Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2001. február, XII. évfolyam, 2. szám »




Balla D. Károly
A generációváltás elmarad

Nemzedékek (és hiányuk) a kárpátaljai magyar irodalomban

A mai napig nem született megnyugtató válasz arra a kérdésre, hogy nemzeti irodalmunkat egységes egészként kell-e, lehet-e értelmeznünk, eközben megemlítve, hogy egységes alkotói és orgánumai az államhatárokon túl működnek, avagy helyesebb, ha úgy tekintünk literatúránkra, mint az egyes régiók több-kevesebb önállóságot mutató irodalmának öszszességére. Ám akár az egyetemesség, akár a regionalitás koncepciójából induljunk is ki, a legnagyobb gondban leszünk, ha a kárpátaljai magyar irodalom létéről vagy nemlétéről kell véleményt alkotnunk. Ha ugyanis kiindulási pontunk az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene neveznünk azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján a kárpátaljai ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! A hosszú évtizedeken keresztül elszigetelt fejlődő (fejlődő?) kárpátaljai magyar irodalom igen jelentősen elhasonult, elidegenülten az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetünk szerint alkalmatlan az integrálódásra.1 Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítünk, azaz úgy gondoljuk, hogy a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar
irodalmat kellene tekintenünk – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatni, amelyekkel sajnos nem rendelkezünk. Sokkal könnyebb a dolgunk, ha a nincs bizonyító argumentumait kezdjük sorolni: a kárpátaljai magyar irodalomnak gyakorlatilag nincsenek (vagy igen szegényesek) a századokra visszanyúló hagyományai (szellemi és civilizációs szempontból mindig peremterületnek, provinciának számított); nem voltak és nincsenek átütő, kiugró, összmagyar mércével is mérhető tehetségei; évtizedeken keresztül – a II. világháborút követően – nem voltak fórumai, műhelyei, iskolái – ami pedig volt, az vagy a pártos kommunista ideológia szorításában működött, vagy a szovjet valóságtól történő elidegenedése miatt azonnal felszámolták; nem alakult ki az irányzatok sokfélesége; elkerülték vidékünket az izmusok, korántsem teljes a műfajok és műnemek skálája: alig van kritikai irodalmunk, dráma-, esszéirodalmunk; nincs sem vizuális- sem hangköltészetünk, soha nem rendeztek még e tájékon irodalmi installációt vagy happeninget; hiányzik az irodalmi humor; soha nem jelent meg Kárpátalján utópista és sci-fi mű vagy a közelmúltnál messzibb múltba tekintő történelmi regény; nem áll rendelkezésünkre sem a kárpátaljai magyar irodalom bibliográfiája, sem egy korszerű, a mai helyzetet problémáiban megragadó monográfia (az egyetlen ilyen jellegű összefoglalás már 1990-es megjelenése pillanatában elavultnak volt tekinthető), az utolsó használható összefoglaló antológiánk az 1988-ban lezárt kézirat állapotát mutatja, és a még óvatoskodó szerkesztés nyomait viseli; stb., stb. Félő, hogy a negatívumok lennének túlsúlyban az esetben is, ha a megszületett művek nívóját, esztétikai értékét vonnánk szigorú vizsgálat alá: könnyen kiderülhetne, hogy az itt keletkezett szépírói termékek közül alig akad (talán nincs is?) olyan, amelynek igaz művészi hozadéka, netán irodalomtörténeti jelentősége lenne. A „jó”, esetleg „kitűnő”, „remekbe szabott” versek és prózák leginkább csak ahhoz képest azok, hogy hol írattak: még a legkiválóbbnak tartottakat is inkább a körülmények felhajtó ereje, a bennük foglalt tragikus tartalom vagy az izgalmas tényanyag emeli magasba, nem az esztétikum. Ám számszerűleg ezeket az alkotásokat is messze felülmúlja a gyenge, hitvány, összecsapott, nem ritkán ordítóan dilettáns munkák halmaza, amelyek – durva egyszerűsítéssel – korábban a kommunista eszméket, a pártot és annak vezetőit dicsőítették, most meg a sorsverést panaszolják fel és a „kisebbségi tipródás” motívumait variálják hősies pózokban és elszántsággal.
A jelen írás a „létezik vagy nem létezik” kérdésének eldönthetőségéhez a kárpátaljai magyar írók generációk szerinti felsorolásával és a veszteségek számbavételével kíván hozzájárulni.

