Panek Zoltán
DSIDAIÁDA
...a tiszta hűség
tovább megmarad,
mint a keserűség
s kemény harag.
DSIDA JENŐ: Csokonai sírjánál
Dsida Jenő-műsort sugárzott a Bartók-rádió 1993. december 5-én. Ami abban elhangzott, szép és tiszta munka. Kár, hogy túlságosan idilli és meglehetősen lény-hiányos képet rajzolt az utóéletében is tragikus sorsú költőről (1907–1938). Többek között ezt írtam Albert Zsuzsának küldött levelemben – ő szerkesztette a műsort. Voltaképpen immár diadalmas költő is Dsida Jenő. A szerkesztő nagyjából egyetértett megjegyzéseimmel. A tragikus és diadalmas jelzővel is. Felkért egy későbbi időpontban elkészítendő újabb Dsida-műsorban való közreműködésre. Ennek azonban – bármily megtisztelő – szerintem számtalan akadálya van. Vagy inkább sokféle?
Mindenekelőtt e költői sors és életmű eddig nem eléggé ismert történéseit-mozzanatait – a fontosakat és kevésbé fontosakat is – kellene „költőnk és korában” és az azt követő, világfelfordulásokat is magába foglaló korokban eligazítóan elétárni. Ennek – szerintem – eljött az ideje. Hogy ne az a meglehetősen hamis kép rögzüljön olvasóiban, miszerint Dzsida Jenő csupán afféle „ájtatós manó”, „imádkozó sáska”, avagy „sekrestyés költő” volt, aki angyali türelemmel angyalok citeráján játszott! (Lásd Nemes Nagy Ágnes többnyire vallásilag elfogult, költőnkben csakis az „égi másolását” vizslató tanulmányát.)
Az sem egészen helytálló, amit a kiváló Rónay György, a költőtárs írt róla: „Arcán valami csöndes, hontalan jóság látszik.” Dsida Jenő így írta volt: emberek barátja vagyok, „közöttük élek, és szívem kézről kézre jár”. Pedig a szó szoros értelmében „hontalan” is volt! Trianon gyógyíthatatlan sebet ütött. Erről szól a Tükör előtt döbbenetes apa-arcképsorozat, erről, a Psalmus Hungaricus, a Csokonai sírjánál. A nem-múló fájdalom helyszíni közvetítései! És immár örök-idejűek. A magyaroktól a vérzivataros századok folyamán szinte minden elvehetőt elvettek már – ennek ellenére még mindig működik „a titkos féreg foga”, mind jobban begerjed és terjed a hazafias cinizmus, napirenden van a nyelvrontás, anyanyelvünk szétrombolása, önérzetes nemzettudatunk kiüldözése maradék-maradék lelkületünkből – amíg csak kellő mértékben szégyellni nem fogjuk, hogy valaha magyarok voltunk! Ezért is élő költő Dsida Jenő.
Rónay Györgynek leginkább az a modern meghatározása közelíti meg költőnk lényét, miszerint ő volt „Az egyetlen Erdélyben, aki előzmények és hatások nélkül kialakította a maga gyöngéd, illékony szürrealizmusát.” Világa „rezedaillatú csillagok” és „piros vadszőlőlevelek közé akadó szerelmes gondolat” is – valóban. Rónay György bölcs biztonsággal így ír végül: „Nagyobb költő volt annál, semhogy méricskéljük, milyen nagy volt.” Már életében „megcélozta” a közelítő halhatatlanságot, ám halála után alig tizennyolc esztendővel – több irányból rárontottak ronda férgek. Nem-romló szellemére! Kikezdték makulátlan emberi becsületét is, miközben, egyúttal, megkísérelték költészetét is kirekeszteni az élő irodalmi folyamatból.
