Demény Péter
Egy szerelem töredékei
(Ami egy szakítás után megmaradt)

(„Tudod, hogy nincs bocsánat”)
A francba már,
mióta vársz,
keresed a szerelmet?
És most, hogy megjött, menjen el,
ne tudja, hogy mikor mi kell,
s még kérjen engedelmet?
Bocsánatot, hogy döntened
már megint nem, nem lehetett,
nem hagyott soha, semmi?
Bocsánatot, hogy otthagyod,
de persze, hisz „költő vagyok”
mégsem tudod feledni?
Kérjen elnézést, hogy a vágy
nem tudja, hogy miként tovább,
hogyan kell tönkremenni,
s ahhoz, hogy életben maradj,
nem kell a lélek, csak az agy
kamráiban rohadni?

(A szerelem gyötrelmei)
Egy nagy csönd kellene nekem,
csak én legyek és csak magammal.
Gyötörjön szét a szerelem,
ne védhessem magam szavakkal.
Ne rímeljek felhőtlenül,
mintha bizony csak költő lennék.
„Ez sokba kerül még neked,
hiába is szeretnéd.”
Ne értsem a felét se annak,
amit mondana, s amit mégse.
Ne higgyem el, hogy most már nem vagyok,
ne őrizzen az azértse.
Küzdjek meg minden mondatért,
szerelem nélkül, egyedül.
Ne tépjen szét a robbanás,
ne óvjanak a repeszek,
ne menekülhessek Freudba, Jungba,
Dosztojevszkijbe, másegyébbe.
Kurva élet! Ne szaladhassak
semmi felvilágosult izébe.
Csak tudjam, az ő keze nincs itt,
az ő bőre, az ő haja,
csak hiányozzon a karomból
válla-csípeje-dereka,
csak féljek, hogy nem lesz tovább,
hiába véd a gyávaság,
hiába rohannak az elvek:
az élet jön, az élet elmegy.

(Sanzon)
Ó, istenem, hogy együtt egyre mentünk,
aztán mégis elváltak útjaink.
Ne félj tőlem, hiszen annyiszor nevettünk,
és ma is érzem régi csókjaink.
Hát ne hidd azt, hogy elmúlik az élet,
elbúcsúzik a fáradt szerelem.
Orvoárt mondsz a régi szenvedélynek?
Nem fogadja el, azt hiszem.

(Mentegetőző szonett)
Tudod, kedves, én sohasem hazudtam,
csak az igaz volt egyre kevesebb.
Hát mondtam én is, mondtam, amit tudtam –
veled maradni mégsem lehetett.
Megesküdtem fényre, félhomályra,
s vertem a fejem: mindent elsiettem!
Csókodra vágytam és az éjszakákra,
tapogatóztam a félelemben.
Tudod, nekem is fáj, hogy végetért,
és nem is tudom, hogy vajon miért
kellett neked szerelmet vallanom.
Tán jobb lesz így. Csak azt ne hidd, hogy tényleg
búcsút mondhat egy férfi kedvesének,
s őt nem üldözi már a fájdalom.

(Sonata pathétique)
nincsen értelme semminek
a szoba szűk a vers hideg
elvesztettem mindenemet
ha volt talán volt valamim
rám legyintettek a szavak
és elcserélt a szerelem
valami régi semmiken
reménykedem de nincs mibe’
nem szeret most már senki se
öleltelek volna sokáig
egyik ölelés mint a másik
de veled nem így volt nem veled
másmilyen volt nagyon veled
de nem tudom elmondani
csak szeretnélek hallani
és szeretnélek újra látni
bár tudom én voltam kegyetlen
ne mondd hogy a szavaim szépek
már nem bókolok nem mesélek
olyan nagyon megkeresnélek
pedig félek is nagyon félek
nagyon félek pedig találok
jönnek felém folyton a lányok
nem érdekel nem érdekel
tőled nem maradhatok el
költőien népdalosan
ritmus-, szó- és szótagtalan
írom itten csak írom itten
de nem vagy már a verseimben
hiába kereslek nem talállak
magamra vizelek mint az állat
mert nem bírom az éjszakákat
engedj be úgy aludnék nálad