Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1996. december, VII. évfolyam, 12. szám »
Vida Gábor
VIDÉKI OLVASÓNAPLÓ
Ehhez először is olvasni kell, és még sok minden, például az, hogy úgy
mindigmindig, állandóan, folyamatosan, lévén, hogy egy napló az idő folyamatát
ragadja meg, az idő ilyen-olyan múlásához rendel egy formát, esetlegeset
természetesen, de személyeset. Van egy ismerősöm, aki elalvás előtt mindig
olvas egy keveset, legalább tíz percet. Ettől alszik el, enélkül már nem is
tud. Csak jó könyveket olvas, azokat a jó könyveket, amelyektől én mindig
felébredek, azaz nem tudok aludni. Mondjuk, Dosztojevszkij: Raszkolnyikov kézbe
veszi a baltát, és elindul az öregasszonyhoz, vége az oldalnak, letelt a tíz
perc, ismerősöm beteszi a könyvjelzőt, holnap innen tovább. Az öregasszony
haláláig van még egy hét, némi haladék, ami nem sok ugyan, de valami. Ismerősöm
lassan olvas, akkurátusan, mindenre emlékszik, nyugodtan alszik tehát,
megvárják az események. Holnap is tíz perc, holnapután is. Esténként mindig
biztosan talál vissza a könyvhöz. Nyaralás, szabadság idején komoly
erőfeszítésébe kerül, hogy tíz perc olvasás után ne aludjon el. Napok alatt áll
át. Ilyenkor regényeket olvas végig, rendszerint egy ültében. Ezeket a
könyveket aztán hamar elfelejti, újra is olvassa őket napi tíz perces
adagokban. Különben nem tud elaludni, ha nem tud aludni, nehéz fölkelni, nem
megy a munka stb. Becsülöm őt, végre egy ember, akinek az irodalom, e
haszontalan dolog, létszükséglet. Ehhez képest én sokáig jól elvagyok olvasás,
könyvek nélkül, de aztán jön a roham, az elvonási tünetek sorozata, és olvasni
kezdek. Fureur de lire. Mint a megszállott. Így esett, hogy egy reménytelenül
hosszú vizsgaidőszak után (bölcsészhallgató voltam) egy ültömben végigolvastam
Platónt. Tartott vagy három hétig. Elvonókúra után az első rekesz Tokaji. Ha
igazi olvasónaplót írnék, az csak Platónról szólna. Felölelne legalább egy évet
(életet mégse mondhatok). De félő, hogy Platónról most egyetlen értelmes
mondatot se tudok írni. Újra kellene olvasni, megéri. De hogy szerte a világban
mennyi baromságot mondanak róla, hányszor idézik illetéktelenül, mi mindent
eredeztetnek tőle, és hányszor lenne fontos, hogy amiről épp szó van, azt már
Platón is itt meg itt... Szóval Platón egy fontos ember. Az úgy szokott lenni,
hogy valaki említi, hogy Platón A kisebbik Hippiaszban ezt és
ezt. Azonnal gyanakszom, hisz olvastam, és tudom, hogy nem. Ő ezt nem, vagy nem
így, vagy ha mégis, a kontextus más, tehát a jelentés is. Otthon, mikor senki
nem látja, felütöm az Összest, kikeresem a helyet, és persze, megint
nekem van igazam. Így olvas(gat)om újra. Egy egész élet. Lévén, hogy most
(megint) nem Platónt olvasok, ez a napló rólam szól. Nem akarom, hogy abba a
hibába essek, amibe egyik ismerősöm (ő egy másik), akit valami előadásra kértek
fel, és nem akart magáról beszélni, tehát mindenről beszélt, csak a témáról
nem, mert az annyira személyes volt, hogy az adott helyzet nehezen tűrte volna.
Azóta tudom, hogy író embernek ajánlatos magáról beszélni, ez nem szégyen,
hanem forma, és ha ér valamit, akkor mindenről szól(hat) az a beszéd, ha meg
nem, annyi.
Még valami Platóntól. Egyik ismerősöm (a harmadik) visszaadta, merthogy „az egy
buzi volt”. Nem mintha ez különösebben számítana, de. Eltettem a könyvet, mert
vigyázok rá, mondanom se kell, és hosszan beszéltem Platóntól vagy inkább
magamról, hogy azok a... és ezek a buzik, hogy fiúszerelem ott és akkor, meg
homoszexualitás itt és most. Mert azt mondja a tévében a múltkor egy érintett,
egy kisebbségi, szexuális vagy milyen, hogy már Platón is megírta, lásd Lakoma
(újraolvasni ezt is!). És akkor elfutott a méreg, a prüdéria, az
intolerancia, vagy nem tudom, mi: hogy a farkadtól származtasd magad, édes
fiam, ne Platóntól! Kissé tanáros voltam, de tévé előtt, határozottan állítom,
megy ez nekem. Mert igaz, hogy a görögök már mindent, a homoszexualitást is, de
még mi mindent emellett, és hogyan (hölgyeim és uraim!). Az Akropolisz (Kr. e.
