(Hic incipit)
EGY GERINCES LÉNY
A szerkesztőség nem antikváriuspult a Szajna-parton, és nem könyvesbolt az Andrássy úton. A szerkesztőnek nem adatik meg az egyszerű olvasó mindennapi öröme, hogy a pultról fölvegyen, a polcról leemeljen egy kötetet, kedvére lapozgasson, leüljön az asztal mellé, kérjen egy kávét, kevés cukorral és kanálka tejszínnel, elmerüljön egy véletlenül megtalált eszmefuttatásban, rányisson egy eddig ismeretlen világra, fölfedezze magának X. író lelkét. Nem. A szerkesztő levelet ír az írónak, később telefonál és vár. Idő teltével már kunyerál, ám a szövegek késnek, mert az író nem válaszol. Netán az írónak nincs ideje írni? Lehet. Akkor biztos olvas. S az jó. Ha nem ír és nem olvas, akkor politizál, bizottsági/szövetségi ülésre jár, meg ilyenek. S az nem jó. Egy írónak elég volna ez a kettő: írás és olvasás. Hosszas várakozás után érkezik egy-két válasz. Jó és jobb. Aztán egy sötétebb boríték. Inkább ne jött volna. Hogy lehet egy ilyen szent témáról, mint a KÖNYV korpát meg szecskát írni? Ezek szerint lehet. Ideje volna a rossz kéziratokat veszélyes hulladéknak minősíteni, mond’ Vidácska. Egyetértünk.
Mert! A KÖNYVről csak emberi jelzőkkel, kérem tisztelettel. A könyvnek teste és gerince van (amely akár bordázott is lehet). A fóliáns hasas. Fül (szöveg), fejléc, lábjegyzet, hüvelykregiszter, appendix, vaknyomás. Emberi, mondom, de vigyázz: a szennylap nem szennyet tárol, hanem attól véd. (Az állatregény sem az, aminek gondolnád! Hallhattál kutyanyelvről is, ám a nyomdai evolúció már átlépett ezen.) Emberi, ismétlem. A CARTE – nőnemű (a köntöse színes, teste fűzött és szedéstükörben nézegeti magát). A LIVRE hímnemű, a BUCH semleges (hímnős?), a magyar KÖNYVnek nincs neme, akár a szellemeknek... A latin LIBER (természetesen?) többértelmű: 1. liber, libri (főnév): irat, könyv; 2. liber, libera, liberum (melléknév): szabad, korlátlan, meg nem kötött (pl. libera cogitatio = szabad gondolat, képzelet). A LIBER átvitt értelemben akár bort is jelenthet, mondja a szótár. A kör bezárult: az író bort iszik, ettől gondolatai szabadon szárnyalnak, tollat ragad és könyvet ír.
Vélem: a lengyel írók is borisszák. Artur Miedzyrzecki Az Aranypapagáj. Képzeletdús regény, benne húsz-huszonöt forgatókönyv szüzséje, csak úgy vázlatosan, dolgozza ki, akinek kedve van hozzá. Per analogiam, íme ingyen és bérmentve néhány kifejteni érdemes, könyvvel kapcsolatos téma. – Íróinknak, akik nem válaszoltak folyóiratunk fölkérésére. Jobb, ha most megírják novellájukat,  esszéjüket, hogy néhány év múlva, december közeledtén legyen amit elküldjenek a szerkesztőségnek.
Néhány jobb név: betűmetszők, nyomdászok, könyvművészek, – történészek, kiadók – a könyv szerelmesei. John Baskerville, Firmin Didot, Giambattista Bodoni, Albrecht Dürer, Johannes Gensfleisch zum Gutenberg, Elzevir, Frobenius, Garamond, Hess András, Aldus Manutius, Christoph Plantin, Misztótfalusi Kis Miklós, Hoffgreff György, Huszár Gál, Heltai Gáspár, Rafael és Rudolf Hoffhalter, Landerer és Heckenast, Kner Izidor és Imre, Kozma Lajos, William Morris, Ottmar Mergenthaler, Kós Károly, Tevan Andor, Fitz József, Cserépfalvi, Püski, Szántó Tibor, Lengyel Lajos – a névsor tetszés szerint bővíthető.
