Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1996. október, VII. évfolyam, 10. szám »


Gulyás Miklós

Gulyás Miklós
SVÉDORSZÁGI LEVÉL
Kedves Marika és Géza!
Az elmúlt esztendőben nagyon-nagyon elzárkóztam a világtól. Nemcsak titeket, de szinte mindenkit elhanyagoltam. Telefonszámláim a felére csökkentek, leveleket pedig csak akkor írtam, ha arra a szükség rákényszerített. Tudom, miért, de nincs kedvem ebbe elmerülni. Inkább folytatnám ott, ahol a múltkor abbahagytam.
1956 decemberének 14. napján, hét héttel tizenkilencedik születésnapom előtt, Luca-nap után érkeztem a Helsingört és Helsingborgot összekötő kompon Svédországba. Harminckilenc éve, pontosabban harminckilenc éve és tizenegy napja, mert ma ugyanis 1995. december 25. áll a naptárban. 1995. december 23-án értesített háziorvosom, hogy a mellemen levő daganat nem veszélyes, így fennáll annak a lehetősége, hogy a svédországi tartózkodás negyvenedik évét is megérjem. Persze, az ötven lenne igazán jó, mert az huszonöttel osztható, és az mégiscsak fél évszázad.
1938. január 31-én szülte Julianna holland királynő Beatrixot, aki öt hét múlva lesz ötvennyolc éves. Neki fogalma sincs róla, hogy egy napon születtünk.
Ha a királynő halna meg előttem, talán még győztesnek is érezhetném magam. Persze, izgalmas az volna, ha egy napon halnánk meg, mint Cervantes és Shakespeare.
A hollandiai, illetve magyarországi spermák küzdelméből két emlős állatka lett, Budapesten és Amszterdamban. A két akaratos sperma győzelme magában is szenzáció. De hogy az egyik győztesből királylány lett, az aztán igen! A Tolnai Világlapja csak a királylányt említi.
Beatrixnak volt oka azon elgondolkodni, hogy mért is született ő királylánynak, ugyanis ez a ritkább „foglalkozások” közé tartozik. Hollandnak születni, az még elmegy, van belőlük vagy tizenötmillió.
A zsidó is elcsodálkozik zsidó voltán. Mi lett volna, ha nem mondják meg neki, hogy zsidó?
The Haagban agyúlövésekkel köszöntötték a kis Beát. Az igazi ágyúk csak később jöttek. Az óbudai zsidó templomban késsel metszették körül a zsidó órás fiának fütyülőjét. Ezt takarta a nadrág, de a csillagot a mellén, később, nem.
Mondom az erdélyi evangélikus papnak, már itt, Svédországban, a zsidó kisebbrendűségi érzést. A tudatalatti szégyenét, hogy nem igazi magyar (mint a Horváth, a Rácz, a Tóth és a Németh). Ő peniglen erre azt válaszolja: benne sosem volt kisebbrendűségi érzés.
Óbudán nekem csak katolikus pajtásaim voltak. Megyünk az utcán, jön velünk szembe a tisztelendő úr, a gyerekek köszöntik: Laudatur. Csak én nem mondom, miért is mondanám.
Nyolcéves lehettem, a Kiscelli-hegyen a keresztre feszített Krisztus, előtte szenteltvíz. A házmester lánya mondja, hogy vessek keresztet. Mutatja, hogyan. Mondja, te most már keresztény vagy. Este meg bepisiltem az ágyamba.
Mi az, hogy zsidó! Akik maguk vallják magukat zsidóknak, azok természetesen törekedhetnek – vallásuk, kultúrájuk vagy akár nemzeti öntudatuk alapján is – kisebbségi jogokra, de mit tegyenek azok, akiknek számára zsidó származásuk pusztán életrajzi adalék? Kérdezi volt tanárom.
Születhettem volna persze cigány gyerekének vagy drótos tóténak (a kása nem étel), vagy magyar zsellérének. Vagy parasztnak (én paraszt, én?). Vagy svábnak. (Ködevőnek? Magyarkodónak? Svábból jött magyarnak?) Mit gondoltak parasztgyerek vagy sváb parasztgyerek osztálytársaim? Hé, zsidó, melyik út vezet itt Budára?
A helsingborgi kompig vezető majdnem tizenkilenc évet Horthy Miklós, Szálasi Ferenc és Rákosi Mátyás fémjelezték. A híres szép Magyarország! Szememből a könny kicsordul. Tizenkilenc év, tulajdonképpen csak tizennyolc év és tíz hónap.
És mégis. Két héttel Svédországba érkeztem után két osztálytársam egymástól függetlenül elküldte a József Attila-összeset és az Adyt. Két szegény orvostanhallgató utolsó pénzéből a szovjet tankok árnyékában, egy szegényes könyvüzletben megvette azokat nekem.
Tegnapelőtt egy másik osztálytársam hívott fel. Mondja, hogy dumálni kellene, meg hogy mennyire szeret.
Istenem, az én mikro-Magyarországom, a pajtások, az emlékek, az illatok, Óbuda, a versek, a dallamok! És a makro: a nagyszájúak, a gyilkosok és korruptok, a honfitársak, akik elől éppúgy menekültem, mint a tankok elől. Verje meg az Isten a duna-tiszai régi megállásunk!
Lehetünk vagy húsz-harmincezren magyarok itt Svédországban. Kerüljük is egymást, vagy nincs időnk egymásra, van, aki azt mondja, hogy nem azért jöttünk ide, hogy megint egymást bámuljuk.
Leszálltunk a kompról, a hatvanéves még Doberdónál harcolt, a harmincöt éves lehetett keretlegény, katona a Donnál, munkaszolgálatos, nyilas vagy ávós.
