Huszár Sándor
LEVÉLFÉLE
Gálfalvi Gyurinak, aki Látó
Vak Palitól (aki látott)
Vagyis Huszárúrtól, akit levélben invitált meg e lapokra.
De vajon a feladó megjelölésére elég ennyi? Nem kiált fel a mai ifjúság, hogy aszondja: ki az az izé... Az a Vak Huszár?
És egy ilyen kérdésre – lássuk be, Gyuri – sok a felelet. Nem a vakságot, a személyt illetően. Vajon ki bujkál a Vak Pali, az Einstein, a Kokó, a Diri meg a többi irodalmi hősködő mögött?
Persze, van olyan, aki legyint az effélére. Ezek állítólag bibliográfiai részadatok, de kicsoda a Huszár? A Redaktor? A nyugalmazott kötéltáncos... Kicsoda és hol lészen hazája? És főleg mióta és miért egyáltalán. Vagy ahogy egy hozzátok közel lakó tiszteletes úr üzente: megszöktem a feladatom elől. Persze, itt szemmel láthatóan a posta is hibás, mert a kizárólag román betűs írógépen magyarul írt névtelen leveleket, amelyekben frankón megmondják, hogy magyar kém voltam Bukarestben, azért kellett meglógnom – szóval, hogy az ilyen irományokat nem a nagytiszteletűnek kézbesítik, hanem ide, Szegedre.
Sok az efféle abszurditás manapság, drága kolléga. És mind között talán az a legnagyobb, hogy mit keresek én itt, a homokon? Éppen ezért nem védekezem. Ha megengeded, pár sorban téged védelek, aki baráti üdvözlettel lépsz át hozzám az idők távolából.
Ne bántsák a szerkesztőt! Túl fiatal volt még, amikor én épp bohócra vettem a figurát. És ilyen szavakra ragadtattam magam egyik könyvemben: „Az ég és föld között voltam! Repültem fejemen át bucskázva a másik trapéz felé. És akkor egyszer csak hallom, hogy alattam felmorajlik az aréna. Hallom, hogy a gyengébb idegzetűek visítanak. Szinte látom, hogy sokan eltakarják a szemüket, hogy sápadtak. Érzem ezer ember aggódó pillantását, ezer ember szíve e pillanatban értem dobog, nekem drukkol és értem imádkozik... És mikor vége és a toprongyos bohóc műesést végez a védőhálóba... felcsattan a taps: Kokó... Éljen Kokó, a nagy bohóc... Ez az, uram, ekkor érzem, hogy ember vagyok. Hogy érdemes élnem.” Nos, uraim, tudom: itt nem holmi lélektani aggályok merülnek fel. Itt a valóság kétséges. Az, hogy munkásságommal tényleg kockáztattam-e valamit? Való igaz, hogy százak figyelték aggódva működésemet?
Ezt bizonyítani igazán egyszerű. Ki kell adnom csupán a jelszót: jöjjenek elő életem tanúi! A vádlók is, meg a mentő tanúk is. Irány az aréna! Csak azt kell eldönteni, hogy melyik? Mert olyan hely, ahol a lehetetlennel küszködöm, ma már csak egy van. A dolgozószobám. A lakásom. Amit rengetegen kerülnek el.
Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy Kokónak ma nincs közönsége. Úgy hívják: Irma. Neki, a feleségemnek mutatom be a szaltó mortálékat. Ő tart, ha nem is a közélet magasságában, de az íróasztal közelében, az életben. Hiszen szörnyű fenyegetettségek között élek. Ötezer oldal kiadatlan kézirat néz rám az íróasztalomról vádlóan. Az én közöttetek élt életem naplója, közösen átélt félelmeink. A történelem! Amely percenkint figyelmeztet: nem kellek senkinek.
Sem itt, sem ott, sehol a világon.
Persze te, Gyuri, lehet, hogy most már csalódottan hümmögsz. Hiszen nem a válságaimról, a műhelymunkáimról kértél híradást.
Nos, hát ilyen is van. Vagyogat. Mert mielőtt valamit leírok, el kell döntenem: kinek? Miért? És überhaupt, ahogy Majtényi mondaná.