Az újabb felszabaduló dúlások idején sorra elárvult, rajongva szeretett barátai-költő-írótársai gyávaságán, érthető, ámde fel nem menthető hallgatásán felbátorodva zord ember- és irodalomellenes idők megpróbálták még az emlékét is eltörölni! Nem sikerült! Mostanában szerintem az utolsó lehetőség következett el, amikor még meg lehetne szólaltatni néhány élő egykori tanút: hogyan látja ma az 1956 őszén kirobbant kolozsvári Dsida-vitát. Igen ám, de például Kiss Jenő Kolozsvárott, Méliusz József Bukarestben (Kiss Jenő és Méliusz József elhunyt. A szerkesztő) Gömöri György Cambridge-ben, Láng Gusztáv pedig Szombathelyen él. Nem szólalhat már meg Kuncz Aladár, Reményik Sándor, Tompa László, Kós Károly, Áprily Lajos, Sipos Domokos, Nyírő József, Tamási Áron, Molter Károly, Tabéry Géza, Berde Mária, Bartalis János, Kemény János, Szemlér Ferenc, Bözödi György, Szabédi László, Varró Dezső, Szenczei László. (Vass Albert, ha jól tudom Amerikában él. Elnézést a hosszú felsorolásért!) 1956 szeptemberében még sokan éltek közülük: majdnem mindegyikük a mellőzöttség, a kirekesztettség, a letiltás keserű kenyerét ette. Kemény János báró (akiről mint Dsida megírta „Báró ugyan, de abbahagyta régen”) mészégető munkás volt – én akként ismerkedtem meg vele. Örültek, ha a jobb idők reményében meghúzódhattak esetleg meghagyott könyveik és immár megkeseredett emlékeik zugában. Dsida Jenő megtámadásakor valamenynyien hallgattak. Vagy a fenti okokból kifolyólag, vagy mert lecsatlakoztak a hatalomhoz.
De: természetesen nem kelt Dsida Jenő védelmére diákkori testi-lelki jóbarátja, Bányai László sem! Bányai László Majláth püspök ösztöndíjával Franciaországban tanult volt, majd onnan megveszekedett kommunistaként tért haza. Valamikor – Dsida Jenő unszolására! – még közös verseskötet kiadását is tervezték. Ám a későbbi emberi és „költői” dilettantizmus égbekiáltó romániai magyar példája „nem állt kötélnek”. Az akkor még működő kolozsvári Bolyai magyar egyetem rektoraként sunyított ifjúkori barátja megtaposása láttán. Illyés Gyula közvetlenül a háború befejezése után találkozott vele, és szerinte magyart, aki a magyarokat így gyűlölné, még nem látott! Bányai László emlékirataiban – természetesen! – jóval később már bátran dicsekedett a Dsida Jenő valamikori barátságával.
Így megy ez. De hogy immár értsük is, mi történt a tragikus szellemi vízválasztó idején és körül. 1956 szeptember 21-én jelent meg az Utunk című kolozsvári irodalmi hetilapban (amelynek Gaál Gábor meghívására akkoriban már négy esztendeje szerkesztője voltam) Dsida Jenő ébresztése című cikkecském. Közvetlen előzmény: a később, talán még abban az esztendőben Budapestről Nyugatra menekült Gömöri György, fiatal költőbarátunk elhozta (átcsempészte a határon) a Petőfi-kör jegyzőkönyvmásolatait, valamint két-három, kötetben még nem publikált Dsida-verset. A versek kísérő soraiként közöltem a Dsida-ébresztőt (Amelyről mellesleg később, sokáig nem kerülvén a kezembe, azt hittem, hogy egész lapoldalt betöltő, terjedelmes „esszé”, amely szépen nyitja majd egy későbbi esszékötetemet. Mutatis mutandis: hasonlóképpen járt Babits Mihály a maga Vörösmarty-tanulmányával!) A Petőfi-kör friss jegyzőkönyveit én a Maros parti Kutyfalva határában olvastam. Közös irodalmi estre vittük volt Gömöri Györgyöt, aki azóta is megmaradván jó magyar költőnek, mellesleg több amerikai, illetve angol egyetemen lengyel irodalmat tanított-tanít.