Leszálltunk a kompról. Az autók még bal oldalon közlekedtek, a bennszülöttek aludtak, pihentették a Luca-nap forralt borától fáradt agyukat (akkor ezt persze még nem tudtam, hiszen az élő gyertyával koronázott Lucával és a svéd forralt borral később ismerkedtem meg).
A múlt század második évtizedében itt szállt svéd partra Károly János. Francia, de mert ide hívták királynak, itt a helsingborgi kikötőben azonnal megígérte, hogy ő bizony svéd lesz. Franciaország meghalt, éljen Svédország!
Valahol, egy svéd rendőrségi aktában ott áll az én „beszédem” is.
Mért jött Svédországba?
Rojalista vagyok.
Gondoltam, ezt a választ várja tőlem a svéd rendőr.
XIV. Károly János dinasztiája, a Bernadotte, 185 éve uralkodik a svédek felett. Én meg harminckilenc éve és tizenkét napja (mert ma már december 26-a van) vagyok e királyi család alattvalója. (De ezzel nem tettem sokat.)
A svédek sosem követeltek lojalitást, zászlólobogtatást, himnuszéneklést. Csak orcám verejtékét. Hass, alkoss, gyarapíts! Na meg, nehogy azt higgyem, hogy valaki is vagyok. Vagy hogy náluk több vagyok. (Ma már tudom, hogy ez nemcsak a külföldire vonatkozik, hanem mindenkire). Érd be azzal, hogy egyenlő vagy! Istenem, szülőhazám, ahol mindenki zseni és mindenki okos. Magyarországon a kultúra virágzik. A nyáj szellemű Északon a civilizáció. Ebben az istentelen világban ott fénylik az égen, hogy Isten félelme a tudás kezdete. Magyarországon a szabadság volt fontos, Svédországban az egyenlőség. A balkáni szellemű szabadság itt is növekvőben van. A francia forradalom három jelszavából csak egyet bír meg egy társadalom.
Csörgősapkával a fejemen élek közöttük. Mert udvari bolondra minden társadalom igényt tart. És itt aránylag könnyű bohócnak lenni, mert kevés van belőlük. A paprikajancsi azt teszi, amit ők józanul nem mernek. És ha a bohóc olyan nagyon akar annak maradni, Isten neki!
Már csak azért sem nehéz itt bohóckodni, mert a svédek a közömbösségig menően kerülik a konfliktusokat. A hétköznapokét is és a történelmit is. 1814-ben például abbahagyta Európa egyik legmilitaristább állama a hadjáratokat, békeszerető lett; azóta csak fegyvert gyárt, és mások ölnek a svéd fegyverekkel.
Semmi okosat nem tudtam nekik mondani, hiszen ha olyan okos világból jövök, miért nem maradtam ott? Éreztetik velem. (Bizonyosak abban, hogy szerencsés történelmük az ő érdemük.)
Svédnek lenni mentes a drámaiságtól. Nincs itt se balsors, meg hogy hol hibáztuk el. Nincsenek nemzeti ünnepek. Itt tanultam meg, hogy a kollektív emlékek hiánya, a mértéktartó nemzeti érzés, a történelmi tudatlanság a béke garanciája.
A svéd számára a svédség annyira természetes, hogy szóra alig érdemes. Mi más lenne? Testvérnépeik a francia meg az angol. Nehéz elképzelni egy angolt, amint azon tépelődik, hogy Anglia létének van-e értelme, vagy sem, vagy amint szónoki erővel megjelöli országa küldetését; tudja, hogy ő angol, és ez neki elég. Vannak országok, amelyek valamiféle áldást és kegyet élveznek: mindenben sikeresek, még szerencsétlenségeikben és katasztrófáikban is. Írta a párizsi román.
És a magyarok? Az oroszok és a spanyolok édestestvérei. Balsors meg lélek. Mohács meg a tatárok által összezúzott Kijevi Rusz. Hol késik Izabella és a castillán nagyhatalom az éji homályban? Megint a párizsi román: Egyes népek – ilyen az orosz és a spanyol – annyit kínozták már magukat, hogy önnön egyetlen problémájukká emelkedtek: minden tekintetben egyedi fejlődésük arra kényszeríti őket, hogy saját rendellenességeik sorozatába, sorsuk csodálatos vagy jelentéktelen mivoltába mélyedjenek.
A svédek Poltavából nem csinálnak esetet. A svéd, ha rosszul megy neki, önmagát vádolja. A magyar a történelmet vagy valaki mást.
Nemcsak új gondolkodást kellett megtanulnunk, de új nyelvet is. Az anyanyelv elsajátítása majmolás, de azt a tanítvány nem tudja. Felnőttkorban is utánozunk, de a második nyelvben nem szabad újítani vagy kísérletezni, mert a bennszülött mindjárt a kezedre üt: így mi ezt nem mondjuk!
Aki csak egy nyelvet tud, az az úr. A kétnyelvűség degradál, az anyanyelv az absztrakt telefonbeszélgetések, a véletlen utcai találkozások nyelve. Az adóhivatalban, a postán csak a többség nyelvét használhatod.
Leszálltunk a kompról közel negyven éve, és a temetők rogyásig vannak velünk. A legjobban a katolikusokban látszik. Együtt a lengyelekkel, tótokai, horvátokkal, olaszokkal és a csehekkel. A protestánsban – a többségében – csak a kereső talál magyar neveket.
