Balázs Imre
A KÖD MÖGÜL
Hajnal óta figyelek kifelé. A hegyek teteje még eggyé olvad az éggel. Felhők mosódnak bele a völgybe, le egészen a Homoródig, csendes tükrébe szürke fátyolt terítenek, oldva amúgy is sötétzöld színét.
Tegnap estefelé érkeztem vissza erre a különösen szép vidékre, amit talán már húsz éve ismerek. Vendég lehetek újból az elkövetkező két hétben, a művésztelepen, ahol oly régóta jártam.
Be régen is volt az első találkozásom a bágyi tetőről lenéző halmokkal, ahol valamikor vár állott, s ahonnan a környék falvait, valamint festői hegyoldalait pásztázta végig szemem.
Azóta is magammal hordom e táj színeit, formáit, elkísérnek vándorlásaim útjain a fjordok vizei közt, avagy New-York fényei alatt.
Hordom magamban, némán cipelem szülőföldem egy darabját, végtelenné váló magányomban egyre őrzöm, csak őrzöm édes-bús hangulatát.
Az emlékek kőlépcsőjének darabjait kísérlem összerakni, hiszen ennek jött el az ideje. Színeit, ízeit kóstolgatom, s fordulok befele, hallva a kérdést onnan, hogyan is állunk ezzel?
Ja, öreg fiú, aki harmincegyben született, az már fordulhat a múlt felé, élt, látott annyit, hogy szerencse-balszerencse fia lehessen.
Voltam is, vagyok is, hiszen ez kísért végig eddigi életem során.
Negyvenöt tavasza. Pesten vészeltük át az ott töltött négy év alatt az ostromot is. Soha el nem múló lélekcsonkulások, tébolyult emberek, eszeveszett világ óriásira torzult sebeit hoztam magammal vissza Erdélybe. Tizennégyéves gyerek szeme tágult egyre nagyobbá a rengeteg borzalom láttán.
Elviselhetetlenné vált mindez – felnőttek és gyermekek számára egyaránt. Pontosabban, elviselni csak egyféleképpen lehetett mindezt, ha a rejtett védekezési reflex idejében kialakul, s ez a fajta reflex beborít csendben.
De mivel családunk egyetlen felnőtt tagja sem került ilyen állapotba, így maradt a másik megoldás, a megfutás, azaz menekvés – a minden otthagyása –, a teljes bizonytalanság vállalása.
Hazajöttünk Erdélybe. Oda, ahonnan alig pár éve szüleim kis emberi terveket szőve mentek Pestre. Tettük súlya és jelentősége nem mérhető ma már egyetlen dolog figyelembevételével: az életünket akarták most már végérvényesen menteni. Ha már az addigi szörnyűségek ezt megőrizték.
Így jöttünk el. A tavasz még nem kopogtatott a mezőkön, sem a rommá bombázott városokban. Jégvilág kegyetlen jeges fehérsége tartogatta számomra az utolsó dermesztő élményeket. Ma is emlékeim mélyrétegeiben hordom a csonttá fagyott német, magyar és orosz katonák ezreinek dermesztő s szívbénító látványát.
Ők már mindenen túljutva, egy világ közönyébe burkolózva aludtak valami olyan mély csendben, amit mi, túlélők mindenkor álérzékenységünkre gondolva mondunk örökkévalóságnak.
Itthon, Marosvásárhelyen horgonyoztunk le. Az út – lévén hosszú, kemény tél – a háborús viszonyok miatt még nehezebben volt elviselhető, mint más körülmények között. De mindenen keresztüljutva megérkeztünk későbbi városunkba – ahol több mint negyven tavaszt értem meg, rengeteg örömtől és jóval kevesebb bánattól megterhelve.
Az addigi évek és főleg a háborús élmények miatt, úgy tűnik, szellemileg hamarabb megértem. Sok mindent talán már nem is a gyerekszem vett észre, sokkal inkább a megélt élmények hatására fedeztem fel magamnak. És már kerestem ezeknek rajzi megfogalmazását.
Ehhez azonban rajzolni kellett megtanulni, enélkül csak nehezen önthettem képi formába a látottakat. Élményem pedig volt bőven. Az egyre távolodó háború közvetlen hatása múlófélben volt, de a Pesten átvészelt hónapok nyomai továbbra is kísértettek. Ám bármennyire is arra gondoltam, hogy mindezt rajzban-képekben mondom el majd, igazi alkotás csak egy született, s ez is a hatvanas évek legelején. Azonban ennek drámaisága, felkiáltójelszerű gyermekfigurája még ma is felidézi bennem a kép mögött meghúzódó emlékeket.
Legjobb barátom tragikus halálának megidézése volt a téma, és a hatás fokozása végett a kompozíciós alapgondolatnak megfelelő méretet választottam. Így lett e festményem mai napig egyik legnagyobb méretű munkám.
Ma is szívesen felejtem rajta a szememet a műterem falára akasztott képen.
