Egyed Emese
AZ UTÁLATOS KÖNYV ÉS A FATTYÚ
Két véletlen találkozást mondok el, két viaskodást a titokkal. Számomra a (némelykor nem is tudatos) felkészülés is fontos, ezért beszélek a körülményekről is. Belemerülök a szövegbe, szinte hangosan gondolkozom róla – ekkor indul el valaki felém –, és mire felocsúdnék, megszólítanak. Hagyom magam elsodorni a könyv partjáról az ismeretlenségből jött új ismerős tündéres ingoványai felé, késő aztán megbánni.
1. Weöresnél, a Három veréb hat szemmel antológiában bukkantam Kalmár György óriáspoémájának részleteire, azok tettek az egész műre kíváncsivá. Megvallom, hírét sem hallottam soha életemben ennek a költőnek, de a táltos Weöres szentenciája a nagy kísérletről, a kudarcba fulladt zsenialitásról kellőképpen fel is bosszantott. Kiderült, hogy a tanszék könyvtárában – úgy is mondhatnám: karnyújtásnyira – megvan a könyv, no nem Csokonai, hanem a nyelvtanírók fegyelmezett polcán; kikölcsönöztem hétvégi olvasmánynak.
Hétvégi, ezt igazán nem találtam el. A könyv első fele még hagyján – latin nyelvű értekezés a magyar nyelv szerkezetéről példasorokkal és más nyelvből vett párhuzamokkal –, de ami aztán következett mintegy kétszáz oldalon, az több volt, mint amit békésen el lehet olvasni. Pro primo, magyarul íródott, pro secundo hexameterekben (a szabályszegő hangjelölés nem szokott kihozni a sodromból), pro tertio vagy inkább mindezek ellenére az égvilágon semmit sem értettem a zengzetes, szépen megkomponált, több mint ötezer (12+10+4633+990) soros poémából. (A 12 sor a téma megjelölése, a 10 a Summa, rövid mutató a cím után; a 990 soros „zárórész”, P. S., a verslevél utóirata.)
Napokig olvastam, nem hagyott nyugodni. Jó hangzású és az értelem számára zárt sorai nem riasztottak, hanem kihívásként halottak; éreztem, hogy ez más jelrendszer, mint aminek tűnik, hogy a puszta töprengés nem lesz elegendő a megértéséhez. Írni próbáltam, jegyzetelni azt, amit zárként (kulcsként?) viselkedő kifejezésnek, megállapításnak véltem, de nem sokra mentem.
Aztán rajzolni kezdtem, ez segített.
Ábrázolni próbáltam a képeket, így találtam a jelekre. Egy várra, egy templomra, egy békés, majd egy szennyözönnel elárasztott városra. Az egészséges, majd a kelevény által megfertőzött emberi szervezetre, sőt a megromlott emberi beszéd képére. A gólyára, a poszátafiókákra, a termékenyítő Nílusra, sőt a kalászosok érett tábláira, kévéire. A felnövekvő és pontos terv szerint nevelt gyermekre.
Maga a könyv mintha révületben íródott volna, s P. S. című zárórész maga az emlékezés a már valószerűtlen távolokba süllyedt teremtés körülményeire, tulajdonképpen a versóriás genezisére. Ha post scriptum a zárórész, levélnek tekinthető a szövegtest, de mekkora levélnek! Maga Kalmár postának nevezi többször. De miért nevezi Valóságos Magyar Ábécének, Thesaurus Hungaricusnak, Poema Hungaricumnak?
„A betű minden élő s holt nyelvben az első” – kezdi írását, de rögtön azonosítja is alfát és omegát, a kezdetet és a véget Istennel: valószínű, hogy Hatvani (garabonciás hírében álló) professzor hű tanítványaként, aki mindig ezzel a két betűvel kezdte receptjeit, a jelenések könyvének (1. 8.) alapján. A kitagadottak közül való volt ez a Kalmár, hajlamos a mártíriumra, a riasztó külsejű bölcsek szerepébe szorították idehaza (és nemcsak az iskola jó hírnevére fegyelmezéssel is törekvő debreceni kollégiumban). A vers tanúsága szerint maga a többrendbéli külföldi út is csak a bűnös önsanyargató-tisztulást kereső bolyongása. A könyv csak említ néhány színteret, helyeit a tapasztalatszerzésnek (mindent szeret érteni – vallja a csodabogár tudós egy helyütt). Kutatók már kiderítették, hogy huszonkét évet volt összesen hazájától távol – de még a kutatók sem tudják, mikor, hol fogyott ki az élők sorából, ez is olyan garabonciás jelenség. Az adat hiánya. A nem tudás beismerése.