500) és a Dunakorzó (Kr. u. 1996). A görögök is már, de még mi mindent, amit mi
már nem. Talán erre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni. Ezért (is) Platónt
újra. Prűd vagyok és intoleráns. Szókratész csak kérdezett. Igaz, ő nem nézett
tévét, és nagyon furcsállaná, hogy valaki buzinak tartja.
Egyszer javasolni fogom egy illetékes hivatalnak, hogy a rossz kéziratokat
nyilvánítsa veszélyes hulladéknak, elsősorban azért, hogy a szerkesztők
béremelési igényét valamivel alátámasszam. Addig is, a harmadik súlyos nyelvi
vétség után leteszem a kéziratot. Intoleráns vagyok és tanáros. Ha azzal
büntetnek az istenek, hogy következő életemben tanár leszek, abból is magyar,
csöppet sem fogok csodálkozni. Ha még lesznek magyarok. Nyelvi vétségnek, az
egyszerűség kedvéért azt tartom, amikor egy szerző nem azt mondja, amit
szeretne, pontosabban szólva, nem azt a szót, fogalmat, fordulatot használja,
amit az általa teremtett kontextus igényel. A rossz kézirat arról ismerszik
meg, hogy ez azonnal látható, az értelmezés pluralitásáról, elváráshorizontok
különbözőségéről beszélni fölösleges. Az már egy szint volna. Minap is azt írja
valaki egy novellakísérletben, hogy „... a férfi fölvette a barna kosztümöt”.
Az illető nem színész, és nem is öltözik nőnek, ez a szövegből világosan
kiderül. Mitől lett az öltöny kosztüm? A román costumból, a szó a
románban férfiöltönyt is jelent, de magyarul csak női ruha vagy színházi
jelmez. Apróság, mondhatni, mert az. De mi mindenről beszélnek ezek az
apróságok, a kosztümtől el egészen Trianonig?! Az Erdélyben tapasztalható
nyelvromlásról elég keveset beszélnek, pedig azt hiszem, katasztrofális
méreteket ölt. Hetven év az hetven év. Ha csak a köznyelvet érintené nem
is lenne bajom vele. Pesti nyelvromlás is van, de még milyen. Csakhogy
Erdélyben ez már irodalmi szövegekben is egyre nyilvánvalóbb, nemcsak
pályakezdők, amatőrök szövegeiben. Sokszor van olyan érzésem, hogy illető
szerző nem olvasta újra a szövegét, mert azt nem merem feltételezni, hogy ha
alaposabban megnézi, ne vette volna észre. Azt hiszem, az elmúlt ötven év alatt
az intellektuális renyheség intézményesült, és egyre gyakoribb az olyan
diplomás, aki nem tud összefüggő, értelmes szöveget mondani egy választott
témáról. Beszélni nagyon nehéz (beszédhibás vagyok, én csak tudom), de írni még
nehezebb. A legtöbb diáktársam az írásbeli vizsgát kedvelte. A szóbeli vizsga
mindig játszma, de az ember nincs egyedül, a tanár lehet partner, ellenfél vagy
ellenség, mindenképpen kapcsolat van: esély. Az írásban az ember
egyedül van, teljesen kiszolgáltatott olvasójának, és ha nincs visszajelzés,
sosem derül ki, hogy a szemben ülő érti-e, amit mondok, hogyan, és mit belőle.
Ötven évig arra neveltek egy társadalmat, hogy ne nézzen szembe a
feljebbvalójával, ne vállalja a véleményét, ne akarjon garanciát vállalni a
mondataiért. Írásbeli vizsga után az ember még csak megtudhatja, hogy „jót”
írt-e, de hogy egy nyelvet beszél-e a tanárral és a többiekkel, azt már alig,
és soha nem tudja meg, hogy miben különbözik a két diskurzus. Ez a kettejük
ügye volna, csak így alakulhat ki a beszélők közössége. A beszélők valódi
közössége nélkül minden szellemi próbálkozás partizánakció, mert nem
bekapcsolódik valamibe, nem hozzászól, hanem elhatárolja magát, akkor is, ha
nincs mitől. Többé-kevésbé ezt csinálja a magát transzközépnek nevező csoport.
Képtelen megnevezni, leírni azt a valamit, amitől el akar szakadni, amivel
szemben magát nóvumnak tételezi. Abban új, hogy ilyen még nem volt. Ez épp
elég, de manifesztumokban, nyilatkozatokban állandóan olyan referenciákat
említenek (ókonzervatívok, búsmagyarok stb.), amelyek nem képeznek hagyományt,
paradigmát. Nincs erdélyi hagyomány, nincs olyan, hogy erdélyi kultúra, ezzel
lett volna szerencsés kezdeni, mindaz, ami ekként nevezhető meg, jelentéktelen.
