Nagy Attila
Új édenkert

Magyar vagyok, mit érdekelne...
Magyar vagyok, ki énekelne
Végre valami vigasztalót,
Balázsoknak az Altatót.
Nem más ellen vagyok én magyar,
És nem akkor jó, ha sír takar.
Bár sorsom Himnuszból kiált rám,
S mint filmből a kockát, kivágnám:
Nem semmisülök meg vele,
Jöhet népirtás új heve,
Ózonlyuk, reaktor-robbanás –
Magyar vagyok, de létem ma más:
Tékozló Európát fogadok,
Mint Montblanc csúcsán a jég, olvadok,
Eszmélek újra, mint reneszánszban
Voltunk már együtt a tiszta lázban –
Magyar vagyok, hát érdekelne
Az új humánum édenkertje,
És Aszklépiosz kígyója a fán –
Gyógyulj már mindig, még árva hazám.

Poklos
Nem a Mirabeau csak a Poklos hídja
Nem Apollinaire csak én csak én
S a részegek lotyók belakta est
Nem fut a Szajna kiszáradt büdös
Meder marad utánunk
Ha minden csak így ha nem vigyázunk
A fölrakott széken macska nyávog
Lenyávog hozzám is a hold
Suvickolt értelmiségi lopja magát
A kocsma pattogzó szálkás ablakához
Körülnéz látja-e ismerős
Mindegy közönnyel egyidős
Csillagok fityegnek az éjszaka mellkasán
Álmatlan szerelmet levágó az éj
Nem Párizs ez és nem a Mirabeau
Eszét veszejtve sem le beau
A férfi ki inkább inka-vad
Sorsunk anyánk szemén mint kárpit meghasad

Állomás
Akivé nem lehettem
Akikért nem tehettem
Akiket elfeledtem
Kitárva minden ablak
Ki-beszállnak mérgek varjak
Nem istenek
Emberek halnak
Valóság-e az álom
Éjem nélküled hálom
Ajtóm ajkam bezárom
Tavasszal megjön anyám
Igazít kicsit haján
Átlendít világ baján

Andalúz
Várom mégis, hogy telefonálj.
A számomra egyetlen hangot.
S jöttöd után, hogy teledobálj
Nagy ég havával. Nézem arcod,
Min fagy csinosít, pirosít, ég.
Hogy fellökj, s rám vesd magad. Ki vár,
Mondd, ki vár, ha nem én, olyan rég,
Mint andalúz kezén rí gitár?!