Mégis küldök egyet. Hetek óta ácsorog az asztalomon sorsára várva. Itt van. Minta érték nélkül – ahogy ebben a világban neveznék, ahol a pénz az isten.
ÍME HÁT: MEGLELTEM HELYEMET
Azt hiszem, a hölgy riadtsága tett iránta érzékennyé. Pedig addig semmi effélét sem tapasztaltam nála. Gyakran találkoztunk a harmadik emeleti liftajtónál, és mindig kedvesnek, felszabadultnak találtam. Néha még derűsnek is. Egy kis zavar – úgy emlékszem – mintha mindig lett volna rajta. Azt mondtam: bizonyára az én túlzó kedvességem teszi. Merthogy régi paranoiás lévén, valósággal kierőszakolom embertársaim szeretetét.
Igen, most is, mikor meglátott, visszanézett oda, ahonnan jött, mintha otthon felejtett volna valamit. Pedig ő hívta a liftet. Mégis úgy viselkedett, mintha hirtelenében most jutott volna eszébe valami. Mintha otthon felejtett volna valamit. Ekkor éreztem meg én, és a legjobb indulattal, sőt a zavarát is mentő szándékkal talán, lehet kedvesebben is, mint máskor, ráköszöntem:
 – Kezét csókolom, hölgyem!
Rám nézett. Jó reggelt válaszolt és maradt. Mint akinek most már minden mindegy. Én azonban most már nem hagytam. Nem hagytam visszaesni a gondjaiba, mert – úgy találtam: – jöttömkor mintha mosoly jelent volna meg az ajka sarkában. Ismerős mosoly. Így ismertem meg, ilyen önmagával megbékülten. Az ősz nyugalmával a szemében. Az időnkénti zavarára később éreztem rá.
– Hová, hová, tisztelt asszonyom?
Mondta, hogy csak ide, nem messze, de én ezúttal nem is a szövegre figyeltem, hanem az arcra, amely akkor már ismét nyugodt volt. Én persze ezt a saját kedélyeskedésem sikerének éreztem és csak mondtam, mondtam a magamét. Ez itt nem önkritika! Jókat mondtam. Kedveseket. Olyanokat, ami illik egy ötvenes éveit taposó anyukának. Megfáradt asszonynak.
– Tisztelt író úr! – szólalt meg akkor a hölgy a hátam mögött, úgy a második emelet tájékán. Mert őt engedvén előre, a liftet én kezeltem, s így hátat kellett fordítanom neki. Tehát e meglepetésemet nem láthatta, és én hirtelenében nem is tudtam szólni. Ugyanis életem e harmadik felvonásbeli színpadán nem voltam író. Sokkal inkább nyugdíjas. Még magyarnak se nagyon mondhattam magam, főleg, hogy a rendőrség az útlevelemnek hitt, s így Alexandru lettem a magyarországi hivatalos iratokban is. Hiába bizonygattam, hogy ha Alexandruvá tudtam volna lenni, nem kellene elhagynom a szülőhazámat.
– Parancsoljon, asszonyom – szóltam hátra egy kis késéssel.
– Azt hiszem, Ön valakivel összetéveszt.
– Hogy téveszteném össze, hiszen a nevét sem tudom. Én csak azt tudom, hogy időnkint a liftben vagy a lépcsőházban találkozom egy kedves hölggyel, akivel jólesik eltraccsolni.
– És látja, mégis...
– Igaz, csak hat éve lakunk itt, mégis meg kell kérdeznem: miből gondolja, hogy én magát összetéveszteném valakivel? – És mivel a felvonó földet ért, kiléptem és utat engedtem neki is.
– Megmondom – válaszolta most már felszabadultan, mint aki túl van a nehezén. – A köszönési módjából.
– Nem értem...
– Ezt én tökéletesen elhiszem magának. Ugyanis nekem nem jár ki Öntől a kezitcsókolom. Egy tisztes író úrtól! Akit a televízióban is bemutatnak a kedves feleségével együtt.
– Úgy érti, hogy túl koros vagyok, és egy nálam fiatalabb hölgynek...
– Nem, nem – tiltakozott nevetve. – Először is nem olyan nagy közöttünk a korkülönbség.
– Hát akkor?