Leírja a P. S.-ben, hogy utálja a mosatlan gyümölcsöt, a bort (mintha nem tudnók, hogy boros fejjel elkövetett ballépése miatt csapták ki a kollégiumból, mint Horváth Ádámot vagy Vitéz Mihályt), leírja, hogy gabona – leginkább a köles – és (akár útfélen szedett) zöld növény a szíve szerint való táplálék.
Mi közöm hozzá? Mi közöm ahhoz, mit evett vagy mitől undorodott az egyébként nőgyűlölő Kalmár György, hogyan szenvedett a vesehomok miatt, milyen varázsütésszerűen gyógyult meg, merre kószált a kétszáz év előtti Eurázsiában, hol harapta meg kutya, hol, mikor csevegett nyaraló ánglus diplomatával, száműzött moldvai fejedelemmel, mennyire gyűlölte a magyarul nem tudó magyart vagy a rebellis szándékú hungárus polgári?
Mi köze a gyönyörű hexaméter-ritmusnak ehhez a szétáradó mondanivalóhoz, ehhez a zabolázhatatlan indulatú alkotó személyiséghez? Miért tartanak valósággal fogva a szenvedés, a gyűlölet, a mogorvaság oldalakon át készülő képei?
Ha minden olvasás kezdete a titokfejtés (néha rejtőző) szándékával esik egybe, ez a garabonciás utazó könyvére többszörösen igaz. Ma már mintha érteném a képek, látomásláncok lázálomszerű logikáját, de a részletek, az utalások?
Úton járásról beszél Kalmár, itt nemcsak az Athos-hegyi vagy a betlehemi zarándoklatára gondol, vagy máig sem tisztázott célzatú tartózkodására a kisázsiai végvidékeken, hanem az életre magára, nemlétből igazi lét felé haladásra; utazási regény ez versben, utazás a rémlátomások metafora-labirintusában, az út az igazság, az élet, az istenközelség szinonimája nála. Istenhite furcsa keveréke a puritánus protestantizmusnak és az iszlám iránti szimpátiának („erősen erősítem, hogy a Péntek/ tűrheti könynyebben vég-válaszát a Bírónak”; vagyis a számonkérés napján a keresztényeknél erkölcsösebbnek bizonyulnak majd a színlelést nem ismerő muszlimok). Ide keveri – a világ megértésére föllelt újabb elvként – a színek szimbolikáját, amely szerint idehaza nem találni egyértelműen veres vagy fehér (rebellis érzelmű vagy békepárti) embert; a „péntekesek” között viszont mindenki a pálmaág zöld színét kedveli.
Az első ember jó volt e Rousseau-ba oltott keresztény számára, az újszülött mindig is az. Az első embert a vár és a templom közötti ösvény: az ösztönök eléggé vissza nem
Jorge Luis Borges
Alexandria, Kr. u. 641
Az első Ádámtól kezdve, ki látta
Az éjt s napot, és kezének alakját,
Az emberek regéltek, kőbe, fémbe
És pergamenre rótták mind, amit csak
A föld bezár, és kiformál az álom.
Íme, előttünk áll művük: a Könyvtár.
Mondják, a belézsúfolt kötetekkel
Számban nem versenghet a sivatag
Homokja, sem a csillagok. Az ember
Ha kimerné, el is veszejtené
Az értelmet, a merész szemeket.
Íme az elmúlt századok hatalmas
Emlékezete: a kardok, a hősök,
Az algebra tömör jelképei,
A végzetet irányító planéták
Mélyét fürkésző tudás, a varázs-
Erejű füvek és csontok csodája,
A vers, melyben a gyöngédség tovább él,
Az Istenség magányos útvesztőit
Feltáró tudós teológia,
Az alkímia, mely sárban aranyat lel,
S a bálványimádók képzelmei.
A hitetlen úgy tartja: aki éget,
Felégeti a múltat. Tévedés ez.