Ha nem így volna, mindenkinek, aki Erdélyben valamit is alkot, sokkal könnyebb
dolga volna. Ha az Erdélyben olvasók és írók nemcsak virtuális közösséget
alkotnának, hanem tényleges (nyilván több) diskurzus-közösséget is, akkor az
irodalmi szövegekben is tapasztalható nyelvromlás nem következett volna be,
vagy lennének olyan szigetek, ahol ez nem érezhető. Szigetek már nincsenek,
csak robinzonok. A nyelvromlás végül is intellektuális kérdés, a fogalmak
pontos, egyszemélyes világokon túlterjedő használata nélkül kultúra nehezen
képzelhető el. Azért nehéz Erdélyben értelmiséginek lenni, mert az említett
közösség és közeg hiányában mindenki autodidakta, és egyedül kell megoldania
azt, amit „boldogabb tartományokban” intézmények, iskolák segítenek,
nevezetesen a minimális alapműveltséget megszerezni, a nyelvromlást, az
intellektuális süllyedést ellenpontozni. A vidéki élet hátrányai...
Azt hiszem, rossz irányba haladok. Kissé furcsa, hogyan jutottam Platóntól
Erdélyig. Intellektuális hanyatlás. Olvasni kellene. Csak úgy kezembe került
Balassa Péter Halálnaplója (Jelenkor, 1993). Halálnapló, már a cím is
ijesztő, mindig bizalmatlan vagyok, ha valaki a halálról ír, magammal szemben
vagyok bizalmatlan: ugyan mit tudok én erről mondani, amit még nem, vagy már
mondtak, és vajon mit asszimiláltam abból, amit összeolvastam. Félő, hogy
nagyon keveset, mert ha volt életemben pár alkalom, amikor minden külső ok
nélkül rám tört a halálfélelem (biztos, hogy az volt?), akkor az összes tudott,
jól betanult bölcsesség semmivé foszlott, és ott álltam dermedten, csupaszon,
hogy jaj, istenem, mindjárt meghalok, aztán mégse. Nem volt ez gyakran, de
egyszer is elég ahhoz, hogy megértsem, a halál mibenlétéről csak ezekben a
végletes pillanatokban tud meg valamit a delikvens, a többi irodalom.
Tulajdonképpen olyan mondatot vártam Balassától, amely egy ilyen, persze utólag
felidézett pillanatban nyújt eligazítást, valamit, amiben megnyugszik az ember.
Nem legitim elvárás ez, most már tudom, pedig lehet ilyen mondat, de az a
Balassáé, nekem bizonyára a sajátom kell. Az író nem guru, nem Jézus, még csak
nem is Hamvas Béla. De valami nyugtalanít, mert egyedül halunk meg, így mondja
a bölcs, valószínűleg így is van. De akkor mi ez a többes szám? Egyedül halok
meg. Én is, és még ki? Olvastam valahol (?) egy frappáns mondatot, regény vagy
novellahős mondja, hogy ha már úgyis meg kell halni, jobb ha azért, amiért
érdemes. A vízaknai csatában ez rendjén is van, de Auschwitz után mi az, amiért
érdemes? És Szarajevó. Nem értem, és kész. További metaforák: rák, AIDS,
Csernobil. Mintha ezektől én nem is félnék igazán, vagy nagyon civilizáltan
teszem. Csak azokban a megmagyarázhatatlan pillanatokban nem ér semmit a
civilizáció. És hány ilyen pillanat volt ebben a században? Lehet, hogy a
történelem ilyen „megmagyarázhatatlan pillanatok” sorozata, amikor mindaz, amit
ember gondol el, nem ér semmit. De ez túl szépen hangzik. A civilizált világban
a halál tipikus helye a kórház („ágyban, párnák közt”). Az orvos megpróbálja
elodázni a bizonyost, a halál árnyékában dolgozik, és a halálról ő sem tud
többet, mint akármelyik olvasottabb páciens. Az orvos mágus, de nem beavatott.
Tulajdonképpen nincs nekem az orvossal semmi bajom, csak azzal a hatalmas
iparággal, ami a gyógyítás manapság. Mindez bizonyára az emberért történik,
csak olyan lelketlenül, iparszerűen. A vidéki körorvos, aki a betegeit
látogatja, és a megközelíthetetlen professzor a műtőben, vagy amikor beszáll a
Mercedesbe. Van valami rákszerű burjánzás a modern iparban, az „orvosiparban”
is. A háttérben ott a halál, az elintézetlen, a megválaszolatlan kérdés.
