Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1996. november, VII. évfolyam, 11. szám »
Gáspár B. Árpád
SZOLZSENYICIN
Nem tudjuk, hogy miért adtuk ezt a címet. Mindegy. Kezünkbe akadt az a
megsárgult papírú Tolnai Lexikon. A régi házban. Kitépett, hiányzó lapok,
telefirkált oldalak. Az ötödik kötetben, ahogy szórakozottan belelapoztunk,
leverve róla évtizedek porát, bukkantunk erre a névre. A lap margójára írták
többször. Cirill betűkkel. A filozófia címszó mellé. A lapról Arisztotelész,
Szókratész és Platón nézett ránk. Mi behunytuk a SZEMÜNKET, VALAMITŐL
ÖSSZESZORULT A SZÍVÜNK. Villámfénynél meghasadt AZ IDŐ KÁRPITJA, ÉS A
RÉGMÚLTBÓL ÉLŐ JELEN LETT. A lélekjárás lágy varázsfuvalma – írta valaki nagyon
régen.
Borisz Szolzsenyicin.
1944-ben kapitány volt, és nálunk kvártélyozták be. A folyosónkról nyílott egy
külön bejáratú, kis szoba. A vasútállomás mellett laktunk, a sorompónál,
ahonnan a kövezetlen utca enyhe fordulóval a Tiszának futott. Fehérre meszelt,
kétablakos házak, kertek, mezők. Már nem tudjuk, hogy miért, ez az egyenes
tartású, fiatal kapitány mindig velünk ebédelt a nagy konyhaasztalnál. Talán AZ
ANYÁM AKARTA ÍGY: mert németül beszélgettek, az anyám boldogan emlékezett
vissza Iglón tanult első anyanyelvére, és anyai szíve azt is súghatta neki,
hogy talán az ő katona fiát is valahol valakik az asztalukhoz fogadják.
Mi tizenhárom évesek voltunk, és nem törődtünk Borisszal. Valahogy kiestek
életünkből annak a negyvennégyes esztendőnek drámai eseményei, a
frontátvonulás, a legyőzöttek rettegése és az arcokra telepedett nagy
történelmi bizonytalanság. Mintha mindezek nem is velünk történtek volna, nem
lennénk a szereplői, csak távoli szemlélői a dolgoknak. Ezért szólunk többes
számban, a távlat tárgyilagosságába menekülve. Lehet, hogy mi voltunk az a
tizenhárom éves fiú, lehet, hogy nem, a visszaemlékezés kapuját nyitva hagyjuk.
Akkor hatalmasodott el rajtunk a pubertás, szorított harapófogójába lényünk
megdöbbentő változása. A káosz, a zavarodottság és az undorral vegyes
szégyenérzet. Menekültünk volna, de nem tudtuk, hogy hova, mi elől. Udvarunkon
volt egy fészernek használt régi istállóépület. Ennek a padlásán berendeltünk
magunknak egy kuckót, ahova félnapokra visszavonulhattunk szégyenünkkel együtt.
A padlás ablakából kiláthattunk a mezőre, a deszkagyár kéményeire, máglyáira,
és zavartalan biztonságból leskelődhettünk Böske után. A szomszéd házban lakott
az apjával. Kicsi ház volt, konyha, szoba, nyitott tornác. Ezen a tornácon
Popadinec bácsi feküdt egy szalmazsákon, nappal és éjjel, és köhögött.
Mozdonyfűtő volt és füstmérgezést kapott.