És a távolság a tótokat, a horvátokat is honfitárssá tette, pontosabban a második nyelv, a semleges svéd lett a lingua franca. A törökkel megtárgyalhatom végre a törökdúlást, a románnal a vasgárdát, a csehvel mondjuk Szilágyi Erzsébet levelét. A magyarral nem svédül beszélünk, és a régi gátlások nem hagyják rendezni közös dolgainkat. Magyarok, véreim! Kinek bűnös nép, kinek bokréta a kalapon.
A munkahelyeden a bennszülöttekhez tartozol (de bizonyára ez is illúzió), munkáddal kiérdemelted. Talán még híres is vagy, ha azt akartad. Az utcán már nem tartozol közéjük. Közéjük? Ők sem egy nagy család. Csak akit ismerek, azt tudom szeretni. És csak az szeressen engem, aki ismer. A többes szám első személye rémít.
A temetők! Csatlós János az északi-katolikusban nyugszik. Thinsz Géza, nemzeti költőnk, a skoklosteri evangélikusban. Faludi Iván talán a västeråsiban (biztos a protestánsban, mert olyan mindegy). Libik Gyuri valahol Pesten, gondolom, a kálvinistában, apja, utolsó felesége és nagyapja – a híres püspök – révén. Az eszperantista Szilágyi Feri bácsi a boråsiban. A hugenotta Valdemar és az orosz Nina Langlet – tízezernyi magyar zsidó megmentője – a vallai evangélikusban.
A stockholmi városi könyvtárba állandóan érkeznek a könyvcsomagok, a meghalt apák és nagyapák hagyatékát küldik az immár svéd örökösök. Hozzátok nincs pénzünk elküldeni e könyveket, és így kerül szemeteszsákokba a harmadik példány Radnóti vagy az Új földesúr. (Ez történik a perzsa meg az orosz könyvekkel is.) Kihalnak a kultúrák, a nyelvek. Ez csak akkor tragédia, ha a hatalom kényszere által történik. Ha az áldozat rá sem figyel, akkor nem számít. Kultúrák születnek és meghalnak. A magyar nyelv és kultúra olyan itt, mint a bélyeg a filatelistának.
A kiselejtezett könyvek helyébe újak kerülnek. Hiszen a könyvtárak alapterülete nem nő. Az olvasók ízlése, kultúrája változik. A széplelkű laikusnak ez barbár viselkedés, a könyvtárosnak rutin.
Csatlós János
özvegye őrzi férje hagyatékát, mint a pompeji katona. Levelek százait Weöres Sándortól, Illyés Gyulától, Orbán Ottótól, Domokos Mátyástól. Csatlós Jánost, ha hétköznapi felelőtlenséggel használom a szót, nevezhetném még barátomnak is. Egyszer-kétszer minden hónapban találkoztunk. Mint két hajótörött egy lakatlan szigeten. Nem éltünk egy világban. Ő beszélt valami Eötvös Kollégiumról meg valami Európa Kiadóról. Én is mondtam a magamét. Mondjuk (neki „valami”) Jászi Oszkárt. Hogy úgy mondjam, egymásra voltunk utalva. Adtuk a folyóiratokat egymásnak, olvasta leveleit a svéd és magyar irodalom berkeiből, meg verseket (a közös) Orbán Ottótól és Bakától. Fordításait mutogatta (élete végén főleg Krúdyt fordított, de József Attilát és Radnótit is, meg a svéd Delblancot magyarra). Az egyik utolsó nagyobb lélegzetű könyv, amit olvasott, az a Háború és béke volt. Evvel búcsúzott a világtól.
Elegánsan gonoszkodott velem. Nézd Miklós, nem tudok én jól franciául, csak ahogy te magyarul. (Nem volt ez dicséret, pedig A három testőrt és a Nyolcvan nap a világ körült ő fordította magyarra.)
Idézett franciákat és latinokat. Ezeket csak néha értettem, azt hiszem, élvezte. (Horatius svéd fordításával elégedetlen volt, hát abba is belevágott.) De a hajótöröttek óvatossága megvolt bennünk, vigyáztunk arra, hogy túlságosan meg ne sértsük egymást ezen a lakatlan szigeten. És ha látta, hogy haragszom, mesteri büszkesége ellenére kimagyarázta magát (bocsánatot sosem kért). De konfliktusaink igazán csak a rendszerváltás után voltak. Nem voltunk már menekültek. Kimagyarázkodásai hízelegtek nekem. Kellettem neki.
Hetvenedik születésnapjára kétnyelvű emlékkönyvet szorgalmaztam, amelybe nagy nevű svéd és magyar esztéták írtak. A könyvhöz készítettem egy (addig) teljes Csatlós-bibliográfiát. Hetvenéves születésnapját a Magyar Házban tartottuk. Négy évtizedes svédországi tartózkodásom második látogatása volt ott. (Először Csoóri Sándor szerzői estjére mentem el. Sándorral találkoznom kellett, hiszen ifjúságom nagy sikerélménye fűződött hozzá: 1955-ben, harmadik gimnazista koromban Eörsi István tanárom meghívására többek között Csóori Sándor látogatta meg gimnáziumunkat. Akkor láttam először igazi költőt.)
Kassák Lajos meg Eörsi tanár úr nem voltak olyan petőfis típusok. Különösen Eörsi nem, aki újra le merte – éppen akkor – fordítani magyarra a legszebb magyar verset: Shelley/Tóth Árpád Óda a nyugati szélhez-jét. Ezt az ifjúkori szemtelenségét Arany János Hamletjének és Szentivánéji álmának csodálatos megbecstelenítésével toldotta meg néhány éve. Csoóri első kötete, a Felszállott a madár gimnazista éveim vége felé jelent meg. Csoóri szanatóriumban töltötte a Rákosiidők jó részét, és igazán csak kijövetele után döbbent rá, hogy a valóság és a Szabad Nép cikkei, hogy úgy mondjam, eltérnek egymástól. Falujába hazatérvén megdöbbenve szemlélte a parlagon hagyott földeket. Ki volt e földek gyilkosa? kérdezi könyvbe kinyomtatva. A gimnázium tanulmányi versenyén Csoóri kötetéről írtam, meg is nyertem a versenyt, igaz, az első díjat nem osztották ki.
