Ágoston Vilmos
ÁTMENETI NAPLÓ
1995. Ősz
Persze hogy kiszúrt a biztonsági őr. Aki csendesen, óvatosan beállít valahova, azzal szemben minden kapusnak megnő a bátorsága. Manapság ismét hatalomra kerültek a kidobólegények, őrző-védő káefték és hivatalos elhárítok. Minálunk, Kelet-Európában... – Nem is vagyunk keleten! – Tiltakoznak egyesek. – Nem is vagyunk annyira keleten... Persze, viszonyítás kérdése az egész, és különben nyugaton is így megy, védeni kell a magántulajdont – mondják. – Mi azzal vagyunk európaiak, hogy vannak már biztonsági káeftéink, akik az olyan alakokra, mint amilyen én vagyok, rámutatnak és száztíz kilós testsúlyuk teljes biztonságával ráförmednek:
– Ez itt nem érvényes!
Úgy teszek, mintha álmélkodnék: – Nem érvényes a Magyar Újságírók Országos Szövetségének igazolványa a budapesti Blaha Lujza téri szerkesztőségek házában?
– Ez nem. – Mondja határozottan az őrző-védő fiatalember, miközben beírja a nyilvántartóba a nevemet, foglalkozásomat és azt, hogy megyek az Esti Hírlaphoz. Persze, sejtettem, hogy amióta ismét szétvált a világ jobb- és balra, az „országos” sajtóigazolvány mindenhova érvényes, csak a jobboldali lapokhoz nem, de nem hittem, hogy azonnal kiszúr a biztonsági.
A Kádár-rendszer idején csökkentették a kapusok hatalmát Magyarországon. Megmagyarázták nekik, hogy ők elsősorban azért vannak, hogy tájékoztassák az embereket, rajtuk is múlott a nyitott rendszer látszata. Aztán a rendszer (összeviszsza) váltás azzal kezdődött, hogy felvettek két kapusi a Magyar Nemzethez. Azok előbb csak felírogatták a bemenőket, aztán kikérdezték, hogy honnan jött és hova menne, majd később divatba jött, hogy be sem engedték, ha úgy döntöttek. Ez még a kirúgások és az újságírósztrájk előtt volt, de a hatalmi paranoia egyenesen arányos a kapusok hatalmának növekedésével. Romániában éveken keresztül megszoktam, hogy lejjel vagy cigarettával kellett közelíteni minden hivatalos kapu felé, de amióta Budapesten élek, kihalt belőlem a kapus-szorongó reflex. Hát most eléggé bosszúsan szemléltem őrző-védőmet. Még hogy nyugaton is így van?! Ne vicceljenek, a washingtoni képviselők házában nincs is kapus: feltételezik, hogy azért megy oda valaki, mert találkozni akar a saját adójából fizetett képviselővel. Talán az adózó úgy véli: nem azért fizet, hogy még kapust is eltartson, aki ráadásul nem engedi be az eltartóját.
Átmeneti-Európában két életképes hazugsággal minden aljasságot indokolni lehet. Magyarországon ezt kell mondani: „nyugaton is így van”. Ettől úgy megnő a kacsamáj, hogy bármit lenyel az áldott tömnivaló. A környező országokban a bűvös szó a „nemzet”. Nemzeti érdekből elnézik az alacsonyabb életszínvonalat, rossz utakat, koszos vécét, alig használható „világútlevelet”, fejpénzt a határon. „Nekünk csak ennyire telik, de nagy nemzet vagyunk!” – Feszít a büszkeséggel gyógyított igénytelenség.
... Most ennek a kettős nyomorúságnak az érzete tört rám a Blaha Lujza téri szerkesztőségek őrző-védő fegyverese előtt. Közel hat évig dolgoztam a Magyar Nemzetnél a New York-palotában, abban az időben, az egykori pártlap, a Népszabadság trónolt ebben az épületben. A rendszerváltáskor kiköltöztek, és helyébe jöttek a nemzeti jobboldali lapok, valamint a szélső-nemzeti Magyar Fórum. Mivel nekem alapelvem, hogy az újságíró legyen mindig független és ellenzéki, sem a korábbi, sem az MDF kormány idején nem jártam ezekbe a szerkesztőségekbe. Most, hogy a szocialisták vannak a kormányon és a liberálisok (ez utóbbiaknak a közhiedelemmel ellentétben nincs országos napilapjuk) ismét az ellenzéki lapok felé fordultam, riporttal jelentkeztem az Esti Hírlapnál.