Olvasni-érdemes jó írókat a megszokott helyen találnak: a könyvespolcon, az asztali könyvbölcsőben, csak végig kell lapozniuk egy párat, s biztosan kerül egy-két mottónak való idézet, pompás gondolat, amiből ki lehet indulni. Íme: „Idegen mivolta a többiek fölé emelte Tomást. – S volt még valami, ami fölemelte: Tomás asztalán nyitott könyv feküdt. Ebben a vendéglőben még soha senki nem olvasott könyvet az asztalánál. A könyv Tereza számára a titkos testvériség ismertetője volt. Ugyanis a durva világgal szemben, amely körülvette, csak egyetlen fegyvere volt: a könyvek, melyeket a városi könyvtárból kölcsönzött; különösen regényeket; Fieldingtől Thomas Mannig rengeteg regényt olvasott el. A könyvek lehetővé tették, hogy képzeletben elmeneküljön a világból, amely nem elégítette ki, de mint tárgyak is sokat jelentettek neki: szeretett hóna alá csapott könyvvel sétálni az utcán. A könyv ugyanazt jelentette neki, mint a múlt századi dandynek a sétapálca. Megkülönböztette a többiektől.” (Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége. Ford.: Körtvélyessy Klára. Európa Könyvkiadó, Bp., 1994.) – A gondolatot Kundera tovább vezette, és eljutott a következőkig (a Svájcban élő Franz magyarázza a Csehországban felnőtt főhősnek): „Ha a társadalom gazdag, az embereknek nem kell kétkezi munkát végezniük, s szellemi tevékenységnek szentelhetik magukat. Egyre több az egyetem, és egyre több a diák. Ahhoz, hogy a diák diplomát szerezhessen, témát kell találnia a diplomamunkájához. A témák mennyisége végtelen, mert mindenről a világon lehet értekezést írni. A teleírt lapok ott tornyosulnak a levéltárakban, melyek a temetőnél is szomorúbbak, mert oda még halottak napján sem teszi be senki a lábát. A kultúra elvész a produkció tömegében, a betűk lavinájában, a mennyiség őrületében. Ezért mondom, hogy egy betiltott könyv a te hazádban százszorta többet jelent, mint a szavak milliárdjai, melyeket egyetemeink ontanak.”
(Zárójelben a turpisság. Az idézeteket természetesen az olvasónak szántuk, mert ha az íróknak szántuk volna, akkor zárt borítékban küldtük volna el nekik. Címek a szerkesztőségben.)
Ha az olvasó kedvére elmélázott Kundera gondolatain, újabb csemegeként tálaljuk Vári Attila mondatát, s ezzel titkon könyvreklámot is csapunk: „– Nemzetem a XX. század minden változását könyvtárainak gyomlálására, előző korok síremlékeinek meggyalázására használta fel, holott, egyéneiben a magyarságnál úrnépebb népet keresve sem találni – írta levelében Camus-nek az ötvenhatos forradalom után.” (Vári Attila: Emitánia partját. A Kettőskereszt című kötetben. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996.) – Félreértések elkerülése végett: a hangsúly a könyvtárak gyomlálásán van. Mert ez a téma nemcsak egy novellát, hanem egy tényregényt is megbírna. Bizalmas jellegű utasítást (könyvet!) írtak már róla Sztálin minden birtokán. Szerzője természetesen A Hivatal. Lista cărţilor interzise. Tiltott könyvek jegyzéke. I ták dálsé.
A KÖNYV mesebeli palack. Kívülről semmi sem jelzi, hogy mi van benne. Két könyv. Azt hinnéd, egyformák. Mindkettő háromszázhúsz oldal, piros fedőlap, negyvenkét sor oldalanként, soronként hetven leütés. Ha felnyitod, kiárad belőle a jó szellem, vagy kiszabadul belőle a rossz szellem. Az elsőt oroszból fordították, a másodikat szintén. Az egyiket kirgiz író írta, a másodikat grúz. Szerző: cím. Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap. Joszif Visszarionovics Dzsugasvili (írói és diktátori nevén Sztálin): Összes művei. Tizenhatodik kötet. „A kulákságot mint osztályt, fizikailag kell megsemmisíteni.” Mondtam: amíg ki nem nyitod a könyvet (palackot), nem tudod, mi szabadul ki belőle. (Érdekesség: a Mester ifjúkorában sokat olvasta Sztálint, lelkesedett érte, életét adta volna érte, később már nem annyira, de ifjúkorát véli fölfedezni benne. Könyvespolcán ott van Ajtmatov, padlásán ott van Sztálin. Örlődik a kettő között. Mint tudjuk, az őrlődés végterméke por és hamu. A Mesterre is ez vár. Könyvek, eszmék és mesterek sorsa...)
KÖNYV Szóösszetételekben elő- vagy utótagként fordul elő, de önálló értelme is van. KÖNYV: képes-, ábécés-, olvasó-, mesés-, gyermek-, tan-, emlék-, év-, -vásárló, -gyűjtemény, -tár(os), -cím, -sorozat, -kiadó, -újdonság, -régiség, -esbolt, -espavilon, -borító, -ajánlás, -illusztráció, -grafikus, -művész(et), -tervező, -történész, -sajtó, -nyomtatás, -nyomda, -tábla, kéziratos -, nyomtatott ~, -jegy, -jegyzék, -jelző, -hiba, -kötés, -kötészet, -kötő, -kötőművészet, -kereskedő, -bemutató, -katalógus, -állomány, -nyilvántartás, -szerkesztés, kézi-, ismeretterjesztő ~, segéd-, szak-, zseb-, -bibliográfia, -statisztika, -forma, -terjedelem, -korrektúra, -bizomány(os), -terjesztő, -készlet, -ellátás, -pusztulás, -restaurátor, -nap, -hét, -kiállítás, -vásár, -klub, -reklám, -ismertető, -tájékoztató, -propaganda, propaganda-, -sorsjáték, -nyeremény, -utalvány, -szemle, -kritika, -barát, -dísz, nép-, -raktár, -espolc, -bölcső.