Egyedül? Igen. Nyugtalanító az egész, mert ha beteg vagyok, azonnal orvoshoz
megyek én is. Hol van már Tolsztoj öreg parasztja, aki fölmászik a kemence
tetejére, és meghal egy szó nélkül? Az, aki feltalálja az AIDS elleni szert,
valószínűleg Nobel-díjat kap. Az, aki mondjuk, a halálhoz való viszonyunkat
gyökeresen megváltoztatná, ilyen elismerésben aligha részesülne. Jézus is
feltámasztotta Lázárt, és nem demonstratív szándékból. Az európai ember önmaga
számára végérvényesen test, a halál végső megszűnés. A többi: irodalom. És a
szenvedésről még nem is beszéltem.
Musil. Már megint elolvastam egy róla szóló szöveget, de a regényt még nem. Ne
olvastam volna el a Halálnaplót, mert nem olvastam még A
tulajdonságok nélküli embert? Nyissak zárójelet, és
aztán folytassam? És ha mondjuk, nem tetszik Musil, és száz oldal után
leteszem? Akkor folytathatnám Balassát? Vagy mindegy? Végül is műveltségem jó
részét nem a nagy művekből szedtem össze. Tanulmányok, esszék, lábjegyzetek.
Platón kivétel. Azt szerettem volna, ha sok olyan tanárom van, akivel órák után
leülünk beszélgetni, és amúgy mellékesen, egy sör mellett erről-arról szó
kerül. Ami tudást így „szed össze” az ember, azt soha nem felejti. Ilyen
beszélgetések után a jó tanár tudja, ki vagyok, mit érek. A vizsga formaság.
Sosem értettem azokat a profokat, akik egy az egyben azt kérték, amit
elmondtak. Most már tudom, hogy ilyenkor lojalitásból vizsgáztam. Elmúlt.
Balassát olvasva mindig megszeppenek, nem tudok nem gondolni arra, hogy milyen
hézagos, szedett-vedett a műveltségem, és mi minden származik másod-,
harmadkézből. Pedig nem biztos, hogy könnyű az erudita dolga. Szerb Antal
nyomán gondolom: az emberre jellemző az, hogy honnan veszi a metaforáit,
hasonlatait. A kultúrember minden problémához seregnyi könyvet, idézetet tud
hozzárendelni, ki sem kell mennie a könyvtárból. Vidéken élni többek közt azt
is jelenti, hogy az ember a képzeletbeli könyvtárába felüdülni jár, levegőt
venni. A vidék itt nem földrajzi helyet jelent, hanem lelki alkatot, a kultúra
csak jól-rosszul megtanult idegen nyelv, a dolgok, fogalmak jelentése nem
többértelmű, hanem bizonytalan. Ez a nyelvromlás. A vidéki ember sosem lehet
biztos abban, hogy nem ő rontja-e éppen a nyelvet. A vidék monologikus hajlamú.
Van egy nagy előnye a vidéki embernek: tudja, hogy az élet nagy dolgai nem a
könyvtárban történnek. A kultúrember erre csak sok könyv után jön rá, a vidéki
ezzel születik. Rendszerint abba bukik bele, hogy ezt el akarja mondani, és
persze a kultúra nyelvén, ami nem az anyanyelve, mélyebb, súlyosabb
tapasztalatai vannak az életről, az élésről. Olyan dolgok ezek, amelyeket az a
nyelv, mit Európa ezer éve nagy műgonddal épít, csak hézagosan tud megragadni,
a mondhatatlan sejtése, a MIÉRTek világa ez. A vidéki ember nagy történések
idején mindig otthagyja a könyvtárat, és nem tudja elmondani azt, amit tud, de
nem az eszével, nem európaiul. Ilyenkor cselekszik, rendszerint vakon és
ostobán, majd fájlalja a hűtlenül elhagyott könyvtárat, mert a dolgok,
történések nyelvét érti ugyan, de nem beszéli, mert beszélni csak a könyvtár
nyelvén lehet. Nem tud hallgatni sem, mert hallgatni is csak a könyvtár nyelvén
lehet igazán. A vidéki embert a némaság fenyegeti. Hallgatás és némaság nem
ugyanaz. Megnevezni a dolgot, és hallgatni. A könyvtár nyelvének hézagaiban
élni. De a vidéki ember nem misztikus, nem beavatott. Legnagyobb gondjai
garasos gondok. Enni, inni, aludni kell minden nap. Nem a nagy szellemi
felismerésekbe rokkan bele, hanem a mindennapokba, a körülményekbe. Ez az
anyanyelve. Vidéken a kultúra nagyúri passzió, hóbort, amit napi járóföldes
körzetben senki nem ért. Emlékszem, hogy amíg Tarkovszkij filmjei szovjet
filmek voltak, Kolozsváron alig gyűlt közönség a moziban, többnyire elmaradt a
vetítés. Aztán (89 decembere után) valahogy kiderült, hogy ezek jó filmek (annak
ellenére...). Így néztem a Stalkert fél lábon mind a háromszor.