Az igazolványommal nyugodtan sétálhatok a Louvre-ban, előzékenyen fogadtak az amerikai, németországi, svédországi múzeumokban, de nem érvényes a budapesti Blahán. Jó. Szigorú lett az átmenet. Amióta a nemzeti szárny kivonult a korábbi újságírók szövetségéből és létrehozta a MUK-ot, már nemzeti MUK igazolvány kell vagy munkatársi belépő. Én nem vagyok munkatárs, én független vagyok. Az Esti Hírlap is sok színen ment keresztül, előbb szocialista volt, majd nemzeti, mindvégig bulvár és most átmeneti lett. Éppen eladás előtt, arra várt, hogy valamelyik gazdag nyugati megvásárolja. Ez is egy olyan kelet-európai ámítás, amellyel az éppen hatalmon levő politikai–gazdasági körök meg akarják őrizni a hatalmukat, de erről bővebben máskor, most maradjunk a témánknál, az őrzővédők után az emeleten tárva-nyitva minden ajtó, simán bejutottam a két átmeneti megbízotthoz, a felelős főszerkesztőhöz és az igazgatóhoz. Az egyik olyan elegáns volt, mint egy üzemi lap tudósítója. Elolvasta az ózdi munkanélküliekről írt riportomat, és felajánlotta, hogy próbaidő után szerződést köt velem. – Akár még rovatvezető is lehetsz – mondta és kenetteljesen mosolyogva hozzátette–, persze, ha mi maradunk. A társa, az előző kormánylaptól került oda vezető beosztásba, bólogatott. Általában mindent jónak tartott, amit a főszerkesztő mondott. Nem tudom, miért volt az az érzésem, hogy bár ellenzéki lapnál kopogtattam, mégis két szocialista üzemlapi újságíróval beszélgettem. Mintha a szocialista kormány nevezte volna ki őket, ne mondhassák, hogy nincs ellenzéki sajtó. Ez eléggé ismerős gyakorlat volt korábban, de manapság már furcsa lenne, ha ismét az adófizetők pénzéből tartanák fenn a pluralizmus látszatát. Ha ez igaz, akkor megkockáztathatjuk azt a feltételezést, hogy a magyarországi országos jellegű sajtóban nincs sajtószabadság, csak a lefizetett ellenzék véli, hogy bármit megírhat, valójában a főszerkesztőktől és rajtuk keresztül fennebbről függ minden.
Még jó, hogy nem viszik el az embert! – mondom, miközben vidáman kilépek az őrzött-védett Blaha kapun.
Száz év előzetes
Manapság már politikai ügyek miatt nem tartóztatják le az embereket – fogalmaztam magabiztosan az előzetes letartóztatásról szóló írásom bevezető mondatában. Az írást, az akkori belpolitikai rovatvezetővel, Hamburger Mihállyal beszéltem meg, és abban is megállapodtunk, hogy elsősorban a jelenségről írunk, nem az egyes esetekről. Vagyis, gazdasági ügyek miatt hogyan tartóztatnak le valakit, és meddig tarthatják előzetes letartóztatásban? Sok a bonyolult gazdasági ügyirat, amelyekről feltételezik, hogy érintik a politika körét. Ilyen volt a korábbi években a Magyar Televízió gazdasági ügyeinek a kivizsgálása, melynek során letartóztatták Dr. Nagy Lászlót és Bányai Gábort, az. Agrobank vezetőinek az ügye, a Köztársaság Párt elnökének, Palotásnak a harca az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatallal, a Kordaxnak a Vám- és Pénzügyőrséggel...
– Ezt hogy érted? – kérdezte a főszerkesztő. – Miről szól ez az írás?
– Röviden arról, hogy a jelenlegi, magyarországi jogszabályok mellett, akár száz évig is tarthatnak valakit előzetes letartóztatásban, anélkül, hogy az ügyét érdemben tárgyalnák – mondtam.
– Na, ezért csak el kell követni valamit...
– Igen, de most egy olyan esettel találkoztam, amelyben az előzetes letartóztatásban levő maga is ügyvéd.
– Ó, ismerem az ügyvédeket, nem sokat értenek a törvényhez... – így a főszerk.
– De ezt néhány nap választotta el attól, hogy megkapja a büntetőbírói kinevezését.
– Ki az illető?
– Megígértem, hogy a nevét nem írom ki, mert az ügye még nem zárult le. Látszott, hogy a főszerkesztőnek nem tetszik az egész, de még nem mondott semmit, beleolvasott a kéziratba.
– Szombaton reggel odaviszik az embert az ügyeletes bíróságra – meséli Dr. Előzetes, akinek a nevét személyiségi jogai, valamint a nyomozás érdekeinek a tiszteletben tartásáért nem hozzuk nyilvánosságra. Annyit elárulunk, hogy általános forgalmiadó (ÁFA) visszatérítési ügyben egy év három hónapot töltött előzetes letartóztatásban, és a vizsgálatot még nem zárták le. – Bejön az álmos fáradt úriasszony reggel kilenckor, és behoznak négy ismeretlent. Az ügyész letesz az asztalára néhány ezer oldalas jegyzőkönyvet. Hát aztán azt el nem olvassa! Bele sem néz. Meghallgatja az ügyészi indítványt, amely általában még ilyenkor nem áll össze teljesen, sőt az is megesik, hogy semmi köze a történeti tényálláshoz, és akkor ránéz az emberre. A mi ügyünk, nagy volt – mondta –, mármint nagy összeg szerepelt az anyagban, amelyhez, véleményem szerint, az akkor fennálló jogszabályok értelmében jogosan jutottunk hozzá. Azóta már bezárult ez a kiskapu, megszüntették ezt a joghézagot, de a bírónő nem merte azt mondani, hogy nem rendeli el az előzetes letartóztatást. Egy más bíró esetleg nemet mondott volna.