Az ember virrasztó éjei szülték
A könyvek e végtelenét. Ha mindből
Egy sem maradna, újra létrehoznák
Minden lapját és mindegyik sorát,
Héraklész minden munkáját s szerelmét,
Minden szöveg minden olvasatát.
A Hedzsra első századában Én,
Omár, aki leigáztam a perzsát,
S az Iszlámot elterjesztem a földön,
Parancsba adtam fegyvereseimnek,
Tűz által emésztessék el a Könyvtár,
Nehogy elpusztuljon. Áldva legyen
Az Isten neve, aki sosem alszik,
És Mohamed, az Ő Apostola.
SOMLYÓ GYÖRGY fordítása
 
fojtott világa rontotta meg külsőleg és belsőleg, testileg, erkölcsileg, nyelvileg. A gyermeket a csoportos nevelés (bármiféle iskola) vagy az érett ember közelsége (végső soron a nemi kihívás) teszi tönkre végérvényesen. Így ismétlődik az eredendő bűn, az éden elvesztése minden egyes ember életében, állítja a szerző. A bűn a fájdalom világa, az éjjeli fájdalom (az éjjel feltámadó tudattalan?) elviselhetetlenebb a nappalinál... De siettethető egy jobb idő!
Akkor majd – az egyre himnikusabb és egyre meghatottabb költemény szerint – felépülhet majd a romba dőlt Város is, középpontjában a világfával; fölépülhet, megújulva, az emberi szervezet az újra teherbíró és egészséges gerincoszlop körül, ahol a jó vér vörössége és a jó nyirkok fehérsége szerves harmóniát jelent a humorális elmélet szerint is. A templomba visszatér a vándorló (az őshazának tételezett Kisázsiából romlatlan beszédmódot és vallásosságot hozó „gólya”); a vár (az ösztönvilág kapitánya) nem esküszik össze a jöttmentekkel, hanem vigyáz a test és a lélek visszanyert és magát Istent ábrázoló (alfa-omega teljességű) harmóniájára.
A romantikus ember egyetlen műben (itt: könyvben) próbálja megragadni a mindent, a lényeget, az Elvet. Kalmár világnyelv létrehozását is megkísérelte, de itt a minden megnevezésére, kijelentésére, ábrázolására alkalmasnak vélt magyar – igaz, csak általa használt mellékjeles hangjelölésben – lesz a nélkülözhetetlen közeg, a módszer, a képlékeny átszellemülő anyag. Hogy a nyelv (összehasonlítható) leírása és a működése összetartozik, azt a könyv szerkezete is mutatja: az első fele latin nyelvű rendszeres értekezés – a második az egyetemes költemény, immár magyarul („Meghallád, hogy ez Éneknek mind grádicsa, rendi/ és minden szava innen hazúl fog lenni egészen”).
Nem tudjuk, foglalkozott-e alkímiával; de aki Avicenna tudós hagyatékát olyan közelről ismeri, mint ő, aki módszereket keres minden rothadásból való újjászületésre (hisz a jóindulatú földi átalakulásokban), az járatos ugyancsak lehet az elemek működésének titkaiban. Nála a víz a minden élő szimbóluma: a vegetáció tavaszáé, az életrevaló nyelvé is.
Megbocsát nekem bizonyára a színlelő világot már messziről szemlélő goliárd (nem mint Éva gyarló utódjának, hanem mint a mindenkori hangzó rigmusok szerelmesének), ha a reprodukálás megkönnyítéséért most eltekintek fantasztikus hangjelölésétől, és csak a vers szabadságát, csak az úton járó ember időbe zártságát idézem ide mégis néhány sorral a hatodfélezerből:
Verseket ám helyesebbeket is írhattok ezeknél.
Énvelem e pontban soha ne gondoljatok! óh ne!
Nincs nékem mindenre időm: nektek van időtök.
Nem győzök magam el mindent: de ti győztök idővel.
Mindent, amit ezen szemeim megláttak a földön;
s mindent, amit ezen füleim hallottak akárhol;
s mindent, amit igen jól megkísérte az elmém;
mindazokat, mondom ha lehete, meg kell nekem írnom.