0. Vidékünkön, a négy történelmi magyar vármegye (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) területén Trianon után létrejött, majd 1945-ben a Felvidéktől is elválasztott, a Szovjetunió kötelekébe szakadt Kárpátalján a II. világháborút követő években mindössze három magyar író élt: Sütő Kálmán (1910–1996) parasztköltő, Sándor László (1909–1993) művészettörténész szakíró, a budapesti hajdani Gorkij Könyvtár későbbi főigazgatója, és a néhány évig Beregszászban időző, későbbi Kossuth-díjas költő: Győry Dezső (1900–1974). Ε réven őket akár a kárpátaljai magyar irodalom „nulladik nemzedékének” is nevezhetnénk, ám generációt mégsem alkottak, már csak azért sem, mert Győry már 1949-ben repatriált, s ezt tette 1962-ben Sándor László is. Így a folytonosságot a múlt és jelen között évtizedeken át a nemrégiben nyolcvanhat esztendősen elhunyt beregsomi népi poéta, Sütő Kálmán testesítette meg: a egyetlen olyan alkotó, aki az újabb írórajok indulása idején háború előtt megjelent kötetet tudott maga mögött (Lelkeket jöttem venni, 1936).

1. Az 1944/45-ös államfordulat és a sztálini önkény e régióra is kiterjedő expanziója következtében a kárpátaljai magyarságra a kollektív bűnösség vádja vetült, s a magyar intézményrendszer maradéktalan szétzúzása, a magyar lakosság megfélemlítése érthetően az írástudók elhallgatásával járt. Az évekig tartó kényszerű csendet az akkor Baló László néven publikáló Balla László (1927–) verseskötete törte meg (Zengj hangosabban, 1951). Ezt követték a további Balla-kötetek, majd a különböző antológiák és almanachok (Új hang, Szovjet Kárpátontúl, Kárpátok). Az ötvenes évek második felétől kezdődően már bizonyos irodalmi életről is beszélhetünk, és a hatvanas évek derekára nagy számú és lelkes írógárda állt össze. Később sokan elhallgattak, lemorzsolódtak közülük, ám néhányuk több megjelent kötetig is eljutott.
Szóljunk elsőül és külön is a mai napig legnagyobb hatású és a magyar nyelvterület valamennyi régiójában jól ismert Kovács Vilmosról (1927–1977), aki előbb versesköteteivel hívta fel magára az olvasók és a szakma figyelmét, majd 1965-ben megjelent, a kárpátaljai magyarság sorsregényének nevezett Holnap is élünk című, a forgalomból azonnal ki is vont könyvével a hivatalos kultúrpolitika haragját is „kiérdemelte.” Utolsó verseskötete Csillagírás címmel 1968-ban jelent meg életében; az elmúlt évtizedben regényét újra kiadták, és műveiből több válogatást is megjelentettek.
Említsünk meg továbbá két novellista újságírót, Szenes (Kroh) Lászlót (1921–) és Lusztig Károlyt (1922–), a kisregényig is eljutott prózaírót, Csengeri Dezsőt (1926–1982), és a gyermekvers-író Szalai Borbálát (1926–).
Az említettek képezik a kárpátaljai magyar irodalom első nemzedékéi, mára azonban ez a generáció is főleg veszteségekkel számol: Kovács Vilmos ötvenévesen, Csengeri Dezső pedig ötvenhat évesen távozott el az élők sorából; Szenes László a hetvenes években Magyarországra, Lusztig Karoly a kilencvenes évek derekán Izraelbe költözött, Szalai Borbála közel két évtizede nem jelentkezett új írással. Így hát, ahogy a „nulladik nemzedéket” is hosszú évtizedeken át egyetlen író reprezentálta, úgy ma is aktív íróként az elsőt is egyedül a mintegy félszáz különböző műfajú kötetet jegyző Balla László képviseli. (Az elmúlt évtizedben kortörténeti regény-folyamon dolgozik, ennek eddig 5 könyve jelent meg.)

1.–2. Még az ötvenes években, illetve a hatvanasok első felében indult egy „átmeneti nemzedék”, amelynek tagjait életkoruk vagy korai indulásuk alapján akár az elsőhöz – a későbbi irodalmi rajokhoz történt csatlakozásuk alapján pedig akár a másodikhoz is sorolhatnánk. Ehhez a generációhoz tartozik az ötvenhat évesen elhunyt Kecskés Béla (1941–1997), a ma is aktív Ferenczi Tihamér (1941–) és Balogh Miklós (1934–), illetve az időközben Magyarországra települt Györke Zoltán (1939–) és Balogh Balázs (1941–) (csak a kötettel rendelkező szépírókat említem).