Kényelmes, bár forgalmas úton levő budai lakásban beszélgettünk, színvonalas szépirodalmi, képzőművészeti, zenei könyvekkel zsúfolt polcok mellett. – Nem az enyém a lakás – mentegetőzik, amint jólesően nézegetem a könyvekből megállapítható színvonalas szellemi érdeklődési kört –, az előző feleségem lakik itt a gyerekemmel. A második feleségem azonnal elvált, amikor letartóztattak, és még mindig bent ülnék, ha nem sajnált volna meg az első feleségem.
– Ezt hogy értsem?
– Közbenjárt az érdekemben.
– Meddig lehet valakit előzetes letartóztatásban tartani?
– A jogszabály gyakorlatilag semmilyen határidőt nem ad erre. Van egy „gumiparagrafus”, amely szerint „a fogva levő terhelttel szemben soron kívül kell eljárni”. Korábban volt a rendőrség 72 órás őrizetbe vételi joga, ezt még két nappal a nyomozási felügyelő ügyész meghosszabbíthatta. 1995 februárjában ezt is eltörölték. Ma már – és ezt óriási előrelépésnek tartják – három napon belül bíróság elé kell állítani a gyanúsítottal. Az elsőfokú bíróság egyszer adhat harminc napi hosszabbítási, majd hatvan napot az előzetes letartóztatásra. Természetesen az ember élhet a fellebbezési jogával. Ha ez is lejárt, akkor következik a másodfokú bíróság. Ez az ügyészi indítványban, a rendőrségi kérelemben kért időnek megfelelően meghosszabbíthatja az ott töltendő időt kilencven nap és egy év között. Egy éven túl csak a Legfelsőbb Bíróság hosszabbíthat.
– Hányszor?
– Annyiszor hosszabbít hatja a bent letöltendő időt, ahányszor és ameddig akarja.
– Ezek szerint, jogilag akár száz évig is ülhetne valaki előzetes letartóztatásban Magyarországon?
– Elvileg életfogytig tarthat, anélkül, hogy érdemben foglalkoznának az ügyével. Maga az előzetes letartóztatás intézménye is rendkívül brutális, mert mozgásában, egészségéhez való jogában, mindenben korlátozzák az embert. Nincs igazi orvosi felügyelet. Megszegik a fogdaszabályokat, nem tartják be a napi kötelező sétát. Egy kis levegőhöz mégis joga volna az embernek. Huszonnégy órából tíz-tizenöt percet tölt az ember a zárt ajtón kívül, amikor öt percre kiengedik a vécére és tíz perc séta.
– Brutálisak az őrök?
– Nem. Az altisztek és tiszthelyettesek rendkívül emberségesek voltak velem. Ami rajtuk múlott, mindent megtettek. Szegények, éppen úgy be vannak oda zárva, rosszul is keresnek, gyalázatosan alacsony a jövedelmük. Nagyon rendes emberekkel találkoztam. Maga az előzetes letartóztatás eljárási módja az, ami kifogásolható. Jellemző például, hogy április 2-án lejárt a kilencven napi bent tartózkodásunk. Négyünk ellen indult eljárás, de egyikünk időközben külföldre távozott, tulajdonképpen ezért tartóztattak le minket, nehogy elhagyjuk az országot. Akkor már a Legfelsőbb Bíróság hosszabbított nekünk, mert ugyan egy éven belül voltunk, de a hosszabbítási lehetőséget a Fővárosi Bíróság nem használta. Eltelik néhány hét, és semmiféle papírt nem kaptunk. Az ügyvédem szóvá tette, hogy a fogva tartottnak, még ha nem fellebbezhet a Legfelsőbb Bíróság végzése ellen, akkor is joga tudni, hogy meddig tartják ott, milyen indokkal. A Legfelsőbb Bírósági végzés első elnökhelyettese azt írta az ügyvédemnek, hogy a fogva tartó intézménnyel közölték március 30-án, hogy százhúsz nappal meghosszabbították az előzetes letartóztatásomat, és úgymond „a fogoly” is ezt április 6-án átvette. Tény, hogy az ügyvédem április 20-án hozta ki az irattárból a végzést, és ő adta ál a rendőrségnek és nekem is. Ettől függetlenül, írásban is le merték írni a valótlan tényállást. Jogállamról beszélünk, és akkor honnan veszik a bátorságot viszonylag magas rangú rendőrtisztek is, hogy például panaszbeadványokra egyáltalán ne válaszoljanak? Ez még a késő kádárizmusban is elképzelhetetlen volt. Az intézmény rossz, és lehetőséget nyújt a rendőrségi visszaélésre.
Hangjában nem volt semmi indulat, összefüggően, tényszerűen beszélt, számomra mégis rejtélyesnek tűnt a történet.
