Telegdi Magda
NYÁRKÖZÉP
– Köszönjük a pártnak, a kormánynak, élén Ceauşescu elvtárssal, hogy mi, erdélyi magyarok, a Mälar-tó pariján ünnepelhetjük 1988 nyári napfordulóját!
A szónok kezében műanyag pohár, arcán mesterséges pátosz, a szemében talán a már kiürített poharak visszfénye csillan. Harsogó hahota a válasz: – Igen, igen, köszönjük, köszönhetjük a pártnak!
A nyári napforduló az északiak legnagyobb ünnepe, nagyobb, mint a karácsony. A megvalósulás diadala ez az ünnep, a fény diadala az átszenvedett hosszú, sötét téli hónapok után, amibe belevegyül a búcsú fájdalma is, mert íme, most kimarad az éjszaka, hogy aztán nap mint nap, újra és újra, és egyre hosszabban uralkodjék a sötétség. Ilyenkor népvándorlás van az északi városokban, aki teheti, utazik, ki és el, ki a szigetkertek valamelyikére, ahol a nyaralója van, és el, baráti meghívásra, vagy rokonokhoz, szülőkhöz. A városok kiürülnek.
Az erdélyi magyarok többnyire maradnak. Kis csoportjuk a Mälar-tó partján gyűl össze, hogy együtt töltsék az év legfehérebb éjszakáját a svéd fővárosban, hogy ünnepeljenek, egy időben azokkal, akik hagyományaikba gyökerezve, zsigereikben élik a világosság csodáját. Nem heringet vagy lazacot esznek, ami leginkább illenék ehhez az ünnephez, hanem fatányérost, azaz flekkeneznek. Szétterített pokrócokra telepednek a vaslábakon álló flekkensütő köré.
És köszönik, köszönik a pártnak. És röhögnek. Így. Hogyan lehetne meghatározni másképp azt a bormámoros kacagást, amelyben benne van a „nekem sikerült megszabadulnom” gőgje, de valahol mélyen ennek az ára is. Az, amit tudnak, amit hordanak magukkal, s amit ebben az életben már soha nem lehet elfelejteni. Sem nekik, sem azoknak, akik maradtak.
– Ma két éve a komphajón ültünk, útban errefelé, és fogalmunk sem volt, mi lesz velünk...
– Köszönjük a pártnak, hogy részünk lehet ebben a látványban... – folytatja a szónok, s rámutat a tóra, amelyen a lebukó nap vörös fénye tükröződik.
– Csak látnám már magunk mellett a gyermekeket – hallatszik egy sóhaj valahonnan.
– És azt is köszönjük...
Több mint negyven év alatt hozzászoktak a köszönéshez. Mert mindent meg kellett köszönniük a pártnak. A kiporciózott kenyeret, a mindennapos megaláztatást, a bölcsességnek nevezett önkényt, amely az országot a fizikai nyomor, az erkölcsi megsemmisülés végső határáig juttatta. Köszönték, hogy a hazugság mindennapos rutin lett, köszönhették a pártnak.
A Mälaron luxushajó siklik tova. Orrán, tatján svéd zászló. A nyitott fedélzeten terített asztal – vannak, akik így ünnepelnek –, a karosszékekbe három asszony és két férfi dől, magabiztosan, elégedetten.
– Pártfunkcionáriusok – mondja valaki.
Mert – köszönhetik a pártnak – megváltozott emberszemlélettel élnek. El-elnézik új honfitársaikat, és sorolgatják magukban: az ott minden kétséget kizáróan pártaktivista lenne. Öntudatos, magabiztos, nem túlságosan bonyolult lelkivilágú, de céltudatos a helyezkedésben. Azok amott, a nagy többség csak úgy tenne, mintha... Hogy békében hagyják őket. Mert mindenki így tesz. Aztán az a néhány rebellis. Akik börtönbe kerülnének, jobbik esetben csak feketelistára.
Ezek a jól táplált, kiegyensúlyozott, magabiztos polgárok – hajójuk már eltűnt a lombok mögött a víz kanyarulatában, de ék alakú nyomdokvize később érte el a partokat nagy csobbanással – milyen szerepet játszottak volna, ha a nagy szomszéd történetesen az ő hazájukat „szabadította” volna fel?
Köszönjük a pártnak! Ebben a boros mámorban izgatónak ígérkezik ez a játék.
– Kedves elvtársak! – emeli újra poharát a szónok úgy, hogy a bor kilöccsen a pohárból, s a bortól és melegtől kifényesedett arcára a lebukó nap vöröses mozaikot rajzol.
