Gergely Tamás
A STOCKHOLM–BUKAREST-TENGELY
Lazics emlékére
A Csatornával kezdődött a baj. Calais meg Dover között, ugye, megfeszül a kámbriai réteg, s ezt az alagút tervezői – akik nem geológusok, hanem építészek – figyelmen kívül hagyták.
A domb tetejéről Ödön int, mit akarhat?
Egyáltalán nem volt véletlen tehát a több mint egyméteres eltérés, mely fúrás közben mutatkozott, s ami fél évvel hosszabbította meg a munkálatokat, s nem mellékesen öt milliárd fonttal terhelte meg a költségvetést.
A domb tetején lakik, a hatodikról messze lát. Éppen ezért nem tudom, hogy nekem int, vagy üzenete másnak s főként távolabb száll?
Az elmúlt napokban a dán partokra vetődött „öngyilkos” bálnák szolgáltattak bizonyítékot arra, amit a szakemberek idáig csupán sejtettek: az alagút építésekor átvágták azt a réteget – korai ordovicium, korát 570 millió évre becsülik –, mely az európai kontinens eddigi körvonalait meghatározta. Két geológiai teknő vált el egymástól a mélyben, melynek következtében megváltozott a térség korábbi mágneses vonzásköre, ennek a változásnak estek áldozatul a bálnák.
Hívjam fel telefonon? Karommal jelezzek?
A szakadás a London–Nottingham vonalon történt, a tengerfenék a Doggers bank közelében válik ketté, a skandináv kutya „tokáján”, az egyetemi város, Uppsala közelében. Ez utóbbinál a törésvonal hajtűként visszakanyarodik, elhúz Kalmar mellett, s a tengely következő pillére a Harz-hegység. Vagyis Göttinga a nyugati platón marad, Halle már nem; s folytatódik az Alpok, majd a Kárpátok gerincén – Buzó már az ázsiai részen, Brassó viszont a nyugatira még felcsipeszkedik...
– Neeem! – kiáltanám plusz-mínusz ugyanazon hangerővel, mint amellyel Keleti Pályaudvarán Cseh Tamás üvölti: „Állj!”, mintha csak megállíthatnám vele, általa a törést...
Minthogy a felszínt rövid ideig még összekötő burok a Mlaren-tó 95/96-os jegének vastagságával merhető, vagyis nem haladja meg a harminc centimétert, a törés néhány napon belül szabad szemmel is érzékelhetővé válik. Várható a két rész lassú eltávolodása egymástól.
– Állj! – kiáltanám. – Mindez csupán...
Vajon figyel Ödön? Figyel rám?
Eltávolodnak a mélyben a geo...
Ödön, Dusa Ödön, az Ökörségek zseniális előadója!
Nemcsak a szubluviális geológiai táblák távolodnak el egymástól, hanem a gedéziai „K–pont” által a genetikai állományban létrehozott mutáció következtében a gének is; kiderül, melyik kompatibilis, melyik nem az új formulával. Más szóval: ki dák, ki érkezett Árpáddal...
– Neeem! – kiáltom. – Áprilisi tréfa mindez, melyet a Brassói Lapok számára írtam volna, amennyiben a megjelenés éppen elsejére esik. S mert nem így történt, hát lemondtam tervemről, cserében hazaLátok általa. Ugye, éppen ezt akartad, Tisztelt Antológiaszerkesztő? Ezt a blődlit Hernádi stílusában...?
Ezt vártad volna? Fenti félrevezető címet? A szilánkjaira hulló szerkezetet, melyet Mányoki nem szeret? Nem szeret vagy nem ért a konzervatív Kortársnál.