A Magyar Ház. Extra Hungariam non est vita. Eörsi tanár úr azt mondja, igaz a zsidókról, de nemcsak azokra vonatkozik, hogy aki a rész szemszögéből ítéli meg az egészet, az maga zárja gettóba magát. Ha csak magyar volnék, bizonyára én is odajárnék.
(Mért nem jártam a Magyar Házba? Ha bús bocskoros vagy lengyel nemes lettem volna, lett volna jogom/merszem kimondani: lengyel értékrendszerhez igazodó lengyelnek lenni anakronizmus. János járt a Magyar Házba, de sohasem kérdezte, hogy én mért nem teszem. Talán tudta, miért? Vagy nem ott akart velem találkozni? Oda esetleg egy másik János járt?)
A Csatlós János halála előtti évben a Balti-tenger egyik szigetének, Ålandnak (pontosabban a sziget déli felének) voltam ideiglenes kulturális vezetője. Egy gyönyörű késő nyári hétvégén bukkant fel nálunk feleségével, Évával, ez volt élete utolsó nagyobb útja. Beutaztuk a szigetet. Este még (egy szélmalom mellett és a telihold alatt) vörös bort iszogatva olvasta újabb József Attila-fordításait. Mikor kettesben voltunk, elmondta gyógyíthatatlan betegségét, s hogy Magyarországra többet nem mehet.
Élete utolsó nagy műve az 1740-ben született Carl Michael Bellmannak az énekeskönyve volt, amelyet János irányításával jeles magyarországi költők ültettek át magyarra. A kötet 1993-ban jelent meg. Pestről szinte az utolsó pillanatban küldettem el a könyvet. Mondják, hogy halálos ágyán a sajtóhibákat kereste.
Akkor voltam nálatok először Vásárhelyen. Gondolataimban már ott eltemettem. De visszatértemkor még élt. Amikor végre rászántam magam, hogy meglátogassam, felhívtam Péter fiát, aki tudomásomra hozta, hogy apja azon éjszaka elhunyt.
Az éjjeliszekrényén talán a Bellman-kötet feküdt. Azé a Bellmané, aki a XVIII. század kocsmáit, szajháit, szennyes utcáit énekelte meg. Csak hétköznapok voltak nála. Szebb jövő, feltámadott a tenger, az nem. (Persze ő is bevándorlók sarja: A nagyapa nagyapja még Bréma környéki német jobbágy volt, a nagyapja apja Svédországba költözött, és szabómester lett Stockholmban. A nagyapa az uppsalai egyetemen a latin ékesszólás professzora, és ez a tetőpont. Az ő fiának már csak egy fantáziátlan tisztviselőkarrierre futotta, és Carl Michaelnak bizonyára még rosszabbul ment volna a sorsa, ha – mint ahogy elvárták volna tőle – ezen a pályán marad.)
Ő lett a nemzeti költő, akit ma is (mondhatnám nemzeti dalként) énekelnek a svédek. (A himnuszt csak a sportversenyeken.)
 
Jól mulattál-e, mondd komám?
Dicsérd a gazdát és gyerünk,
Hajtsd föl, s a lámpást bízd reám
Ha egyfelé megyünk,
De még gazdánk nejét borok
Köszöntsék, vörös és fejér,
Majd szálljunk sírba csillagok
Esteli fényinél.
Ha a sír neked túl mély gödör,
Nosza egy pohár bort hajts ma föl,
Meg a másodikat, meg a harmadikat:
Halálod így vígabb.
(Csordás Gábor fordítása)
János nagyon akart élni. A család vett neki egy televíziót a halál előszobájába. A televízió ádáz ellensége akkor sokat nézte a képernyőt. Különösen a francia adásokat. Utolsó, 1992-es karácsonyi pásztorlevelében ezt írja: Nemrég láttam a francia tévében egy interjút egy 85 éves öreg tudóssal. Még vannak tervei a legközelebbi 25 évre, de ha előbb kilövik a katapultülésből, Koestler üzenetére gondol, melyet ott találtak az íróasztalán:„Remélem, van valami odaát.”
Thinsz Géza
A svédországi magyarok nemzeti költője Géza volt. Több százan kísérték utolsó útjára. Svédek, jó magyarok, rosszak, labancok, kurucok. Ha annyi kötetet tudott volna eladni, mint az ott gyászolók száma volt, talán még meg is élhetett volna a versírásból. Pedig munkanapon temették.
Köszöntlek svédül Budapesten, magyarul Stockholm-
ban, a vízszintesen vonuló határok holtpontján,
míg a külföldi szállodák címkéivel teleragasztott
lelkemet méregetik az álmos vámosok: Nyissa ki,
hogyha már hazahozta!
Kétlakiságunk költője volt. Álmaiban összeolvadt Budapestje és Stockholmja. A szovjet tankok Stockholm utcáin vonulnak fel, a Mälar-tó meg Pest és Buda között volt. A két világ, a két kultúra egybeolvadt. Magyar verseket és novellákat fordított svédre, svédeket magyarra. Ő volt a Lánchíd. Az egyik oldalon Stockholm Régi Városa, a másikon meg a Körtér, apja cukrászdájával. Az egyik oldalon utált svéd szerkesztőhivatala, a másikon pedig golyóstollat árult húszéves nagymamájának a Monarchiában.