Rajzolni ennek az évnek az őszén kezdtem el a városi festőiskolában, ahol rajtam kívül már jó néhány művészszámba menő tanítvány tehetségét pallérozta Bordy András. Kedves, nagyon rokonszenves fiatalember volt még ő is ezerkilencszáznegyvenötben, hiszen innen volt még a negyvenen.
Személye egyet jelentett számunkra a nagy MESTERREL. Az is volt, amit a későbbiek során éreztünk át igazából.
Alacsony, hízásra hajlamos alakja, kopasz feje, kulturált, finom beszédstílusa miatt jellegzetes alakja volt az akkori Vásárhelynek. Tudta nélkül semmi képzőművészeti esemény nem történhetett a Kultúrpalotában, sőt még más eseményhez is beleegyezésére volt szüksége a rendezőségnek. Ugyanis ő volt a Művelődési Palota gondnoka. Ez és a festőtanári állása biztosította számára a nyugalmas megélhetést, s emellett saját művészetének kiteljesítését.
Máig maradandó dolgokra tanította tanítványait, és ha szükségét érezte valamelyiknél, akkor egyéb területeken is fontosnak tartotta ismereteit gyarapítani.
Tőle tanultuk meg a hagyomány tiszteletét, annak ápolását, olyannyira, hogy az általa bemutatott nagy mesterek reprodukciós albumaira még most is élénken, szinte részletekremenően emlékszem.
Művészetszeretete az elmúlt korok művészetének értékeit példaként tartotta elénk, szellemi oázist varázsolva ezáltal számunkra.
Így lett közeli ismerősünk Leonardo, Michelangelo, Piero del Francesca, Rembrandt – hogy csak néhány nevet említsek a nagyok közül.
Követendő példaképeinkké váltak az évek folyamán, amit Bordy mester iskolájában töltöttünk. Még ma is valami melegséggel veszem kezembe egy-egy múltbéli festmény repróját. Ilyenkor mintha volt mesterem nézne vissza rám.
Nem mindegy, hol indulsz, ki fogja kezedet az első lépéseknél. Ennek igazát csak jóval később, a bukaresti képzőművészeti intézet első évében éreztem meg, amikor új tanáraimat kezdtem elődjükhöz mérni. Bordy vitte el a pálmát.
Iskolája, bár nem holmi szigorú feltételek szerint választotta ki, mindig tele volt tehetséges növendékekkel, akik közül többen ismert, jó nevű művészekké váltak.
Ezek mellett mindig voltak „szimpatizánsok”, akiknek csak az volt fontos: elmondhassák, hogy a Bordy-féle festőiskolába járnak. Később a szelekció folytán lemorzsolódtak, azonban művészetszeretetük a továbbiakban is megmaradt.
Egyesekkel még ma is tartom a kapcsolatot.
Amint már említettem, a festőiskola többnyire sok lehetséges növendéket indított el a pályán, ezért úgy érzem, álljon itt egy névsor az olvasó részére, ami azonban nem jelent valamilyen értéksorrendet. Egyesek a háború előtti időkben indultak – még Ciupe Aurel festőművész irányítása alatt. Ez volt a Ciupe-iskola, növendékei közt találjuk: Macskássy Józsefet, Nemes Irént, Barabás Istvánt, valamint Bitay Annát.
Később, a bécsi döntés következtében, Ciupe elmenetele után Bordy András lett az iskola tanára. Egyénisége, valamint alkotói sikerei újabb tehetségeket vonzott a már említett „idősebb” növendékek mellé. Így Szász Endre, Nagy Pál, Albert László, Siklódy Tibor, Olariu Gheorghe, Szűcs Ilona, Jakab Ilona, Kulcsár Béla, Péterffy László, valamint e sorok írója alkottuk a törzsgárdát. A nevek láttán, mondanom sem kell, mindannyian ismert alkotókká váltak az évek folyamán.
Ma már sokan nem élnek közülük, mert a sors túl korán végezte el kérlelhetetlen szelekcióját.
Az erdélyi magyar képzőművészeti élet veszteségei.
Most, ahogy az emlékek feltolulnak bennem, valami torokszorító érzés kerít hatalmába. Hányan indultunk, merre tartottunk, mivé lettünk?
Bizony nagyon szomorú választ kap az olvasó a feltett kérdésre.
Idő előtt kettőbe töri életek, ígéretes pályák váltak a végzet szeszélyének játékszerévé.
Hol vagytok, Ti régi pályatársak?!
*
A Duna-parton a pilisi hegyek kéklő hajlatai visszhangozzák számonkérő szavaimat, immár egyedül maradván váci műtermem csendjében – mormolva immár régen halott barátaim neveit.
Ma már tudom, a hatvanötödik ősz közeledtén, miért elviselhető mégis e magány, hisz ők most is velem vannak az én időm végezetéig.
Akkor mindannyiunk emlékét betakarja majd az őszi avar.