Vállalnád ezt az utánlövést? Ismétlését gyomorLátó-novellám gyászának? Ezt a permanens temetést... Forrás-kötetem megjelenése után feljön hozzám egy frissen kihelyezett képzőművész. Gyalai Istvánnak hívták, hívják talán még ma is... őt vagy munkáit ismerheted, Bukarestben dolgoztam, te tudod: Ifjúmunkás. Másfél évtized azóta eltelt, még az árnyalatokra is emlékszem ennek ellenére. Ahogy kérlelés meg kertelés nélkül elmondta, hogy szövegem elolvasása után egy álló hétig képtelenné tette a letargia bárminemű munka elvégzésére. Az már nem a ti híres tizedik emeleti kilátásotok volt, hanem a nyolcvanas évek kilátástalansága a nyomasztóan sötét harmadikon.
„Ennyire reménytelen?” – A kötet által benne gerjesztett, őt leterítő letargia, úgy értem. Ritkán tiszteltek meg szándékommal ennyire rímelő reménytelenséggel. Mondhatnám azt is: boldog voltam...
Belém szorult, s azóta is ott mérgez az a keserűség... találna talán Lazics halálhíréhez? Leveled, kedves Gálfalvi György, melyben kettőnk szerre volt kollégája, a most már mindannyiunk számára egyszerre néhai Lazics utolsó elbukását közlöd, köszönöm. „Elfelejtettem”, ez az igazság, hogy minket ez majd valamikor és bárhol egyszer még összeköt. Amennyiben érdekel, még inkább Kuszálik Péter jegyzetfüzetének üzenem, hogy „hír”-es leveled a Hässelby Gård-i postán ért utol. Ahogy elolvastam, azonnal betértem a tér túloldalán ásítozó telefonfülkébe, közölni Évával annak tartalmát. Gondoltam, ha úgyis késve – napokkal? hónapokkal? – érkezett, két elektromos impulzust nekem megér, hogy Éva a hírt rögtön tudja meg. Nevetséges lennék?
Hässelby Gård... különben már a nyugati platón kapna helyet, akárcsak a johannelundi domb, melynek egyik hatodik emeletén Ödön lakik. Ahonnan messzelát. Mert verset memorizál, s a vers megnöveli a dimenziókat. Ödön tehát, legalábbis amikor „memoriter”, messzelát. Kérdés, hogy hazalát-e egyben?
Leveled, kedves Gálfalvi Gyurka, nevezhetlek úgy, ahogy egy irodalom ismer?, még hogyha utálom is a leirodalmibecézéseket, leveled egyetlen ponton számomra homályos. Nem tudtam meg, a hazaLátót minek szántátok? Ki hazalát? Továbbá honnan? És egyáltalán: mi a haza?
Márai, ugye, hazalátni a pályaudvarra kijárt...
Idegenlégiósok antológiáját készíted?
Idegenlégiós volnék magam is. Amiért Brassót elhagytam... vagy mert Stockholmot választottam? Most éppen melyik érvényes?
A pályaudvar zsibongásában otthon volt. Hazatalált, azt érzékelve, képzelt utazásában. New York–Budapest vagy talán New York–Kassa volt a láthatatlan tengely?
Tengely?... Kéthetenként kéziratot küldök a Brassói Lapoknak. Hétfőn postázom, öt napot utazik, a rá következő hét végén lesz belőle nyomtatott tudósítás. Levélportó hal svéd korona, a tiszteletpéldány megküldése ezerhatszáz román oroszlánba kerül nekik. Kvittek volnánk. Hogy szövegem miért kell, sejtem csupán, én viszont hazalátok általa. Létrejön számomra a Stockholm–Brassó-tengely.
Erre gondoltál? Alakul úgy a szöveg, mit szólsz, mint kenyértészta a Mari néni keze alatt Túrterebesen? Különben miért nem Zsolt írt, „alappillérem” a Látó szerkesztőségében? Nem lát? Kirúgtátok volna? Nem lángol tán? Tátogok szeppenten.
Attól tartottam, félreértvén a dolgot, egyes olvasók a szerkesztőségbe telefonálnak, s amúgy is terhelt a vonal.
Nem zsolt neki szöveget küldenem? Na jó, leírtam, amit gondoltam. Ki gondolta volna, hogy az élet minden mozzanatáról tudosít egy arkansasi pap. Ötpercenként lejegyzi, ami vele történt. „Megvakartam a fülem”, meg ehhez hasonlókat. Nem papol, lejegyez. Jegyző alighanem... legalábbis lélekben.