Elismerték svéd és magyar irodalmi körökben. Amennyire egy költőt elismernek. Az italba menekült, mert azt hitte, hogy van „elismerésebb”. Élete utolsó éveiben már alig láttuk józanul.
Néhány nyelvlecke erejéig megtanultam már magya-
rul-svédül-kakofónul, de honnét ismerhetném a
beszéd mögötti beszédet?
a szólásmondássá vált mozdulatok szótári árnyalatát, a
tenyerek szaporaszavú bizakodását, a testek rit-
musának nyelvtanát, a közlekedés és távolság hul-
lámtanát?
Csökönyösen bizonygatom önnönmagam magyarul-
svédül-kakofónul, s már-már azt híresztelik rólam,
hogy fészket raktam a Jóisten tenyerén –
pedig csak az utcasarkon leskelődöm, husánggal ke-
zemben, hogy végre elkövethessek egy valóságos
beszélgetést –
Kozári Pista és Kovács bácsi
Az óbudai órás fia és a stockholmi könyvtáros nem sok parasztembert ismerhetett meg. Paraszt ismerőseimet elsősorban vidéki könyvtári munkámnak köszönhetem.
A svéd paraszt mindig szabad volt, a jobbágyság itt ismeretlen. Nem ültek nyakukon gőgös nemesurak, nagyképű Lacffik, Toldi Györgyök vagy Miklósok. Mint jó protestánsokat nem is érdekelte őket a falujukon kívül semmi, például a római Szent Péter templom. A fontos az volt, hogy a faluban legyen templom, hogy a falu szervezete működjön. A jogaik és nem az üdvözülés érdekelte őket. Olvasni már évszázadok óta tudnak, hiszen a lelkipásztor kihallgatta őket a kiskátéból meg a bibliából. A pap osztályozta válaszaikat (és ezért tudjuk, milyen nagy mértékű volt tudásuk a Szentírásból meg az olvasásból). Más népekkel csak vásárokon találkoztak, vagy ha kóbor vándor, esetleg zsibárus bukkant fel nagyvárosi limlomjaival.
A magyarban a paraszt szó a szlávból jön, egyszerűt jelent. A svéd megfelelője csak azt, hogy helyben lakó. A helyben lakás persze korlátozza a világról való képet, a globális(abb)an gondolkodó nem ok nélkül korlátoltnak is tarthatja ezt a világszemléletet, ahol már a szomszéd falubeli is külföldi. Ha lassabban is, mint a városi, ő is kitör azért falusi izolált világából (persze az identitás rovására), mint az a smålandi (fordítsuk csíkinek) paraszt, aki a szólásmondás szerint így nyilatkozik: Isten szemében minden ember csíki.
Nem mélyülök el svéd paraszt ismerőseim leírásába, mert hozzátok szól e levelem, hanem már az első levelemben említett Kozári Pistáról és Kovács János bácsiról akarok írni nektek. Kozári Pista, a magyar-svéd parasztember a témához tartozik, Kovács bácsi nem, de mert ez az utolsó levelem mint adóslevél, ide kényszerül. Két katolikus ateista, mélyen vallásos feleségeikkel, dolgos életükkel, vendégszeretetükkel talán életem legszebb pillanatait adták. Társaságukban valahogy megjavultam. Sznobos, városias manérom elhalványult, néha-néha el is tűnt.
A katolikus Kozári Pista temetésén, a Säffle város melletti Tvétában, az evangélikus papon kívül csak én beszéltem. Svédül kezdtem, bocsánatot kérve, hogy magyarul folytatom, mondván, hogyha maga Jézus beszélne, se értenék meg.
A hatvanas évek végén Säffle városkának lettem kulturális főnöke. Első munkanapomon egy házaspár virággal és magyarul mondott Isten hozottat. Kozári Pista és Gizi jómódú parasztemberek voltak, akik még 1946-ban erdőmunkásként jöttek Svédországba. Azt hitték, hogy csak rövid időre. Az akkori magyar követ, Böhm Vilmos szorgalmazására néhány száz magyar munkalehetőséget kapott Svédországban. A fordulat évében Böhm felvilágosította a szorgalmas favágókat, hogy otthon nehéz idők várnak rájuk, keressenek itt Északon egzisztenciát. Legtöbbjük hallgatott rá. Maga Böhm is maradt.
Kozáriék szorgalmasan dolgoztak, és mindenféle bankkölcsön nélkül – lehetőségeikhez alkalmazkodó életvitelükkel – összehoztak földet, állatokat és erdőt. A munkájukért, a családért éltek, még lovuk is volt, bizonyára nosztalgiából. Negyven tehenük legtöbbje magyar névre hallgatott, bár gazdáik már keverték a svédet és a magyart.
Gizi vallásos volt és katolikus. Pista vasárnaponként elvitte őt a közeli (60 kilométer) – svéd értelemben – nagyváros katolikus miséjére. Ott is ült a felesége kedvéért.
A szénahordás, a legeltetés, a fejés és persze az ünnepek előkészületei, a hideg északi Szentesték bennem, a városiban valamiféle pasztorális hangulatot keltettek és büszkeséget, hogy elfogadtak. Pista halála után Gizi már nem tudott katolikus templomba járni, maradt a helyi, evangélikus. (Nekik sincs más istenük! – mondta.) Az eretnekek templomába jár, akiknek ősei nemegyszer Európa harcterein próbáltak véget vetni a pápista Antikrisztus hatalmának.