– Drága író úr! – mondotta egyenesen bocsánatkérően. – Ön azt hiszi, hogy én itt lakom.
– Téved. Én ide bejárok.
– Vagyis?
– Bejárónő vagyok. A Páter professzor úrék bejárónője.
Megdöbbentem. Elismerem. Le is hajtottam a fejem, amikor elindultam az oldalán a kapu felé.
–  Ugye, hogy erre nem gondolt?
– Valóban nem.
– Na, hát ez zavart engem. És ezt akartam magával tisztázni.
– És tisztázta? – kérdeztem, hogy kérdezzek valamit, amíg a gondolataimat összeszedem.
– Hát nem? Kiderült: nem vagyok nagyságosasszony. Molnárné vagyok. Annának szólítanak.
– Mondja: maga most hová megy? – kérdeztem rövidke hallgatás után.
– Haza. Vége a munkaidőmnek.
– És megengedi, hogy egy darabig elkísérjem?
– Hát – mondotta bizonytalanul –, ha egy az utunk. Én a Körútra megyek. Nem tudtam, hogy kezdjek bele a mondandómba. Csak azt tudtam, hogy ez a beszélgetés közöttünk itt nem érhet véget.
– A férje esetleg nem érti félre?
– Özvegy vagyok.
– Én pedig nagyapó.
– Láttam az unokáit. A lányát, vagy a fiú a magáé? Azt halottam csupán, hogy mind a ketten az Ön nevét viselik, és hogy mindketten orvosok.
Mosolyogtam.
– A foglalkozásukat honnan tudja?
– A professzorné nagyságos asszonytól.
– A professzornétól...
– Igen. Ő mindenkit ismer. Hiába, egyetemen tanít, meg minden... Értően bólogattam.
– Valamit el szeretnék mondani magának – nyögtem ki végül, határozatlanságomat legyűrve.
– Kérem... Ha gondolja.
– Tudja, én Kolozsváron születtem – kezdtem bele.
– Sosem jártam Erdélyben.
– Nagyon fiatalon lettem újságíró. Negyvennyolcban. No nem ezernyolcszáznegyvennyolcban.
Nevetett. Értelmes asszony – állapítottam meg. Intelligensek a reagálásai. Tehát nem kell – úgymond – leszállanom az ő szintjére.
– De általában: mindent túl hamar kezdtem. Harmincéves voltam, amikor kineveztek színházigazgatónak.
Érdeklődve hallgatott.
– Erről nem beszélt a professzorné?
– Mintha valamit mondott volna.
– Ő mindenkit ismer a házban?
– Hogyne! A nagyapja építette a házat. Régi család. Tőle tudom, hogy arisztokraták. Nem ez volt az eredeti nevük, de itt mindenki ismeri őket.
– Helyben vagyunk – mondottam. – Szülővárosomban engem is sokan ismertek.
– Hát egy igazgatót...
– És az édesanyámat is, akit én nagyon féltettem.
– Jaj, az anyámat én is. Beteges volt szegény?
– Bizony elég beteges. Magának vannak gyerekei?
– Két fiú. Családosak már. Az egyik most csinált egy káeftét. Jól megy neki. Állandóan hívnak, hogy költözzek hozzájuk, ne járjak dolgozni, de én így jobban érzem magam.
– Tehát értjük egymást – bólintottam. – Az én anyám is ilyen büszke volt reám, mint maga a fiaira.
– Na jó, hát az író úr ne hasonlítsa magát hozzánk!
– Miért? Hát csak a miniszterelnök édesanyja lehet boldog?
– Hát nem...
– Ha egy anya azt látja, hogy a gyereke saját erejéből érvényesül, hogy társai becsülik, hogy elégedett a sorsával, akkor nagyon boldog tud lenni.
– Hát ez így van.
– Nos: az anyám is így örvendett nekem. Hiszen a külvárosból kerültem oda, ahova kerültem. Mondjuk így: a megbecsülésbe. A sokak által lenézett külvárosból.
– Hát én ezt igazán értem.
– Nos, időnkint lejött a városszéli házikóból hozzánk, a belvárosba. Jött látni az unokáját. Meg bennünket is. És akkor én hosszan elkísértem, amikor ment hazafelé.
