Gál Éva Emese
IdĂŠzet
Tűnnek a boldog, nem létező tájak.
HullĂĄm kĂśvĂźl a tenger felszĂ­nĂŠn.
Nem voltunk ott, ahovĂĄ visszavĂĄrtak,
soha nem vagyunk ott, ahol a fĂŠny.
Arcunk csonka idézet az időből,
mondat, amelyről lehullt egy regény,
szó, melytől jelentése visszahőköl,
hang, ami akkordjaibĂłl kilĂŠp,
és menedékért esdekel a csöndtől,
hogy uralja hiĂĄnya ĂŠdenĂŠt.
A szerelemnek nem lesz soha ĂĄra.
HitĂźnk mĂĄr ronggyĂĄ feslett ĂśltĂśzĂŠk,
ami lelkĂźnkkel testĂźnk is kitĂĄrja
a ragadozó fohászok előtt,
hogy ĂĄldozati oltĂĄrosdit jĂĄtszva
égesse föl magában a jövőt.
Tűnnek a boldog, nem létező tájak,
és élni még soha nem volt időnk!
 
A pót-időkben teljesül a látszat.
Énünk már gyöngébb annál, amit ér.
Soha nem leszĂźnk ott, ahova vĂĄrnak,
ĂŠs elmĂşlik az utolsĂł esĂŠly.
RĂŠszvers
A mi FĂśldĂźnk is itt bolyong az ĂŠgen,
a lent ĂŠs fent hĂĄt sosem volt igaz,
nincs semmi magasan, nincs semmi mĂŠlyen,
amĂ­g megfordĂ­tva is ugyanaz.
Sok kis futĂłpont szerint ĂŠl a tĂĄvlat,
minden pillanat mĂĄs lĂĄtĂłhatĂĄr,
amelyben az egĂŠsz csak rĂŠszre lĂĄthat,
s az egĂŠszben a rĂŠsz egĂŠszen fĂĄj.
Ha mindensĂŠg is rĂŠsz a vesztesĂŠgben,
csak az marad a kis emberi ĂŠrdem,
hogy fĂĄjdalmunkra rĂĄvetĂźl az ĂŠg,
mintha ĂśnmagĂĄt takarnĂĄ a tĂĄvlat.
Majd ha a futĂłpontok ĂśsszezĂĄrnak,
rĂŠszben ĂŠs egĂŠszben egy lesz a vĂŠg.
Hold
A gondolatnak nincs mĂĄr teleholdja:
a kĂŠtsĂŠgek ĂĄrnyĂŠka rĂĄvetĂźl,
ĂŠs amit elfĂśd, mintha semmi volna:
ĂĄtzuhog rajta a fekete Ĺąr.
 
CsonkĂĄn kereng egy mĂşlt idejĹą ĂŠgen,
mellette csillagok sĂźllyednek el,
s a hitben, amit glĂłriĂĄjakĂŠppen
bolyongott kĂśrbe, gyilkosĂĄra lel.
Az ĂŠgbolt lesz a sĂ­rja minden fĂŠnynek.
A sugĂĄr elejti azt, amit ĂŠltet,
s csak a hiĂĄny mintĂĄja lĂĄthatĂł
az értelem lázbeteg képernyőjén.
EszmĂŠket pusztĂ­tva pusztul a tĂśrvĂŠny,
és jelentéséből kihal a szó.
DĂŠlutĂĄn
Ahogy ĂśregszĂźnk, hitĂźnk egyre hull.
VĂŠgigjĂĄrjuk a lekopasztott tĂĄjat,
mint hogyha ĂśnkĂŠnt, s csontig jĂłzanul
taposnĂĄnk ĂśrvĂŠnyt a fehĂŠr halĂĄlnak.
Pedig tavasz van, boldog délelőtt!
MiĂŠrt ĂŠrezzĂźk: a sugĂĄr csak ĂĄltat,
becsap, s kijátszva a teremthetőt
egy ĂŠletĂźnkĂśn tĂşli fĂśldet ĂŠltet,
amelyre nekünk már nem lesz időnk?
MiĂŠrt nem hiszĂźnk semmit el a fĂŠnynek?
Mondd, mi tĂśrtĂŠnik velĂźnk, kedvesem?
Ha ĂŠlĂźnk mĂŠg, ez miĂŠrt mĂŠgsem ĂŠlet?
Mikor fordult velĂźnk az ĂŠrtelem
ĂĄt a teremtĂŠst bĂŠnĂ­tĂł gerincen,
hogy vilĂĄgra leljen a semmiben?
 
Mi volt a cĂŠl, melyen tĂşl semmi sincsen?
Ha fĂśladja magĂĄt a gondolat,
szeretet sincs, mit semmin tĂşl segĂ­tsen?
Simogasd a lelkedig arcomat,
itassam fĂśl a tengerszĂ­nĹą csendet,
ami ráncaid mélyéből fakad!
Ha van mozdulata a szeretetnek,
tĂĄn ĂşjramintĂĄzza az ĂŠletet,
talĂĄn szavak oldozzĂĄk fĂśl a csendet,
ĂŠs tartalmat adnak a semminek,
bĂĄrmilyen kevĂŠs ez a halĂĄl ellen.
Ha ellene igazunk nem lehet,
Legyen bĂĄr mĂŠg ĂŠletĂźnk vele szemben!