Böske tizennyolc éves lehetett, vagy fiatalabb? Az arcvonásaira nem emlékszünk,
csak arra, hogy szőke volt, olyan duckó termetű, mint egy aranyos-szőkére sült,
fényes héjú, fehér bélű cipó. Furcsa lázban, bűvölt igézettel lestük fehér
bőrének villanásait ott, ahol nem érte a nap. Amikor vizet húzott a kereskes
kútból, és behajolt mélyen a vederért, szedte össze az aprított fát a tőke
körül, teregette ágaskodva kötélre a mosottat. Melege volt, ruhájának felső
gombját kikapcsolta, s amint alsó karjával megtörölte izzadó homlokát,
kibuggyant ruhájából nap nem érte, kerek melle. Mi az édes kíntól felnyögve,
megbabonázottan rabjai lettünk a látványnak, mocorgó férfiasságunk éles
körmökkel szaggató erotizmusának.
De nem erről kell szólanunk. Böske birtokában volt valami sokkal fontosabbnak,
varázslatosabbnak: az önfeledt kacagásnak. Hangosan tört fel belőle a kacagás
minden látható ok nélkül. Ahova csak fordult, amit csak csinált, az
megcsiklandozta, és belőle áradt a hibátlan csengésű vidámság. Ez a kacagás
maradt meg bennünk a legélesebben, s épp ezt a kacagást nem tudtuk soha tetten
érni, kalitkába zárni. Ahányszor felhangzott, annyiféle volt a színe, búgása,
vidámságának telt torkú trillázása. Színes és csilingelő buborékok gyöngyöztek
lelkének kútjából. Nekünk elég volt meghallani kacagását, és mi már nem voltunk
mi, beleszédültünk varázsába, nem tudtunk magunkról. Női létének olyan gazdagsága
borított el bennünket megfoghatatlan titkaival, hogy attól szertefoszlott testi
gerjedelmünk szégyenletes durvasága, és boldog megsemmisülésben akart
feloldódni énünk. Éjszakánként is megébredtünk Böske visszafojtott, pittyegő
kacagására, és tettük magunkat, hogy a vécére somfordálunk ki. Álltunk a
csillagos égbolt alatt, és a csillagok olyan közel ragyogtak fölöttünk, mintha
mi is közéjük tartoztunk volna. Lestük a hangokat, a fel-felbúgó kacagást,
pittyegést és az álmélkodó, apró sikoltásokat, amelyek a csillagos éjszaka
titkaival együtt elringattak és bepolyáltak üde tisztaságukba, akár egy
újszülöttet. Fölébünk borult aranyló, női szőkeségével, duzzadó, kerek
kebleinek fehérségével, és a porban, sárban meztelenül, ficánkolva szaladgáló
lábak igézetével együtt.
Böskéékhez sokan jártak. Katonák. A legkülönbözőbb hadseregek egyenruhájában.
Ahogy mentek a frontra, jöttek vissza, és a vonatszerelvények néhány órára,
egy-egy napra az állomáson vesztegeltek. A kekizöld, a csukaszürke, majd
hamuszürke zubbonyok, köpenyek csodálatos ösztönnel találtak rá Böskéék házára,
sündörögtek körülötte, léptek fel a tornácára, és érezték magukat otthon benne,
megfeledkezve a véres tegnapról, a parancsokkal kicövekelt máról és a sötét
torkát rájuk tátó holnapról. Változott az egyenruhák színe, szabása, az
ajándékba hozott komisz kenyér formája, a konzervek címkéje és a száj- vagy
tangóharmonika játszotta dallamok, csak Böske kacagása változott. Táguló
orrcimpákkal, kábultan ittuk magunkba az illatos, őszi levegővel, ahogy a föld
issza magába a fényt, az esőt és ringatja a fákat, cirógatja a fűszálakat.
Megfejteni titkát nem tudtuk, és nem is akartuk, csak átadni magunkat neki,
elmerülni benne. Házikójuk fehér fala derengett a sötétben, a körtefájuk
susogott megpörkölt, őszi leveleivel, valahol kutyák vonítottak és mozdony
fütyült. Mi meg minden idegszálunkkal Böskét lestük, amint fel-felsikoltott,
kacagott és lényének titka a csillagos éjszakáéval egy lett.