Vagy levelet írnak. S nem is Lapokhoz, hanem a prefektúrára, Moruzinak egyenesen. Brassói születésű László Károly is, a végén még hozzá hasonlóan járok.
Lazicstól származott a friss hír, hogy Visky Árpád meghall. „Öngyilkos lett, vagy megölték?”, kérdeztük pártvonalon balgán.
Nem számítottunk idegenlégiósoknak már Bukarestben is? Mi, „ifjúmunkás”ok: Lazics, te magad, leendő stockhomi lakos, én? Lazicsot különben Kolozsváron láttam először ’71 őszén. Akkor kerültem fel a Városba, onnan a precíz időpont. Gólyaként oly félszeg volt bennem a tisztelet, egészen megütődtem Lazics viselt dolgairól hallva. Hogy iszik, hogy a friss seb az arcán... Bentlakási szobánkban Attila mondta, Mózes – mint földi a bennfentesnek –, vagy Attilának Sütő Dani?
„Hármat korgott a gyomrom.”
No de hogy int Ödön, akivel különjáratot tervezünk említett tengelyek mentén. Igénybe csakis csalódott „szarkák” vehetik... „Légi” történet, mondom: idegenlégiós könnyed, továbbá szalonka-pajzán.
Tengelyek mentén élünk mindannyian. A Máraié, ugye, hol a New York–Budapest, hol a San Diego–Kassa; sajátom említettem; Ödönre a Stockholm–Kolozsvár páros érvényes. Ám ismerek más változatokat is, mint például Stuttgart–Arad vagy München–Szatmárnémeti. Tágítva horizontomat az Uppsala–Okír, Jönköping– Szabadka félkör – gömbölyű a Föld – is feltűnik. A vajdasági vonal újabban egyre terheltebb, elsősorban nem is a Balti-tenger térségében. És meg ne feledkezzem a pannon pontonról! Mi tartaná különben ezeket a párokat: Budapest–Sepsiszentgyörgy, Kocsér–Brassó?
Szövegem végére tartogattam, de ha már ilyen szépen egymás mellé került a két név, hát elmesélem: a brassói születésű, szentgyörgyi színész, László Károlyt ez év februárjában a Népi Alkotások Háza felkérte, iskolai színjátszók egy csoportjával járná be a várost, hogy bohóctréfákkal, rigmusokkal csináljanak kedvet a farsangi „show”-hoz. Két nyelven. Kedvet viszont egy levélíró kapott, be is citálták László Károlyt a prefektushoz.
Gondoltam magamban, helyettem és miattam miért hívogatnák akár a főszerkesztőt is...
Jókat írnak különben a Brassói Lapokban! Hogy Balogh Józsi kidobta a vonat ablakán az unokatestvérét... Hogy világos legyen a károsult fél számára is, utánakiáltotta: „Csupán tréfáltam!”
No de Ödön. Az általam neki írt, mondhatnám, a mosolyára épített színpadi szöveg alapkonfliktusa az, hogy Szarka ellopja Csóka árnyékát. Leegyszerűsítve természetesen, valamint torzítva. Ami alatt azt értem, hogy rá kell jönnie arra, hogy csupán abban a hitben él, hogy ő ellopta. Őzgida vezeti rá, hogy akit valójában megtréfál, saját maga.
Most jut eszembe, hogy laza szálakkal Ödön is kapcsolódott az Ifihez. Ifjúmunkás Zsebszínházként és Tarnak köszönhetően támogatták egymást lapunkkal. Én magam is láttam őket a nagybányai vendégszereplésük alkalmával. Azért őket, mert fél lábbal én még kint álltam.
„Két Fahrenheittel lehűlt kint a levegő. Három levél megrezzent.”
Csak nem volt „ifjúmunkás” Márai is?!
Lazics különben nem első találkozásom volt a lappal. Olvasó-toborzón Hervaynak vittem virágot gimnazistaként. S az ő verseiből készítettem előadást az említett őszi eset után, melynek során Lazics elesett...