2. Pályatársaiknál sokkal kedvezőbb csillagzat alatt indulhatott a hatvanas évek végén és a hetvenesek elején az új, általában másodiknak nevezett generáció. Ekkorra valamelyest felengedett a nemzeti kisebbségekkel szemben táplált kincstári bizalmatlanság, kialakult a Kárpátaljai magyarság intézményrendszere is (a magyar tannyelvű iskolák száma 100 körül mozgott, 1963-ban magyar tanszék nyílt az Ungvári Egyetemen, 1965-től részben, majd 1967-től teljesen függetlenné vált a korábban fordításos magyar nyelvű napilap, a Kárpáti Igaz Szó), s az évtizedekig szenvedett kulturális hermetizáció is megszűnt: a hetvenes évektől előfizethetővé váltak a magyarországi lapok, folyóiratok, „idegen nyelvű” könyvesboltjainkban megjelentek és nagy választékban hozzáférhetővé váltak a Budapesten kiadott legfrissebb könyvek; ha nagy nehézségek árán is, de kialakulhattak a személyes kapcsolattartás kommunikációs vonalai.
Az említett második nemzedék két jól elkülöníthető rajban indult.
2/a. A hatvanas évek derekától főleg az említett egyetem magyar hallgatói körében és az ugyan fordításos, de olykor eredeti magyar anyagot is közlő Kárpátontúli Ifjúság című lap holdudvarában kezdődött az a szerveződés, amelynek először egy gépírásos irodalmi szamizdat (Együtt) lett az eredménye, majd megalakulhatott a Forrás Ifjúsági Stúdió, amely utóbbi névadója is lett (vö. „források”) a javarészt fiatalokból álló alkotócsoportnak. Jelentősebb tagjai voltak: Balla Gyula (1948–2000), S. Benedek András (1947–), Györke László (1947–), Fodor Géza (1950–), (Vári) Fábián László (195–), Zselicki József (1949–), illetve a később már inkább a másik rajhoz (erről alább külön szólunk) sorolt Füzes Magda (1952–), Dupka György (1952–), továbbá a rendszeresen publikálni leginkább csak a 90-es években kezdő Balla Teréz (1951–) és Czébely Lajos (1950–) (vegyük sorra itt is a veszteségeket: négyen Magyarországra települtek – Balla Gyula, S. Benedek András, Györke László, Balla Teréz –; közülük Balla Gyula ötvenkét évesen elhunyt). Szellemi vezérüknek, mesterüknek kezdettől Kovács Vilmost tekintették.
A Forrás fiataljai igyekeztek megszabadulni az irodalmunkra addig jellemző témabeli és műfaji korlátoktól. Túlléptek a sematizmuson, a magyar és európai műveltség hagyományaihoz igazodtak, felfedezték maguknak a vidék történelmi és szellemi örökségét, a néprajzi értékeket. Az érvényes kultúrpolitika ezt egy idő után nem nézhette jó szemmel, az alkotókat a szovjet valóságtól történt elidegenedéssel, dekadenciával vádolták, és a Forrás Stúdió egészét ért súlyos ideológiai bírálat2 lehetetlenné tette további működésüket.

2/b. A felszámolandó alkotócsoport „ellensúlyozásaként” 1971-ben alakult meg a József Attila Irodalmi Stúdió, mely újra „pártos alapokra” helyezte a legfiatalabbak fejlődését. Ám a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének irányítása alatt álló húsz-huszonöt fős közösség (amelyhez részben már az induláskor, részben idővel a Forrás legtöbb tagja is csatlakozott) rövidesen kinőtte a rá szabott kereteket, s ha nem is olyan látványosan, mint alig idősebb Forrás-béli elődeik, fokozatosan eltávolodtak a pártalap megkövetelte elvárásoktól. Ebben a később József Attila Alkotóközösségé átalakult műhelyben bontakozott ki Füzesi Magda, Finta Eva (1954–), Horváth Sándor (1957–), Tárczy Andor (1954–), Imre Sándor (1953–), Kőszeghy Elemér (1960), Bartha Gusztáv (1963–) munkássága, e körben kezdte pályáját e sorok szerzője is: Balla D. Károly (1957–), és ez a szervezet szolgált keretül néhány idősebb pályatárs és a volt forrásosok működéséhez-publikálásához is (említsünk – a teljesség igénye nélkül – néhány további nevet az önálló kötettel rendelkezők közül: Nagy Zoltán Mihály (1949–), Kecskés Béla, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Balla Teréz, Keresztyén Balázs (1949–), Vári Fábián László; ha némi távolságtartással is, de együttműködött e csoporttal Fodor Géza és Zselicki József is).