Böskének volt egy udvarlója még régebbről. A fűrésztelepen dolgozott
cirkulásként. Kissé hajlott hátú, magas fiatalember volt, gyér bajusszal. Nem
vitték el katonának, mert három ujját levágta a körfűrész. Ő azzal dicsekedett,
hogy öncsonkítás, nem akar háborúba menni az urakért. Kacagtak rajta, mert
három éve történt a baleset, ő meg fölényesen, nagy hangon visszavágott: hülyék
vagytok, mindent idejében kell csinálni. Mi irtóztunk ettől a legénytől. Nem
tudjuk, hogy miért. Egyszer meglesett bennünket, amint a hátsó kerítés mellett
őgyelegtünk, benyúlt két deszka között csontos, erős kezével, mellen ragadott,
és szorosan a kerítéshez rántott. Orrunk majdnem összeért, és arcomba
fröccsentek szavai. – Ismerkedjünk meg, úrfi, ha már rád jött a kangörcs a
menyasszonyom után, mutatkozz be. Honnan a frászból jöttél? – Mi nagyon
megijedtünk, s talán válaszolunk kérdésére, de az apám épp akkor toppant haza
váratlanul, és szokása szerint már a kapuból hangosan szólított. Cirkulás
ellökött magától, és gúnyos vihogással eliszkolt a mezőre.
Irtóztunk Cirkulástól, meg gyűlöltük, mert verte Böskét. Nagy ritkán jelent meg
náluk. Kileste, amikor nincs látogatója, és akkor a mező felől besurrant
hozzájuk. Böske örvendett neki, kacagott rá, de ő rögtön szidalmazni kezdte,
felpofozta és a legcsúnyább szavakkal illette. A katonák miatt. Azzal
fenyegette, hogy a saját kezével lövi le, mint az ellenség szukáját, csak
jöjjenek be az oroszok. Mi csodálkoztunk, mert Böske tűrte, nem haragudott rá.
Ő ráncigálta, pofozta Böskét, az meg kacagott rá szívbeli, őszinte vidámsággal,
mintha ez volna a dolgok rendje, és azt ismételgette: ne butáskodj, tudod, hogy
nem azért csinálom, s a te részed félre van téve.
Egy ilyen alkalommal két kakastollas csendőr majdnem elkapta Cirkulást. A
hangos szóváltásra figyelhettek vagy kerestek valakit. Cirkulás bent rekedt a
házban. Böske a tornácon állt a feljáratnál. Popadinec bácsi mélyről, mintha
tüdejét szaggatnák szét, köhögött a szalmazsákon. Akkor már csak a két szeme
maradt az arcából. A csendőrök körülnéztek az udvaron, aztán a fiatalabbik a
tornác lépcsőjére tette csizmás lábát. A kakastoll színesen megremegett
csákóján. Böske rákacagott, mint akit megcsiklottak a véknyán. Csengőn tört fel
a még félig gyerekes, ártatlanul fékevesztett jókedv. A csendőr vörös lett,
mint a rák. Böske duckó testéről majd lepattant a ruha, a gombjai, és meztelen
lábát egymásra tette, ahogy zavarukban szokták a gyerekek. A csendőr letette
fegyverét, összenézett az idősebbikkel, és egy ugrással elkapta Böske derekát.
Az kicsúszott a férfikarok közül, akár egy csík, mellbe lökte a csendőrt, és
kiszaladt az udvarra. A kerekes kút körül, majd a hátsó udvaron kergetőztek,
Böske fel-felsikoltott, kacagott, az idősebbik rendőr a tornác lépcsőjén ülve
döcögve mulatott rajtuk, és jólesőket nyújtózott, amikor a hátsó udvarra
sokatmondó csönd telepedett.
