Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. február, XII. évfolyam, 2. szám »
Balla D. Károly
A generációváltás elmarad
Nemzedékek (és hiányuk) a kárpátaljai magyar irodalomban
A mai napig nem született megnyugtató válasz arra a kérdésre, hogy nemzeti
irodalmunkat egységes egészként kell-e, lehet-e értelmeznünk, eközben megemlítve,
hogy egységes alkotói és orgánumai az államhatárokon túl működnek, avagy helyesebb,
ha úgy tekintünk literatúránkra, mint az egyes régiók több-kevesebb önállóságot
mutató irodalmának öszszességére. Ám akár az egyetemesség, akár a regionalitás
koncepciójából induljunk is ki, a legnagyobb gondban leszünk, ha a kárpátaljai
magyar irodalom létéről vagy nemlétéről kell véleményt alkotnunk. Ha ugyanis
kiindulási pontunk az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene
neveznünk azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján
a kárpátaljai ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok
azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! A hosszú évtizedeken keresztül
elszigetelt fejlődő (fejlődő?) kárpátaljai magyar irodalom igen jelentősen elhasonult,
elidegenülten az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai
és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetünk szerint alkalmatlan az integrálódásra.1
Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítünk, azaz úgy gondoljuk,
hogy a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan
egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar
irodalmat kellene tekintenünk – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb,
mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani,
mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene
egymás mellé sorakoztatni, amelyekkel sajnos nem rendelkezünk. Sokkal könnyebb
a dolgunk, ha a nincs bizonyító argumentumait kezdjük sorolni: a kárpátaljai
magyar irodalomnak gyakorlatilag nincsenek (vagy igen szegényesek) a századokra
visszanyúló hagyományai (szellemi és civilizációs szempontból mindig peremterületnek,
provinciának számított); nem voltak és nincsenek átütő, kiugró, összmagyar mércével
is mérhető tehetségei; évtizedeken keresztül – a II. világháborút követően –
nem voltak fórumai, műhelyei, iskolái – ami pedig volt, az vagy a pártos kommunista
ideológia szorításában működött, vagy a szovjet valóságtól történő elidegenedése
miatt azonnal felszámolták; nem alakult ki az irányzatok sokfélesége; elkerülték
vidékünket az izmusok, korántsem teljes a műfajok és műnemek skálája: alig van
kritikai irodalmunk, dráma-, esszéirodalmunk; nincs sem vizuális- sem hangköltészetünk,
soha nem rendeztek még e tájékon irodalmi installációt vagy happeninget; hiányzik
az irodalmi humor; soha nem jelent meg Kárpátalján utópista és sci-fi mű vagy
a közelmúltnál messzibb múltba tekintő történelmi regény; nem áll rendelkezésünkre
sem a kárpátaljai magyar irodalom bibliográfiája, sem egy korszerű, a mai helyzetet
problémáiban megragadó monográfia (az egyetlen ilyen jellegű összefoglalás már
1990-es megjelenése pillanatában elavultnak volt tekinthető), az utolsó használható
összefoglaló antológiánk az 1988-ban lezárt kézirat állapotát mutatja, és a
még óvatoskodó szerkesztés nyomait viseli; stb., stb. Félő, hogy a negatívumok
lennének túlsúlyban az esetben is, ha a megszületett művek nívóját, esztétikai
értékét vonnánk szigorú vizsgálat alá: könnyen kiderülhetne, hogy az itt keletkezett
szépírói termékek közül alig akad (talán nincs is?) olyan, amelynek igaz művészi
hozadéka, netán irodalomtörténeti jelentősége lenne. A „jó”, esetleg „kitűnő”,
„remekbe szabott” versek és prózák leginkább csak ahhoz képest azok,
hogy hol írattak: még a legkiválóbbnak tartottakat is inkább a körülmények felhajtó
ereje, a bennük foglalt tragikus tartalom vagy az izgalmas tényanyag emeli magasba,
nem az esztétikum. Ám számszerűleg ezeket az alkotásokat is messze felülmúlja
a gyenge, hitvány, összecsapott, nem ritkán ordítóan dilettáns munkák halmaza,
amelyek – durva egyszerűsítéssel – korábban a kommunista eszméket, a pártot
és annak vezetőit dicsőítették, most meg a sorsverést panaszolják fel és a „kisebbségi
tipródás” motívumait variálják hősies pózokban és elszántsággal.