– Érdekes, ez nálunk is valahogy így van.
– És egyszer, ahogy így mentünk karonfogva, érzem, hogy a mama kihúzza a kezét a karomból. Gondoltam, elfáradt és most már én karoltam belé. De egy idő után különös dolgot tapasztaltam. Anyukám mintha el akart volna bújni a hátam mögött... Mert ugye, én jóval magasabb voltam. Nem értettem a dolgot.
Anna asszony sem értette, és most már fokozott érdeklődéssel nézett rám.
– Mikor ez a bujdosás többször megismétlődött, szóvá tettem: mi a baj, édesanya. Nem felelt, csak elkezdett könnyezni.
– Szegényke! – mondta Anna és várakozóan állt meg mellettem.
– Hosszas unszolásomra végül elmondta: félt engem. Miért? Mitől? Attól, hogy lejárat. Ő? Engem? Hogyan? Úgy – mondotta –, hogy itt engem sokan ismernek. És téged még többen ismernek. Na és?! Hát – mondotta – többször úgy éreztem, hogy az ismerős úrinők csodálkozva néztek. Min csodálkoztak, mama? Azon, hogy mit keres a híres író, színházigazgató karján az a nő? Az a nő, édesanyám?! Igen, az. Aki a mosónőjük volt valamikor.
– Nem értem – mondotta az izgalomtól szinte rekedten Anna.
– Pedig érthető – válaszoltam. – Ugyanis az én szeretett és egyetlen édesanyám fiatalabb korában mosónő volt.
Anna lehajtotta a fejét. Azt hiszem: nem tudta abban a pillanatban, mit kellene mondania, tennie.
– És tudja, hogy erre én mit válaszoltam az édesanyámnak? Hát először is magamhoz vontam, és szorosan belekaroltam. Majd ezt mondtam: semmi baj, édesanyám, így legalább sokan rájönnek arra, hogy valamikor milyen előkelő mosónőjük volt.
Anna akkor már könnyezett.
– És ezt nekem most miért mondta el az író úr?
– Azért, mert én itt most balra kanyarodom. Kezét csókolom, Anna.
És mielőtt védekezni tudott volna, meg is tettem.
Nos azután legalább két hét telt el. Nem találkoztam Annával. Az volt az érzésem, hogy kerül. Tudatosan megváltoztatta a programját, hogy ne találkozhassunk. Ma azonban mégis összefutottunk. Próbáltam úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna közöttünk. Ő is igyekezett így tenni. Sőt, mintha magabiztosabbnak mutatta volna magát. Hiányzott belőle a – nem nevezhetem másként – a meghatottság, amit kiéreztem, amikor, találkozván, én olyan öntudatlanul tiszteltem őt. Ismét együtt mentünk a lakása felé vezető úton, ezúttal is beszélgettünk, de egyikünk sem tulajdonított jelentőséget a másik szövegének. Inkább a sajátjára figyelt. Így figyeltem fel megkésve egy szavára, amit utólag nem is tudtam elhelyezni a beszélgetésünk összefüggésében. Döbbenten ébredtem rá, hogy a pufajkásokról beszél.
Hát én erre most mit mondhatok, hisz nálunk, Erdélyben ez a fogalom nem volt forgalomban. Valójában itt tanultam meg a hat év alatt, amióta ide vetett a sorsom. Tudom, hogy valamiféle bűnös kommunisták rejtőznek a fogalom mögött, csupán az zavart, hogy némely ellenzéki politikus a nemzetközi hírnevű miniszterelnököt is így becézte. Na most ez vajon engem milyen oldalról érint? – tépelődtem. – Ha érint egyáltalán. Hiszen – mondom – nem emlékszem a szövegösszefüggésre.
– Ki beszélt magának pufajkásokról? – kérdeztem önkéntelenül, hiszen az egyszerű emberek – úgy tapasztaltam – nem használták ezt a bélyegzőt.
– A professzorné – felelte. – Említettem: docens a jogi karon.
– Mondta neki, hogy velem mit beszélt?
– Nem kellett volna?
– Ez eddig sem volt titok, hisz legalább négy könyvemben magam írtam róla. Mármint arról, hogy az anyám...