– Tudom, nem szeretne a saját ügyéről beszélni, az majd eldől a tárgyaláson, de ahhoz hogy jobban megértsem, elmondanék egy esetet. Az elmúlt években gyakorlattá vált, hogy az emberek létrehoztak valamilyen korlátolt felelősségű társaságot, vagy más vállalkozásba kezdtek. A KFT-nek eladták a házukat, és az államtól visszaigényelhették azt a forgalmi adót, amelyet még nem kellett befizetniük, hiszen a szerződésben megállapított időpont még nem érkezett el. Az államnak ki kellett fizetnie nekik a forgalmi adót. Na most már, ha valaki óriási nagy házat vagy esetleg egy párt a székházát „adta el”, akkor is visszakapta az áfát?
– Pontosan. Ezt két évvel ezelőttig törvényesen meg lehetett tenni. Aztán ezt a kaput bezárták.
– Ha jól értem, úgy is felfoghatjuk ezt, mint amikor valaki kamatmentes hitelhez jut ebben a pénzszűke világban. De miben reménykednek azok, akik felveszik? Miből fogják visszaadni?
– A pénzt befekteti az ember, és a határidőig simán megtérül.
– Akkor ez gazdaság-élénkítő lenne, nem...?
– Nem így fogják fel, hanem attól tartanak, hogy megszökik az ember a pénzzel. Minket is azért tartóztattak le, mert egyik társunk külföldre ment. Többek között ezért is neheztelt ránk a rendőrség, mert kiderült, hogy ellene nem indíthatnak eljárást. Nekem viszont tönkretették az egzisztenciámat.
– Vannak, akik bankokat juttatnak csődbe azzal, hogy fedezetlen hiteleket vesznek fel. Ugyanakkor feltételezik, hogy mivel a bankok többségi tőkéje állami, a bankcsődök mögött a politika áll. Arra kényszerítik, hogy fizessék a veszteséges vállalatokat, országos lapokat, és egyszerűen szólva, ha valamelyik bankot meg akarják menteni, feltöltik a költségvetési pénzből – szakszóval „konszolidálják” –, a másikat megbuktatják. Tehát a térség szerkezeti átalakítása elképzelhetetlen a bankrendszer függetlenítése és átalakítása nélkül. A költségvetési hiány fedezésére egyre nagyobb adókat vet ki a kormány, ezért a közvélemény szemében eleve bűnösök, akik így vagy úgy nagyobb pénzösszeghez jutnak.
– Igen, a bírókat is valószínűleg befolyásolhatta ez a gondolkodásmód, mert amikor látták, hogy egy milliárd fölötti összegről van szó, azonnal meghosszabbították a fogva tartásunkat.
– Hogyan történt a letartóztatás?
– Reggel fél hatkor csöngettek, házkutatást tartottak. Elmentünk az irodámba, minden iratomat elvitték.
– Vettek fel jegyzőkönyvet?
– Igen, de ez is erősen tág fogalom. Például ilyesmi szerepel benne: „iratok hat darab nájlonzacskóban”. Olyan iratokat is elvittek, amelyekbe bele sem nézhetne a rendőrség, mert ügyvéd vagyok, és engem is kötelez a titoktartás az ügyfeleim ügyeit illetően. Végrendeleteket vittek el meg névjegyeket, hogy majd kimazsolázza a vizsgálótiszt. Azóta sem kaptam vissza. Egy adóbevallást sem tudok elvégezni, mert az egész könyvelésem náluk van. Az ügyvédi praxisomnak semmi köze nem volt mindahhoz, amit külön vállalkozóként folytattam. Feltételezem, hogy tizenhárom hónap alatt nem értek rá arra, hogy alaposan átnézzék az irataimat, és különválasszák azt, ami nem az ügyhöz tartozik. Indoklásnak is jó volt, hogy azért kell oly sok idő, mert rendkívül sok az irat. Én megértem, hogy túlterheltek ők is, meg kevés a szakemberük.
– Volt-e lehetőség arra, hogy a nyilvánossághoz, a sajtóhoz forduljon?
– Nem. Elvileg az ártatlanság vélelmébe ez is beletartozik. A bizonyítás is a rendőrség dolga lenne, de ha ebből egyáltalán ügy lesz, akkor az ártatlanságunkat nekünk kell bizonyítanunk, és nem a rendőrség és az ügyészség fogja bizonyítani, hogy elkövettünk valamit, hanem nekünk kell bebizonyítanunk, hogy ártatlanok vagyunk. Pedig: „A bűnösség bizonyítása a büntetőügyekben eljáró hatóságokat terheli. A terhelt nem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására.” (1973 évi I. tör. 3.2). A büntetőeljárási jogszabályunkat nem helyezték hatályon kívül, az Alkotmányt sem. Az elmúlt ősszel, Kecskeméten megtartott büntetőeljárás jogi konferenciáról szóló tudósításokból is (HVG 1994. Nov. 19) kiderül, a nyugatiak nagyon nehezményezték azt, hogy az embereket egy-két vagy netán hat hónapig előzetes letartóztatásban, rendőrségi fogdában tartanak.
– Milyen gyakoriak voltak a kihallgatások?