Szarkát – ezt azon melegében el kell mondanom – az háborítja fel, hogy Csóka őt álnokul megcsípi. Ismerjük... Első gondolata még az, hogy rajta segítsen, mert azt hiszi, hogy Csóka zuhan. Nem veszi észre, hogy őt, Szarkát megcsípni hajol feléje.
Elment Hervay is, elbukott a cudar télben.
Zavarban vagyok: Budapesten született, ott halt meg, Bukarestben volt „ifjúmunkás”, mitől lenne otthon Házsongárdon?
Három kemény éven át egy Tamásváralja nevű ötszáz lelkes faluban tanítottam. „Gergely Tamás Tamásváraljáról”, így mutatkoztam be. Bár mindebből csupán én voltam igaz, meg az alja. Tamás vára pedig a határ túloldalára szakadt. Úgy bizony – micsoda finomkodó fogalmazás –, az árnyékszék felé menet Ukrajnába átláttam.
Festette a bála textilt sebtiben, mit keresett Gyalai Bukarestiben?
Aki keres, talál. Mit találtam én Ugocsában? Hogy koronázni nem akartam, az Halmi.
A második csípés után, mindössze magában, ám felkiált: „Harmadszorra nem csípsz meg!” Ekkor születik meg fejében az ötlet. Ekkor kapcsolja össze megalázó helyzetét a csodával. Csodaváró, más szóval, ez a Szarka. Továbbá az igazság bajnoka.
Első találkozásunk – már „odabent”, vagyis a szerkben – meglehetősen kellemetlen. Miután még szállásom is alig került, annyira új voltam a fővárosban, továbbá remegő inakkal összelapátoltam helyette egy kultúroldalt. Azért helyette, mert ő azalatt ívott. Azért lapátoltam, mert a sietségben „nemesebb” szerszámra nem találtam. S azért tartottam a vele való találkozástól, mert nem tudhattam, milyen néven veszi, hogy rovatát nekem időközben átadták.
Kérdésem egyértelmű: hol a határ? HazaLátó Szabó Gyula, amikor gondolatai Almásra tévedtek? Idegenlégiós László Károly, amiért Szentgyörgyért odahagyta Brassót?
Meg ezt is írják a Lapok: a Brassó–Kovászna vonalon a sínek között találták Corcodus Alexandrut, aki egy üveg Saniuţa-vodkát szorongatott. Három vonat ment át felette, mindenik vezetője holtnak hitte, pedig csak holtrészeg volt.
Szegény Lazics!
Több szerelvény azért nem haladt át rajta, mivel a harmadiknak a fékhengere meghibásodott. Corcodust agyrázkódással kórházba szállították, a vodkásüvegnek baja nem esett.
Mint látod, kedves Antológiaszerkesztő, kezd kikerekedni a történet. Egymással párhuzamosan futó „tengelyeket” rajzol a szilánkokból „emésztése” során az agy, szeletté szerkeszt szinkron emlékeket, mintha csak Nagy Lajos szimultán Januárját folytatnám. Tábori szövegeit zilálnám... Miért nem jó ez Mányokinak?
Bécsben él Gyalai is, akárcsak Tábori György. Nem merem megkérdezni tőle, hogy Bécsben is képzőművész-e, viszont világvárosokban találkozunk. Továbbá van névjegykártyája. Nyújtja felém, legutóbb Budapesten – Nyugati Pályaudvar. Cseh Tamási mégsem látom... –, mondok neki: „Tudod, hogy nem írok.” Nyújtja mégis: „Hát akkor te vagy az első, akinek azért adom, hogy ne írjon.”
Szarka meg ezalatt azt fundálja ki, hogy amennyiben ellopja Csóka árnyékát, lehetetlenné teszi. Elrepülni nem mer Nyírfa árnyékáról, lélegzetet is titokban vesz. Következésképpen sem őt, sem társait nem csípi.
Azt talán nem mondtam, hogy Réten köd van.