Tudom én jól, hogy Kovács János nem tartozik a témához, már csak azért sem, mert a csoportokban való gondolkodás ízléstelen. Például így egy kalap alá venni a parasztokat. Kovács János bácsi és Kozári Pista nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Nemcsak a földművelés lehetett volna közös téma. Bizonyára a papokkal is gúnyolódtak volna (ha feleségeik nem lettek volna a közelben). És beképzeltségemben azt is hozzátenném, hogy valószínűleg rólam szépeket mondanának (talán gúnyolódva), nekem ugyanis az almafa csak akkor ismerős, ha gyümölcs van rajta.
Kovács bácsinak nincs telefonja Paláston, ezért unokájának telefonálok néha Ipolyságra. Palást tiszta magyar falu Szlovákiában, a határ mentén.
A húszegynéhány éves Kovács János Budapesten szolgált 1944-ben. Leventeparancsnok volt zsidó gyerekek felett is. Egy nap bátyám és két barátja hazamenvén, a csillagos házat üresen találták. Nem volt kihez máshoz menniük, mint Kovács bácsihoz vissza. Elmondták, hogy egyedül maradtak, és most mit tegyenek. A fiúkat majdhogynem a háború végéig bújtatta. Amikor kénytelen volt visszatérni falujába, a gyerekeket átadta az óbudai rendőrségnek, akik a felszabadulásig rejtegették őket a nyilasok elől. Kovács bácsi, azt hiszem, olyan természetességgel viselkedett velük, mintha az orruk vérzett volna, s vattát dugott volna belé. Nem volt ott semmiféle izmus, csak hétköznapi jóindulat.
Csehszlovákiában még egyszer hős lett. Falusaival egyetemben, mint fasiszta magyart kitelepítették valahova északra. Palóc Mózesként vezette vissza népét Palástra. Amikor meglátogatom őket, ajándékok sokaságával (saját borral, disznótorossal) áraszt el engem, mintha én mentettem volna meg az ő életét.
Ulti
A Dunántúlon, Bécsben, Pozsonyban, a Monarchia nyugatibb részein az ulti a munkás- és alacsonyabb középosztály népszerű kártyajátéka. A „jobb” osztályok tarokkoznak. Azt mondják, hogy ti nem is tudjátok, mi az ulti, hogy a betli meg a negyvenszáz nektek csak szavak. Ha ez nem lenne igaz, akkor még jobban megértitek, hogy mit jelent három magyarnak Északon a kártyaasztal mellé ülni. Béla, Bandi és én 1969 óta minden évben egy éjszakát átkártyáztunk.
A Pécsről származó Bandi főorvos volt, ma nyugdíjas. Ő a honfibús, aki nosztalgiával gondol a pécsi cisztercitákra, a gödöllői jamboreera. Talán a Feszty-képre. Béla kórházigazgató volt, egy baranyai faluból származik. A magyar szavak nagyon-nagyon kihulltak emlékezetéből. A svéd vidéki élet, az adminisztrációs munka, svéd felesége és paraszt apósa-anyósa már erősen elsvédesítette (tiltakozna bizonyára, ha ezt olvasná). És én, a harmadik? Mondjuk így: a komcsi.
A negyedszázados kártyázás folyamán kialakult a szertartás, a titkos zsargon, ami csak a mienk volt. Konfliktusunk a tavalyi szakítás előtt nem volt. Filozofálás, okos dolgok tilosak voltak. Ha valakit elragadt volna az éjszakai fáradtság, és véletlenül a megengedettnél valamivel okosabbat mondott volna, a másik kettő azonnal lehurrogta: dolgozni jöttünk vagy beszélgetni?
Az ultihoz három ember kell. Én néha gondoltam egyikünk halálára és arra a pragmatikus gyászra, amit a másik kettő érez majd. De nem a halál vetett véget a szertartásnak. Hanem egy (becsületszavamra!) banális ügy a berlini fal összeomlása után. Huszonhat éven át nem volt nézeteltérésünk.
Bandi néha felhív, mondja, keresni kellene egy harmadikat. Én erre csak azt válaszolhatom: nincs már huszonhat évem szertartásokat tanulni. Játszani meg nincs kedvem.
 
Libik
A magyar szervezeteknek Svédországban négyezer tagja van. Körülbelül húszezer kívül áll rajtuk. A nagy távolságok, a vegyes házasságok, az új egzisztencia megteremtése három a millió ok közül. Legtöbbjük magyarsága, jobbik esetben a baráti körre korlátozódik.
Libik Gyuri, a szociáldemokrata úri fiú a magyar ételek kedvéért járt a Magyar Házba. Nézte a portrékat, Kossuthot, Petőfit, Eötvös Józsefet, Nagy Imrét (akit a rendszerváltás után leszedtek), és mindannyiszor megkérdezte, hogy mikor kerül fel a Wallenberg képe?
(Egyszer – nem a Magyar Házban – megkérdezett engem a magyar szövetségek Vezére, hogy mi, zsidók, miért tartjuk a magyarokat bűnös népnek? És ti a románokat, az írek az angolokat? Valahogy így válaszoltam. Mindenki hallgatott körülöttem. Remélem azért, mert tudták, hogy én meg tudom védeni magam magamban is. Nüanszokban beszélni hozzá képtelenség lett volna. Ő annyira szereti a magyar népet. Néhány hónap múlva kiderült, hogy a magyar nép őt kevésbé.)
Libik Gyurival halála előtt pár hónappal találkoztam Budapesten, ahova 1989ben visszaköltözött, amikor végre kapott vízumot. Korábban a Kádár-kormány belügyminisztériuma évekig megfosztotta ettől.