Valahányszor olyan érzésem támad, hogy esszét kellene írnom, előveszem Hamvas
Béla valamelyik könyvét, és ettől megnyugszom. Nem sürgős esszét írni. A műfaj
csábítása különben nagy, első igazi olvasmányélményem (Jack London után) a Magyar
esszépanoráma (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978) volt. Úgy tűnt egy
pillanatban, hogy már minden „fontos” irodalmi műről olvastam legalább egy
esszét, kritikát, tanulmányt. Aztán hosszú időre beszüntettem az esszéolvasást.
Majd jött Hamvas, és a feje tetejére állt bennem minden. Azóta így áll. Semmire
nem jutottam a Zoharral, a Ji-Kinggel, a Védákkal,
pedig már-már azt hittem, hogy ha kabbalista nem is, de egy csöndes buddhista
lehetek. Vidéki álom, hogy valami távoli, érdekes tudománnyal meg lehet oldani
azokat a problémákat, amelyekre nincs megoldás (1. halál, halálfélelem). Olyan
ez, mint gyorsan, könnyen, jól németül. Vagy amikor Martin Eden azt gondolja,
hogy nincs ideje bejárni a kultúra zegzugos útjait, átvág a legrövidebb úton.
Nincs legrövidebb út. Vagy amikor úgy dönt, hogy nem tanul meg latinul. Meg
kell tanulni latinul. Az esszé látszólag az a bizonyos legrövidebb út. A kérdés
csupán az, hogy mivel marad az olvasó, ha a témáról nem tudja mindazt, amit az
esszéíró. Esszékkel a műveltség, a tudás nem pótolható. Nem azért íródnak. Az
esszé a hozzászólás műfaja (Hamvas). A vidéki élet tünete, hogy
„polihisztornak” kell lenni, olyan műveltséget kell szerezni, aminek
felhalmozása nemzedékek dolga lenne, de mivel a folytonosság, a hagyományozódás
mindig kérdéses, a vidék kulturális élete attól függ, hogy van-e éppen
szolgálatos „polihisztor”, és mekkora az aurája.
Hamvas Béla: Az öt géniusz. Ebből is Erdély (már megint...). Az első
olvasatra látszik, hogy az erdélyi géniusz. (?) más, mint a lobbi, talán nem is
géniusz, vagy másként. Úgy tűnik, hogy amíg Dél, Nyugat, Észak-kelet, az Alföld
a történetiségben mindig megőriz valamit abból, ami nem történeti, vagy a
történelemből nem vezethető le, addig Erdélyben, ez a magát mindig
érvényesíteni akaró „erő”, „jelleg” nem ragadható meg, még Hamvas nyelve elől
is elrejtőzik. Észjárás, mentalitás, viselkedés, az erdélyi ember
ambivalenciája, hajlékonysága, a hintapolitikára való hajlama történeti okokra
vezethető vissza. Tény, hogy az ember elégedetlenül teszi le a könyvet,
hiányérzete van. Hamvastól ez egész furcsa, szokatlan. Nem vigasz, hogy soha
nem járt itt. Most persze elfogadom, hogy régiók vagy inkább helyek
rendelkeznek azzal a valamivel (géniusz), amitől az ott élők olyanok. Hogy
Erdélyben van ilyesmi, azt minden magyar turista érzi, de ezt sem Hamvas, sem a
transzszilvanizmus (naiv romantika) nem tudta megragadni, meg újabban a szociológia,
antropológia teljesen diszkreditálta az efféle gondolatmeneteket. Marad az
irodalom. Nem Tamási, nem Nyírő, nem Makkai, nem Sütő, nem Kányádi. Bodor Ádám.
A Sinistra körzet. De ehhez máshonnan kell nyúlni. Amikor
Magyarországon kiderült, hogy van egy Bodor Ádám nevű magyar író, de még milyen
jó író, akkor a kritikák nem beszéltek arról, vagy nem hangsúlyozták, hogy
létezik Európának egy vagy talán több olyan vidéke („vannak vidékek”), ahol
emberek hajszálra így élnek. Tudom, hogy a mai irodalomkritikát egy szöveg
referenciája alig érdekli, minden bizonnyal igaza van. De. Járatos vagyok a
Rotunda hágó környékén, büntetőjogi felelősségem tudatában állítom, hogy
tényleg így élnek az emberek, és Bodornak semmit nem kellett kitalálnia, csak
elmesélte azt, amit tulajdon szemével látott, és láthat az, aki veszi a
fáradságot, és elmegy Erdélyben a hegyek közé. A könyv irodalmi értékét ez, azt
hiszem, nem kérdőjelezi meg. A Sinistra körzetben első
pillantásra világos, hogy mindaz, amit Európában tágan vett kultúrának
nevezünk, itt nincs. Nem pusztult el, nem irtották ki. Nincs. A vidék komor,
mostoha. Az emberek félig vadak, nem tudni, mire gondolnak, nem tudni,
gondolnak-e egyáltalán valamire. Egy hiedelemvilág darabkái alkotják a tudatot.