Foglalatos vagyok ebben; amit már ennyi utamban
észrevevék, kétszáznegyven hónapnak alatta,
s észre lehet vennem harminchatig; addig ha élek;
hogy azokat, mondom, fordíthassam közhaszonra;
mind amit ám megkísértett e szem, e fül, ez elme.
Sok szó kell nekem: s szükséges s sokra a sok szó.
Nincsen időm hajhászva keresnem az őzet az erdőn.
Nincsen időm sétálva vadásznom a nyúlat a bokron.
Nincsen időm annyit lesegetnem a fürjet a síkon.
Nincsen időm múlatva halásznom a pontyot a tóban.
Nincsen időm, sok időt eltöltve, mulatnom a dolgon:
s nincsen időm gonddal kikeresnem a szókat a nyelvben.
Ám, Isten neki, ami jő a szájamra, kimondom.
Nem is akarom gátolni folyását annyi vizemnek:
hagyd follyon szabadon; míglen megtelnek az árkok!
(Prodromus idiomatis scythico-mogorico-chuno-avarici.
Pozsony, 1771. 4242–4264.)
Prodromus – ezt a főcímet adta tehát kétrészes nyelvi-filozófiai munkájának a bolyongó tudós különc. A szó nemcsak előhírnököt, hanem Athos-hegyi építményt, sőt kelletekorán kivirágzott mandulafát is jelent. „Felette-igen utálatos a’ Prodromus” – írta azonban kétszáz évvel ezelőtt – mintegy kiközösítve a könyvet is a létezők világából – a verstudor Rájnis József. Pedig a vers és létezés egyaránt függ össze rútságban és szépségben; lám, néha Kalmár nyugtalansága is alábbhagyott:
Éppen az első havazás idején irom eztet;
minek előtte szavacskáját az énekes állat
zengetné; a midőn az alunná hajnali álmát...
(PS. 898–900.)
2. Egy szegedi nemzetközi konferencián a testőríró Barcsay Ábrahám francia nyelvű verseiről beszéltem, mentegettem a szövegek suta báját, mondván, hogy az erdélyi fit a harcok mezejére százszor megbánt katonai esküje kötelezte kijárni, de a nyugati nyelv és kultúra birodalmába önként kalandozott, ez sem akármi. Kipróbálta, milyen a képes beszéd egy idegen nyelv versidejében, ritmustáján; hogy kell tréfálni és mélázni idegenül.
Egy cseh irodalomtanár ugyanakkor Apollinaire Prága-élményéről értekezett. A búcsúzkodáskor közöltem vele déli barangolásaim felfedezését, hogy Prága, Prága, de észrevette-e, hogy Szegeden kinyíltak Apollinaire őszi kikericsei. Jó szóért jóval válaszolt, elárulta, hogy valaha egyik brünni antikváriusnál vett egy francia nyelvű régi verseskönyvet, valami katona írta, olyanszerű, mint akiről az előadásom szólt, s érdekelne-e. Abban maradtunk, hogy elküld belőle néhány oldalnyi másolatot mutatóba.
Nyilván az jutott eszembe, hogy jó lenne, ha éppen a szertelen életvitelű Barcsay volna a könyv szerzője, én meg majd előállok a nagy felfedezéssel! Aztán hamar elhessegettem a kísértő és ugyancsak hiú reményt: túlságosan meglepő véletlen volna. Hiszen Barcsay utálta a pedáns, célratörő költőfajtát; alig hihető, hogy lett volna türelme egy könyvnyit megőrizni vagy összegyűjteni alkalmilag egybehevenyészett magyar vagy francia verseiből.
De vártam a küldeményt. A címlap látványosan álcázta a szerzőt: Mes dernières folies ou Opuscules d’un jeune militaire. I. Vagyis valami olyasmi, hogy Utolsó bolondságaim avagy egy fiatal katona apróságai. A könyv Bécsben jelent meg Ignace Alberti műhelyében. A bevezető szavak a mentegetőzései voltak, hogy csak a főrangú támogató kedvéért, csak szűk körű és ismerősökből álló olvasótábornak, hogy ez régen volt, nem írok több verset, ma már a tetteim beszélnek. Akár Barcsay is mondhatta volna.
