Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1997. január, VIII. évfolyam, 1. szám »
László Noémi
más
más csendből jössz
másként bánsz a szavakkal
bőröd az érintésről
másként vélekedik
folyosókon más idegen
fordul meg utánad
tétova járásodban
más űr más a hatalma
vékony a szál ami kapcsol
hozzád más egeket fűz
arcod másként műveli
fények színe-fonákját
más nehezékkel méred
a kincseidet s már
át nem adod soha másnak
a mozdulatot amit itt most
más szeme rád szab
és
lehetett volna oldottabb a hang
rezgése bátrabb
lehetett volna csendesebb
a kéz
a pillantás vidámabb
lehetett volna más
ízlés tapintás suttogás
kezdet kimért s ha rákap
könnyed hanyag kegyetlen
lehetett volna másnap
lehetett volna felszínes szivárgás
szinte csak
búvópatakban furcsa
küllemű
szeszélyes ázalag
lehetett volna láttál-láttalak
és ennyi
szűkös pupillatávon
kívül semmi
ami ne volna végzetes kevés
és lehetett és volna és nem és
Őszi hold
Ha volna őszi
mozdulat
késői, egy, azonnal,
feltartanám a tagjaid
tanácstalan karommal;
töprengenék az ég alatt,
az ég leszállna rám,
s te fennakadnál elnagyolt
szerelmem ágbogán,
szemhéjad, ujjad íve mint
a hajszál, hajlana,
amerre vonná holtaid
derengő hajlama,
amerre vonná holtaim
megkésett engedelme,
és ajkainkról őszi hold
kettős karéja kelne.
Miközben éppen érkezel
Csodálkozom, hogy ennyivel
kevesbedett a súlyod,
bár néha még a bordarács
szívemre ráfeszül,
s csak azt tudom, hogy egyre fogysz
belátható terekben,
hogy egyre több teret befogsz
a csontokon belül,
csak azt tudom, hogy
ívesül,
és néha zengve szólal
egy rossz idegszál ott, ahonnan
élve távozom,
ahonnan élve máshová
szivárog át a sorsom
miközben éppen érkezel,
ha rád csodálkozom.
Illeték
hangok gerezdje surranó
kibélelt tompa hangok
idegek szomja éhe
körül terítve gonddal
szakadt az ing a kendő
alacsony égre csattog
a még a már közében
gyűrött gömbölyű fényes
hangok keresztje éles
tőről lemetszett hangok
körül az illetékes
vörös fehér narancsszín
vésett tenyér a testnek
fegyelme és esendő
körvonalakkal átjárt
égbolt szárnyverdesése
számvetés
hogy hol
a talpam közepén
a csigolyák közötti résben
a hársak tegnap láthatatlan
ma túl valódi levelében
szakad
szívemben megterít
hogy szótlanul a napba nézzek
s minden dologba ugyanúgy
körülkerít
én érlelem
és kémlelem a szünetekben
ő mindig ugyanannyival
kerül a csendhez közelebb
olyan kerek
csak ennyi: nem
utómondat
A tájnak csendje volt
kiváló
hangja a földnek
füvek között osonva zsenge hold
óvatlan fényei egy régről ittragadt
bolyongó árnyékfigurát
derékba törtek
csendem szikárabb
csontkeretben ápolt
valami régen elhomályosult szavakból
összetákolt törékeny mondatot
valamikor
sietve távozó árnyéksereg
nyomába szoktatott
ha volna
vonalközökbe zártan évszakok
egymásra hajló kertjeitől távol
nyár a tavaszra őszre tél ragyog
kiszól a csend az év körmondatából
kiszól a csend s egy
billegő kerék
fekete fénye furcsán bólogat
az ég küllőit elhullatta rég
belepte őket elszórt szómoszat
vonalközökben ácsorogva
lám
a szóhatárra félhomály borul
ha volna hangja félig hallanám
félig szegődne földi hangomul
haladék
erős a kép a torpanó erő
napok közül magát nem oldja még
s a pontosító égi hordalék
a fény mögül még nem tolult elő
de mintha fogy türelme
mintha hátrál
töprengve áll a mélyülő határnál
két napba néz középen
valaki
félig-mosollyal lassan visszaszámlál