A jelen írás a „létezik vagy nem létezik” kérdésének eldönthetőségéhez a kárpátaljai
magyar írók generációk szerinti felsorolásával és a veszteségek számbavételével
kíván hozzájárulni.
0. Vidékünkön, a négy történelmi magyar vármegye (Ung, Bereg,
Ugocsa, Máramaros) területén Trianon után létrejött, majd 1945-ben a Felvidéktől
is elválasztott, a Szovjetunió kötelekébe szakadt Kárpátalján a II. világháborút
követő években mindössze három magyar író élt: Sütő Kálmán (1910–1996) parasztköltő,
Sándor László (1909–1993) művészettörténész szakíró, a budapesti hajdani
Gorkij Könyvtár későbbi főigazgatója, és a néhány évig Beregszászban időző,
későbbi Kossuth-díjas költő: Győry Dezső (1900–1974). Ε réven őket akár
a kárpátaljai magyar irodalom „nulladik nemzedékének” is nevezhetnénk, ám generációt
mégsem alkottak, már csak azért sem, mert Győry már 1949-ben repatriált, s ezt
tette 1962-ben Sándor László is. Így a folytonosságot a múlt és jelen között
évtizedeken át a nemrégiben nyolcvanhat esztendősen elhunyt beregsomi népi poéta,
Sütő Kálmán testesítette meg: a egyetlen olyan alkotó, aki az újabb írórajok
indulása idején háború előtt megjelent kötetet tudott maga mögött (Lelkeket
jöttem venni, 1936).
1. Az 1944/45-ös államfordulat és a sztálini önkény e régióra is kiterjedő
expanziója következtében a kárpátaljai magyarságra a kollektív bűnösség vádja
vetült, s a magyar intézményrendszer maradéktalan szétzúzása, a magyar lakosság
megfélemlítése érthetően az írástudók elhallgatásával járt. Az évekig tartó
kényszerű csendet az akkor Baló László néven publikáló Balla László (1927–)
verseskötete törte meg (Zengj hangosabban, 1951). Ezt követték a
további Balla-kötetek, majd a különböző antológiák és almanachok (Új hang,
Szovjet Kárpátontúl, Kárpátok). Az ötvenes évek második felétől kezdődően
már bizonyos irodalmi életről is beszélhetünk, és a hatvanas évek derekára nagy
számú és lelkes írógárda állt össze. Később sokan elhallgattak, lemorzsolódtak
közülük, ám néhányuk több megjelent kötetig is eljutott.
Szóljunk elsőül és külön is a mai napig legnagyobb hatású és a magyar nyelvterület
valamennyi régiójában jól ismert Kovács Vilmosról (1927–1977), aki előbb
versesköteteivel hívta fel magára az olvasók és a szakma figyelmét, majd 1965-ben
megjelent, a kárpátaljai magyarság sorsregényének nevezett Holnap is élünk
című, a forgalomból azonnal ki is vont könyvével a hivatalos kultúrpolitika
haragját is „kiérdemelte.” Utolsó verseskötete Csillagírás címmel 1968-ban
jelent meg életében; az elmúlt évtizedben regényét újra kiadták, és műveiből
több válogatást is megjelentettek.
Említsünk meg továbbá két novellista újságírót, Szenes (Kroh) Lászlót (1921–)
és Lusztig Károlyt (1922–), a kisregényig is eljutott prózaírót,
Csengeri Dezsőt (1926–1982), és a gyermekvers-író Szalai Borbálát
(1926–).