Például a hegyivadászok. Tulajdonképpen nincsenek, de úgy élünk, hogy vannak.
Kirándulásaim során többször figyelmeztettek, hogy fönn a hegyekben szökött
rabok bujkálnak. Lenn a faluban erre csak legyint az ember. Kint mínusz húsz
fok, térdig érő hó. Meddig bujkálhat itt egy szökött rab? Egy jól felszerelt
hegymászó maximum egy hétig bírja. És aztán éjszaka, fönn a vadászkunyhóban
eltorlaszolom az ajtót. A szökött rabok. Valami furcsa tudattágulás, amitől
minden kósza fantáziaszülemény valósággá válik, és ha egy őszi hóviharban az
ember meglátja Borcan ezredes esernyőjét, meg sem lepődik. Ami lent a városban
hallucináció, itt nem az. Az erdélyi ember gondolkodása hagyományos és modern
Jorge Luis Borges
Mit tesz a könyv
Könyvtáram könyvei közt van egy arab nyelven íródott: egy katona vásárolta
néhány garasért Alcana de Toledóban, s még az orientalisták is csak spanyol
fordításból ismerik. Ez a könyv varázserővel bírt, profetikusan idézte föl egy
ember szavait és tetteit ötvenéves korától 1614-ben bekövetkezett haláláig.
Senki sohase találkozott ezzel a könyvvel, amely abban a nevezetes tűzvészben
pusztult el, amelyet egy kispap és egy borbély okozott; a borbély a katona
közeli barátja volt, mint ez a könyv hatodik fejezetében olvasható. Az
ember fogta a könyvet, de sohasem olvasta el, ám pontról pontra betöltötte az
arab által megálmodott sorsot, és betölti mindmáig is, hiszen kalandja azóta a
népek emlékezetének része lett.
Lehetséges volna, hogy ez az ábránd sokkal különösebb, mint az Iszlám
eleveelrendelése, amely Isten létét tételezi, vagy mint a szabad akarat, amely
felruház bennünket azzal a szörnyűséges lehetőséggel, hogy a poklot válasszuk?
SOMLYÓ GYÖRGY fordítása
kultúra között egy inkoherens hiedelemvilágon alapszik. Nem lévén biztos
strukturáló erő, minden információ hiedelemszerű, és minden hiedelem
valóságszerű lehet, referenciaponttól függően. A nézőpontválasztás nem
önkényes, a hiedelmek logikája szerint történik. Itt még dolgoznak az
atavisztikus erők. És hogy az erdélyi mit fogad el realitásnak, azt valamilyen elsüllyedt
kollektív tudat szabja meg, de erről kevés biztos információnk van. Ebben a
hiedelemvilágban magyar és román nagyon közel van egymáshoz. Azt hiszem, az
erdélyi ember mélyrétegében sosem volt keresztény, nem adatott úgy élnie, de
nem is pogány. Isten mindig rejtve van, csak démonok és kísértetek járnak
közöttünk. Csíksomlyó temploma oly idegen a tájban, hogy az ember meglepődik
tőle. Látótávolságban még mindig úgy bicskázzák egymást az emberek, mintha
Márton Áron sose járt volna közöttük. Hazamegy a legény a búcsúról, és este a
kocsmában megszúrja a riválisát, egy lány vagy egy rossz szó miatt, és ez nem
okoz számára feloldhatatlan lelki konfliktust. Így van az avasi vagy a
máramarosi románoknál is. A belső erdélyi ember ehhez viszonyítva szelíd és
naiv és álmos. Béla Bundasian és Andrej Bodor. Semmi nem védi attól, hogy a
Körzetben úgy viselkedjék, ahogyan ott kell, vagy lehet. A belső erdélyi ember
könnyen asszimilálható. Az ő ambivalenciájáról ír Hamvas. Ő a történetiségből
érthető, de paradox módon a történelem alatt él, a történelmen kívül. (A
nemesség eltűnt, polgárság sose volt.) A történelem egy hiedelemvilág
magyarnak, románnak egyaránt. Avram Iancu, Petőfi, Kossuth, Drakula, Bethlen
Gábor. A népemlékezet a történelemmel nem tud mit kezdeni, a maga világába
illeszti azt, ami hozzá eljut (l. Déva vára); nagyon kevés jut el. A Nyugat
felé forduló értelmiségi számára ez a világ ugyanolyan nehezen érthető, mint
mondjuk a pápuák. Száz év néprajzi gyűjtéséből alig tudtunk meg valamit arról,
hogy milyen is az erdélyi ember. És ez a modernitás előtti tudattal rendelkező
emberfajta az utóbbi félszázadban uralomra jutott, „ő csinál” politikát,
sajtót, irodalmat. Ez nem a nagyvárosi tömegember, ez premodern ember. Nem
tisztelet, sajnálat a kivételnek. A román értelmiség, azt hiszem, még nagyobb
bajban van, bár nekik ott van Eliade, Cioran. Bodor Ádám bensőségesen ismeri
ezt az erdélyi világot, és olyan nyelven meséli el, hogy az is érti, aki sosem
járt itt. De aki ilyen emberek között él, annak a Sinistra nem csak irodalom. A
honi értelmiség identitásproblémái talán sok vonatkozásban enyhíthetőek
lennének, ha az érintettek a létező világot vizsgálnák, és nem a többnyire
Trianon után kényszeresen kiagyalt „erdélyi kultúrát”. A hagyomány együtt tűnt
el az udvarházakkal.