Csak az időpont volt nyomasztóan egyértelmű; a könyv az impresszum tanúsága szerint 1790-ben keletkezett (Bécsben), harmincéves leszek, jelentette ki a szerző, mint aki fogadalomtétel, sorsfordító pillanat előtt áll; a verssorozat pedig a szerző fiatal éveiben, évekkel korábban keletkezett. Hátha félrevezetés, móka, gondoltam, hiszen Barcsay 1772 tavaszán töltötte harmincadik életévét, hátha ez csak amolyan ál-keltezés, semmi sincs még veszve.
„Aki minden nőt szeretett, ma már nem szeret többet egyetlen egynél” (Istenem, a szívtipró kapitány 1789-ben vette feleségül az erdélyi Bethlen Zsuzsannát!); „az izzó, röpke és ellenállhatatlan szerelem nyomába tartós érzések léptek, az írás dühét a kiválás vágya, a nyüzsgést a nyugalom, az irodalmi semmiségeket a kötelességek váltják fel” – néz vissza az ifjúkori bolondságok verses idejére a szerző az előszó záró mondataiban.
Barcsay 1780-től kezdve merített ritkábban a poézis kútjából, 1789 után pedig (ekkor veszítette el öreg barátját, versíró társát, Orczyt) szinte teljesen fölhagyott a versírással. Valamikor maga nehezteli Orczyra, aki a verselést az ifjúság hiábavalóságaival együtt akarta abbahagyni; valójában maga is lassan hozzáöregedett az Orczy-féle életfilozófiához.
Minden erőmmel azon voltam, hogy felismerjem a szerzőben a testőr, majd dragonyostiszt Barcsayt. Pièces fugitives (Futó gondolatok) az I. kötet címe, nem rossz, Orczynak is vannak Futó gondolatai a szabadságról, Marmontelnek is, akivel Barcsay bizonyíthatóan levelezésben állt.
Kezdtem az ajánlások, a monogramok megfejtésével. L. herceg hol Ligne hercegnek – hol Lacy ezredesnek bizonyult, ezen felderültem, hiszen Barcsay nekrológjai között felbukkan egy olyan megjegyzés, hogy maga Lacy tábornok méltatta valaha érdemeit és az erdélyi hagyatékban is utalnak egy Lacytól származó levélre. Au comte et a la comtesse de S. – ezt a verset egyértelműen Széchényi Ferencéknek szólónak éreztem, és persze ez is talál. Húsz francia nyelvű Barcsay-levelet őriz a Magyar Állami Levéltár. Az egy jóbaráthoz szóló verssorok címzettjében Ányos Pált véltem felismerni, ez pedig mint perdöntő bizonyíték szólt (volna) Barcsay szerzősége mellett. A tizenötödik vers: Fragment d’une lettre á mon frère Alexandre, Officier alors au régiment de L’Archiduc Ferdinand. Ez az Alexandre bizony nem más, mint Bessenyei Sándor, Barcsay valamikori testőrtársa, szívbéli barátja, társa a zólyomradványi hosszú hétvégeken (a Radvánszky családnál), beavatója az olvasás gyönyörűségeibe...
Mon calvinisme-ről beszél egy helyütt (1779-es versben ez még nem is licentia poetica), máshol: mon régiment porte le nom de Toscane: ez is talál, Barcsay 1767-től volt Lipót (a későbbi császár) Toscana nevű dragonyos ezredének tisztje; bár a vers egy 1778-as prágai farsang élményeire is utalt, amelyekről nem volt tudomásom.
Azért valami mégis zavart. Tudtam, hogy az én testőröm nem volt valami szerelmi aszkéta, de igazán nem a verseit szokta felhasználni férfigyőzelmeinek megörökítésére, vagy éppen a bevehetetlen szívű hölgy megbélyegzésére. A verseskönyv pedig bővelkedett ilyen jellegű költeményekben. Aztán meg azok a költött női nevek, amelyekkel szívesen élt Barcsay (Chloris, Chloé, Semirámis), sehol sem voltak a kötetben, ellenben gyakran előbukkant a Line (a Caroline-ből), a Zelmis, a Thémire.
Ami a poézisra váltott helyeket illeti, szó volt ugyan a siléziai erdőkről, ahol 1778-ban a porosz ellenfélre vártak (innen Barcsay is küldött Orczynak leveleket), de Lissáról is több ízben, a dalmát partok világáról, ahol tudomásom szerint Barcsay nem tartózkodott (1795 előtt legalábbis) hosszasan.