– Éppen azt tartom a legfurcsábbnak, hogy egy fél évig nem szóltak hozzám. Amikor reggel értem jöttek, egy óra alatt összepakolták az iratokat, elvittek, előállítottak, becsuktak egy őrzőnek nevezett helységbe, onnan két perccel a kötelező négy óra letelte előtt fölvittek. Egy fiatal rendőrtiszt pár szavas, formális kihallgatást tartott, akkor átvittek az igazi előadómhoz, aki megkezdte a kihallgatásomat. Közben megpillantottam az iratok között a lepecsételt végzésemet, hogy reggel háromnegyed hét óta le vagyok tartóztatva. Ez délután fél egykor volt. Mondhattam én ott már akármit. Ők előre elhatározták, hogy így lesz.
– Ilyenkor az ügyvéd is kérhet ügyvédet?
– Sőt, kötelező. A jogszabályok szerint én nem védhetem magamat. Az ügyvédnek ugyanis joga belenézni a tanúvallomásokba és az egyéb iratokba. Nekem, amíg a nyomozás folyik, erre nincs jogom.
– Elegendő egy APEH (Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal) feljelentés ahhoz, hogy a rendőrség letartóztasson valakit?
– Feltételezem, úgy vélték, hogy ez egy szakszerű cég. Nem zavarta őket, hogy mi az adóhatóságot bepereltük. Ugyanakkor minket klasszikus csalással gyanúsítottak, nem adócsalással. Adócsalással nem tudtak volna őrizetben tartani bennünket.
– Lezárták az ügyet? Adtak valamilyen hivatalos kibocsátót?
– Nem. Már egy csütörtöki napon megvolt a végzés, de a hét végét bent töltették velünk. Hétfőn reggel azt mondták, hogy menjünk el a kerületi rendőrkapitányságra a személyi igazolványunkért. Nem értem, hogy külön ezzel miért kellett megalázniuk az embert. Miért nem tudja a kezembe adni az a rendőr a személyi igazolványomat, akinél tizenhárom hónapig ott a fiókban? Elmentünk a rendőrségre, ahonnan elküldtek: – Hol a végzésük, hogy kiengedtek? – Kérdi a rendőr. Az ügyvédem fölhívta a vizsgálótisztet, az elküldte faxon, én elvittem a faxot a rendőrségre. Ezek után közölték velem, hogy egy fél éve lejárt a személyim. Hát én tehetek róla? Náluk volt, több mint egy évig.
– Nem szeretnénk befolyásolni senkit, de tételezzük fel, hogy a bíróság felmenti önöket. Akkor kitől lehetne kártalanítást kérni az előzetes letartóztatás miatt okozott anyagi veszteségért?
– Általában számítanak arra – mondta Dr. Előzetes –, hogy akiket ennyire megtapostak, örülnek, ha élnek. Kétféle módon szüntethetnek meg az ember ellen eljárást: bűncselekmény hiányában vagy bizonyítékok hiányában. Ha bűncselekmény-hiányos, akkor elvileg kártéríthető. Azonban a nem vagyonos kártérítést még nem nagyon ismeri a magyar jogrend. A két társam tizenhárom hónapos fizetése közel tizenhárom millió forint lenne. Ezért általában ilyen hosszú letartóztatás után nem hoznak felmentő ítéletet a bírák.
 
Már több éve letartóztatták
–  Emberjogi sérelmek a jogállamban is vannak – állapította meg Kőszeg Ferenc, Országgyűlési képviselő, a Magyar Helsinki Bizottság elnöke. Ezért nem szüntették meg 1994-ben a bizottság tevékenységét. – Nem elegendő az alkotmányosság biztosítása – mondta –, hanem rengeteg konkrét esetben kell kiállni az emberi jogokért. Ebből a szempontból mindegy, hogy milyen összetételű a kormány, legfeljebb annyi megszorítást tehetnénk hozzá, hogy egy liberális szemléletű belügyminiszter, ha nem is szünteti meg az emberjogi sérelmeket – ezt az ide beérkező esetekből is tudjuk –, de bizonyos mértékig fogékony arra, ha felhívják rá a figyelmét. A helsinki mozgalom 1975 után indult, amikor az európai országok aláírták a Helsinki Egyezményt. Moszkvában néhányan elhatározták, hogy szaván fogják a kormányt, és úgy vélték, hogy ha a kormány aláírt egy olyan egyezményt, amelyben biztosítja az információk szabad áramlását, a sajtószabadságot, a lelkiismereti szabadságot, akkor megnézik, hogyan tartja be ezeket. Így alakult meg 1976-ban a moszkvai Helsinki Csoport, amelyben Szaharov környezetéből olyanok voltak benne, mint Kovaljov, aki azóta Oroszország emberjogi biztosa lett, J. Orlov atomfizikus és mások. A következménye az lett, hogy többüket letartóztatták, majd sok évi börtön után néhányukat kiutasították az országból. Nyugaton 1978-ban alakult ki az első nagyobb emberjogi megfigyelőcsoport, a Helsinki Watch és sorra jöttek létre Nyugat-Európában a helsinki csoportok, azzal a céllal, hogy társadalmi szervezetként megfigyeljék, hogyan tartják be a kormányok a helsinki ajánlásokat. Hangsúlyozták, hogy nem antikommunista szervezetként, hanem általános emberi jogvédő szervezetként működnek. Jelentéseket készítettek ÉszakÍrországból, Törökországból, de igen sok jogsértésről értesültek a kommunista országokban. A magyar demokratikus ellenzék is igyekezett fellépni a jogsértések ellen, az utazás szabadsága, a sajtószabadság elveinek a megsértése ellen. Informális kapcsolatot tartottak fenn a helsinki mozgalommal, de csak 1989-ben nyílt lehetőségük arra, hogy hivatalosan is megalakítsák a csoportot.