A bomba pedig az írásomat követő Utunk-lapszámban robbant. Szilágyi András válasza, dühödi és könyörtelenül kirekesztő cikke Tévedtünk volna?! címmel. Ezzel – talán némi túlzással – elszabadult a helyi pokol. Sorra támadták meg halk és egyáltalán senkit ki nem rekesztő írásomat, nem törekedtem kizárólagosságra sem, de mintha éppenséggel tonnányi ciánkálit öntöttem volna egyre proletkulturosabb, vidéki irodalmi életünk állóvizébe! Én, elmondván mindent, amit Dsida Jenő ébresztése kapcsán akartam, a további vitában tehát nem szóltam meg. (Mellesleg – de nem sorsom további alakulása szempontjából is mellesleg! – nemsokára „ötvenhatos magatartásom” következtében ugyanis az utcára kerültem. Már írószövetségi tagként évekig nagyfeszültségű ipari áramot szereltem különféle építőtelepeken.) Dsida Jenő sorsát fürkészvén azonban nem különösebben érdekes az, ami velem történt akkoriban. Természetesen csak annyiban, amennyiben megvilágítja valamely szegletét annak az új erdélyi irodalomnak, amiben Dsida Jenő méltó helyét némelyek oly ostobán elvitatták. Az útkereső bizonytalankodás gyermekbetegségei mellett a kibontakozó új magatartás irányát és esélyeit kell inkább vizsgálnunk.
Vízválasztónak bizonyult – ha nem is annyira szellemi, mint inkább emberi és etikai szempontból – a hosszabb ideig és meglehetősen viharos hullámokat verő, megbolydító Dsida-ébresztés. Voltaképpen elkezdődhetett az erdélyi magyar irodalom újraértékelése, „hasznosítható” értékeinek felmutatása. Dsida Jenő Tükör előtt című versciklusának Tarka-barka strófák alcímű részében így írt:
 
... előttetek most büszkén tiszteleg
hegyes szuronyként villogó irónom.
A véletek való baráti lét
avatta széppé életem felét.
Nos, e „fiúk” közül 1956–57-ben még sokan életben voltak, ki-ki a maga külön emberi-politikai-írói nyomorával. A fentebbi névsor felsoroltjai kivétel nélkül nevükön szerepelnek Dsida Tarka-barka strófákjában. Nincs az egész magyar irodalomnak még egy ilyen, a pályatársakat elismerő-serkentő szeretettel megáldott verse! Én, a kései gyászoló-emlékező senkit sem róhatok meg tehát közülük név szerint – valamennyien hallgattak! Bizony nem siettek Dsida Jenő védelmére. Pedig költőnk – nyilván nem erre a szégyenletesen bekövetkező alkalomra jósolta versében:
ez nem negédes jajgatás,
finomkodó poéta-lárma,
de fejem fölött penge leng,
s fejem alatt kigyúlt a párna.
A költő szelleme akkoriban a nagycsütörtöki elhagyatást, a szeretet megmaradását, a magány rettenetét élhette volna újra át! Dehát Dsida Jenő élő-életében már világszínvonalra fejlesztette a magában hordozott fájdalmak – itt a többes szám fontos! – elviselését. Méliusz József, az egyik akkori költő-gyalázó reflexrendszere még 1989. december végén is ebben a szellemben működött. Hűséges régi hódolójának, Vári Attilának nyilatkozott a Magyar Tévében: „Ez tiszta fasizmus! – mondta a rendszert szétverő, tömegekre lövő securitátésokról. – Nem Méliusz elvtárs, ez most a tiszta kommunizmus!” 1956: Méliusz József, mintha csak az alkalomra várt volna, lehamisangyalozta Dsida Jenőt. (Rajtam, mint fiatal írón, alaposan elvervén a port.)
Bármilyen iszonyú gyakorlata volt is Dsida Jenőnek a szenvedések elviselésében, példája nem segített: Szilágyi András már-már eszelős gyűlöletét egyszerűen nem lehetett emberi ésszel felfogni! Méliusz József, aki mellesleg főleg azzal volt elfoglalva, hogy „fiatal írói rajongói” körét bővítse, még rólam is leírta később: angolból kellett volna fordítani egyik novellámat, hogy méltóképpen felfigyeljenek rá! Mellesleg ezt ugyanabban a cikkében írta volt, miszerint én is kávéházi udvartartásában mutatkoztam volna! Ezt már írásban utasítottam vissza mint közönséges hazugságot – különös tekintettel arra, hogy akkoriban már mint a román Írószövetség magyar alelnöke pöffeszkedett! Szilágyi András idült Dsidagyűlöletének okát csak jóval később, a Dsida-életművet egy monográfia megírása céljából kutatni kezdő Láng Gusztávtól tudtam meg.