Aztán bejöttek az oroszok, és a Böskéék kapukilincsét hamuszürke egyenruhás
katonák adták egymásnak, éjszakákon át szólt a harmonika, az udvarukon nagy
máglyatűz égett, és egy férfitenor rezegtette hangját, mintha rebbenetlen
szárnyú, nagy madár keringene a magasban. Mi a kuckónkban lapultunk vagy a
kerítés mögött, és arcunkon végigcsorogtak a sós, maszatos könnyek. Nem tudtuk,
mitől sírunk, és nem tudtuk, hogy hol vagyunk. Lehet, hogy a tenorhang miatt,
amint kapaszkodott mind feljebb, mind tisztább magasságokba, nyomában
valamilyen idegen és mégis oly közeli, oly szívbemarkoló szomorúsággal vagy az
éjszakában messze lobogó máglyatűz és fölöttünk a csillagos égbolt miatt, amint
kitárt előttünk valamit, amiben nekünk sosem lesz részünk. Szomorúság és bánat
facsarta szívünket, és valahová nagyon messze ragadott magával, ahol mi már nem
is voltunk mi, feloldódtunk a boldog megsemmisülésben.
Cirkulásból hatósági ember lett. Vörös karszalagot kapott, széles derékszíján
pisztolyt hordott. Egy nap magabiztos léptekkel bement Böskéékhez. Bent orosz
katonák mulattak. Böske velük énekelt, kacagott. Senki máséval nem lehetett
összetéveszteni a hangját. Mint összecsendülő, vert aranypénzek gurult ki
házukból a jókedv. Hogy odabent mi történt, azt nem tudjuk. Csak azt láttuk,
hogy kis idő múltán Cirkulást két orosz katona kidobja az ajtón. A kerítés
tövében nyekkent egy nagyot. Böske kirohant utána, fel akarta segíteni. Ölelte,
csókolta és hátraszegett fejjel kacagott a történteken. Cirkulás vadul ellökte
magától, és azt ordította: ezt megkeserülöd, k. szukája, nem érdemled meg, hogy
közénk tartozz. Mi odavoltunk a káröröm boldogságától. Ha jól emlékszünk,
Böskével együtt mi is kacagtunk és fel-felugrottunk, hogy a kerítésen át jobban
lássuk Cirkulás megszégyenítését. Aztán egy kővel utána dobtunk. Nem találtuk
el, de ő olyan vad szemekkel nézett körül, hogy mi sokáig moccanatlanul
húzódtunk meg a kerítés védelmében.
Böskéékhez szuronyos patrul vonult be másnap. Mi ott lapultunk kuckónk
ablakában. Popadinec bácsi már nem köhögött. Feküdt a szalmazsákon, csak a
szeme mozgott és két orcája: minden lélegzetvételkor felpuffadt, lelohadt.
Böske az ajtófélfának dőlve nézte a szabályosan felsorakozó patrult. Elöl állt
egy őrmester meg Cirkulás. Cirkulás nem köszönt Böskének, zordan elnézett
mellette, és intett a két katonának, hogy menjenek be vele a házba. Néhány perc
múlva egy csukaszürke tiszti egyenruhával jöttek ki. Még a fényes csizma is a
kezükben volt. A patrult vezető őrmester vadul ordított Böskére, és az orra alá
tolta az egyenruhát. Böske a vállát vonogatta. Cirkulás lekent neki két pofont,
és ordítva kérdezte: hol bujtatod a fasiszta kutyát? Böske nézte őt, nem
válaszolt neki, csak összébb húzta mellén a ruháját. Az egyik szuronyos katonát
az orosz parancsnokságra küldték egy cédulával. Az futólépésben indult.
Cirkulás kiköpött, a pisztolytáskájával babrált. Az őrmester egy szivarkát
sodort, akkurátusan nyalogatta, ragasztotta. Valahova elnézett, mintha nem
akarná látni sem Böskét, sem Cirkulást. Nyitott dzsippel három orosz tiszt
érkezett. Közöttük volt a mi kapitányunk is. Hosszan, hangosan vitatkozni
kezdtek. A mi kapitányunk néhányszor ott akarta hagyni őket, a földhöz vágta
sapkáját, vadul nézett a másik kettőre, és ordított Cirkulásra. Nem értettük,
hogy mit. Cirkulás tartotta azt a német tiszti egyenruhát, és felemelt fejjel
állta kapitányunk tekintetét. Aztán a másik két tiszt jegyzőkönyvet írt.