Mondottakból persze túl messze vivő következtetéseket levonni nem szabad. Az a
hiedelemvilág, amely véleményem szerint az erdélyi ember gondolkodását
alapjaiban megszabja, örökre elsüllyedt, ma már csak működésének furcsaságait
észleljük, és összefüggő szövetét senki nem fogja feltárni, de minden utazó
számára maradt valami, amin elcsodálkozik: a táj. Gyönyörködni azért még lehet,
ha gondolkodni egyre nehezebb is.
Névtelen levél Esterházy Péternek
Kedves Mester! Ne vegye olybá a megszólítást, mintha valóban mesteremnek
tartanám, hisz mester nincs, erre, mintha magamtól jöttem volna rá, de most már
tudom, hogy Ön (is) írta, utólag olvastam, azóta Önt idézem, ha effélékről
szólok, szíves engedelmével. Mester hát, maradjunk ennyiben, nem úgy, csak
éppen valaminek mestere, ami szívemhez közel áll, az irodalomnak,
mindközönségesen. Évekkel ezelőtt ki nem állhattam Önt, pontosabban a műveit,
azt a grammatikai bájt, amiről egyre többen beszéltek, beszélnek mifelénk is.
Olvashatatlan volt, idegen, bosszantó. Akkori kifogásaimat ma már restellem,
lusta bölcsészhallgató voltam, tájékozatlan és felületes. Nem olvastam az Ön
írásait, titkon arra gondoltam, hogy én ezt kikerülöm, átlépem
satöbbi. Hozta úgy az élet, hogy magam is írásra adtam a fejem, nem minden
vonakodás nélkül, de hát jöjjön, aminek jönnie kell. Második könyvemet írtam,
és némely mondatok nagyon furcsára sikerültek, gyanakodni kezdtem, azaz
vehemensen utáltam az Ön írásmódját, tehát mégse gyanakodtam oly nagyon, aztán
minden jó lett, Esterházyt én nem olvasok. De hát sokat beszéltek Önről,
szívemnek kedves emberek, és szörnyűség, megvásároltam egy könyvét. Valami
angol úrhölgyről lett volna szó benne. Átkoztam is gyengeségemet, hogy effélére
költöm a forintot, mikor alig van. Úgy kell nekem, sznobnak. Mert írom közben a
második könyvemet, hát szörnyűség: sok szellemes kijelentésemet Ön már tíz,
húsz évnek előtte, hogy is mondjam... Érti ugye? Mert ki hiszi el, hogy ezeket
én nem olvastam, csak úgy ott voltak a levegőben, az enyémben is. Ha
pedig idézek, tegyem ki a jeleket, mert nem vagyok én Esterházy, és ne
szónokoljak az ellenérzéseimről, mindenki látni fogja, igenis, falom az Ön
könyveit. Éjszaka, lopva: magánügy. Késő van már, és kedvelem Önt. Ne vegye
célzásnak, ez nem olyan. Én a mondatait szeretem. Mindig rosszul álltam a
grammatikával. Irigykedtem, azt hiszem.
Sokan joggal tartják bátornak Önt, hogy bátor lett volna akkor, tudjuk, mikor.
