Sebestyén Mihály
MANUALE CONFESSORUM
Látomásaink mind abból a könyvből származnak, melyről természetesen nem hallottatok, hiszen akkor mit érne a velünk együtt élő sznobéria, ez a nemesség nélküli plebejus gőg, a pléhekből horpasztott címerpajzs, nagy küzdelmeink diadalmas jelvénye, az ajkunk már véres a sok elmés kifogástól, felfogástól, nagy ívű perspektívától, platina-köpéstől,
ti ezt fel sem tudjátok mérni, hol vagytok attól a boldogidőtől, amikor kellemesen töltöttük a nyarat a könyvektől távol, nagy szénakazalban vetettek ágyat nekünk tanáraink, a szentjánosbogarak, olyan faragatlanok voltunk, hogy egyetlen idegen szó sem ütötte meg a fülünket, holott mindenféle idegen szekerész, szülészmester és vándorsáska megfordult a manézsban, ahol apánk szolgálatot teljesített, egyszer elvittek bennünket még egy keresztelőre is,
de ez még akkoriban volt, amikor a könyveket messziről úsztatták alá a vízigótok a Tiberisen, és roppant örültek a barbárok a szépen merülő kódexekről integető őskeresztényeknek, katakombák a szájak helyén, mondogatták is nekik, hogy uratokkal a halkereszttel találkozhattok, amazok pedig bár mindenféle nyelven ismerték az igét, nem tanultak meg kajánul avagy vízi- és szárazföldi gótul, így váltak akaratukon kívül örömmel szerencsétlen vértanúkká, lábjegyzetté Latium könyveiben;
és elsőrendű kőművessegédek voltunk a világegyetem végtelen építőmesterének szolgálatában, eskü alatt vallottuk, hogy sohasem fogunk mást cselekedni, mint heverünk a tér lámpásai alatt, zöldes fényű ernyőt nyit homlokunk magasában az égi bokor; csillagok szállnak alá, megnyilatkoznak a látásnak és hallásnak, a test tapasztalásának bosszúálló szelleme, hiszen másféle istentől miért is félnénk, mi csupán azt akartuk olvasni, amit nem szabadott, aminek tiltásától olyan nagyon szenvedtünk, de miért békétlenkedtek, a szenvedés reátok akart törni a legkékebb éjszakákon, erre ti bezárkóztatok az Angyalvárba, Hadrianus síremlékénél idétlenkedtetek, ja, hogy ezt homagiumnak hívják, hát magatokra vessetek, ha elmulasztották látni az első apostolok bevonulását, holott úgy tudom, kaptatok meghívót, csak persze, persze égnek már a máglyák bennetek, és veletek álmodnak az ókor utolsó éjszakáján a galliai rabnők;
állítólag beszélnek valami értelmes nyelvet, nyelvükkel emlékeznek enyhén izzadt nyakatok hajlatára, azon a nyelven még írni sem lehet mást, csak esszét és verset, undorodtok, holott nem tudjátok, hogy a kelták elfajzottak, vakációt jelent némely mosolyuk, és tudnak röhögni, nevetve csúfolódni rajtatok az általános búskomorság farsangi napjaiban, mely idő alatt, mondanunk sem kell, javában folyik a germánok alapos megfontolása, ők aztán semmit sem bíznak a véletlenre, vajas kenyérre karcolják, belesajtolják a fehér zsírhóba a rend és fegyelem fantázia nélküli menetoszlopainak útvonalát, módszeresen fognak építkezni, keresztelőkápolna, agg gótikus szerzetesek szeretetotthona mozgókönyvtárral, a pergamen-behozatal érdekében szerződést kötnek korrupt keleti kalmárokkal, bizánci utcákat láttok magatok előtt, a görög betűkre pedig kijelentik a flekkenburgi erősség marconái, Graecae sunt non leguntur, amin az