(Finta Éva, Imre Sándor, Balla Teréz Magyarországra költözött. Számos olyan szerzőt nem említettünk meg, akik a 70-es, 80-as években aktívan publikáltak, de később – úgy tűnik: véglegesen – elhallgattak.)
A józsefattilásoknak kezdettől volt irodalmi fórumuk: a Kárpáti Igaz Szó hasábjain havonta közreadott Lendület, amelyet megjelenésének utolsó öt esztendejében (1984-1987) már folyóiratszerűen szerkesztettek és tördeltek (a Főszerkesztő Balla László ötlete nyomán a Lendület lapjait ki lehetett vágni az újságból, s összefűzve az éves termést külön sajtóorgánumként lehetett kezelni). Ezt egészítették az újságoldalból ugyancsak kivágható és utólag összefűzhető kis versesfüzetek (tizennégy fiatal költő jutott így önálló „kötethez”), valamint a Kárpáti Kiadónál ötévenként megjelenő ifjúsági almanachok (A várakozás legszebb reggelén, 1972., Szivárványszínben, 1977., Lendület 1982.), amelyek 1987-től éves rendszerességűvé és egységes cíművé váltak (Évgyűrűk, Évgyűrűk ‘88, ‘89 stb.; a sorozat utolsó darabja 1990-ben jelent meg).
Túlnőve a szerkesztőségi kereteken, a közösség tagjai jelentős szervezőmunkát is végeztek, műhelymunkát is folytattak - igaz, mindezt az önképzőkörinél alig magasabb színvonalon.
A magyar alkotó értelmiség jelentős részét tömörítő, az írók, költők, újságírók mellett ekkorra már képző- és fotóművészeket, zenészeket is soraiba választó s így közel félszáz tagot számláló, mindmáig leghosszabb életű irodalmi csoport a nyolcvanas évek derekára-végére amolyan kulturális centrummá, és bizonyos tekintetben a későbbi politikai szerződések bölcsőjévé vált. 1989-ben megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a figyelem az irodalomtól a közélet felé fordult, egy évvel később 1990-es utolsó közgyűlésén a József Attila Alkotóközösség úgy számolódott fel, hogy a tagság határozatképtelenség miatt, még a szervezet feloszlatását sem tudta kimondani. Megszűntek a korábban a szervezeti élet fontos elemét képező (községi klubokban, könyvtárakban, iskolákban) tartott író-olvasó találkozók (helyüket a politikai gyűlések foglalták el), megszűnt a Lendület, átadva helyét egy általánosabb (tehát nem egyetlen alkotócsoporthoz kötődő) kulturális magazinnak, az Új Hajtásnak, amelyet 1990-ben szintén megszüntettek a Kárpáti Igaz Szó akkori vezetői.3
Irodalmáraink mégsem maradtak fórum nélkül: 1989-ben e sorok írója életre hívta az 1944 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot, amelynek 1993-ig volt a főszerkesztője. (A lap kezdettől egy budapesti magánkiadó és egy kárpátaljai – korábban ungvári, ma a Penckófer János (1959–) vezette beregszászi – szerkesztőség gondozásában jelenik meg, névleg évente négy alkalommal, de – főleg az utóbbi időben – rendszertelenül és olykor évesnél is hosszabb késéssel, lapszám-elmaradással.) 1993-tól ugyancsak ezen írás szerzőjének irányításával egy új kulturális lap is megjelenik Pánsíp címmel; a korábban széles spektrumú, évente ötször megjelenő magazin az esztendők során előbb évi 3-4 alkalommal jelentkező irodalmi folyóirattá vált, majd antológiaszerűen szerkesztett éves almanacchá (Ung Bereg 1999; Ung Bereg 2000) alakult. 1999-től egy részben kárpátaljainak tekinthető harmadik folyóirat is megjelenik Véletlen Balett címmel, erről azonban a harmadik generáció működését részletezve célszerűbb szólni.
A publikációs lehetőségek tehát az utóbbi évtizedekben nagyjából folyamatosan adottak voltak, annál is inkább, mert megtört a könyvkiadás állami monopóliuma is. A Kárpáti Kiadó az ötvenes évektől kezdődően átlagosan évente csupán 2-3 eredeti magyar könyv megjelentetésére vállalkozott, míg az 1992-től alakult magánkiadók (Galéria, Intermix, Tárogató, Mandátum) az elmúlt közel egy évtized alatt körülbelül 300 (!) kiadványt rendeztek sajtó alá (tegyük hozzá: oroszlánrészt magyarországi intézményi-alapítványi – főként minisztériumi – támogatással).
Ε megváltozott körülmények is közrejátszhattak abban, hogy a nyolcvanas évek utánpótlás-válsága után (hiszen, mint említettük, működésének utolsó szakaszában a józsefattilások tábora alig néhány fiatal – mára zömmel le is morzsolódott vagy áttelepült – tollforgatóval bővült) a kilencvenes esztendőkben mintha új lendületet kapott volna irodalmi életünk. Erre a megállapításra több körülmény is következtetni enged. Először is újra írni és publikálni kezdtek a korábban más-más okok miatt elhallgatott költők (Kecskés Béla korai haláláig újra aktív lett, két könyve is megjelent, újra publikálni kezdett Balla Teréz, Zselicki József). Továbbá: életkorilag különböző nemzedékekhez tartozó, de a generációs csoportokhoz nem vagy csak lazán kötődő, egykorú pályatársaikhoz képest „későn induló” alkotók léptek a színre (újra csak a teljesség igénye nélkül: Czébely Lajos, Penckófer János, Berniczky Éva (1962–). Végül: – amire már nagyon vártunk – berobbant irodalmi életünkbe néhány tizen- és huszonéves fiatal is.
3. Nagyjából a Hatodik Síp, majd a Galéria Kiadó és a Pánsíp körül kialakult szellemi műhely indította útjára – pályázatok hirdetésével, az ifjú szerzőkkel történő „foglalkozással”, a publikációs tér biztosításával – a bizonyos megszorításokkal harmadik nemzedéknek nevezhető fiatalok szúk csoportját. Indulásukban jelentős szerepe van annak a Galéria Kiadó meghirdette pályázatnak, amelyet kötettel még nem rendelkező és 30. évüket még be ne töltött fiatalok részére indított. A beérkezett anyagok nyomán 1993-ban megjelent a Razzia című ifjúsági antológia, amely egy valódi nemzedék kibontakozásának a lehetőségét vetítette előre Ám a tízegynéhány szerző többsége az eltelt évek során, úgy tűnik, végleg elhallgatott, az első kötetig csupán négyen jutottak el: Cséka György (1972–), Pócs István (1974–), Bagu László (1970–), Lengyel Tamás (1971–). De nem a nagyfokú lemorzsolódás vagy az indulásuk óta eltelt időhöz képest nem túl látványos írói produktum okán kétséges az, hogy vajon nevezhetjük-e őket kis literatúránk harmadik generációjának, hanem azért, mert mára mind a négy említett szerző Budapesten él!4 Mindez pedig nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a generációváltás (újra?) elmaradt: a lakhelyük szerint is kárpátaljainak mondható, gerinchadat képező szépírók döntő többsége ma idősebb, mint Ady volt halálakor!
A jelenleg a magyar fővárosban élő fiatalok kárpátaljai jelentkezésének és néhány éves itteni működésének mégis volt/van szellemi hozadéka. Ezek közül az első az, hogy írásaikban szakítottak mindazzal, amit a kárpátaljai magyar irodalom hagyományainak nevezhettünk. Írásaik – vidékünkön egyedülállóan – az avantgárd (Cséka) és a posztmodern (Pócs, Lengyel), illetve az ezek eredményeit is felhasználó „klasszikus modern” (Bagu) jegyében fogantak. Ezzel felháborodást és elismerést egyaránt keltettek, felkavarták irodalmi életünk állóvizét, egyszersmind önvizsgálatra késztették a tradicionális verseléshez, lineáris építkezésű realista novellához, egyáltalán: a modernitást, újítást elvető, az e tájakon uralkodónak számító „kisebbségi irodalmi magatartáshoz” talán túl mereven ragaszkodó idősebb pályatársakat. A második hozadék: Budapestre költözve irodalmi lapot alapítottak, amely ugyan a publikált szerzőket tekintve csak részben, hangütését, jellegét tekintve pedig egyáltalán nem nevezhető kárpátaljainak, ám mégis – talán éppen ezzel – hozzájárult ahhoz az integrációs folyamathoz, amely révén, ha irodalmunk egésze nem is, de néhány írónk alán betagolódhat a magyar literatúra egyetemességébe. A harmadik évfolyamába lépő (igaz, évente csak néhány számmal jelentkező) Véletlen Balett című folyóirat méltán arat
szakmai és olvasói elismerést, ám sajnos aligha ellensúlyozhatja azt a hiányt, amelyet idehaza a Hatodik síp és a Pánsíp egyre ritkuló megjelenése okoz. A maradéktalanul elköltözött új nemzedék után maradó hiátus pedig, félő, nehezebbé teszi azok dolgát, akik szellemi életünk felpezsdítésén, megújításán munkálkodnak.