A történelmet szerintem nem szabad sűrű, egymásra torlódó századokban szemlélni, ember-térré kell alakítani (ha van hozzá varázsszerünk). Újra kell álmodni minden érzékszervünkkel, tudván, mert kiderítvén, hogy mi magunk akkoriban mikbe keveredtünk volna, annak ellenére, hogy nem hiszünk az eleve elrendelés és a minden korban és korra érvényes, még nem létező elevenné  rendelés tanában. Miután mindenki, aki később születik, az előző korok terhét is kénytelen, ha nem is a hátára, de a szellemére venni, így állván a dolgok, a századok mindig nyitva hagyott és felkutatandó résein át kell visszapillantani hosszú napjainkra, mert ekkor – és csakis ebben az esetben – megjelenhet a később, a történelem valamikor szabad-volt térségei elé-fölé húzott kerítések mögött a szenvedő, azaz az éppen elő ember arca. Aki olyannyira testvérünk e földi kalandban, hogy sajnálhatjuk: ő nem tud olyan mértékben együtt érezni és cselekedni immár velünk, mint mi ővele.
Az éppen élő azonban mindenkor „botorka hangulatok” között botorkál! A Dsida-vita idején oly korban éltünk, amikor „az állapotok uralkodtak”. A szellem fölött is, sőt elsősorban, nem is hallgatván meg a jóformán a teljes engedelmességre, mindenesetre a tömeges engedékenységre hajló „megértéstbelátást”. Akkoriban elterjedt nézet volt, hogy akibe a mennykő vág, azt nem csípi meg a csalán. Meglehet, én már akkoriban megértem a megbocsátásra, meglehet, máig sem. Mert ma is vallom és vállalom, hogy a képtelenségek ellen csak képességekkel lehet küzdeni! De hát akkoriban a hátrálva haladás volt a divat. És: győzelemre bukdácsoltunk – mint utóbb kiderült.
Máig sem értem az akkoriban felnőtt fejjel behodolókat. Aminthogy a velem egyívásúak – magamat sem kivéve! – kezdeti lelkesedését majd spekuláló helyezkedését sem! Volt olt másfajta irodalom is korábban – de micsoda irodalom, irodalom a javából! –, lett aztán szomorú proletkult, ami éppen sivárságában próbált derülátó lenni. Senki sem mert szólni?! Az író – nézem a mind fényesebb: világosabb múltat – amikor ír, az szükséges, az nélkülözhetetlen folyamat, még abban az esetben is, ha „szívünk egyre fulladtabb zuhanását” ábrázolja. Felelőtlenül sétálgatunk át a legalacsonyabbra állított mérce alatt. Szégyen. Csodák csodája, és egyben természetes is! – hogy időtálló értékek is születtek akkoriban.
