Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1996. augusztus - szeptember, VII. évfolyam, 8 - 9. szám »
Molnár H. Lajos
HOGYAN NEM LETTEM SVÉD?
Egy héttel ezelőtti keserveimen úgy tettem túl magam, hogy elábrándoztam a svéd
porszívón és a hozzá fűződő „erkölcsi magaslaton”: uraim, én igazán nem lehetek
azzal vádolható, hogy önökre akartam erőszakolni magam!...
Komám, te még azt sem tudod, mi a svéd porszívó, mert eddig derekasan
elhallgattam a vele kapcsolatos kalandomat. Talán ideje ezt is elmesélnem.
Muszáj emlékeztetnelek arra, hogy érkezésünkkor, nyolcvanhét nyarán nem
létezett „menekültkérdés” Magyarországon, ami azt jelentette, hogy a
törvénytelenül itt-tartózkodókat simán visszaadták, nem számíthattunk
„befogadásra”. Tehát nem akartunk (mert nem lehetett) Magyarországon maradni.
Több ezer „elődöm” Erdélyből kirándulóban úgy dobbantott innen Nyugat felé, hogy
a Hungaroring első és második futamának áradatával csúsztak át a határon.
Hasonlóképp spekuláltunk mi is, „dobbantani” jöttünk valahova, akárhová. Itt
álltunk Budapesten, arccal előbb az NSZK, majd Svédország felé, ábrándoztunk
azon, hogy milyen jó lesz majd porszívózni egy szállodában vagy gombokat
nyomogatni egy csapágygyárban, és emellett semmi gond, élünk mint Hanzi
Hamburgban. Akkor már feladtam minden ambíciót, úgy éreztem, az
életemet én otthon éltem, a többi – öt perc, öt nap, öt év? – csak
ráadás, és ha lehet, akkor ezt fogyasszam szabadon, nyugodt körülmények között.
Bármennyire elítélendő a felfogásunk, de lemondtunk arról, hogy hivatásunkból,
hivatásunknak éljünk. Talán te megérted anélkül, hogy megírjam a menekülésünk
előtti másfél évtizedem regényét, miért kell (az igazság kedvéért) megtennem a
vissztetszést kelthető vallomást: nyolcvanhét nyarán nemcsak abból volt elegem,
hogy kisebbségi vagyok Romániában, hanem torkig voltam magyar mivoltommal is.
Még Afrikába is elmentem volna szerecsennek.
Mondom egy pesti barátomnak (tulajdonképpen az egyetlennek), mi a szándékunk.
Valamiért nem lelkesedett a svéd porszívóért, és elég élesen tette fel a
kérdést: mi a fenét keressen két nyelvhez kötött ember, egy író (ő még annak
tartott, ráadásul tehetségesnek) és egy színésznő Nyugaton? Csak visszakérdezni
tudtam: hát egyáltalán lehetséges itt maradni, nem fognak visszaadni? Kérdezzük
meg, így a barát, és elvitt egy ismerőséhez (szégyen, nem szégyen?) a
Pártközpontba. Az illető „elvtársról”, a funkcionáriusról rosszat igazán nem
mondhatok, mert nem ígért semmit, csak annyit, hogy nem fognak visszaadni, még
ha diplomáciai botrány is lenne belőle, egyelőre dekkoljunk a fővárosban a
Művelődési Minisztérium vendégeiként, aztán hamarosan intézkednek a letelepedés,
a munkahely és az ideiglenes elszállásolás ügyében.
Vagyis – legalábbis akkor úgy nézett ki – „vevők ránk”, voltak olyan kedvesek
elhitetni velünk, hogy itt szükség van ránk, és máris éledezni kezdtek nemrég
elhantolt ambícióink. Felcsillant az, amit már remélni sem mertünk: hogy –
talán másként, talán szabadabban – folytatni tudjuk azt, amit kényszerűségből
abbahagytunk, hogy tapasztalatunkat, tudásunkat, képességeinket – bármily
szerények legyenek azok – továbbra is a magyar művelődés szolgálatába állíthatjuk.
Közben a hónapok teltek, komám, lett menekültügy, de nem lett letelepedési
engedély és semmi sem a megígértek közül. Politikusok jöttek, mentek, ingadozni
kezdett a Pártközpont (vele a mi ottani emberünk). Az állás (ahol
hasznosíthatnánk magunkat) és az otthon (ahol végre lehorgonyozhatnánk, amit
végre elkezdhetnénk berendezni) elképzelt körvonalai mindinkább
elhomályosultak. Kilátásaink azért is sötétedtek egyre, mert – nyelvhez kötött
emberekre éppen most nincs szüksége az országnak. Ezt megmondták a szemünkbe is
a minisztériumban: rosszkor érkeztünk. (Mostani eszemmel visszakérdezném:
tessék mondani, Magyarországra lehet egyáltalán jókor érkezni?) A nehéz
gazdasági helyzetben, ugyebár, nem kell a kultúra. A nem várt lehetőség (hogy
Magyarországon maradhatunk) miatti örömünk gyorsan lankadt. Egyszerre éreztük
magunkat nyűgnek és lehetetlennek. Úgy okoskodtunk, nem kellene
kegyelemkenyéren élni vagy koldulni. Ekkor „ugrott be” a svéd kapcsolat.
Szökésünk előtt két évvel emigrált Svédországba egy marosvásárhelyi család,
amellyel igen jó barátságban voltunk. Írtunk nekik helyzetünkről, ők meg
nemsokára felhívtak minket telefonon a budapesti vendégházban és közölték:
néhány svédországi magyarral együtt összedobták a három repülőjegy árát, két
nap múlva át is vehetjük ezeket a SAS légitársaság irodájában, ne gatyázzunk
sokat, az iratokon kívül semmit se vigyünk magunkkal, ott teljesen berendezett
lakás vár ránk, nekünk való munka is lesz, és – ami akkor a legfontosabbnak
látszott – akadékoskodás nélküli, őszinte és megértő befogadókészség.
Miközben itt halogatták ideiglenességünk felszámolását, és ezernyi dolguk
közepette csak a sötét jövő bekövetkeztét szajkózták, a bizonytalanságnak eme
örvényében az egyedüli fogodzót a kilábaláshoz csak az a három, zsebemben
lapuló repülőjegy jelentette. Amikor már kezdtük kapni a pofonokat, hogy mi a
francnak jöttünk ide, kimentünk a reptérre. Ha már ilyen kedvesen
marasztalnak...
Egy szombati napot néztem ki az akció lebonyolítására, gondoltam, ilyenkor, a
főnök távolléte miatt talán lazább a fegyelem, vagy ünnepibb a hangulat, és
átcsúszanhatunk a szűrőn. Később győződhettem meg arról, hogy nem is tévedtem
nagyot, az első próbálkozásunkkor álltunk a legközelebb a sikerhez. A
jegykezelő átengedett (bár meg volt neki tiltva) annak dacára, hogy látta
milyen útlevelünkben nincs vízum. A vámtiszt előbb akadékoskodott, aztán nejem
és kisfiam könnyeit látva megenyhült a szíve, kinyitotta az ő kiskapu át is, és
elment megkeresni azt a kiskatonát, akit ismert, s aki remélhetőleg úgy tesz
majd, mintha nem létezne Varsói Szerződés és egyebek. Álljunk be az oszlop
mögé, javasolta a miniösszeesküvésben részt vevő vámos, míg felkutatja a véletlenül
nem a helyén tartózkodó határőrt. Közben szintén véletlenül arra
sétált az őrmester, kedvesen érdeklődött, miért álldogálunk az oszlop mögött
kisgyerekkel a karban, arrébb az egyik ablaknál nincs sor, fáradjunk át az
útlevélvizsgálat után a „tranzit” váróterembe. Én is a tőlem telhető
kedvességgel válaszoltam, hogy azonnal, de azt hiszem, mondhattam volna bármit,
úgyis elkérte volna az útleveleinket, nem kellett rendőrkutya gyanússágunk
kiszimatolásához. Így is elkérte, bár nem az ő dolga volt. Innentől kezdve már
hiábavaló volt minden, úgy visszavágott minket, mint Edberg egy puha adogatási.
Néhány másodpercet késett a véletlenül elbódorgolt kiskatonánk. Ilyen
véletleneken múlhatnak sorsok. Azelőtti éjjel álmomban svéd utakon jártam... A
ferihegyi kiruccanás után a vendéglakásba visszaérve telefonáltam svédországi
barátainknak: ne várjanak a reptéren...