– Na, én csak erről szóltam. A kezitcsókolomot nem említettem.
– És arról, hogy igazgató voltam?
– Erről is, de ez nem rossz. Különben is ő még utánaérdeklődött, mert affélét is említett, hogy főszerkesztő is volt.
– Anna! – mondottam szándékoltan drámaian. – Mi összetartozunk.
– Ezt hogy érti, író úr? – kérdezte kissé riadtan.
– Nemcsak úgy, hogy az én anyám is bejárónő volt.
– Hanem?
– Barátnői körében a professzorné azt terjeszti, hogy én udvarolok magának.
– Nem hiszem!
– A barátnők sem hitték. Ekkor közölte velük, hogy én kezitcsókolomot köszönök magának.
–... Nem értem!
– A professzorné érti.
– Mit?
– Hogy ez mit jelent.
– Mit?
– Hogy én is pufajkás vagyok.
– Tehát akkor én vagyok a hibás.
– Nem Anna. Én vagyok a hibás.
– Na, hát most már teljesen összezavar!
– Igen. Mert amikor proletár származásom miatt mind magasabbra hágtam a társadalmi ranglistán, ezt a romániai professzorok és professzornék megirigyelték. És valaki elküldte a pártközpontba ősöm 1597-ben kapott nemesi levelét. Amiről én addig nem is tudtam.
– Most már tényleg meghülyít! Most már nemes vagy proletár?
– Ember vagyok, Anna...
– Értem, de...
– Nem érti. Én sem a nevemet, sem a hitemet nem változtattam meg. Én főszerkesztőként is úgy éreztem, hogy embernek kell lennem. És most is, amikor utálom a professzornét, és tisztelem magát.
Lesütötte a szemét. Sokáig szótlanul mentünk egymás mellett.
– Szükségem van arra pénzre – mondotta aztán halkan. – Kicsi a nyugdíj. Jó napot.
Ma is fáj, hogy akkor nem kiáltottam utána: Kezét csókolom, Anna!
De majd legközelebb.
... És a professzorné?
Professzorné marad. Én pedig egyre szélesebb körben leszek még pufajkás.
*
Na jó, de akkor hogy lesz tovább? – kérdezhetné Gyuri barátom.
Hiszen jól-rosszul ezt a harmadik felvonást is végig kell játszani, mint a kolozsvári elsőt, meg a bukaresti másodikat.
Nos, rájöttem. Minden a jelszavakon múlik. Annak idején Bukarestben remekül foglalta össze céljainkat egy-egy ilyen jelmondat. Hazám az anyanyelv, népem a magyar nemzetiség! – mormogtam magamban, olyan helyzetekben, amikor nem tudtam, hol az Isten. Máskor meg így nyilatkoztam, némely cselekedetemet mentve vagy értékelve: A rabszolga méltósága. Sokszor idéztem fel – fájó gunyorosan, afféle ragtapaszként alkalmazva, sebekre – Kovács György színész barátunk szavait: magyarok vagyunk, tartsunk szét. Sajnos, ahogy látom, ez az ige is tovább él.
Nos ez az út. Ezt kell keresni. A célt, az értelmet, a lépteim ütemét meghatározó lényeget. És én megtaláltam. Hallgass bele ebbe a hangulatba:
„Egészen valószínűtlenül karácsonyi volt az az este az Ökörben. Időnként úgy tűnt, hogy a kertben, ahol nyáron igazi szőlőlevelek tartanak árnyékot a nem egészen igazi bornak, ahol most ládák vannak szétdobálva, meg hordók szertegurulva, és amely ez órában olyan elhagyatott, mint egy zátonyra futott, őszülő teherhajó, egyszóval, hogy a kertben időnként betlehemesek énekelnek, halkan. Többen néztek széjjel nyugtalanul, hogy ezt ki s milyen szempontból rendezte így. Pedig a sötét és elhagyott kertekben, amikor nagy és vizes hópamacsok, mint valami ronggyal bekötött dobverők, puhán és hangosan verik az ablakot, amikor a sötét vastag és nedvesen hideg, szóval ilyen körülmények között legfennebb az emlékek járhatnak a rothadó levelek között, ázottan meg haloványan, és az is elképzelhető, hogy félelmükben halkan, sejtelmesen dúdolgatnak.”