„Egyszer megtalálnak. (Meg kell találjanak.)” Így reménykedett Dsida Jenő valamikor. Nos jóslata valóra vált. És a Dsida-életmű a tisztulás-tisztítás irányában hatott ezúttal is, aminthogy minden sora ezt kívánta szolgálni. Én ugyan eltúloztam, amikor azt írtam róla botor ifjonti hevületemben, hogy alapvonásaiban mindig haladó. Hiszen ő csak valami affélét bátorkodott világgá kiáltani, hogy mások minél magasabbra törnek, ő annál mélyebbre ás. Kiss Jenő mesélte, hogy egy alkalommal Dsidáék lakása előtt bandukolt hazafelé a piacról, Dsida Jenő éppen a nyitott ablakban állt, és tréfásan jegyezte meg a Kiss Jenő nyakában lógó hagymakoszorú láttán: „Ezt kapjuk, ezt kapja minden költő!” Talán tíz év sem telt belé, Méliusz József – tartozunk ennek megemlítésével az igazságnak! – írásban vonta vissza a hamis angyal bélyeget! Valami tíz év múltán a Sztálin elvtárs nagy kezét versben csókolgató és 1956-ban ugyancsak néma Szemlér Ferenc Dsida Jenő összes versét rendezte sajtó alá és előszavazta. Így megy ez! Még Józsi bácsi életében Szemlér Ferenc írta volt versbe: „Megcsókolom Sztálin Elvtárs nagy kezét!” Egyszer valamikor csak megjelenik (ha ugyan már meg nem jelent!) az immár legalább két évtizede készülő és igényességében alapműnek ígérkező Dsida Jenő-monográfia! Láng Gusztáv irodalomtörténész, a szerző, ugyanabban a szatmári, Pázmány Péter által az 1630-as években alapított római katolikus (jezsuita), gimnáziumban végzett, ahol jómagam – és: legkiválóbb elődünk: Dsida Jenő. Mégis úgy alakult – micsoda idők! –, hogy költőnk Psalmus Hungaricusát mindketten Majtényi Erik – extra Hungariam – bukaresti könyvtárában olvastuk először. (A bukaresti házigazda egyébként minden estéli imádság gyanánt mondta ezt a verset.) Vannak ilyen fura mozzanatai a kegyetlenül szétszórt magyarság történetének. (Szellemi együvétartozás kapcsai ezek.) Láng Gusztávtól tudtam meg végül is – könnyű volt neki: Dsida életének minden zegét-zugát bevilágította! –, hogy miért volt indultában oly engeszthetetlen Szilágyi András.
Történt ugyanis, hogy az egyik évben meghívták Marosvécsre egy világsikert aratott könyv szerzőjét: Markovits Rodiont. (A Szibériai garnizon szerzőjét. Ezzel mintegy erdélyi íróvá „avatták”.) Csakhogy ezt azonnal megirigyelte az ugyancsak temesvári Franyó Zoltán, kiváló bajkeverő, később Herder-díjas barátom, aki számos modern nyelv mellett ógörögből és kínaiból is fordított, és aki állítólag lefogta Ady Endre szemét. Lapjában nyomban „izgalmas” beszélgetést közölt Markovits Rodionnal. Nem éppen ildomosat. Célzatosan. Hogy borsot törjön Kemény János és a többiek orra alá. Érthetőbben: pikáns beszámolót holmi pajzán és egyéb szabadszájú kastélybeli kulisszatitkokról. Dsida Jenő az Ellenzék című lapban (belső munkatársa volt akkoriban) nyomban figyelmeztette Markovits Rodiont, hogy a vendégjoggal nem illik visszélni. Ez rendjén is lett volna – a lovagiasság íratlan szabályai szerint –, de: elkövette azt az apróka hibát, hogy nem írói álkeresztnevén szólította meg jegyzetében a kolléga urat, hanem ismert polgári köz- és váltó ügyvéd gyanánt, emigyen: „Kedves Jakab! „Azaz némelyek szerint „lejakabozta”! Nos ennek alapján könyvelték el nyomban néhányan Dsida Jenőt antiszemitának. Dsida Jenő mint antiszemita. Ehhez még hozzá kell tennem, hogy én ifjonti tapasztalatlanságomban fő vonásaiban haladó szelleműnek írtam Dsida Jenőt. Egy kritikus – Földes László – 1983-ban (!) kiadott gyűjteményének jegyzetírója (Tóth Sándor) szerint a szerző viszont arra a következtetésre jutott, hogy „Dsida költészete lényegében és felvonásaiban sohasem haladásellenes”. Az én régirégi jelzőm, a haladó szellemű, ugyanakkor ez a „sohasem haladásellenes” megállapítás is igazi marxista-leninista neszesemmifogdmegjól értéktelen „értékítélet”.