Gyuri vagány volt. Itt, Svédországban is úgy viselkedett, mint valamikori úrifiú korában. Sokszoros magyar lesikló bajnokként a svájci Alpokban edzett. Részt vett az ellenállási mozgalomban, Wallenberg sofőrje is volt. Szent-Györgyi Albert (első apósa) meg Major Tamás említik, hogy ő mentette meg életüket. Az 1956-os forradalom idején Nagy Imre sofőrje volt. Kéthly Annával való levelezését néhány éve végre publikálhatta.
Nehéz volt komolyan venni őt, történeteit, emlékiratait, dicsekvéseit, nagyszájúságát. Az írók és széplelkek, például Csatlós, szidták hanyag stílusáért. Én szereztem állami pénzt, hogy emlékiratainak első kötetét kiadhassa. Hős volt, de üzletelő és nagypofájú. Velem is megesett bizony, hogy átmentem az utca másik oldalára, hogy ne kelljen vele társalogni. Tóth István gyónását parafrazálva mondhatta volna: a bűnt nem kerültem, de sok jót tettem. Béke poraira!
És ti?
Ti alig tíz éve jöttetek. A falurombolás, a primitív elnyomás világából, ahol ti talán a többségnél is szerencsétlenebbek voltatok.
A kisebbségekkel való szolidaritás nemcsak véremben van, de fizetett foglalkozásom is. Rokonom, ismerősöm Erdélyben nem volt. A kommunista idők oktatása pedig erősen kerülte a rólatok szóló beszédeket. Az erdélyi írók nekem csak magyar írók voltak, Dsida több versét tudtam kívülről, Kuncz Aladárt meg Tamási Áront kamaszfejjel olvastam. Az egyetemi felvételin pedig épp az erdélyi irodalom volt a témám. De hogy ti élő, hús-vér emberek vagytok, azt nekem senki sem mondta. Valahogy olyan messze voltatok tőlem, mint Dél-Afrika vagy egy másik bolygó.
A témában mégis az a leglényegesebb, hogy akik titeket szerettek, pontosabban Erdélyről beszéltek, azok általában a jó magyarok voltak, akik nem ritkán bennem látták az idegent, nem kevés közülük nem érzett semmiféle empátiát a Kárpát-medence népeiért. (Jászi Oszkárt, ha ismerték volna, bizonyára hazaárulónak bélyegezték volna.) Hazaárulás-e a hazára árulkodni?
Jászi Romániáját – amelyet felőröl a fanarióta szellem, Francia ragyogás, balkáni piszok... Ennek dacára az állam alapjai erősek... A nemzetiségi kérdés ijesztően kiélesedett – nem ismertem.
Én a múltat dicsőítő, a jelent lenéző, s a honi intézményeket vakul imádó sovén Magyarországot ismertem.
Erdély szeretete és a magyar sovinizmus szinte összetartozott. Ehhez persze nektek semmi közötök sincs. Azt mondják, hogy a jó magyarok száma csökkenőben van. Ha ők nem volnának, mennyivel könnyebb lenne érdeketekben beszélni!
Idejöttetek és egyiketeket a másik után megismertem. Szerencsétlen sorsotok fájt, sokak nagyképű magabiztossága riasztott. Szinte hiányoltam belőletek a kisebbrendűségi érzést. Csak didaktikus célból általánosítok.
Egyszer pénzgyűjtés volt a középkori erdélyi orgonák renoválására. Nem adtam semmit, pedig ilyesfélékért dolgozom itt Svédországban. Tudom én, mit jelent a történelmi örökség. (Óh, az én szétrombolt Óbudám!) De az orgonákra gyűlt a pénz, adták, akik Erdélyért rajonganak. A Talentum számítógépes gyermekoktatása, a szeredai gitároktatás meg az irodalmi folyóiratok jövője engem jobban érdekelt.
Aztán mentem hozzátok. És így váltatok ti is egyénekké. Nem Erdélyért rajongok. A sorsotokkal szolidaritást vállalok, de a többes szám első személyben való prédikálást elutasítom. Elégedjetek meg avval, hogy kultúrátokért, nyelvetekért, emberibb életetekért, amíg élek, síkraszállok.
Olvasmányaim és más egyéb
Gombrowicz ír valami olyat a naplójában, hogy milyen jó dolga van az argentinnak, mert olyan rossz az irodalma, hogy valódi világirodalmat olvashat. Én egy provinciális kultúrában nőttem fel, és elkerültem egy másik provinciába. Nem azért vidékiesek, mert kicsik, ha nem földrajzi helyzetük vagy történelmük tették azzá. A magyar és az északi kultúra börtönőreim voltak, és most már nincs is kedvem a felszabadulásra.
Életem első tizenkilenc éve volt a meghatározó, az utána következő negyven valamiféle próbálkozás. A magyar szavak egyre inkább kihulltak emlékezetemből, a svéd szavak ritkán adtak belső melegséget. (A svéd nyelvhez való tárgyilagos viszonyom ezzel szemben megakadályozta a túlzott érzelgősséget.) Ez a lehetetlen állapot aztán – talán már a hetvenes évek végén – olyannyira megszállt, hogy szinte kedvem lett volna megírni a Felejtsünk könnyen, gyorsan svédül című tankönyvet. Talán egyszer meg is írom. Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Reggel nyolctól ötig svéd szakcikkeket forgatok, hazatértem után szinte csak magyarul olvasok. Hátha visszanyerhetem az egynyelvűség örömét. Ez a fanatizmusom valószínűleg a halálra való előkészületből ered. Amikor nemrégen – megrendelésre – egy svéd művészemberrel (álljon itt a neve: Acke Oldenburg) Strindbergről egy szép képeskönyvet készítettem – becsületszavamra – Ady és a Monarchia járt az eszemben. Ha nem is mindig.