Veszteségeink, hiányaink a kétezres esztendőkre nemhogy enyhültek volna, inkább fokozódtak. Ha illúziók nélkül tekintünk magunkra, be kell látnunk: a kárpátaljai magyar irodalom fogalma továbbra sem egy szerves egészként működő, élő képződményt jelent, hanem különálló műveket és magányos alkotókat, amelyek és akik lehetnek ugyan ismertek, lehetnek sikeresek akár idehaza, akár a nyelvterület egészén, de nincs esélyük arra, hogy a régió szellemi életének a kontinuitását önmagukon és önmagukkal beteljesíthetnék.
1. Ε kérdéssel (és azzal, hogy az anyaországi közeg maga is felkészületlen a befogadásra) a jelen sorok írója több írásában foglalkozott. Lásd többek között: Előítéletek és beilleszkedési zavarok, Forrás, 1997/5.; Hagyomány-e a provincializmus, Új Horizont, 1994/4.; Szereptudat és szereptévesztés a kárpátaljai magyar irodalomban, Pannon Tükör, 2000/3. Kötetben megtalálhatók: B.D.K.: A hontalanság metaforái, Bp., 2000.
2. A hivatalos kultúrpolitika a számára nem kívánatos csoport felszámolásához és tagjainak későbbi elszigeteléséhez felhasználta a pozíciójuk révén elkötelezett magyar vezetőket, akik sajnos ebben – más területen kikényszeríthető engedmények reményében – hajlandóak voltak az együttműködésre; utalhatunk itt a benyújtott kéziratokról írt lektori jelentésekre vagy a pártsajtóban megjelent kritikai cikkekre, például a következőkre: Balla László „A nagy szovjet család kis magyar közössége” (Kárpáti Igaz Szó, 1971. márc. 21.); Elidegenedés? (Uott, 1971. aug. 20.); Rotman Miklós: „Mérges füvek” ( Uott, 1973. jún. 20.)
3. A lapnak azóta sincs állandó irodalmi rovata vagy kulturális melléklete; szépirodalmat gyakorlatilag egyáltalán nem publikál; 1991-ben előbb Vallani kell!, majd öt év szünet után 1997 májusától kezdve Irodalom rovatcím alatt egy ideig újra közölt a lap havonta egy-egy nagyobb irodalmi-művelődési gyűjteményt; ám ezek szerkesztése átgondolatlan, esetleges volt, és egyik kezdeményezés sem mutatkozott életképesnek, így néhány megjelenés után meg is szűntek. A lap mára csupán évi kéthárom alkalommal (a költészet napján, a magyar kultúra napján, esetleg karácsonykor vagy húsvétkor) közöl néhány szépirodalmi írást, főleg más orgánumokból átvett, szerzői kötetekből kiemelt verseket. Új novella, elbeszélés évek óta egyáltalán nem jelent meg a Kárpáti Igaz Szóban, mint ahogy irodalmi igénnyel készült riport, publicisztika vagy esszé sem. Témánk szempontjából egyedül az Olvasólámpa rovatcímmel közölt könyvismertetéseket említhetjük, amelyek azonban szerkesztői koncepció híján egybemossák az értékest az értéktelennel, nem ritkán semmiségek vagy dilettáns kiadványok kapnak túlzó elismerést, jelentős könyvek viszont visszhangtalanul maradnak.
4. Itt említhetjük meg Razzia-beli nemzedéktársukat, a kötettel nem rendelkező, de rendszeresen publikáló Mester Magdolnát, aki hosszabb ideje már szintén budapesti lakos.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék