülig pirul, amikor megkérdeztem, miért hord ilyet.
A válasz váratlan volt, s mégis mintha pont olyat vártam volna: hogy Ferenc
kamaszkorában szerelmes volt a húgába, s Franciska viselt efféléket, aztán
amikor megismerkedtek, Ferenc megkérte, hogy ő is ilyenekben járjon.
Megkérdeztem, hogy Amáliától is ezt kérte?, mire Rita hirtelen felült, rám
meredt: honnét tudom, hogy ő is erre volt kíváncsi?! Ferencnek azonban teljesen
mindegy volt kerek tíz éven át, hogy Amália mit vesz fel, Amáliának a
békahas-fehér bőre izgatta. Az olyan fehér, amilyenek csak a kétéltűek tudnak
lenni. Az olyan fehér, mint a halál.
Klotild kisasszony és Manó úr már egy jó órája elment, s a Doki még mindig ott
ül a Dühöngőben. Éjjel két óra, s ő nem dőlt végig a kereveten, mint rendesen.
A kutya nyüszítése föl-fölhangzik, rendszertelen rendszerességgel. A
lámpaernyőről hínárzöld folyondár imitáció lóg, amitől a Dokinak és barátainak
olyan érzése támad, hogy akváriumban vannak, kopoltyúval lélegeznek, s ez jól
van így valahogyan.
A pohárban döglött pezsgő, mellette zárt palack. Sötétzöld bomba, bele az
ágyba!, gondolja a Doki, de sehogyan se tudja rászánni magát, hogy végképp
eligya az eszét. Nem szokása, de néha nincs más menekvés.
Az éjszakai csönd zajképzetei közepette – és jaj, lüktet a fej is!, a megannyi
megoldhatatlan! – észre se veszi a halk kaparászást az ablakon. Báván fölnéz az
alacsony mennyezet alatt laposan meghúzódó ablakra, a kutya abban a pillanatban
felvonít, s a kettő együtt szakasztott olyan, mintha az eb nyüszítene bekérezkedésért.
A Doki szeretné, hogy így legyen, szeretné, ha csoda történne.
Csodák azonban nincsenek. Immár félreérthetetlen, hogy valaki halkan kopogtat a
Dühöngő ablakán.
A Doki ajtót nyit. A fekete téglalapból szürke alak és szürke hang válik ki.
– Visszajöttem.
A Doki, aki már rég túl van azon, hogy bármin is meglepődjék, kitűnően el tudja
játszani, hogy nincs meglepve.
– Hogy jöttél be a kapun?
– Elloptam a kulcsot, innen a szögről, láttam, hogy kettő van.
– Ő tudja?
– Nem tudja. Hogy lehet ilyen butát kérdezni?
– És ha megtudja?
– Nem fogja megtudni.
– De hát te meg ő... – s a Doki hangja őszintén tétova.
– Én szeretem őt, de most neked van szükséged valakire. Borzasztóan egyedül
vagy. És most még ezt az igaz történetet is elvesztetted, most még ettől is
megfosztottad magad. Nincs senkid. Otília alszik, és ő... hiszen olyan... olyan
tragikus az egész. Ti, magyarok mind ilyen tragikusak vagytok. Én ezt nem
értem. Én ezt fel tudom fogni, hiszen annyian elmondták már, és annyian
elmesélték már nekem ezt a történelmet, de hiába fogom fel, ha egyszer nem
tudom megérteni!
– Mi lesz?
– Semmi. Feküdj csak, és én simogatlak és elaltatlak... Nálatok minden szörnyű
tragédia! Miért, Doktor, miért? Nem elég, hogy tényleg rettenetes, még másnak
is csak szenvedést, böjtöt, penitenciát adtok. És ezek a magyar nők, olyan
tyúkik!
– Tyúkok!
– Ti mondtátok, hogy van olyan, hogy tyúki!
A Doki fölnevet.
– Csak a főnév van, az, hogy tyúk. A tyúki a jelző volna, de ez az attribut
nincs a magyar nyelvben.
– Ó, most már értem! De én azért csak így mondom. Olyan jó szó! Ez a te Ritád
is egy nagy tyúki! Tudod, mit kellet volna csináljon vele a férje? Une
bonne fessée! De minden este, amíg azért nem könyörög, hogy most már elég,
elég...! Condamner aux verges! Hogy a feneke fájjon, ne a lelke! Miért
kell arra ítélni, szegényt, hogy mindig csak az angoisse-szal.. Hogy
mondják magyarul?
– Szorongásnak.
– Azzal a szorongással éljen együtt... Ne mozdulj, feküdj csak,
levetkőztetlek... Tu sais nekem nem lehet gyerekem, így születtem, s azért nálunk,
Franciaországban is van sok tyúki! De én nem akarok tyúki lenni!... Itt van
nekem ez a szép kicsi fiú, egészen kicsi, és szomorú, és lógatja a fejét, de
megnő, az én kezemben, az én simogatásomtól... Az élet nem tragédia, Doktor! Az
a nagyon finom és okos úr, aki odaláncolta az ágyhoz és magához a ti Ritátokat,
s ezzel elvett tőle minden felelősséget, annak az úrnak igaza van, amikor azt
mondja: megváltást már csak egymástól kaphatunk. Franciaországnak is van
történelme, és ti itt mindig azt mondjátok, mindenki azt mondja, hogy igazán
nincs miért büszkélkedni vele! Mert hogy ott volt nekünk az áruló Pétain, de én
erre azt mondom, hogy jött De Gaulle; s hogy micsoda szégyen volt a kapituláció
Hitler előtt, mire én azt mondom: és a Deuxiéme Bébé?! És Diderot és Sartre,
Moliére és Renoir? Miért mindig csak a pokol, miért nem egyszer a megváltás?...
És a szerelemben is mindig csak a lelkifurdalás, a bűn, sose az öröm! Ami úgy
tud égni, mint egy fehér fáklya, nem úgy, mint a halál... Ne mozdulj, engedd el
magad, tudod, milyen szép egy férfi, ahogy így ébredezik... Én tudom, hogy nem
lehetek neked Rita, belőle csak egy van; de rózsaszínű selyembugyim nekem is
van, s felvettem... Akarod látni? Pont olyan csúf, mint amilyet a te Ritád
viselt, amilyenben az a finom úr látni akarta... Tudom én, Doktor, hogy el volt
átkozva ez a század, amiben ti magyarok éltetek, hogy nincs az a nép, amely
kibír két elvesztett világháborút és egy végtelen kommunizmust, utopia aux
pouvoir, ti mégis kibírtátok. Lehet, hogy mi, franciák is másak volnánk...
De ilyen tyúkik, mint a magyar nők, ilyen tyúkik biztos nem volnánk... És az
ilyen tyúkinak a piactéren korbácsoltatnám meg a seggét... Látod, ha nagyon
nagy a baj, mindig bekopogtat valaki az ablakon. Tudtad, hogy visszajövök?
– Nem tudtam.
– Nem is remélted?
– Egy kicsit.
– De nem hittél benne igazán! Ezért büntetésből te leszel a ló és én a lovas!
Ne gondolj Ritára, vagy gondolj, ha neked jó... Azt még nem mondtad el, hogy
abban a házban, amikor az a nagy eső volt, s ahol egy ágyban aludtatok, ott mi
volt még?... Nem teheted meg egy nővel, aki eljött hozzád éjszaka, hogy nem
mondod meg neki...! Megöl a kíváncsiság...! Ó, de rossz, vagy, nagyon rossz
vagy! De azt hiszem, igazad van!... Nekünk más a dolgunk! Touns le temps
qui nous tue!* Gyí!, édes lovacskám.
* Múlassuk a pusztító időt.