Kapcsolt témák: forgató-, pénztár-, takarékbetét-, panasz-, halottas-.
Még néhány kifejthető ötlet, slágvortokban. Példányszám: Chronica Hungarorum, 1473-ban: 500; szépirodalom 1996-ban: 1000. – Könyvégetés. Lásd Ray Bradbury: Fahrenheit 451. Erről a témáról jobbat nem olvastam. – Bestseller író. Az utóbbi harminc év legtermékenyebb, legtöbb kiadást és példányszámot megélt írója nem Berkesi, Moldova vagy Szilvási, hanem Ceau bácsi. Könyveit általában bemutató és dedikálás nélkül kapkodták: szemináriumi tananyag, idézetforrás. Utóbb makulatúra. – Könyvtár. Ha a könyvtárak megmaradnak, túlélhetjük a világkatasztrófákat, ismét lehet gőzgépet, könyvsajtót tervezni, kenyeret sütni... Istenem, csak maradjon néhány ember, aki tud majd olvasni. – Tiltott könyv. (Vesd össze: cenzúra.) Ki dönti el, hogy mit szabad olvasnunk? Mely kortól lehet ajánlott egy olvasmány, és mely kortól kötelező? Például Az anarchista kézikönyvének lehet-e ifjúsági, szelídített változata? (Vesd össze: ad usum Delphini.) A tinédzser ugyanis kíváncsi, s bombát szeretne gyártani, mert a felnőttektől azt látja, hogy pusztítani jó. Tessék gondolkodni rajta. – Nemzetközi könyvév. „Az UNESCO – magyar kezdeményezésre – az 1972. évet Nemzetközi könyvévnek nyilvánította, és felszólította a tagországokat, hogy állítsák a könyvet, az olvasás fontosságát a közfigyelem homlokterébe. Különös nyomatékot ad az ajánlásnak, hogy több elmélet kétségbe vonja a könyv jövőjét, s egyoldalúan az elektronikus kommunikációs eszközök jelentőségét hangsúlyozza. Az UNESCO ez alkalomból elfogadta A könyv alapokmányát, az első nemzetközi dokumentumot, amely a kiadók felelőssége mellett a könyvkereskedelem fontos szerepét hangsúlyozza az írók és olvasók közötti kapcsolatteremtésben, a kulturális értékek közkinccsé tételében.” – Karaoké. Japán találmány. Van egy hangstúdió, a kis japán befizet egy marék aprót, bemondja, hogy mit szeretne énekelni, kap egy mikrofont, a fiúk a (hang)kulisszák mögött matatnak egy kicsit, a kis japán pedig John Lennont énekel. Tagadhatatlanul ő énekel, mármint a kis japán, de majdnem Lennon. Kazettán hazaviheti satöbbi. A lélekbúvárok ezt úgy magyarázzák, hogy ekkora sikerélmény egy marék apróért igazán megéri. Ha ez kell a kis japánnak, hadd vigye. Remélem, nem süllyed olyan mélyre a technika, hogy egy marék apróért Zola-regényt lehessen írni! – Az lenne a KÖNYV halála.
(Explicit)
A (vendég)SZERKESZTŐ
Ui.: „incipit – explicit (kezdődik – végződik): testvérszavak, amelyek középkori kéziratok és korai nyomtatványok elején, illetve végén szerepelnek. A könyvek egy ideig címlap nélkül jelentek meg; a szöveg cím nélkül kezdődött az első oldalon, többnyire ezzel: Hic incipit (itt kezdődik). A könyv végén az explicit szó állt.” (Torzsai Tamás – Zala Imre: Könyv A–Z. Bp., 1973.)
Második utóirat (lapzárta után öt perccel, a remény halvány jele): „Az Internet, és mindenekelőtt a World Wide Web ma ötször zsúfoltabb, mint a budapesti belváros a legrosszabb pillanataiban, ha pedig az ember forgalmi dugóban tölti az egész napját – meg a következőt is és a továbbiakat is –, akkor igazán tökmindegy, hogy az autó motorjának maximális fordulatszáma mekkora. Mondjuk ki világosan: jó dolog az Internet, csak piszok lassú, és emberi számítás szerint a továbbiakban is lassulni fog, azaz meglehet, hogy nem a rovatunk címe avult el, hanem az egész háló, sőt a világháló modellje, mint olyan. Lehet, hogy az utánunk jövők egészen más, forradalmian újszerű információ-beszerzési technológiákat használnak majd, például villamosra szállnak, és elmennek a könyvtárba.” (Váncsa István: 28 800 bps. Élet és Irodalom, 1996. okt. 25.)