Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1997. január, VIII. évfolyam, 1. szám »
Tompa Gábor
Nyitott sor
Távirat a századvégre Lázáry Renének
a himnusz itt csupán
bokáig ér
bélsárra csordogál a honfivér
e mélygőzben magyarnak lenni mi?
mint Rómának a halott Fellini
a puszta puszta puszta
semmi több
rozsdás szivek kongó pléhmell mögött
a nyelvet óvni megtanulni nem
ki nyitott szemmel jár az idegen
személlyé válni csak diverzió
krajna Sztálingrád belfast koszovó
a sor nyitott a hely előkelő
nyájszellembe fagyasztott agyvelő
Levél Hamlethez
Kezdhetném úgy is: édes jó uram,
s folytathatnám: nem hízelgek, ne hidd,
de megborzongok: utolsó futam
készülődik már évek óta itt.
Nem mérgezett a kardhegy,
sem a bor,
üres a szó, s a játék is hamis,
hitvány a tét, s unalmas, amikor
lerogyhatunk már párbaj nélkül is.
Királyfi! Dánom! Hamlet!
Hercegem!
A trón üres, te jól tudod. Bolond,
ki arra tör. (Ki nem tör arra, mondd?)
Bohócruhát kell újra öltenem,
s szilánkká törnöm tükör-színpadom,
hol a halál mindent homályba von.
Bloody-Mary
Misa-napi borongós Jack Cole-nak
Lelegeltem a vodkáról a
zellert,
mint fürdőkádba bújó nősténybálna,
mely szeszkazánnál dideregve várja,
hogy megfürödjék, mikor a Hold felkelt.
De puszta viccből két
amazon hergelt,
s mint Diána, ha forró combja tárva,
egyikük sem érezte, hogy árva,
mint erdőszéli mogyoró; ha pergelt.
Lám, tanulság, hogy nincs
többé tanulság,
s így minden hím remeteként vedelhet,
hisz első négy osztályban már tanulták,
hogy nem egyforma láb közt
minden gyermek.
Sokan rohannak hímtagjuk nyomában,
pedig az út végén csak a halál van!
A Hold szerelmesének
Ujjongjunk együtt, hogy a
fű kinő,
tapsoljunk, amíg hajlongnak a fák,
szerressük egymást, amíg nincs idő,
mert hogyha van, a csontunkig lerág,
s mint méla vad, az ínye közt
kiköp,
hullámverésben vergődünk tovább,
míg változásunk örvényébe lök
a néma ár, s az egyre mostohább,
bolyongó Hold, mely nem
találja már
sugárzó udvarát, hol egykoron,
egy önfeledt, szikrázó csillagon
zuhantunk boldogan, mint
vak madár,
s most kellékeink: időmarta szárnyak,
egy más bolygón felcsatolásra várnak.
Post scriptum
Már az sincs, ami lehetne.
Csak
tettenérhetőbb a tétovázás, üres papír
belengi hajnalom, elmúlásomra
nincs következés.
Egy-két szó, álomlátta
madár,
kőlomb, tükör vagy temető. És temetés,
és temetés, sorra, sorra mind
a barátok, háziállatok.
Apa. Keresve kesergem,
szól
hozzám, nem hallom, továbbáll.
Hová? Majd elintézzük. Itt a csoma-
god. Félrelép, lépek, de nincs.
Hajnal kezdődik újra hát,
lúgos üresség, harmat, aszpirin,
fehér papírt karmolok, érzem,
borzasztó, hogy így is van tovább.
1996. július-október
Bestiárium
– installáció
(üveg, fém, gipsz, tégla, preperált állatok) 1994