– A Magyar Helsinki Bizottság többpárti alapon jött létre – mondta Kőszeg Ferenc –, és éppen emiatt, az 1990-es választások után működésképtelenné vált. A különböző pártok és politikai csoportosulások tagjai úgy érezték, hogy amit a másik oldalon emberjogi sérelemnek mondanak, az voltaképpen politikai támadás. 1994-ben néhányan elhatároztuk, hogy a Magyar Emberi Jogvédő Központtal közösen egy jogvédő irodát hozunk létre, amely emberjogi sérelmek esetén jogsegélyt nyújt a rászorulóknak. Egy ügyvéd fogadja az ügyfeleket, és azokkal az ügyekkel foglalkozik, amelyek az Emberi Jogok Európai Egyezménye hatálya alá esnek. Elvben van lehetőségünk arra, hogy ha Magyarországon nem tudnánk jogorvoslatot találni, akkor Strasbourgig elkerüljön az ügy. Ezek kizárólag az állam és az egyén közötti esetekre vonatkoznak. A legtöbb sérelem, amellyel hozzánk fordulnak – mondta –, a külföldiek és az idegenrendészettel kapcsolatos ügyek. Emellett foglalkoztunk a kényszervallatások, a rendőrségi intézkedés közben elkövetett bántalmazások eseteivel is. A mi jogvédő irodánk foglalkozik a kunszentmiklósi üggyel is, ahol a rend- őrök és romák közötti konfliktus miatt az a kívülálló került bajba, aki megjegyzést tett arra, hogy a rendőrök indokolatlanul bántalmaztak egy nyomorék fiatalembert. Ezt a rendőrök intézkedésük akadályozásának minősítették, és az illetőt elő akarták állítani, de elszaladt. Elfogták, megbilincselték, bevitték a rendőrség épületébe. Elég sok tanú van arra, hogy amikor betették a kocsiba, akkor még testileg ép volt. Amikor kiengedték, volt nála egy látlelet, amelyen a szakértők tizenöt sérülést állapítottak meg. Többek között orvost kellett hívni, hogy összevarrja a szemöldökén vérző sebet. Az igazságügyi orvosszakértő, aki történetesen a megyei rendőrfőkapitányság orvosa is, a látlelet alapján azt mondta: kizárható, hogy ezek bántalmazásból származtak volna. Ezek mind úgy keletkeztek, hogy ellenállt a rendőri intézkedésnek, mert nem lehetett megbilincselni. Mi ezzel szemben fölkértük az Igazságügyi Orvostani Intézet szakértőjét, aki olyan jelentést készített, amely szerint származhattak ezek a sérülések bántalmazásból is, de a látlelet elnagyolt, nem lehet biztosan megállapítani, hogy abból származnak-e vagy sem. Ez önmagában nem volna érdekes, ha nem volna tipikus. Ilyen esetekben, ha valaki panaszt emel a bántalmazás ellen, általában a rendőrség is bejelentést tesz hatóság elleni erőszak miatt. Amint azt az eléggé hasonló örkényi eset is mutatja, a rendőrök nem is kerültek a bíróság elé, mert az ügyészség megszüntette az eljárást. Azokat pedig, akiket a hatóság megtámadásával vádoltak, elég súlyos szabadságvesztésre ítélték. Azoknak az eseteknek, amelyekben kényszervallatás történt, csak a tíz százalékuk kerül a bíróság elé. A rendőrségnek a nyomozás eredményességi mutatója 54% körüli. A megindított nyomozások ezekben az esetekben azzal az eredménnyel járnak, hogy megvan a tettes. Minden huszadik följelentést utasítja el a rendőrség, hogy nem is indítják meg a nyomozást, mert megalapozatlan. A rendőrök elleni följelentések ügyében az ügyészség nyomozóhivatala minden harmadik följelentésre mondja, hogy megalapozatlan.
A budapesti rendőrkapitányságon – emlékeztetett Kőszeg Ferenc –, 1993 novemberében volt egy súlyos kényszervallatási ügy. Két gyanúsítottat – akikről később kiderült, hogy alaptalanul voltak gyanúsítva – napokon át ütöttek-vertek. Az egyiknek a szegycsontját eltörték, tényleges kínzás történt. Úgy tudom, hogy egy rosszindulatú följelentés miatt kerültek a rendőrség látókörébe, de ez teljesen mindegy, mert ha alaposan fölmerült volna a gyanú, akkor sem lehet ezt a módszert alkalmazni. Ezt a magyar törvény tiltja, és a rendőrségi törvényben az is benne, hogy a rendőr köteles fizikailag megakadályozni a társát, felettesét, parancsnokát, ha az bántalmazza a gyanúsítottat. Sajnos, valójában a nyomozó intézmények is eléggé megértőek ezzel a típusú bűncselekménnyel szemben. Ebben az esetben is nyolc rendőr ellen indult eljárás, négy ellen vádat emeltek, négy esetében megszüntették az eljárást, azzal az indoklással, hogy a sértettek nem tudták megmondani, hogy melyik ütötte a négy közül. Azért nem tudták megmondani, mert sísapkát húztak a fejükre, a másik alkalommal meg leragasztották a szemüket, és nem látták. A Strasbourgi Bíróság álláspontja szerint, a hatóság felelős az előzetes letartóztatásban levőknek okozott kárért, még akkor is, ha a kárt okozó személy még ismeretlen.