értendő, hogy mi mindent veszítettünk el nyomtalanul, varázsigéket és terményjegyzékeket, felségvizeket és fegyverkovácsok elsietett mosolyát a számlák fölött, de semmit sem tudunk a Mi Asszonyunk rózsakoszorúinak ablakszínéről ott Lutetia Gallorumban, szegény Jean Petit atyámfia, fölöslegesen nyomtatja Arisztotelészt, ha egyszerre mindenki cáfolni akarja, és ez, kérem, általános szórakozássá fajult, ezért tódulnak a céhérek az arénákba, látni fogják, miként nyársalják föl Arisztotelészt a lovagok, és hogyan varázsolja elő a halálra szánt Szókratész vadonatúj kristályserlegből a féltékenység és megbocsájtás könyveit;
könyvei vannak a tékozlásnak, a szendergésnek, fóliánsok remegnek vérünk tükrében Jeruzsálem hófehér utcáin, a holt nyelv igéi kérőzködnek fel mellénk, emlékeztetni a felejtés szükségességére, az ősz peremvidékén avarkönyvekben lapoz a hála rőt fénye, találjatok hozzá rímeket, metrumot, saját illatot;
emelkedjünk, barátaim, bukásunk nem várat már sokáig magára, jönnek az évek, a lepréselt, vérehullaló fecskefű rothad szívünk alatt, jóféle szégyen és első hazugság émelyednek elő a lapok közül, de hiszen látom már a könyveket, amelyek nem engedik magukat megérteni, hiába esküszünk és mosunk kezet, hiába csináltatunk pontosabb távcsövet, juxtát, nem engednek magukhoz közel a sorok, arcukat nem fordítják felétek, féljetek, veszélyben vagytok, esküdjetek össze, béreljetek fel hivatásos simogatókat, öltözzetek katalán varázslónak, arcotokat kendőzzétek pézsmaillattal, szeretők szajhaszagával, álcázni kell a tudatlanságot, az üres órákat, a sóhajtásból szőtt szerelmeket, a félárbocon lengő akrobatákat, mindent, ami már ti vagytok, gyárak ontják a papírfedelű vigaszokat, jaj, mennyi vigasz fér egy mutatványszámba;
végeredményben hol van az előírva, hogy mindenki olvashatja kedvenc könyveiteket, tízszer is elmentek a sírkő mellett, míg meglelitek azt a feliratot, melyről egyszer verset szerettetek volna írni, látni kellett volna a szemeket, melyek utánatok néznek a holtak arcából, látni kellett volna a könyvek sírját, amikor eltemetik a végleg kihalt és elárult imaházak széférjeit, és folyton beesik az eső a holtak olvasótermébe, nyikorognak a percek a vállunkban, csuklónkban, könyökünk rozsdásan hajlik vissza önzésünket felmutatni;
mennyi könyv szárad recehártyánkon: forgatókönyvek és főkönyvek, törzskönyvek és tagkönyvek, telek-, telefon-, lakó-, sors- és törvénykönyvek, javíthatatlan olvasók vagytok, cégjelzést, reklámot, Rubikont, Caesar átléphetetlen folyóját, hattyúdalt, papirusz-partitúrát és feljelentést olvastunk, vagyunk kívül-belül, tetőtől talpig betűvel szomjasítva, szóközzel éheztetve, ékezeten térdepelünk, nyomorítva nem beszélhető nyelvvel, könyvek szakadnak hontalanságba, a fejünk alá igéket vernek be zugköltők és szócsecsenek, kitámasztják orompillérek a napfény utánzatát, nyársként döfködik hízott józanságunkat, hogy reánk ne csapódjanak a könyvek nélküli látomások...
Mi már nem is ismerjük a betűk mögött száradó festékek és tinták molekula-szekvenciáit, holott szagunk hordozza fehérjéiben, jellemünkhöz tapadó, mindenkiéhez külön-külön, s következésképpen senkié az érdem.