Most is szégyenkezik bennem a meghatódottság – írtam 1969-ben ugyanabban az Utunkban, ahol Dsida Jenő ébresztése megjeleni volt. Kaptam én ugyanis Dsida Jenő ébresztéséért olyan jutalmat is (fájdalomdíjat?), amire még legmerészebb álmomban sem számíthattam. Történt pedig ez és emígy. Semmit sem kell elhallgatnom abból a beszélgetésből, amelyet Dsida Jenő szüleivel folytattam. Inkább azért bánkodóm, hogy azon melegében nem jegyeztem le a legaprólékosabban minden szavukat. Most is: nem a költőn, magunkon kell a port elverni! Dsida Jenő akkoriban Győrben lakó szülei – legkésőbb 1957-ben – megkerestek az Utunk szerkesztőségében. Először azt hittem, nem értem jól: a szülők? A költő akkor már majdnem húsz éve halott volt. Két fehérhajú öreg pedig leül velem szemben, beszélgetünk, igen, elkezdünk beszélgetni, amint a mindnyájunkban feszengő zavar kissé csillapodik. Szatmárról beszélgetünk, arról, hol állt a család háza, milyen gyermek volt Jenő – szinte le sem merem így írni: Jenő, igen, ugyanabban a gimnáziumban végeztem én is, hány évesek vagyunk, hány éves az emberiség? Az apa – de hiszen ő Amundsen kortársa! –, hogy kérlelte a fia, nem menjen betegen a hivatalba, hiába, most is megy, megy a hivatalba, még mindig van eljárnivalója, de boldogan teszi, hogyne tenné a fiáért, és vele megy az édesanya is, száz kilométereket törődnek vonaton, hogy még egyszer fölkeressék azokat a helyeket, ahol fiúk élt – és újra élni kezd szellemében, mert számukra sohasem is halt meg, de most a boldogság, ha ugyan van valaki halálában vigasztaló boldogság, nem élt hiába mégsem, ő akinek meg kellett volna tiltani, a legszigorúbban, hogy olyan szenvedéllyel járjon az Írás hivatalába, jobban kellett volna beosztani az életét, hiszen az azutánival nincs baj. (Dehogy nincs! Volt. De ezután már nem lehet.)
Megrendítő volt nézni a két öregei. Voltaképpen azt érték meg, amire minden szülő vágyik. Gyermekük gyermek maradt, az ő gyermekük, akit – íme – húsz évig kellett, halála után, féltett kincsként bújtatni! Öreg Mária és Öreg József mennek a Hivatalba, nemcsak Egyiptomba, menekítik a kisdedet, akiben a költészet tűzhányója szunnyad, akiben a költészet jósága-szépsége vár az emberekre, akiben nem volt gyűlölet senki iránt, azért kapott ő váratlanul annyi gyűlöletet. Ennek ellenére végleg vállalja immár az emberiséget, pedig tudja, mivel jár. Megy Öreg Mária és Öreg József megköszönni akárkinek is, hogy szállást adott az ő nagy gondjuknak. Mennek Amundsen nem öregedő kortársai, és még azt a szomorúságot is magukhoz ölelik, hogy fiúk újra a zajos és sanda világba indult. Veszélyek közé: emberek közé. Emberek közé: szívük közelébe, értelmük gyújtósaként! Jaj, nagyon kellene rá vigyázni, nagyon. Ugye: Ügyetlen, Megváltó?! – Nem Megváltó. Csak ember. Egyedül az ember lehet költő.
Meglehet legutolsó, Vidáman folynak napjaim kezdősorú verséből idézek:
És síri csönd lesz mindenütt, elhallgat a zene,
mintha örök, tusfekete sötétség kezdene
terjedni lassan, valami emésztő, végtelen
szomorúság, még kék az ég, de kékje éktelen,
még ver a szív, de már kihagy és megihenni kész,
még van a föld, de füstbe fúl és foszlik az egész,
a fej előrebillen és rokkanva hull a váll,
a levegőben a meleg téboly sejtelme száll,
 
és nagy a csend és mély a csend, hogy már rettenetes,
nyugodtan néz, mered a szem, de semmit sem keres,
csak tágultan pihen, ahogy a vak szem révedez,
mely mit se néz és mit se lát, de mindent észrevesz.
Ahogyan költőnk a Nagycsütörtök című versében írta volt:
Sors elől szökve, mégis szembe sorssal.