Az összes többi próbálkozásunkkor csődöt mondtunk, pedig még jó néhányszor
kibaktattunk a gépmadarak felszállóhelyére. Sokaknak kinyílt Ferihegyen a
kijárati ajtó, mondták menetjegyirodák dolgozói és reptéri alkalmazottak, még
biztattak is, hogy ne adjuk fel. Egy ideig még reménykedtünk, ki-kijártunk, nem
verekedtünk, nem sírtunk, nem erőszakoskodtunk, csak szépen kértük: hagyják,
hogy menjünk a fenébe. De sosem kerültünk oly közel ahhoz, hogy felszálljunk a
SAS-madárra, mint legelőször. Illetve egyszer mégis...
Előzőleg a nejem járt a repülőtéri parancsnoknál, hátha az ő utasítására
behunyja a fél szemét az őrmester, de az asszonyomnak csak annyit sikerült
kiderítenie, hogy valahol hivatalos listák készülnek azokról a romániaiakról,
akik repülhetnek, de mi nem szerepelünk ezen. Azt már nem árulták el, kit kell
ostromolni a feliratkozási szándékkal. Karácsonytájt a KEOKH-nál jártam
(Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal) meghosszabbítani az
ideiglenes tartózkodási engedélyünket. A tiszt, aki tudta, hogy néha vacakol a
szívem (akárcsak az övé, és amikor egyszer rosszul lettem nála, ő ettől lett
rosszul), kedvesen érdeklődött – „mi, szívbajosok tartsunk össze” alapon –,
hogy vagyok. Panaszoltam neki, lehetnék jobban is, ha nem őriznék annyira azt a
repülőtéri kaput, hisz zsebemben vannak a megváltó biléták. Felkiáltott: miért
nem mondtam ezt eddig neki, hisz náluk készülnek azok a bizonyos reptéri
listák! No, de semmi baj, folytatta, ott helyben írjam meg a kérvényt, felviszi
a főnökéhez, öt perc alatt aláíratja, és mehetünk is, az ünnepeket a svédeknél
tölthetjük. Míg felment az aláírásért, telefonáltam az asszonykámnak, hogy
csomagolja össze azt a keveset, mert né, mi a helyzet, nemsokára megyek helyet
foglalni a gépre... Amikor a belügyis barátom visszatért az irodába, rögtön
láttam rajta, hogy valami nem stimmel.
Azt sem tudta, hogyan mondja el, nehogy szívrohamot kapjak. Sokáig kerülgette a
lényeget, és megpróbálom számodra röviden összefoglalni: a főnöke majdnem
aláírta a kérvényem, amikor eszébe jutott, hogy csaknem fel éve leszóltak
miattam a pártközpontból, hogy ne gördítsenek akadályokat itteni letelepedésem
elé, és most muszáj megkérdeznie az elvtársat, elengedhet-e, nehogy majd rajta
kérjenek számon, a válasz határozott nem volt, mert az elvtárs elképzelhetőnek
tartotta, hogy odakint majd pofázom, azért kényszerültem Skandináviába, mert
itt nem fogadtak be. Vagyis (bármennyire abszurd a dolog): azért nem
választhattam a svéd porszívót, azért nem mehettem el, mert protekcióm volt magas
helyen...
Maradtunk hát, és a gyökértelenség terhe meg a másodszori hontalanná válás
érzésének súlya alatt döcög a szekér, melyre a haver ültetett. Döcög? Azt sem
tudom, halad-e.
Azóta még jó néhányszor „kapaszkodtam” a svéd porszívóba. Bár a Skandináviába
emigrálásról kezdek lemondani. Egyrészt azért, mert a megváltozott helyzet
miatt talán már ők sem olyan fogadókészek, másrészt kezdek nagyon elfáradni,
enpluszegyedikszer már képtelen vagyok újrakezdeni az életem. De arra jó, hogy
bántások idején, szorult helyzetben bár önmagamban felidézhessem,
felemlegethessem: uraim, én nem akartam magam önökre erőszakolni, ingerlő
ittlétem miatt szíveskedjenek azokat hibáztatni, akik fogva tartottak.
1989. november 5.