A felesége aggódva súgja a mellette ülő asszonynak: – Nem szeretem, amikor iszik, és így belelovalja magát.
– ... köszönjük a pártnak, hogy ...
– Tudjátok, hány óra van? – kérdezi egyik fiatalasszony, és válaszol is: negyed tizenkettő. Ebben az órában a Szent Anna-tóban már látszanak a csillagok. Minden nyáron ott táboroztunk. Hánykor is sötétedik otthon ilyenkor? Kilenckor? Tízkor? Az indulásunk nyarán is ott táboroztunk debreceni barátainkkal. És énekeltünk. A következő héten aztán behívtak.
– Kedves elvtársak – erőlteti a szónok. – Mi, Stockholm municípium lakói jelenthetjük, hogy teljesítettük a párt által előirányzott tervet. De ennyivel nem szabad megelégednünk, elvtársak! Vannak még hiányosságaink, elvtársak...
– Azt kérdezték, jelentettük-e, hogy külföldi vendégeink vannak. Nem aludtak nálunk, mondtuk. Akkor is jelentenünk kellett volna.
– ... ha arra gondolunk, hogy még hányan eljöhettek volna, elvtársak...
– Nem szeretem, amikor léháskodik ebben a témában.
– És köszönjük a pártnak, hogy végre az életminőségünk elérte az emberinek nevezhető szintet – szól közbe valaki keserűen, oldalról.
– Hogy a sógorom szájából azt hallottuk, hogy besúgók vagyunk, s hogy azóta is megszűnt minden kapcsolat közöttünk...
– Hogy a legjobb barátainktól elidegenítettek!
– Hogy a gyermekeinket mi magunk tanítottuk hazudni!
– És azt is köszönjük...
Újabb hajó siklik a Mälaron, fedélzete tele van már igencsak jókedvű és hangos fiatalokkal. Kurjongatnak és palackokat emelnek a kis társaság felé: – Kellemes ünnepet! – kiabálják.
– Ugyanúgy, nektek is! Kellemes ünnepet!
– Az utolsó, otthon töltött Szilveszterkor...
– ... elénekeltétek a Himnuszt...
– ... és valaki befújta...
– Ugyan, hiszen minden magyar énekelte. Tudták, csak azt akarták, hogy egymást gyanúsítsuk, ez volt a céljuk.
A szónok, aki valamennyi ideig evéssel volt elfoglalva, most megint újrakezdi: – És köszönjük még...
– Hagyd már abba!
– ... hogy most már nem élünk abban a hitben, hogy az ember, ha szereti, nem képes elhagyni a hazáját.
– Hagyd már abba, kérlek!
Mintha valami elromlott volna. Valami zavart csend nehezedik rájuk. Csak nézik, nézik a túlsó part fölött vörösben égő horizontot.
– Háromnegyed tizenkettő!
Újabb hosszú csend után valaki a távolabbi pokrócokon ülők közül énekelni kezd: – Elindultam szép hazámból...
A társaság tagjai, egyik a másik után kapcsolódnak bele, a túlsó part sajátságosan veri vissza a hangokat. Befejezik, aztán újra csend lesz. Valaki most a Himnuszt kezdi énekelni. Rendre emelkednek fel a pokrócokról, végül mindenki áll, és egyre nagyobb hangerővel zeng a kórus.
A fák mögül teljesen váratlanul három fiatal férfi bukkan fel – egy ösvény ott vezet el a közvetlen közelben –, a kevesek közül valók, akik a városban maradtak. A társaságtól néhány lépésnyire megilletődötten lassítanak, aztán megállnak. Megvárják, amíg véget ér a furcsa szertartás.
– Hej! – fordulnak a meglepett társasághoz svéd köszöntéssel. – Kellemes ünnepet!
– Kellemes ünnepet!
A levegőben rezeg, hogy valamit mondaniuk kell egymásnak. Az egyik szőke fiatalember megtöri a csendet: – Milyen országból valók vagytok?
– Transzszilvániából...
– Áá – bólogatnak, mint akik most már mindent tudnak. – Drakula országa! Hát akkor valami véreset ehettetek – teszi hozzá, mert érzi, hogy fel kell oldaniuk a kölcsönös zavartságot.
– Magától értetődik. Éppen most dobtunk be három erre járót a Mälarba, miután kiszívtuk a vérüket.
– Akkor kellemes folytatást – mondják kacagva, és békésen ballagva eltűnnek a fák között.
Stockholm, 1996.