Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1996. augusztus - szeptember, VII. évfolyam, 8 - 9. szám »
Mátyás B. Ferenc
REKVIEM NAPI ÁRFOLYAMON
Ősz volt. A nyaralás függetlenségélménye újraélhetően visszhangzott a lelkekben,
a barátokat, szomszédokat érdekelte, még kinek hogyan telt, hol és mennyiért s
kinek egyáltalán... Napégett arcok lepték el az utcákat, hivatalokat,
kávéházakat. A lányok is visszaszivárogtak a pikánsabb üdülőhelyekről –
vidámabban és romlottabban kissé. Működésbe kezdett az ország, ahogyan ősszel
már csak történni szokott: megrázkódtatások nélkül. Ferenci B. Mátyás tragédiája
mégis megdöbbentett.
Alig két héttel korábban együtt várakoztunk a Munkaügyi Központban. Azzal
biztattuk egymást, hogy vállalni kell, amit a piaci kereslet ránk oszt,
különben megérdemeljük, hogy Isten elvegye tőlünk az alkotóerőt... Aztán
rég volt eseményeket, néhány ismerőst idéztünk fel. Beszélgettünk, anélkül,
hogy rendszert szidtunk volna. Lehet, ez utóbbi hatott oly erősen elmémre, hogy
elfedte visszapergethető előjeleit készülő tragédiájának.
A közös gond némileg össze is hozott minket, kiderült mindketten
sétávallevegővel próbáljuk enyhíteni az infarktus-frászt, ami az
éjszakai íróasztal-munka, a dohányzás, na meg a félévszázadot kitevő korunk
össze sem számlálható, vélt és valós, láthatatlan és kimutathatatlan
sérüléseiből táplálkozott lelkünkben. Megegyeztünk, hogy lehetőleg együtt
levegőzünk majd reggelente a Duna parti parkban, ahová ő kopójával, Óborral
járt „szaglászkodni, kakipisilni – mondta biztatóan –, a szabadság
érzésével feltöltekezni”...
Másnap, amint a nyüszítve türelmetlenkedő erdélyi kopókölyköt megpillantottam,
átragadt rám is az a könnyed érzés, melyet sétapartnerem a szabadságéval
azonosított. Mint kereszthuzatban a telefüstölt szoba, szellőzött ki lelkem.
– Szaladj! – kiáltottam Óbornak.
– Légy boldog – tette hozzá partnerem.
Óbor nekiiramodott. Porpamacsokat kapálva aprózott a bokrosabb partszakasz
irányába. Néha visszanézett ránk, meleg tekintetéből hála és aggodalom:
szeretet sugárzott.
Óbor fiatal volt. Még farára rogyadva pisilt. Szukamódra.
A Duna felől nedves, szennyes szegénység szaga terjengett, mint esőverte
ócskapiacok körül. Rágyújtottunk és lenéztünk az önnön szomjas mélységétől
lomha folyóra. Vonzásától borzongató, hideg áramlást éreztem idegeimben, és
elfordultam az olajosan szivárványozva hívogató vízháttól. Óbor közben
rajtaütött egy oroszlánosra stuccolt, piros masnis uszkáron és felkergette
gazdája karjaiba, akár egy fára.
– Óbor, ide! – kiáltotta partnerem a rend kedvéért. Néhány lépéssel
ott termett, s lábfejével a hasa alá kanalazva, könnyedén arrább lódította
kutyáját.
– Kösse meg a fenevadat! – sziszegte az asszony.
– De asszonyom, kölyökkutya, akár a magáé. Egy kislány és egy kisfiú –
próbáltam a segítségükre sietni. – Elintézik maguk között, hogy miként legyen.
– Gondolom, valami disznóságra gondolt? Láttam ám, hogyan szagolgatták egymást!
– Az emberek beszélgetnek, a kutyák szagolgatják egymást – sóhajtott Ferenci B.
Mátyás elnézően.
– Gúnyolódik velem – mondta az asszony, de óvatosan a földre helyezte
pompázatosan kikészített ebét. – Figyelmeztetem, minden felelősség a magáé, ha
fajgyalázat éri!