Igen, Uraim! Megérkeztem az Ökörbe. Emlékeim világába. Felismertem ugyanis, hogy nekem jövőm már nincs. A jelenem is meglehetősen vegetatív. Marad tehát a múlt. Az emlékezés, néha egy-egy snapsz mellett.
Persze, ülnek itt mellettem új vendégek is. Új vendégek és régi barátok. Fodor Sanyi például személyesen is elhozta, többször is az ő mindig baráti, meleg lelkületét. Szász János is felkeresett. Személyesen meg levélben is. De többször kisimította a szomorúságot a homlokomból Sütő Andris meg Domokos Géza. Gáll Ernő már egészen otthonosan mozog az Ökörben. Meg Balogh Edgár. Méliusz Jóskával is szerettük egymást, de sajnos neki azóta sürgős dolga akadt. Fáj, hogy elhagyott. Arról már nem is beszélve, hogy nem régen Hong Kongból hozott üdvözletet a posta Weisz Lázártól, hajdani kolozsvári orvosomtól és barátomtól. Tabák Laci Tel-Avivból küldi hetenként lapját, az Új Keletet. Na és hadd említsem meg a világhírt is, akinek megnyerő a mosolya ma is, és milliók számára ismerős a hangja: Szepesi Gyurit. Nem nézi, hogy engem most már nem is jegyeznek a börzén, hanem rendszeresen leszalad Pestről ide. És ír a világ minden tájáról. Na és Szegedre sem panaszkodhatok. Itt él Biczó Gyuri, a volt bukaresti nagykövet, meg Etuka, a felesége. Igaz, hogy a helyi sajtó vissza sem köszön, de hát nem ők az egyetlenek. Van itt olyan egyén, nem is egy, akitől számos levelet őrzök, amelyekben tíz-húsz évnek előtte fogadták, hogy kedvességemet meghálálják. Azóta ők is díszpintyek lettek, nincs idejük jöttmentekkel foglalkozni. De nem ezek a fontosak. Mellékelek ide egy verset. A szegedi születésű Takács Tibi küldte nemrégen Pestről. Remélem, elhiszed, Gyuri, s elhiszik mások is: nem a dicsekvés szándéka vezérel, amikor írásom végéhez csatolom. Jelezni akarok ezzel is valamit. Hogy micsodát? Hál mondjuk azt, hogy életérzésemben nem vagyok egyedül.
 
Takács Tibor
Ez már a hatvanhetedik...
Huszár Sándor születésnapjára
Ez már a hatvanhetedik...
Hallod-e Sanyi, hogy verik
a keresztedbe vasszeged,
a szegnek neve van: Szeged!
Nehéz füst, kátrányos korom
a gégédben, az arcodon,
a bőröd alatt, ott, ahol
lelkedben magad lakozol.
Mondd csak, a hatvanhetedik
keresztutadon ki segít?
Ki viszi a terhet veled,
a rád szakadó felleget?
Ki véd meg? Ki óv az úton?
Te sem tudod, én sem tudom.
Ki lenget pálmalevelet?
S ki tárja föléd a hitet?
Ez már a hatvanhetedik,
s rajtad az Isten se segít!
Ha csak le nem, ha tenmagad
le nem győzöd a poklokat:
a mérgeket, az éveket:
gyűlölködő kevélyeket!
Rázd meg magad, mint egykoron
ott kint a Hideg-Szamoson,
mert volt ellenség itt, meg ott,
le is győztél hatvanhatot!
De ez a hatvanhetedik:
a szögeket beléd verik,
s kiálthatod majd: „Éli, éli...”
Már csak a halált kell túlélni!
1996 II. 19
*
Nos, hát ebben maradunk.
Üdvözlöm a Látókat. Olvasókat és írókat. Magam már megmaradok itt is Palinak. Hogy is mondta a hősöm; „És akkor marad a templomajtó. Itt nem bánt senki. Itt az emberek még sajnálnak is... És este leveszem a szemüvegemet, és sétálok a néptelen Szamos-parton.”
Vagy még inkább így: leveszem a koldusszemüveget, és tulajdonosként sétálok végig az életemen.