Az említettek képezik a kárpátaljai magyar irodalom első nemzedékéi, mára
azonban ez a generáció is főleg veszteségekkel számol: Kovács Vilmos ötvenévesen,
Csengeri Dezső pedig ötvenhat évesen távozott el az élők sorából; Szenes László
a hetvenes években Magyarországra, Lusztig Karoly a kilencvenes évek derekán
Izraelbe költözött, Szalai Borbála közel két évtizede nem jelentkezett új írással.
Így hát, ahogy a „nulladik nemzedéket” is hosszú évtizedeken át egyetlen író
reprezentálta, úgy ma is aktív íróként az elsőt is egyedül a mintegy félszáz
különböző műfajú kötetet jegyző Balla László képviseli. (Az elmúlt évtizedben
kortörténeti regény-folyamon dolgozik, ennek eddig 5 könyve jelent meg.)
1.–2. Még az ötvenes években, illetve a hatvanasok első felében indult
egy „átmeneti nemzedék”, amelynek tagjait életkoruk vagy korai indulásuk alapján
akár az elsőhöz – a későbbi irodalmi rajokhoz történt csatlakozásuk alapján
pedig akár a másodikhoz is sorolhatnánk. Ehhez a generációhoz tartozik az ötvenhat
évesen elhunyt Kecskés Béla (1941–1997), a ma is aktív Ferenczi Tihamér
(1941–) és Balogh Miklós (1934–), illetve az időközben Magyarországra
települt Györke Zoltán (1939–) és Balogh Balázs (1941–) (csak
a kötettel rendelkező szépírókat említem).
2. Pályatársaiknál sokkal kedvezőbb csillagzat alatt indulhatott a hatvanas
évek végén és a hetvenesek elején az új, általában másodiknak nevezett generáció.
Ekkorra valamelyest felengedett a nemzeti kisebbségekkel szemben táplált kincstári
bizalmatlanság, kialakult a Kárpátaljai magyarság intézményrendszere is (a magyar
tannyelvű iskolák száma 100 körül mozgott, 1963-ban magyar tanszék nyílt az
Ungvári Egyetemen, 1965-től részben, majd 1967-től teljesen függetlenné vált
a korábban fordításos magyar nyelvű napilap, a Kárpáti Igaz Szó), s az
évtizedekig szenvedett kulturális hermetizáció is megszűnt: a hetvenes évektől
előfizethetővé váltak a magyarországi lapok, folyóiratok, „idegen nyelvű” könyvesboltjainkban
megjelentek és nagy választékban hozzáférhetővé váltak a Budapesten kiadott
legfrissebb könyvek; ha nagy nehézségek árán is, de kialakulhattak a személyes
kapcsolattartás kommunikációs vonalai.
Az említett második nemzedék két jól elkülöníthető rajban indult.
2/a. A hatvanas évek derekától főleg az említett egyetem magyar hallgatói
körében és az ugyan fordításos, de olykor eredeti magyar anyagot is közlő Kárpátontúli
Ifjúság című lap holdudvarában kezdődött az a szerveződés, amelynek először
egy gépírásos irodalmi szamizdat (Együtt) lett az eredménye, majd megalakulhatott
a Forrás Ifjúsági Stúdió, amely utóbbi névadója is lett (vö. „források”)
a javarészt fiatalokból álló alkotócsoportnak. Jelentősebb tagjai voltak: Balla
Gyula (1948–2000), S. Benedek András (1947–), Györke László (1947–), Fodor Géza
(1950–), (Vári) Fábián László (195–), Zselicki József (1949–), illetve a
később már inkább a másik rajhoz (erről alább külön szólunk) sorolt Füzes
Magda (1952–), Dupka György (1952–), továbbá a rendszeresen publikálni leginkább
csak a 90-es években kezdő Balla Teréz (1951–) és Czébely Lajos (1950–)
(vegyük sorra itt is a veszteségeket: négyen Magyarországra települtek –
Balla Gyula, S. Benedek András, Györke László, Balla Teréz –; közülük Balla
Gyula ötvenkét évesen elhunyt). Szellemi vezérüknek, mesterüknek kezdettől Kovács
Vilmost tekintették.