Nos, én nem vagyok bátor, mert hát a viszonyaink, az a diktatúra, meg ez
a diktatúra. Mindig az átkozott viszonyaink. Mondtam egyszer, félig
nyilvánosan, hogy annyit szidjuk a románokat szegényeket (tényleg szegények),
hogy elfelejtjük, volt idő, amikor a párttitkár is magyar volt, a besúgó is, az
agitátor is, a meghurcolt áldozat is. Csúnyán nézett rám a hallgatóság, azóta
efféléket, félig nyilvánosan, nem is mondok. Ön a helyemben ugyanígy tenne? Ha
Erdélyben élne, Ön bátor volna? Annak idején elment volna Dobrudzsába
franciatanárnak? Abban a faluban (nevét most elhallgatom), ahol a lakosság fele
románnak tartja magát, de a nyelvet senki nem beszéli, csak a rendőr, ön mi
lenne? Magyar, román, netalán kuruc? És ha módjában állna megírni az igazságot
arról, hogy ki kit jelentett fel, megtenné? Csak ha jó szöveg lenne,
természetesen, grammatikai báj, ahogy mondják. Hogyan írna például a literátus
püspökről? Miért futott Kolozsvárról Debrecenbe? Mert lehet vagy/és nem lehet
(mármint itt élni), mert besúgó lett volna az anyósa (nem elég, hogy anyós volt
a szerencsétlen, 1. még Hofi Gézánál), vagy épp azt a változatot dolgozná fel,
amiből kiderül, hogy egy (értelmiségi) szerep volt már akkor is
anakronisztikus. Ha mondjuk pártember volna akkor, és kedve szottyanna
meglátogatni kitelepített családját, behajtana a fekete Volgával a kapuig? Ha
igen, mit mondana az elvtársaknak? Ha nem, mit mondana az utókornak? És ha egy
neves külföldi lap megkérné Önt, hogy írjon ezekről, hol kezdené? Trianonnál?
Mohácsnál? Ha javasolhatnám, ott, hogy egyre butábbak vagyunk. Például én alig
ismerem a román kultúrát, szívesebben olvasok franciául, pedig nehezebben megy,
mint a román. Butaságunkban nemcsak Önt nem olvassuk, hanem a Bibliát, Platónt
és Heideggert sem. Írna ön erről? Mi lenne Ön szívesebben: erdélyi író vagy
pesti zöldséges? Mielőtt megorrolna rám, vagy ostobának tartana, válaszolok a
kérdéseimre, tompítva élüket, jelezvén, hogy bátorság, virtus még vagyon, ha
vagyon nem is volt soha.
Azért szidjuk a románokat, mert mi sem vagyunk különbek. Ha nem is jelentett
fel mindenki mindenkit, de elárult, legalább egyszer, vagy cinkosa volt mások
árultatásának, én is, te is, ő is. Te vagy a hunyó magyar nemzet. Ön
természetesen kinyomozná az igazságot, de ez a kézirat nem jelenne meg, csak
álnéven, Moszkvában. Ön nem ment volna el Dobrudzsába tanárnak, vagy nem
jószántából, különben is visszaszökött volna, amint lehet. Ha regényt írna a
faluról, ahol a románok (akik nem tudnak románul) feljelentették a magyarokat
(akik nem tudnak magyarul), akkor Önre abban a faluban nagyon haragudnának;
fütyülne rá, mert városi ember. A literátus püspök maga sem tudta, miért futott
Debrecenig, de hogy ott jobb volt neki, az biztos. Ha pártos ember lenne,
meglátogatná a családját, a fekete Volgát a kapu előtt állítaná le, és nem
tudna mit mondani az elvtársaknak. Ötölne-hatolna. Később Adyra hivatkozna:
frászt az utókornak. Egy frászt, az utókornak. Utókor egy frászt Endrének és
Péternek (szabadon, emlékezetből). Neves külföldi lap felkérésére nem
válaszolna. EP, szeretne ön Erdélyben élni? Szabadon, otthonosan kószálni a
hegyekben? Éjszakákat vitatkozni Trianonról, hogy ha még egyszer lehetne,
lehetne lenni székely, nem csak magyar, sorolni városokat, hogy mi meg a
szászok, akik utáltak, de mindegy. Inni jó borokat: Ménes, Enyed, Csombord.
Kutatni tájszavakat, rokkát, csergét. Mutatni külföldinek, hogy ez mind mi
voltunk egyszer. És lenni szegény szilágyi, székely, marosi. Néha, mikor már
torkig van, fölrándulna Pestre. Ezt a Budapestet Önök, pestiek, soha nem
érthetik meg. Tudják Önök, mit jelent egy rosszul égő Sopiane Püspökladányban?
Különben, ha jól tudom, ön nem dohányzik. Van káros szenvedélye elég. A
mondatok, hogy a többit ne is említsem. A többi? A románok, a pártos elvtársak,
püspökök, Erdély, cigaretta, Trianon, piti dolgok. Sokféleképp lehet prózát
írni, csak jó legyen. Az igazság grammatikai sajátossága a szövegnek, ha jól
értem a kritikusokat, a jó szöveg magát írja. Olvasni lenne jobb, akkor az
ember viszonylag keveset hazudik, már ha magának olvas, és nem fel vagy be.
Kedves mester, búcsúzóul arra kérem, ne haragudjon rám, ha illetéktelenül
veszem kölcsön mondatait, vagy oly gondolatokat tulajdonítok Önnek, melyeket
magáénak vallani sosem fog. Ezt a szöveget csak én írtam, magától íródni nem
akart. És még valami: ha úrinő, akkor legyen frivol.
Marosvásárhely, 1996.