Félve vettem elő a francia levelezéséről és nagyvilági kapcsolatairól híres Fekete János gróf könyveit, a róla szóló életrajzokat. Ez is egybevágott a jeune militaire burkolt életadataival, bár a harminc éves leszeket itt sem lehetett komolyan venni (Fekete 1741-ben született). Fekete is elsirathatta Voltaire-t és Rousseau-t, ő is írhatott verset Széchényiéknek, Bessenyei Sándornak, Ligne-nek és Lacy generálisnak, talán Ányosnak is. Forgott a világi életben és a katonai táborban, mi több: 1778-ban, nyugdíjazása előtt kérte, hogy a Lőwenstein-svalizsérezredet Galíciából helyezzék át a Lobkowitz vagy a toscanai nagyhercegi dragonyosezred kötelékébe... Barcsay ebben az évben Olmütz falai alól vagy az Arnau mellől küldözgeti barátainak a háborús híradásokat, a békéről álmodozó verses idilleket.
Életrajzilag akár Barcsay, akár Fekete: mondhatnám: 1–1. („Nem vagyok sem francia, sem költő, sem akadémikus, még csak tudós sem: katona vagyok, semmi más” – olvasható a kötet bevezetőjében, bár azt, hogy „Nem tagadhatom, hogy egyes aprólékok... alighanem feslettebbek, mint esztendeimhez és ősz hajamhoz illenék” – egyértelműen gróf galanthai Fekete János vallotta Magyar munkáji kéziratos lapjain.)
Aztán (ezzel kellett volna kezdeni a verskötetek döntő tanúsága.
Fekete contes-jaiban, ezekben a verses pajzán históriákban (Ma solitude sans chagrin 1789) van Zelmis is, Thémire is, Lina is. A Lissa helynév is előfordul, de hiszen több, mint egy évig tartózkodott Triesztben!
Kellett nekem búvárkodás! Nem Barcsay a szerző. Persze, írja is valahol Barcsay Orczynak, hogy Fekete Brünnben akar letelepedni... Ott ajándékozhatta el valakinek a kis példányszámban megjelent könyvet, ott került az ismét a megvehető régiségek közé. Sajnáltam, hogy a „nagy fogás” elmaradt, különösen sajnáltam, hogy a kötet legszebb verse, egy búcsúballada vagy inkább alba (aubade) ezé a nyughatatlan, számomra mindig kicsit idegen Feketéé. Legalább az lehetne – ha már nem a Barcsay műve: – fordítás...
Jó, a Feketéé az egész kötet, de miért nem szerepel sem a lexikoni szócikkekben, sem a Feketéről szóló monográfiákban? Végigböngésztem néhány katalógust... Aztán megtaláltam a könyv adatait: eszerint szerzője B. -S Frossard abbé. Egyebünnen tudom, hogy ez a Frossard Lyonban 1789-ben a guineai négerek történetéről és a rabszolgaság intézményéről adott ki könyvet. Hát sajnos nem Barcsay az ifjonti (nem bolondos, csak eleven) francia futó darabok szerzője. De hogy Frossard abbé sem, az még ennél is biztosabb.
De a katalógusból legalább megtudtam, hogy létezik egy második kötet is; mert azt a katalógusnak mégsem hihetem el, hogy az alcím Opuscules d’une jeune militaire. Jól kigondolták: ha ifjonti bolondság, nem írhatta saját magáról az abbé. Legyen hát – nő az angyalbőrben.
A latin-magyar és francia könyv hónapokig volt útitársam. Ha nem is hordoztam magammal őket, folyton töprengtem rajtuk. Újra beláttam, hogy vannak megfejthetetlen vagy inkább önmagukat újraszülő, megsokszorozó titkok, az én fantáziám, tudásom, vizsgálódási köröm nem elegendő a vágyaim szerinti megértéshez. Kellett velük foglalkoznom, újra meg újra látnom a lapok eredeti nyomtatását, a tördelést; vonzott az ismeretlenség, nem tehettem róla. Igazán nem akartam volna tovább járni a labirintust, de rég nem akarat dolga ez már: a felszabadított fantáziáé, a tudattalanba süllyedt játéké.