Stockholmból hamarabb jutok el Brassóba, ellenőriztem, mint Tamásváraljáról.
Azt írja, túl távoliak az asszociációim. Nyelvromlás magyarázza a töredezett szerkezetet, nem tudatos választás eredménye.
Visszapillant, Csókának hűlt helye. Mégsem „jött be”, amire számított.
Hiszen ott áll, a visszautasított kézirat címe alatt, hogy Méliusznak ajánlom! Ezáltal kérem tőle kölcsön, igen udvariasan, a formát. És azt még Budapesten is tudják, milyen magabiztosan indul a napnyugati gépmadár...
Az időre bízza a végzést. Szarka. Elégtételt szolgáltat neki, azt reméli. Réten, Vörös Fenykő ágán, Hässelby Gårdban. Útjába hozza majd a szárnyaszegett Csókát.
„Bocsáss meg – könyörgi az majd. – Bocsássátok meg álnokságom!”
S akkor ő nyakánál mintegy felcsippenti a szárnyával, s Rét közepén, hogy mindenki okuljon, felmutatja a bestiái:
„Itt az álnok despota, ki megkeserítette életünk!”
A Bucur–Obor tövében a csempészett Kentei egy igen szép, ám idegen nyelven árusították titokban. Katrinca alól, dom’le.
Nemcsak a vers, tágítja a dimenziókat a kín is.
Mert ismerek az említetteknél furcsább tengelyeket. Volt már ebben a szövegben is rájuk példa: Baloteşti–Nagyvárad. Gyalai ugyan azt felszámolta, ám nem mindenki ilyen „felszámolós fajta”, már vérmérséklet miatt sem. Vagy: Olteniţa–Szászrégen, szevasz. Dadi; Lacrimioară–Székelyudvarhely. A kihelyezettek, sorolhatnám. Nyolcvanas évek, hetvenesek, s nem hetvenkednek az első ötéves tervek alatt ide-oda transzferáltak sem. Mitől lett RMDSZ-sejtje Galacnak?
Megidézték... Felhívatták a prefektúrára, s ott közölték vele, hogy megsértették a román járókelőket. László Károlyt. Személyükben pedig a román nemzetet.
Míg az Erdőben Szarka éppen őt keresi, hogy „az igazság nevében” vele elbánjon, Csóka bujtogat:
„Nem vettétek észre, hogy Szarka ellopta mindannyiatok árnyékát?!”
Maguk alá nézve inkább Csóka igazát látják, semmint a maguk árnyékát. A ködről, természetesen, szó sem esik.
Hát épp ez az! Ezek a legterheltebb vonalak. A Szentgyörgy–Szentgyörgy, Marosvásárhely–Marosvásárhely. Ezek ívének feszülését az egyénre kikényszerített idegenségérzet okozza. Aki azt magában hordozza, jobban feszül, mint teszik a geológiai rétegek. Tudom, milyen, hisz évekig egy Bukarest–Bukarest görbület hajlatában szorongtam.
Miközben emészt, igen jókat mond Szarka. Például ezt: „Mind a begyemben vannak!” Ehhez tudni kell, hogy a Szarkát alakító színész, remélhetőleg Ödön, szarka-kosztümben áll a színpadon. „Begyében” várnak sorukra említett szereplők bábjai: Csupáncsőr Csóka, Nyálas Nyírfa, Szalonka Loren. Bábok tehát meg csőrösek. Vegyesen kínzók meg kiszolgáltatottak. Továbbá kellékek domborodnak. Például egy cilinder, mely a következő beköpéshez kell: „Velük szemben én végig úriember maradtam.”
Kiebrudalását a kultúroldalról, Vásárhelyre való „átdobását” Lazics úriemberként viselte. Áskálódásáról nem tudok, megalázó oldalbavágásairól. Mindössze nem beszéltük meg egymás közt a történteket. A megvágós játékot, melynek mindketten mellékszereplői maradtunk.
A Kárpátokon „át”, úgy értem. Más plató, más ivócimborák.