A Forrás fiataljai igyekeztek megszabadulni az irodalmunkra addig jellemző
témabeli és műfaji korlátoktól. Túlléptek a sematizmuson, a magyar és európai
műveltség hagyományaihoz igazodtak, felfedezték maguknak a vidék történelmi
és szellemi örökségét, a néprajzi értékeket. Az érvényes kultúrpolitika ezt
egy idő után nem nézhette jó szemmel, az alkotókat a szovjet valóságtól történt
elidegenedéssel, dekadenciával vádolták, és a Forrás Stúdió egészét ért
súlyos ideológiai bírálat2 lehetetlenné tette további működésüket.
2/b. A felszámolandó alkotócsoport „ellensúlyozásaként” 1971-ben alakult
meg a József Attila Irodalmi Stúdió, mely újra „pártos alapokra” helyezte a
legfiatalabbak fejlődését. Ám a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének irányítása
alatt álló húsz-huszonöt fős közösség (amelyhez részben már az induláskor, részben
idővel a Forrás legtöbb tagja is csatlakozott) rövidesen kinőtte a rá szabott
kereteket, s ha nem is olyan látványosan, mint alig idősebb Forrás-béli elődeik,
fokozatosan eltávolodtak a pártalap megkövetelte elvárásoktól. Ebben a később
József Attila Alkotóközösségé átalakult műhelyben bontakozott ki Füzesi Magda,
Finta Eva (1954–), Horváth Sándor (1957–), Tárczy Andor (1954–), Imre Sándor
(1953–), Kőszeghy Elemér (1960), Bartha Gusztáv (1963–) munkássága, e körben
kezdte pályáját e sorok szerzője is: Balla D. Károly (1957–), és ez a
szervezet szolgált keretül néhány idősebb pályatárs és a volt forrásosok működéséhez-publikálásához
is (említsünk – a teljesség igénye nélkül – néhány további nevet az önálló kötettel
rendelkezők közül: Nagy Zoltán Mihály (1949–), Kecskés Béla, Balogh Balázs,
Ferenczi Tihamér, Balla Teréz, Keresztyén Balázs (1949–), Vári Fábián
László; ha némi távolságtartással is, de együttműködött e csoporttal Fodor Géza
és Zselicki József is).
(Finta Éva, Imre Sándor, Balla Teréz Magyarországra költözött. Számos olyan
szerzőt nem említettünk meg, akik a 70-es, 80-as években aktívan publikáltak,
de később – úgy tűnik: véglegesen – elhallgattak.)
A józsefattilásoknak kezdettől volt irodalmi fórumuk: a Kárpáti Igaz Szó
hasábjain havonta közreadott Lendület, amelyet megjelenésének utolsó
öt esztendejében (1984-1987) már folyóiratszerűen szerkesztettek és tördeltek
(a Főszerkesztő Balla László ötlete nyomán a Lendület lapjait ki lehetett
vágni az újságból, s összefűzve az éves termést külön sajtóorgánumként lehetett
kezelni). Ezt egészítették az újságoldalból ugyancsak kivágható és utólag összefűzhető
kis versesfüzetek (tizennégy fiatal költő jutott így önálló „kötethez”), valamint
a Kárpáti Kiadónál ötévenként megjelenő ifjúsági almanachok (A várakozás
legszebb reggelén, 1972., Szivárványszínben, 1977., Lendület 1982.),
amelyek 1987-től éves rendszerességűvé és egységes cíművé váltak (Évgyűrűk,
Évgyűrűk ‘88, ‘89 stb.; a sorozat utolsó darabja 1990-ben jelent meg).