– Vállalom! – mondta partnerem túlzó komolysággal, mintha igazát védelmező
gyermeknek válaszolna. A határozott hang megnyugtathatta az asszonyt. Óbor felé
tolta az uszkárt, s a két kölyökkutya kergetőzni kezdett.
– Akár a gyermekek – mondtam. – Összekapnak, kibékülnek.
– Tanulhatnánk tőlük, jobb lenne a világ – tette hozzá társam.
– Maga talán valami papféle? – kérdezte az asszony.
– Olyasmi... Csak nem hirdetem, hanem írom az igét. Na meg nem Istenét, hanem a
magamét.
– Könyveket ír – szóltam közbe.
– Értem – mondta az asszony. – Leakasztotta válláról krokodilbőr szütyőjét, és
cigarettát vett elő. – Aki könyveket ír, tudhatja, hogy ha valamivel baj van,
az emberek azok. Kaphatok tüzet?
Partnerem az asszony csillogó ajkaihoz kínálta öngyújtója lángját... Néztem
őket, ahogyan kötelező családi fotót szokás kínos látogatások alkalmával; „lehet,
csak játék, hogy nem ismerik egymást” – fordult meg fejemben, és
eldöntöttem, hogy többé nem zavarom délelőtti légyottjukat.
Legközelebb – és utoljára – ismét a Munkaügyi Központ várótermében
találkoztunk, de engem már szólítottak, amikor ő megérkezett. Ki sem menthettem
magam holmi kényes hazugsággal, amiért magyarázat nélkül felhagytam a
megbeszélt, rendszeres kutyasétáltatással. Talán ezért éreztem, hogy adósa
maradtam, tartozom, most már örökre tartozom neki... Talán ezért nem ért
meglepetésként, amikor felhívott telefonon az özvegye, és megkért, hogy
sürgősen látogassam meg.
Lakótelepi álmaiban sokszor megfogalmazódott, hogy a szép, tágas polgári
lakásokban „ágyban, párnák közt” érdemes bevárni a véget. Az ilyen
ihletően tágas és otthonos, de mégis zárt térben könnyen vészeli át a
szerencsés benne lakó mindazt, amit a külvilág sorsául rákényszeríthet. S ez
kissé zavarba hozott: szerettem volna az elhunyt dolgozószobájában beszélgetni
özvegyével, ám a nappaliba tessékelt. Kellemes, hűvös, vendégpukkasztó
régiségekkel berendezett helyiségbe. Szegény megboldogult minden bizonnyal
cefetül érezhette magát benne...
Az özvegy – szépasszony, kit negyvenéves korában felejt a múló idő – derekasan
viselte gyászát, és jól állt neki, mint nemzeti ünnepeken hősi túlélőknek
kitüntetéseik. Hangjának váltakozó árnyalásával (különösen ritka adottság!)
szinte láttatta velem, amiről beszélt, bár lehet, képzeletem működött szokásos
önjáró, korlátozhatatlan módján. Néha szünetet tartott, mintha időt hagyna
fantáziámnak a hallottakat képekké s cselekménnyé kerekíteni; talán arra várt,
hogy közbeszóljak kegyeletteljes közhellyel enyhítve a hangulat gyászos súlyán,
melyet valóságosan és görnyedésig éreztem olyankor vállamra nehezedni. Vagy
csupán az öreg fotel volt úgy kialakítva múlt korok stílusigénye szerint, hogy
büszkén kihúzva magát el ne cseveghessen benne ember?
Lassacskán kirajzolódott, hogy olyanok voltak a megboldogulttal egymásnak, mint
léghajókon a ballaszt, a hasznos terhelés. Szinten tudták tartani
együtt életük léggömbjét. Férje túl volt azon a koron, mikor férfi még
ösztönösen lelkesedik és lobbanékony a szíve. Csak szakmailag hatottak rá az
élmények, illetve, amióta nem sok hasznát látta, ha tollat vett a kezébe, talán
akképpen sem... „Már bízhattam benne – mondta az özvegy –, csak
próbált volna meglepetést szerezni nekem”...
Úgy hangzott, mint a szívből fakadó, féltő fenyegetés.