Nem volt meg hozzá a bátorságunk? Az idő nem kedvezett a négyszemközti beszélgetéseknek?
Kezdetben Szarkának sincs meg az ereje szembenézni helyzetével. Még haragszik is Őzgidára, amiért az a valóságot felfedi előtte. Mármint, hogy Csóka árnyéka nem az ő farka alatt lakozik, hanem felszívódott a ködben.
Nehéz belátni tévedéseinket. Főként ott, Keleten. Fájdalmas dolog szembesülni egykori tévhitünkkel. Menyhárt bácsiékról, ugye, már szóltam. Ceauşescuban már nem, Gheorghiu-Dejben viszont még meg akarták látni az igaz kommunista vezetőt.
Északon ez egyszerűbb. Hagyománya van: Ibsen, Strindberg. A svédektől sokat tanultam.
Álltunk a „középső” szobában. Az első „főnöki” volt, a harmadik a Lucikáé, már nem is számított szerkesztőinek. A hírt, hogy Lazics előkerült, ám egy híd alól, az egyes szobában „vettem”, én őt a középsőben faggattam. Kíváncsiskodásom tulajdonképpen fölösleges volt, részleteket tudhattam meg. Láthattam viszont az arcát.
Az arcát nem felejtem. Szárazság által barázdált föld látványa nem kétségbeejtőbb.
Szeme fehérje vörös folt, s a földre nézett. Kezdetben legalábbis. Szégyellte. Röstellni való volt a helyzete – fontos feladattal bízták meg, nem készült el vele. Emlékszem a zsebben hordott megkezdett kéziratra...
Kérdeztem, válaszolt. Kötelességének tartotta. Mindvégig a tárgynál maradtunk. „Híd alatt?” „Igen.” „Melyik?” Mondta. Bennem persze a „hajmeresztő” kíváncsiság is nagy volt. Nem léteztek híd alatt alvó barátaim, ismerőseim. Mário még a bentlakásban ragaszkodott ahhoz, hogy nájlonzacskóban felfogott hányását én vigyem ki. Sütő Dani ugyanott vágodott el tuskóként, és zuhant rám. Meg KáeSre.
Keze remegett. Cigarettát akart sodorni, az inger vezette, akkor már nem dohányzott. Lazics egész képe remegett bennem, imbolygott. Nem tudtam megkapaszkodni tekintetében.
Káromkodva otthagyott volna, ehelyett megbecsült szóval. Szemembe sziszeghette volna, hogy a rá kiszabott különleges feladata büntetőeljárás, és én része vagyok a mechanizmusnak.
Válaszolt, pedig kínoztam. Azáltal kínoztam, hogy kérdeztem. Józanként csóváltam a fejem, megaláztam. Ma már tudom, hogy nagyvonalúan elhallgatni kellett volna.
Kínos emlék, s egyszerre felemelő. Benne Lazics megmaradt embernek.
Szarkának is a jobbik éne kerekedik felül. Leszámol tévhitével. Hogy a rosszal elbánhat.
Csak úgy sorjáznak a tengelyek! A kisebbségi tragédia makadámja mindenik.
Megfeszül, elbukik. Bizonyára Önnek is feltűnt, igen tisztelt Mányoki Endre, hogy verssorát az szakítja meg, akit erőltetett menetbe kényszerítenek.
Sorsunkért néha képen teremtenénk Istent, aztán csak megtörjük a sort. Káromkodunk. Aki azt nem tud, vagy nem akar, iszik. Aki azt sem, mosolyog. Mint Ödön.
Mint Szarka. Kérdem tőle, ki volt Lazics?
„Volt neki hite – válaszolja. – Költő volt Lazics. S a költők elvéreznek.”
Nemhiába fekete-fehér a dolmánya, mindenkiről van véleménye Szarkának. A minap például ezt mondja: „Nagy kurva ez a Nyírfácska!” Kérdem, miért? Hát ahogy Szarka mesélni kezd, nem kiderül, hogy csupán adták az ostobát. Süniferivel együtt. Rikoltozott Nyírfa, hogy a rügye odavan, kiderült, biztos túlélő.
Írnak persze másról is a Brassói Lapokban. Hogy sztrájkra készülnek a bányászok. Hogy hazaküldik a katonákat, hadd jegyezzék kuponjaikat. Hogy Frunda György nem szolgálta Románia nemzeti ügyeit. Cenzúráz Ioan Gavra. Korrupcióval vádolják Adrian Năstasét. Beborul egem, amikor olvasom.
Hát akkora a szemét a Dîmboviţa-parti parlamentben? Annyi mocsok maradt a Diktátor után? Lajos, Gellérd Lajos, miket írtok ti abban a lapban?!
S ti is ott a Látónál?! Hogy egyesek gyomorban hordják át a szülőföldet! Minek bátorítjátok őket? Hova látok haza, hogyha a hazát kihordják?
Boér. Szegény már a földben töri verssorba a kimondhatatlant. Sütő Dani. Méliusz „Zsiláva” József. Sziveri, hogy csupán holtakat említsek.
Hervay! Nem fázol?! Rajtad a lódenkabát?
S minthogy utóbb említett tengelyek tartópillérei egybeesnek, a szálak kisülnek, a szakadás mindennapi. Mély a mindennapi gyász, visszafordíthatatlanok a következmények.
Megcsípte bizony harmadszor is Szarkát! Feljött a Nap, Szarka tévedésére fény derült, s ők erre kórusban fogadkoztak, hogy „soha többet!” Szarka nem lop árnyékot, Csóka nem csipked. Két fogadkozás közt megvágta újra Szarkát.
Azt persze elfogadom, hogy a Bajza utcai pompás palotában csupán kortárs értik, nem érzik zsigercikkel a kisebbségi formát. Egyre gyakrabban hiszem, hogy kétféle magyar irodalom létezik: többségi meg érzékenyebb.
S most, hogy össze kell húzni az emlékezést, elárulhatom, hogy mi vagyunk azok a bálnák, dán partra kivetődtek. Mi: öngyilkosok, roncsolt idegrendszerűek, és akik önként vállalták, hogy elűzzék őket. Híresek lettünk, már turistajáratot szerveznek hozzánk a vidám dánok. Dánok, svédek, hollandok, rének. De nem ez a fontos. Hanem hogy jelezzük, hogy baj van. Valahol valakik átvágták a kámbriai réteget.
Nem én zilálom, se Tábori saját szövegét, leképezi mindössze a részeire tört értelmet. Őt sem közölnék a Kortársban...?
Ott, ahol kétmillió ember idegennek érzi magát azon a földön, melyet hazájának nevez, ott baj van.
Abaj, abaj.
Mi a haza? Az erőszak buldózerei által felszakított felhám a predeáli domboldalon. Látványa összecsomagolható az agyban, valamint vámmentes.
Jelentem továbbá, hogy Balogh Józsi unokatestvére meghalt. Hogy László Károlyt másodszor is behívták.
Aki felett nem borul hanem eltörik az ég. Aki alatt a talaj remeg, mert gyökereit elvágták. Remegő inakkal egyensúlyoz, hátha csak összefogná egét.
Fekszem a dán parton, s míg testem el nem rothad, ezt részletezni szeretném még. Elmesélném kínos csíkszeredai félórám. Arkansasról is lenne egy-két szavam, a Hässelby Gård-i borbély technikáját is körülírnám. Szólnék még Szarka farkáról. Ecsetelném, Szalonkával hogyan benderésztek... Tanácstalanul kérdem éppen ezért: a formát kölcsön kitől kérjem? Méliusz időközben meghalt...
Elszánta magát végül. Szemét lehunyva nyúlt be Csóka alá, s amit árnyékának hitt, megfogta. A félelemtől majd leesett Nyírfácska ágáról, fel mégsem adta. Tiszta szerencse, hogy helyén volt szíve, kiugrott volna különben. Kihúzta, majd továbbra is csukott szemmel bedugta saját farka alá. Igazságot szolgáltatott.