Túlnőve a szerkesztőségi kereteken, a közösség tagjai jelentős szervezőmunkát
is végeztek, műhelymunkát is folytattak - igaz, mindezt az önképzőkörinél alig
magasabb színvonalon.
A magyar alkotó értelmiség jelentős részét tömörítő, az írók, költők, újságírók
mellett ekkorra már képző- és fotóművészeket, zenészeket is soraiba választó
s így közel félszáz tagot számláló, mindmáig leghosszabb életű irodalmi csoport
a nyolcvanas évek derekára-végére amolyan kulturális centrummá, és bizonyos
tekintetben a későbbi politikai szerződések bölcsőjévé vált. 1989-ben megalakult
a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a figyelem az irodalomtól a közélet
felé fordult, egy évvel később 1990-es utolsó közgyűlésén a József Attila Alkotóközösség
úgy számolódott fel, hogy a tagság határozatképtelenség miatt, még a szervezet
feloszlatását sem tudta kimondani. Megszűntek a korábban a szervezeti élet fontos
elemét képező (községi klubokban, könyvtárakban, iskolákban) tartott író-olvasó
találkozók (helyüket a politikai gyűlések foglalták el), megszűnt a Lendület,
átadva helyét egy általánosabb (tehát nem egyetlen alkotócsoporthoz kötődő)
kulturális magazinnak, az Új Hajtásnak, amelyet 1990-ben szintén megszüntettek
a Kárpáti Igaz Szó akkori vezetői.3
Irodalmáraink mégsem maradtak fórum nélkül: 1989-ben e sorok írója életre hívta
az 1944 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot,
amelynek 1993-ig volt a főszerkesztője. (A lap kezdettől egy budapesti magánkiadó
és egy kárpátaljai – korábban ungvári, ma a Penckófer János (1959–) vezette
beregszászi – szerkesztőség gondozásában jelenik meg, névleg évente négy alkalommal,
de – főleg az utóbbi időben – rendszertelenül és olykor évesnél is hosszabb
késéssel, lapszám-elmaradással.) 1993-tól ugyancsak ezen írás szerzőjének irányításával
egy új kulturális lap is megjelenik Pánsíp címmel; a korábban széles
spektrumú, évente ötször megjelenő magazin az esztendők során előbb évi 3-4
alkalommal jelentkező irodalmi folyóirattá vált, majd antológiaszerűen szerkesztett
éves almanacchá (Ung Bereg 1999; Ung Bereg 2000) alakult. 1999-től egy
részben kárpátaljainak tekinthető harmadik folyóirat is megjelenik Véletlen
Balett címmel, erről azonban a harmadik generáció működését részletezve
célszerűbb szólni.
A publikációs lehetőségek tehát az utóbbi évtizedekben nagyjából folyamatosan
adottak voltak, annál is inkább, mert megtört a könyvkiadás állami monopóliuma
is. A Kárpáti Kiadó az ötvenes évektől kezdődően átlagosan évente csupán 2-3
eredeti magyar könyv megjelentetésére vállalkozott, míg az 1992-től alakult
magánkiadók (Galéria, Intermix, Tárogató, Mandátum) az elmúlt közel egy évtized
alatt körülbelül 300 (!) kiadványt rendeztek sajtó alá (tegyük hozzá: oroszlánrészt
magyarországi intézményi-alapítványi – főként minisztériumi – támogatással).