– Tapasztaltak-e olyan esetet, amikor az előzetes letartóztatás időtartama túl hosszúra nyúlt?
– Mielőtt a kérdésre válaszolnék, megemlíteném, hogy a belügyminiszter támogatta a Kistarcsán levő táborban végzett emberjogi vizsgálatainkat is. Folyamatosan lehetőséget kaptunk arra, hogy ellátogassunk a menekülttáborokba, a határőrség közösségi szállásaira. Azt szeretnénk, ha hasonlóképpen tanulmányozhatnánk a rendőrségi fogdákat is. Egy alkalommal lehetőségünk nyílt, hogy egy hosszú ideje előzetes fogságban levővel találkozzunk Dr. Szép Zoltánról van szó, aki az 1980-as évek elején országgyűlési képviselő, majd később a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. Gazdasági ügy miatt van bent, amelylyel az ügyvédi munkája során került kapcsolatba, és bizony már hosszú ideje előzetes letartóztatásban van. Természetesen az ő esetével érdemben nem foglalkozhatunk, mert van saját ügyvédje.
A bírói szabadság
Felhívtam a Kriminológiai Intézetet, és kértem, tájékoztassanak az előzetes letartóztatásról szerzett tapasztalataikról. Szakértőjükhöz irányítottak, aki éppen Gyöngyösön tartózkodott. Felhívtam telefonon, kocsiba ültem és elhajtottam Gyöngyösre. Kedvesen fogadott, közben az aranyos kisgyereke ott játszott a szobában.
– El tudja hinni, hogy addig tartsanak valakit előzetes letartóztatásban, amíg akarják? Ezt valahogyan nehezen tudom felfogni, amikor jogállamról beszélünk.
– Fontos lenne, ha a rendőrségi fogdák esetében is lehetőség nyílna a civil szervezetek számára az állandó külső, társadalmi betekintésre – mondta Dr. Kövér Ágnes, az Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet munkatársa. – Ez nemcsak a rendőrség önkontrollját erősítené, hanem munkájukat is segítené, csökkentené azon esetek számát, amikor a vádlott azzal védekezik a tárgyaláson, hogy kényszerítették a vallomása megtételére. Jó példa arra, hogy mit jelent a külső kontroll egy ilyen zárt rendszerben, az új büntetésvégrehajtási törvény, amely lehetővé tette, hogy az elítéltek fegyelmi ügyeiben – azokban az esetekben, amikor magánelzárást kapnak fenyítésként –, panaszukkal bíróhoz fordulhatnak. Korábban a parancsnok döntött a fenyítési ügyekkel kapcsolatos panaszok felülvizsgálatáról. Amióta bevezették ezt a külső kontrollt, körülbelül a felére csökkent az alkalmazott fegyelmi büntetések száma, és azoknak is körülbelül a 25 százalékát alaptalannak ítélték a bírák. Tehát önmagában az a tény, hogy a bíró rendszeresen ellenőrzi és a bíróhoz fordulhatnak, olyan önkontrollt alakított ki a személyzetben, hogy csak a legindokoltabb esetekben alkalmazzák a fenyítéseket. Az a nyitottság, amely a büntetésvégrehajtás vonatkozásában többé-kevésbé tapasztalható, hogy a független társadalmi szervezetek bejárhatnak, segíthetnek, jelen lehetnek a börtön életében, ez a fogdák vonatkozásában nem valósult meg. Erre annál is inkább szükség lenne, mert a fogdában lévő előzetesen letartóztatott, gyanúsított, aki ellen még az ügyész sem emelt vádat, sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben van, mint az, akinek már van jogerős ítélete, vagy akinek már az ügye a bíróság elé jutott. Az előzetes letartóztatásban levők általában rosszabb körülmények között vannak, mintha a büntetés végrehajtásánál lennének.
1992-ben az ügyészség vizsgálatot tartott a rendőrségi fogdákban, és ezt követően jelentős összeget fordítottak ezeknek a fogdáknak a rendbe tételére. Ugyanakkor, egyes helyeken az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a fogdák már szépek, naposak, míg a nyomozók szobái egészségtelenek, többen dolgoznak ugyanabban a helyiségben. Fontos, hogy amikor az elítéltek jogairól beszélünk, akkor figyelembe vegyük a jogok árát is.