Hat folyóiratot rendelek Budapestről. Újságot nem. Nem tudom, hogy hívják a pénzügyminisztert vagy a hercegprímást, nincs egy aktív magyar sportoló, akinek a nevét ismerném. Az én képem egykori hazámról például Ludassy Mária meg Takács Zsuzsa formálja. Elfelejtett és itt megismert klasszikusok. Főleg a költők. Két éve végigolvastam Petőfit. Mért lett annyi bevándoroltból nagy költő?
Régi regényeket is elő kell venni. Már csak azért is, mert tíz évet tartok egy könyv elévülési idejének. Amit korábban olvastam, nem olvastam.
A falu jegyzője két éve került a kezembe először. Azt mondják, kötelező olvasmány volt, én nem hiszem, mert magyarból jeles voltam, és csak ezt a tárgyat vettem komolyan.
Hiszen Magyarországon vagyunk, ahol, kivéve a telkes gazdákat, zselléreket, munkásokat, mesterembereket, gyárosokat, művészeket, nem nemes tudósokat, ügyvédeket és orvosokat, nagykereskedőket és kiskereskedőket stb., majdnem minden egyéb ember szabad, nem számítva természetesen azokat, akik az éhség – vagy ami nálunk sokkal gyakoribb –, szomjúság kényszeréből eladták magukat.
Eötvöst az Északi-sark közelében olvasni! Ismeritek Sienkiewicz novelláját a világítótoronyőrről, aki Pan Tadeusz olvasásába merülve elfelejtette meggyújtani a toronylámpát valahol egy amerikai szigeten?
A magyar és az északi irodalom sok időt elrabol tőlem, a világról való globális képem tágabb lehetett volna. Kényelmesebb volt az ismerttel foglalkozni, ezen már változtatni nem akarok, s akárcsak Nemes Nagy Ágnes: Már csak egyet szeretnék tudni: nagyapám (ügyvéd) miért nem ment Egyiptomba, pénzzacskóval inas nyakán?
Megérte?
A kivándorlásnak, az új környezetnek a distanciát köszönhetem. A távolság ugyanis (az odatartozás fokozatos elvesztése) megszabadít a szűk látókörű környezet tabuitól. Ez talán a gondolkodás legfontosabb szükséglete. Sosem voltam boldog itt, de megszabadultam a hamis szabályoktól, a többes szám első személytől. Nem beszéltem mások nevében, és közel álltam az agyvérzéshez, ha más beszélt az enyémben. Nem voltam se zsidó, se magyar. Svéd se lettem. De ezeknek a kultúrájából (és másokéból is) táplálkozom.
Itt nem arról van szó, hogy az emigráns boldogtalan, és a bennszülött boldog. Csak arról, hogy másképpen boldogtalan (vagy boldog) az egyik, másképpen a másik. Sokat nyertem avval, hogy kijöttem, sokat vesztettem. Megkaptam a mindennapi kenyeremet, és amíg ehhez az ember hozzá nem szokik, mégiscsak ez a legfontosabb.
A többség bizonyára nem szereti a kisebbségeket, az új kultúrák megzavarták azt a valós vagy illuzórikus harmóniát, ami megérkeztünk előtt még megvolt.
A kisebbség jó része sem szereti a többséget. A renegát meg szenved az el nem ismertségtől.
Az Európából jöttek között gyakori jelenség, hogy tudatlanságukban lenézik a messzebbről jötteket. Nem kevés csak az afrikaikat és az ázsiaiakat tartja bevándoroltnak. Mit esznek ezen az Európán? Verdun, Drezda, Auschwitz után. Otthon demokraták az angolok vagy franciák, a többi kontinensen kalózok és rablók.
De mert nem születtem négernek vagy indiánnak, Európában vagyok itthon: a Szent Péter templom, San Marco tere, a Hanza város, Lübeck, a francia borok, Mozart Salzburgja, a Schönbrunn. Na meg Bach gordonkazenéje, a Sixtusi kápolna mennyezete, Oliver Twist és sorolhatnám sznobosan az olvasott és nem olvasott könyvek százait. Beutazhattam a kontinenst szerény könyvtárosi fizetésemből. A Szent Mihály útján Adyval meg Strindberggel találkoztam. És még én panaszkodom? Nádas mondja: Akárha elbűvölten elmerülnénk a versailles-i kastély egymásból nyíló tükrös termeinek a csodálatában, de rémülten szeretnénk elfelejteni, hogy az urak a lépcsőházban vizelnek, a hölgyek pedig retkesek és tetvesek.
Másutt meg így: Franciaországot Vichy-ből nézem, Németországot Sztálingrádból és Auschwitzból, Angliáról pedig kizárólag Mahatma Gandhi szempontjából gondolkodom.
1956-ban Horthy, Szálasi és Rákosi elől menekültem, ami legalábbis néha a távolság élvezetét megadta. Kívülállóságomat enyhítette, hogy ez a svédek hazája, hogy ami nekem itt nem tetszik, arról kultúrám, másságom tehet. Belenyugodtam, hogy itt nincs szavam. Sorsomat enyhítette, hogy ez a társadalom nem csak a többség akaratára épül.
Itt most befejezem utolsó levelem Marosvásárhelyre az Északi-sarkról egy anynyira ide illő szép Ottlik-idézettel Hilbert Kornélról:
...megszületett Marosvásárhelyen, körülbelül épp akkortájt, amikor egy sátorban, a Déli-sarkon, Scott kapitány beírta naplójába utolsó bejegyzését: „It seems a pity, but I do not think I can write more.” Úgylehet kár, de azt hiszem, nem tudok többet írni.
Ennél a mondatnál könnyű elakadni.
Ölel benneteket,
Miklós


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék