Lázáry René Sándor
Quintus Horatius Flaccus
műveire
Lázáry René Sándor
Könyve ez, Vénuszra!
Kiolvasá egyszer egy,
Később meg két szusszra!
Nunc est bibendum.
Hörpintett rája rögvest
A kertben két icczét,
Hisz illanó a lélek,
A percz, a légi szép:
Örökkön nyíljatok hát
Chloék, Lydék, Lycék!
Dicetur merita Nox quoque nenia.
Emlékezetem szerint ez volna legelső toll-próbálgatásom: egyik kedvencz könyvembe, az Opera Omnia Horati utolsó lapjára jegyeztem volt le Szatmár-Németiben nyaralván 1874 júliusában... (Utólag kaptam is érte... Persze, nem dicséretet.)
 
Lázáry Ferenczhez
Nézd, Lázáry Ferencz: ősi családfa nő,
Kit Corvinus emelt kisnemesek fölé,
S tisztelt lőn Benedek, Bencze deák, a bölcs,
Mint első nagy előd, már betüt ösmerő!
Szerzett friss tudományt: Pádua oktatá,
Később Ferrara, még szép Fiorenza is,
Toszkán földön, ahol otthonosan tenyész
Művészet, vigalom, múzsai báj, babér!
Majd Mátyás kora tűnt, Zápolya vert tanyát,
Dúlt, fosztott a török, zápfejü német is
Dorbézolt, ravaszul rabla, ha mit tudott:
Kórságok taposák széthadovált hazánk!
Transsylvánia bús csillaga tündökölt
Már csak... Báthoriak! Lágy olaszos zenék!
Pompás fornarinák! Csábteli cselszövény!
Balvégzet tenyerén tort ül a pusztulás:
Bősz szomszéd be-betör, markol a vad mohón,
Hajdúk, Bocskaival bévonuló hadak,
S Bethlen Gábor alatt béke, remény, öröm,
Rend, törvény, de rövid prosperitás, midőn
Vén Lázáry Lukács czímere úgy virult,
Mint Mátyás idején... Bár kifakult utóbb
Hajdan fénye, miként hős fejedelmi fő,
Rossz írás kopik el rézpiczulán manap.
Ládd, Lázáry Ferencz: ennyi az ősi juss.
Tedd hát félre kicsinyt enyhetadó Horácz
Túl bölcs bordalait... Janusodat lapozd!
Ifjabb, szinte meleg, s meglehetős malacz.
 
Bosszankodni minek? Majd mosolyogni fogsz:
Mily ficzkós, fiatal, s mégis olyan komor!
Felnőtt már, szomorú, megkeserült gyerek –
Titkon tetszene tán, édesapám, neked!
Szatmár-Németi – Kolozsvár, 1875 májusában
Ezen horatiusi ódamértékre szabott költeményt Janus Pannonius verseinek Gróf Teleki Sámuel által Utrechtben (1784) kiadatott gyűjteményébe írám, a belső borítóra. Az igen ritka könyvet (valamint a fentebbi költelmi dedicatiót) édesapámnak szántam meglepetésül. (Mely nem is maradt el.)
Tentation
(Flaubert: La Tentation de Saint-Antoine)
„Mater regis omnium,
regina caelorum,
que summum auxilium
es christianorum,
placa, rosa primula,
cum dilecta Ursula
Pinnosaque et Cordula
caelestem sophiam.”
ANONYMI: De sanctis virginibus cantio
Oltalmad rettentő súllyal omoljon lelkemre akkoron,
Isten! Miért hagytál magamra sóvár pusztaságban? Meggido
Romlott erődjeként borul le, hull le bűnös életem megingó
Glóriája! Mert elkárhozom. Hiába voltam én fanyar, komor,
Serény a hitben, mint süket hernyó ha rág! Megint sivatagos
Álmokat küldtél mohóbb érzékeimre... Milljó látomást!... És
Omphalé ringatódzó sodrását, Istár köldökét, Rhodosz minden
Rontását, Sába királynőjét, Isis bűbáját! Jaj nekem. Myrtho!
Lylith! Aphrodité! Psyché! Vergődő habokból fölmerülő Vágy!
Mily mélységekből törsz a tiszta fény felé? Te szépséges veszély!
A létben, bennem fölbuzogsz, forrsz, mint szent szüzeknek vére, Vágy!
Aggult lelkemre omolhatsz... Semminek roskasszon oltalma.
Orléans, 1886. június 26-án