Ε megváltozott körülmények is közrejátszhattak abban, hogy a nyolcvanas évek
utánpótlás-válsága után (hiszen, mint említettük, működésének utolsó szakaszában
a józsefattilások tábora alig néhány fiatal – mára zömmel le is morzsolódott
vagy áttelepült – tollforgatóval bővült) a kilencvenes esztendőkben mintha új
lendületet kapott volna irodalmi életünk. Erre a megállapításra több körülmény
is következtetni enged. Először is újra írni és publikálni kezdtek a korábban
más-más okok miatt elhallgatott költők (Kecskés Béla korai haláláig újra aktív
lett, két könyve is megjelent, újra publikálni kezdett Balla Teréz, Zselicki
József). Továbbá: életkorilag különböző nemzedékekhez tartozó, de a generációs
csoportokhoz nem vagy csak lazán kötődő, egykorú pályatársaikhoz képest „későn
induló” alkotók léptek a színre (újra csak a teljesség igénye nélkül: Czébely
Lajos, Penckófer János, Berniczky Éva (1962–). Végül: – amire már nagyon
vártunk – berobbant irodalmi életünkbe néhány tizen- és huszonéves fiatal is.
3. Nagyjából a Hatodik Síp, majd a Galéria Kiadó és a Pánsíp
körül kialakult szellemi műhely indította útjára – pályázatok hirdetésével,
az ifjú szerzőkkel történő „foglalkozással”, a publikációs tér biztosításával
– a bizonyos megszorításokkal harmadik nemzedéknek nevezhető fiatalok
szúk csoportját. Indulásukban jelentős szerepe van annak a Galéria Kiadó meghirdette
pályázatnak, amelyet kötettel még nem rendelkező és 30. évüket még be ne töltött
fiatalok részére indított. A beérkezett anyagok nyomán 1993-ban megjelent a
Razzia című ifjúsági antológia, amely egy valódi nemzedék kibontakozásának
a lehetőségét vetítette előre Ám a tízegynéhány szerző többsége az eltelt évek
során, úgy tűnik, végleg elhallgatott, az első kötetig csupán négyen jutottak
el: Cséka György (1972–), Pócs István (1974–), Bagu László (1970–), Lengyel
Tamás (1971–). De nem a nagyfokú lemorzsolódás vagy az indulásuk óta eltelt
időhöz képest nem túl látványos írói produktum okán kétséges az, hogy vajon
nevezhetjük-e őket kis literatúránk harmadik generációjának, hanem azért, mert
mára mind a négy említett szerző Budapesten él!4 Mindez pedig
nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a generációváltás (újra?) elmaradt: a
lakhelyük szerint is kárpátaljainak mondható, gerinchadat képező szépírók döntő
többsége ma idősebb, mint Ady volt halálakor!
A jelenleg a magyar fővárosban élő fiatalok kárpátaljai jelentkezésének és néhány
éves itteni működésének mégis volt/van szellemi hozadéka. Ezek közül az első
az, hogy írásaikban szakítottak mindazzal, amit a kárpátaljai magyar irodalom
hagyományainak nevezhettünk. Írásaik – vidékünkön egyedülállóan – az avantgárd
(Cséka) és a posztmodern (Pócs, Lengyel), illetve az ezek eredményeit is felhasználó
„klasszikus modern” (Bagu) jegyében fogantak. Ezzel felháborodást és elismerést
egyaránt keltettek, felkavarták irodalmi életünk állóvizét, egyszersmind önvizsgálatra
késztették a tradicionális verseléshez, lineáris építkezésű realista novellához,
egyáltalán: a modernitást, újítást elvető, az e tájakon uralkodónak számító
„kisebbségi irodalmi magatartáshoz” talán túl mereven ragaszkodó idősebb pályatársakat.
A második hozadék: Budapestre költözve irodalmi lapot alapítottak, amely ugyan
a publikált szerzőket tekintve csak részben, hangütését, jellegét tekintve pedig
egyáltalán nem nevezhető kárpátaljainak, ám mégis – talán éppen ezzel – hozzájárult
ahhoz az integrációs folyamathoz, amely révén, ha irodalmunk egésze nem is,
de néhány írónk alán betagolódhat a magyar literatúra egyetemességébe. A harmadik
évfolyamába lépő (igaz, évente csak néhány számmal jelentkező) Véletlen Balett
című folyóirat méltán arat
szakmai és olvasói elismerést, ám sajnos aligha ellensúlyozhatja azt a hiányt,
amelyet idehaza a Hatodik síp és a Pánsíp egyre ritkuló megjelenése
okoz. A maradéktalanul elköltözött új nemzedék után maradó hiátus pedig, félő,
nehezebbé teszi azok dolgát, akik szellemi életünk felpezsdítésén, megújításán
munkálkodnak.