Nyálazták a tintaceruzát, és a térdükön írták. Nekünk fogalmunk sem volt, hogy
mi történik. Csak azt láttuk, hogy az a két tiszt aláírja a jegyzőkönyvet,
aztán az őrmester meg Cirkulás, a kapitányunk meg nem veszi el a feléje
nyújtott tintaceruzát, hanem faképnél hagyja őket. Böske, aki konyított
oroszul, ukránul, valamit kért az őrmestertől. Az a többiekre nézett és
bólintott. Böske bement a konyhába, és egy tányér gőzölgő levessel tért vissza,
és az apja elé tette a hokkedlire. Az fel akart emelkedni, de nem tudott. Böske
a kanalat elfelejtette. Visszament, kihozta és megemelte apját, kezébe nyomta a
kanalat, aztán a tornácról körülnézett. Mint aki keres valamit az udvaron vagy
távolabb. Olyan furcsa szemmel nézett. Úgy még sosem láttuk. És akkor meglátott
minket. Vagy mindig is látott, tudott rólunk? Tekintetébe melegség költözött,
mint aki belülről mosolyog, és nagyon sok mindent tud rólunk mint régi
pajtásáról. Aztán lassan, kedves feddéssel jobbra-balra ingatta fejét. Vagy
csak rémlett mindez nekünk.
A patrul közrefogta Böskét, és elindultak a mező végébe, a kiöregedett
gyümölcsös felé.
Nem tudtunk gondolkodni. Mi csak Böskét láttuk, ajkán azt a pajkos, dévaj
mosolyt, üzenetet, milyet senki soha többé az életünkben meg nem ismételt. Még
akkor sem jutott el értelmünkig az események tragikus végkifejlete, amikor
eldördült a sortűz.
Kapitányunk, Szolzsenyicin aznap este leitta magát az asztalunknál. Az apám
töltött neki. Letépte sarzsiját, csizmájával taposta sapkáját. Az anyám
simogatta, beszélt hozzá, majd lefektette, mint egy gyereket.
Szolzsenyicin másnap nem ment szolgálatba. Ült görnyedten, sápadtan konyhai
ágyunkon, és maga elé nézett, mint aki nem akar tudni semmiről. Dél felé patrul
jött érte. A hadnagy odavetett neki néhány szót, magához vette fegyverét,
tiszti oldaltáskáját és elvezették. Lehajtott fejjel ment, nem köszönt nekünk,
mint aki valamilyen nagyon csúnya dolgot követett el, és szégyelli magát. Többé
nem láttuk, nem hallottunk róla.
Éjszaka meglátogatott bennünket Böske. Azzal a dévajkodó, pajkos mosolyával,
fehér bőrű, duckó testével és ruhájából kibuggyanó keblével. Összerándultunk a
paplan alatt, és szívdobogtató, édes ijedelem markolta egybe valónkat.
Szorított, szorított, és mi igyekeztünk nagyon kicsire összehúzni magunkat. Egy
addig nem ismert jajjal ajkunkon Böske férfivá avatott. Hallottuk kacagását,
megfürösztött benne, lemosta rólunk kinőtt, zűrzavaros gyerekvalónkat.
Azóta is, ahányszor csak diadalmas férfiasságunk levetette magáról szürke,
köznapi valónkat, és megajándékozott boldogságával, a szorosan behunyt szemünk
és elsuttogott szavaink mögött az ő bőrének fehérsége, duckó testének ígérete
borult ránk, és fülünkbe csengett önfeledt, asszonyi létének trillája.
Minden, de minden eszünkbe jutott, egyszerű és kerek lett.