Kezdtem magam furcsán érezni. Az egyre nyilvánvalóbban nem ok nélküli
részletesség, mellyel a férje tragédiáját megelőző eseményeket boncolgatta,
valamilyen rejtett szándékot sejtetett. Éppenséggel nem voltam az elhunyt
bizalmasa, sem az utolsó, aki élve látta... Igaz, az elhunyt – Isten ne vegye
tőlem rossznéven! – giccses alapossággal cselekedett: gondoskodott Óborról,
végrendeletet hitelesíttetett felesége nevére, a tetthelytől biztonságos
távolságban megtalált bőröndjében ünneplőruhát, fehér inget, fekete nyakkendőt,
új pár cipőt hagyott, hogy „kéznél legyenek”, és néhány felbélyegzett,
megcímzett levelet különféle szerkesztőségek részére, melyekben honoráriumairól
intézkedett... Szóval nem sok fantáziával készítette elő „távozását”. Nyelvemre
kívánkozott a banális kérdés, de az özvegy megelőzött a válasszal:
– Még búcsúlevelet is hagyott.
– Író volt – mondtam, mintha mentegetném.
– És feledékeny. Azt is felírta, amit normális ember készakarva szokott
elfelejteni... Ez a magyarázata annak, honnan tudom, kedves barátom, hogy maga
cserbenhagyta férjemet.
– Cserbenhagytam volna? – kérdeztem meglepetten.
– Lehet, hogy nem a megfelelő kifejezés, de nincs is szó részemről valamiféle
vádaskodásról – mondta határozottan. – Bocsásson meg, ha annak hangzott. Férjem
fogalmazott így, miután hazatért a kutyasétáltatásból, melyen maga ígérete
ellenére másnap már nem vett részt. Akkor mondta, hogy cserbenhagyta őt,
kiszolgáltatva Fonyath Aliznak.
Poénként hatott e név, kis híján elmosolyodtam. Úgy buggyant ki a számon a
kérdés, mint szétpattanó buborék: – Kicsodának?
– A kutyás hölgynek, akivel együtt találkoztak férjemmel a parkban – felelte
zavartalanul az özvegy. – Fonyath Aliznak – ismételte meg.
Csak nem kései féltékenység mardossa? – fordult meg fejemben, de az
özvegy precízen kirajzolt vonásai nem árulkodtak visszafogott bosszúvágyról,
tekintetén keresztül nem a párféltés sárga szörnye nézett velem szembe
a lelkéből. Céltudatos ember benyomását keltette, aki végére akar járni
valaminek. – Higgye el, most hallom először a hölgy nevét – mentegetőztem.
– Tudom. El sem hangzott, amikor maga velük volt – mondta egyszerűen. – A
jegyzeteiből ismerem találkozásuk részleteit.
– És semmilyen előjelét nem tapasztalta a készülő tragédiának? – igyekeztem
segítségére sietni.
– Nem volt az a típus, aki örökösen akasztotta magát!
– Értem – mondtam, bár sejtelmem sem volt, hova akar kilyukadni. Azt ellenben
eldöntöttem, hogy semmiképpen nem ismerem be, hogy mindvégig az volt az érzésem
a parkban, hogy kutyasétáltatásnak álcázott légyott szemtanúja vagyok.
– Hónapok óta a családi levéltár rendezgetésével foglalkozott. Aznap is, amikor
megismerkedtek Fonyath Alizzal... – Kivárt, de nem szóltam közbe. – Késő
éjszakáig olvasta egyik apai ági felmenője első világháborús leveleit. Regényt
készült összeállítani. Reggel, a megszokott időben, midőn megérkezett Óborral a
parkba, a kutyás asszony már várta, és megkérte: vigyázzon az uszkárra, mert ő
a kozmetikusához siet. Ha meg befejezték a hancúrozást, kérte, vigye is haza...
Átadta lakáskulcsát, a névjegykártyáját, rajta címével, megígérte, hogy másnap,
ha találkoznak rendezik majd a dolgot, azzal beült a sétány peremén várakozó
vajsárga mercédeszébe, s mire férjem felocsúdott, az asszony már messze járt.
– És megtette? – kérdeztem álnok módon, hiszen a történet igazolni látszott
gyanúmat, hogy a kutyasétáltatás ürügy volt találkozásuk leplezésére.