– Éppen a jogok biztosítására fordítandó költségekről szervezett konferenciát a Közép Európai Egyetem, amelyen Ön az előzetes letartóztatásban levők jogairól és védelméről tartott előadást. Tapasztalatai alapján, változott-e százalékos arányuk az elmúlt négy évben?
– Ha az összes elítéltekhez viszonyítjuk, nem nagyon változott az előzetes letartóztatásban levők aránya, 10% körüli értéket figyelhettünk meg, de az összes elítéltek száma 30–40 százalékkal megnövekedett.

Érdekes, hogy az első tárgyalási követően elég alaposan lecsökken az előzetesen letartóztatottak száma. Én úgy vélem – mondta Dr. Kövér Ágnes –, hogy volnának olyan jogi megoldások, amelyek lehetővé tennék a gyanúsított jogainak minél jobb védelmét, és ugyanakkor a rájuk fordított költségek is csökkennének. Ezt már nyugaton rég használják: az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezésről van szó (angolul bail). Azok számára, akiknek erre nincs anyagi fedezetük, olyan szálláslehetőséget kellene nyújtani (bail-hostel), amely nem fogdaként működne, hanem valamilyen független szervezet vagy az önkormányzat üzemeltetné, hivatásos pártfogók és szociális munkások felügyelete mellett. Nem a fogva tartásuk lenne a legfontosabb, hanem, hogy elérhetők lehessenek a büntetőeljárás számára, és a szükséges segítséget is megkapják.
– Úgy hallom, a fogdákban nincs bent vécé, és ez is esetleg visszaélésre adhat alkalmat, ha nem engedik az illetőt egészségi szükségletei elvégzésére.
– Az esetek többségében, a fogdákban valóban hiányzik a vécé, és bizony az igénybe vételét kopogtatással kell jelezni. Mint annyi mindennel, természetesen ezzel is vissza lehet élni. Éppen ezért fontos a független civil szervezetek rendszeres ellenőrzésének a lehetősége. Ez sokban segítené a rendőrség munkáját...
Az előzetes letartóztatás időtartama hónapokban mérve:

– Mivel magyarázható, hogy sokszor a bírák nem ítélnek meg kevesebbet, mint amennyit már az előzetes letartóztatásban töltöttek a gyanúsítottak? Nem szabadon döntenek a bírók?
– A bírónak az ilyenek esetek többségében szinte már nincs szabad mérlegelési lehetősége. Nem akarja, hogy a büntető igazságszolgáltatás kemény kártérítést fizessen azért az időért, amelyet előzetes letartóztatásban töltöttek a gyanúsítottak. Ugyanakkor az utóbbi években megfigyelhető volt, hogy miközben a négy hónapig előzetes letartóztatásban levők százalékos aránya az elemzett időszakban több mint 15%-kal csökkeni, 20%-kal megnövekedett viszont azoké, akik hat hónapnál tovább voltak előzetes letartóztatásban. Az sem ritka, hogy egy évet meghaladó időtartamot töltsenek az előzetes letartóztatásban.
Az elmúlt években a börtönlakosságnak több mint egyharmada várt bírósági tárgyalásra vagy ítéletre. A büntetés-végrehajtást annyit elemezték, hogy ott már javult a helyzet, de az előzetes letartóztatás intézménye még sok mindenben javításra szorul.
Eddig tartott a kézirat, de a főszerk. már az első oldalak után visszaadta:
– Remélem, nem képzeled, hogy ezt közöljük? – Kérdezte 1995 októberében. – Szóval ezt még meg kell írni, szépen, gördülékenyen. Ami a szerződésedet illeti, sajnos nem áll módunkban megkötni – tette hozzá.
Nem lettem az Esti Hírlap riportere. Köszönés nélkül hagytam ott az őrző-védő fiúkat.
Dr. Csordás Sándor ezredes, a Markó utcai fővárosi büntetés-végrehajtási intézmény parancsnoka 1995. okt. 16-án beszámolt a tévében arról, hogy míg az ellenőrző bizottságok kedvezően szóltak a büntetés-végrehajtás körülményeiről, addig az előzetes letartóztatásban levőké nem kielégítőek: 360 férőhelyen 750800-an vannak.
Egy hónap múlva Dr. Hegedűs László „előzetes” specialista ügyvéd és Dr. Bárd Károly, az Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára nyilatkoztak a Népszava nevű lapnak. Hegedűs elmondta, hogy „szerinte az előzetes letartóztatás honi gyakorlata nem igazodik az európai normákhoz”. Bárd véleménye: „... az angolszász rendszert követő megoldás szerint a bíró kénytelen elfogadni azokat a bizonyítékokat, amelyeket a rendőrség vagy az ügyész felmutat, azok hitelének felülbírálására alig van lehetőség. Az angolszász rendszer azonban arra épül, hogy ezt kompenzálandó, a gyanúsított óvadék fejében szabadlábon maradhat. Ez az intézmény Magyarországon hiányzik”.
Elbúcsúztam Dr. Előzetestől. Amikor kikísért, kedvesen kezet fogott velem, és beült az álomfehér, több milliót érő autójába, majd elhajtott. Sokáig csend volt utána. Szótlan átmenet.