Veszteségeink, hiányaink a kétezres esztendőkre nemhogy enyhültek volna, inkább
fokozódtak. Ha illúziók nélkül tekintünk magunkra, be kell látnunk: a kárpátaljai
magyar irodalom fogalma továbbra sem egy szerves egészként működő, élő képződményt
jelent, hanem különálló műveket és magányos alkotókat, amelyek és akik lehetnek
ugyan ismertek, lehetnek sikeresek akár idehaza, akár a nyelvterület egészén,
de nincs esélyük arra, hogy a régió szellemi életének a kontinuitását önmagukon
és önmagukkal beteljesíthetnék.
1. Ε kérdéssel (és azzal, hogy az anyaországi közeg maga is felkészületlen a
befogadásra) a jelen sorok írója több írásában foglalkozott. Lásd többek között:
Előítéletek és beilleszkedési zavarok, Forrás, 1997/5.; Hagyomány-e a
provincializmus, Új Horizont, 1994/4.; Szereptudat és szereptévesztés
a kárpátaljai magyar irodalomban, Pannon Tükör, 2000/3. Kötetben megtalálhatók:
B.D.K.: A hontalanság metaforái, Bp., 2000.
2. A hivatalos kultúrpolitika a számára nem kívánatos csoport felszámolásához
és tagjainak későbbi elszigeteléséhez felhasználta a pozíciójuk révén elkötelezett
magyar vezetőket, akik sajnos ebben – más területen kikényszeríthető engedmények
reményében – hajlandóak voltak az együttműködésre; utalhatunk itt a benyújtott
kéziratokról írt lektori jelentésekre vagy a pártsajtóban megjelent kritikai
cikkekre, például a következőkre: Balla László „A nagy szovjet család kis magyar
közössége” (Kárpáti Igaz Szó, 1971. márc. 21.); Elidegenedés? (Uott,
1971. aug. 20.); Rotman Miklós: „Mérges füvek” ( Uott, 1973. jún.
20.)
3. A lapnak azóta sincs állandó irodalmi rovata vagy kulturális melléklete;
szépirodalmat gyakorlatilag egyáltalán nem publikál; 1991-ben előbb Vallani
kell!, majd öt év szünet után 1997 májusától kezdve Irodalom rovatcím
alatt egy ideig újra közölt a lap havonta egy-egy nagyobb irodalmi-művelődési
gyűjteményt; ám ezek szerkesztése átgondolatlan, esetleges volt, és egyik kezdeményezés
sem mutatkozott életképesnek, így néhány megjelenés után meg is szűntek. A lap
mára csupán évi kéthárom alkalommal (a költészet napján, a magyar kultúra napján,
esetleg karácsonykor vagy húsvétkor) közöl néhány szépirodalmi írást, főleg
más orgánumokból átvett, szerzői kötetekből kiemelt verseket. Új novella, elbeszélés
évek óta egyáltalán nem jelent meg a Kárpáti Igaz Szóban, mint ahogy
irodalmi igénnyel készült riport, publicisztika vagy esszé sem. Témánk szempontjából
egyedül az Olvasólámpa rovatcímmel közölt könyvismertetéseket említhetjük,
amelyek azonban szerkesztői koncepció híján egybemossák az értékest az értéktelennel,
nem ritkán semmiségek vagy dilettáns kiadványok kapnak túlzó elismerést, jelentős
könyvek viszont visszhangtalanul maradnak.
4. Itt említhetjük meg Razzia-beli nemzedéktársukat, a kötettel nem rendelkező,
de rendszeresen publikáló Mester Magdolnát, aki hosszabb ideje már szintén budapesti
lakos.