– Megtette – vont vállat az özvegy. – Aztán csak füstölgött, bizonyára a
háborús levelek hatására, hogy az eben vett barátságok is oly sebesen és az
őszinteség olyan felsőfokán köttetnek, mint háborúk idején a lövészárkokban, a
biztos halál árnyékában... Úgy érezte, a bajtársiasság eszményének
megcsúfolása, hogy bár egymás nevét sem ismerték meg, Fonyath Aliz rábízta
gondját-baját, kutyáját, lakását... Ilyen eszement bizalommal csak a
halálba menőknek illik egymáshoz fordulni családi fényképeikkel és utolsó,
szívbéli üdvözletükkel a végső rohamok előtt – mondta. De nekem akkor már
az volt a véleményem, hogy hülyét csinált belőle az a nő. Képzelje csak, a
lakásán az uszkár kosarának fülére erősítve levél várta a férjemet!
Megdöbbentett ennek az asszonynak a szervezőképessége. A hatalom tempója így
manipulálni az embereket, elhitetve velük, hogy önszántukból cselekszenek... –
Felállt, a biedermeier írószekreterhez lépett, és egy gyöngyvirágokkal
díszített borítékot vett elő. – Nézze – nyújtotta felém –, képzelheti, azonnal
tetőzött vérnyomásom, amikor megláttam!
– „Óbor kedves gazdijának” – olvastam fennhangon. – Bizonyára köszönő
sorok... – igyekeztem semlegesnek maradni.
– Ezt kérdeztem tőle én is: gáláns hálanyavalygás, gazdi?
– Hála, de nem nyavalygás! – jelentette ki.
– Te pénzt fogadtál el! – mondtam akaratom ellenére.
– Megőrültél! – felelte sértődötten, azzal bevonult dolgozószobájába, mint
mindig, ha támadás érte házon belül. A borítékban kétszemélyes
belépőkártyát találtam a TIPI-TAPI TOPLESS SHOW-ba – csuklott el az özvegy
hangja, s én szerettem volna valami találót, vigasztalót mondani, de az
özvegynek nem lehetett érdeke, hogy a furcsa nevű intézmény körül fenekedjen
meg beszélgetésünk, mert ügyesen visszanyelte pillanatnyi gyöngeségét. –
Régebben, valójában nem is olyan régen, estig is folytattuk volna a „lélekcsépelést”,
ahogyan családi perpatvarainkat neveztük, mert képesek voltunk akkor sem
feladni álláspontunkat, mikor már nem az igazság fölénye volt a fontos, hanem,
hogy ki bírja tovább szusszal-szóval, jelzőkkel, fájdalomokozással... Ám egy
idő óta csírájukban sorvadtak el nézeteltéréseink...
Az idő közömbössé teszi a házastársakat, gondoltam.
– Amire elkészültem az ebéddel, szent is volt már közöttünk a béke, s
elfelejtjük Fonyath Alizt, a belépőkártyát pedig férjem íróasztalának legalsó
fiókjába zárjuk a többi különleges, de figyelmet nem érdemlő emléktárgy közé,
ha délután, számunkra szokatlan időpontban csengeni nem kezd a
telefonkészülék... – Ismét a szekreterhez sietett, és egy kicsinyke
riporter-magnót vett elő. – Szegény uram rögzítette a telefonbeszélgetéseit...
Említettem, hogy vészesen feledékeny volt...
– Kivel kíméletes a múló idő? – kérdeztem tapintatlanul, szándékom szerint
figyelmeztetésnek szánva, hogy aligha tartoznak rám a részletek, férje
tragédiája nem rejt semmiféle titkot, melynek megfejtésében segítségére
lehetnék... De az özvegy rám hagyta:
– Hát persze – mondta könnyedén, közben önkéntelen mozdulattal igazított egyet
frissen fodrászolt fürtjein. Aztán: – Hallgassa csak – súgta már-már
bújtogatóan, és lenyomta a magnó indítógombját. Negédes női hang szólalt meg:
–Ferenci úr, kedves?
– Igen, kérem.
– Üdvözlöm, írókám, remélem nem az ebéd utáni mélakórban találom, mert
akkor ébresztő, szorít az idő! Megkapta a belépőt?
– Igen, igen... csakhogy nem tudom, mire vélni...
– Ne vélekedjen, barátom. Döntsön! Tudnom kell, hogy egyedül jön-e vagy a
kedves feleségét is hozza, s na meg, csomagoljon be néhányat a könyveiből, és
közölje, ha nyolc óra megfelel, hogy elküldhessük a mercédeszt időben.
Rendben, írókám?
– De hát miről van szó, asszonyom?
– Sima vacsorameghívásról... De tudja mit? Szólna feleségének, hogy
jöjjön a készülékhez egy szóra...
Az özvegy kikapcsolta a diktafont.
– Aliz asszonyt hallotta... Mit szépítsem, arra kért, beszéljek férjem fejével:
vegye úgy, hogy felolvasásra, hívja, kért, győzzem meg: a Tipi-Tapi nem
bordélyház, kultúrintézmény a javából, párizsi sanzonénekesnőt is foglalkoztatnak...
Ha pedig mindez nem nyugtatná meg nemes önértékelését, „kérem – mondta
–, gondolkozzon el azon, hogy a férje munkanélküli...”
– Nagy kísértés – csóváltam együttérzéssel a fejem.
– Mi tagadás – mondta az özvegy. – S vegyük hozzá, Mátyást önérzetében
sértette, hogy az én könyvtárosi keresetemből élünk... Ezért beszéltem rá, hogy
próbáljuk ki ezt a kínálkozó lehetőséget.
Az özvegy ismét a szőnyegvirágokat kezdte tanulmányozni. Porszemek keringőztek
az ablakon besütő nap sugarainak pályáin.
– Érthető – mondtam jobb híján. – Manapság ritkán adódik meg a választás
lehetősége.
– Ez az! – csattant az özvegy hangja. – Férjemnek megadatott, másnap mégis
elment munkanélküli segélyért folyamodni... Maga találkozott vele,
beszélgettek... Mondja meg nekem, miért kísértette Mátyást, hogy megalázzák?
– Végül is pénzről... a megélhetésükről volt szó, nem?
– Ugyan, kedvesem! – feledkezett meg magáról az özvegy –, ez lárifári! A
TipiTapiban Fonyath Aliz szerződést kötött velünk, hogy minden csütörtökön ott
vacsorázzunk, cserébe a lányok partnereikkel vásároltatnak egy-egy helyben
dedikált könyvet, amit szabadon választott áron fizettettnek ki a vendégekkel.
Öt írót foglalkoztatott már Fonyath Aliz, és kortárs képzőművészeti aukciós
kiállításokat készült vasárnaponként rendezni, hogy lefedezze a teljes hetet...
Még hogy állami lyukas garas kellett neki – sütötte le szemét; hangja
megenyhült: – Már azon az első estén két gyári munkás havi fizetése jött
össze.... Igaz, óvszert is csomagoltak minden könyvhoz, de ha számításba
vesszük az intézmény jellegét, valahogy természetesnek tűnt, a beszeszelt
közönség pedig vásárolta szegény férjem eladhatatlan köteteit – törölt le
néhány könnycseppet is arcáról az özvegy –, mint a cukrot... „Házunk
specialitása: óvszer és regény! – kiáltotta a lemezlovas a mikrofonba. – Sorvadjon
le annak, aki zsugori vagy szegény!” A lányok sikítoztak, mint a
rock-koncerteken, a zenekar pedig tust húzott...
Zúgni kezdett a fejem; akkor, hol itt a rejtély? Megpróbáltam helyükbe képzelni
magam, amint könyvet dedikálok és óvszert csempészek a lapjai közé... Érzéseim
kiülhettek arcomra, mert az özvegy egyetlen mély sóhajtással összeszedte magát,
és kioktatott:
– A pontosság kedvéért legyen világos: valójában mindketten, én és szegény uram
is kíváncsiak voltunk, milyen belülről egy ilyen hely? Egy író lételeme a
megismerés, az élményszerzés. Én pedig, ne értsen félre, nem szokásom letagadni
éveimet, nem tetszelgek a kórtalan jól konzerváltság illúziójában, de mégis nő
vagyok: Éva Anyánk Hiú Lánya! Csoda, ha vágytam a válaszra, hogy vagyok-e még
annyira fiatalos, hogy ne érezzem megalázónak csinos lányok meztelenségét
környezetemben?
Köhintettem. Azon az önjáró tudatalatti síkon, melyen hangjának dallamára le is
peregtek előttem a szavain keresztül átsugárzó képek, látni véltem, amire
vágyott.
– Jó, jó... – sóhajtott az özvegy. – Ocsmány, de jövedelmező ajánlatot
fogadtunk el, igaz... Csak hát manapság adózhat egy értelmiségi az önértékelés
romantikájának? Hősiesen éhen halni az alkotás mezején a szellemi önállóság
védelmében? Ugyan, barátom, konyhából ítélve az alkotásnak mindig is más volt a
mércéje!
– Ezt elmondta neki? – csúszott ki a számon.
– Nem. Ő maga nyugtatott ezekkel a szavakkal... De közben már öltözködött, hogy
a kerületi Munkaügyi Központba induljon...
Ismét bezárult ugyanaz a kör, gondoltam. Visszaértünk oda, ahonnan időnként
elindulunk.
– Én hamarább végeztem – mondtam ki hangosan is gondolataimat –, elbúcsúztunk
és örvendeztünk, hogy a jövőben rendszeresen találkozunk majd a Nyomorúság Előcsarnokában.
– Igen! – vágott szavamba az özvegy. – Pontosan ezt mondta ő is, amikor
hazaérkezett: „Kedvesem, megjöttem a Nyomorúság Előcsarnokából!,, „ Sikerrel
jártál? – kérdeztem. „Naná! – rokoltotta fickósan. – Mától ismét
nyilvántartanak... „Ránéztem: szeme gyanúsan csillogott; látszott, hogy
visszatartja sírását, de belül zubogó könnyeinek párája átütött a szemhéjain
is. Megpróbáltam átölelni, vigasztalni. Ellökött magától... Mit szépítsem –
vált bizonytalanná az özvegy hangja –, talán ismeri életútját, hogy nem
engedték származása miatt tanulni, szóval a szokásos kelet-európai
átlagéletrajz. A Munkaügyi Központban pedig ilyesmivel nem tudtak mit kezdeni,
mert a számítógépes nyilvántartásban nem kódolható senki az életműve szerint...
Írónak lenni nem képesítés, a szoftver nyelv nem ismeri... És beírták „képesítés
nélkülinek” ...
– Ez sok mindent megmagyaráz – mondtam óvatosan.
– Igen – bólintott az özvegy. – „Ezt meg kell emésszem még” – mondta
férjem, aztán elment sétálni Óborral... És többé nem láttam őt élve... Mint
később azt megtudtam, Óbort még a parkban bízta Fonyath Alizra, megkérve, hogy
hozná haza, mert halaszthatatlan dolga adódott Balatonszárszón... Tudja,
többször járt ott, mintha erőt merítene abból, hogy ott kószál a sínek között,
mint valami kegyhelyen... Imádta József Attilát, szerette Latinovitsot... Óbort
is... Bizonyára azért nem vitte magával... Aliz rendes asszony, vállalta, hogy
gondját viseli egy darabig... Most nehezen tűrném el, ha itt téblábolna a
lakásban... Hát ez minden, amit mondani akartam... Ki kellett beszélnem
fájdalmamat... –sóhajtott az özvegy.
– Érthető – mondtam, és úgy ítéltem, hogy ideje elbúcsúzni.
A lakásajtóban kezel fogtunk.
– Kérem – nézett mellem, irányába, mintha szívemet kutatná –, maga sincs jobb
helyzetben, gondolja át, fontolja meg... Szóval ne döntsön elhamarkodottan... A
szerződést én írtam alá... Aztán maga meg ugyancsak munkanélküli, mint szegény
férjem volt... És... Csütörtök van... Az én napom... Válaszolhat délután a
temetésen, de este hétig sem késő... Én este fél nyolckor mindenképpen maga
után megyek a mercédesszel – mondta, majd sietve markomba nyomott egy
papírdarabot, rajta az elhunyt aláírásával. – Könnyen begyakorolhatja – mondta
még –, különben sem fontos a hitelesség – nyugtatott meg –, csak a kezdőbetű
kacskaringójára vigyázzon – tette hozzá, aztán becsukta orrom előtt az ajtót.
Ozora, 1996. április 7–8.