Vas István

Medárd

Köröskörül izgalmas szürkeség.
A Duna-lassúságnak a lapító
Zivatar árnya ónszínűre festi
Ezüstjét. Csak a madarak cikáznak
Izgatott szürkeséggel. Csak a szívünk.
Az óceán meg a sztyepp szándékai
Megint egyszer fölöttünk csapnak össze:
Atlanti hűvös légtömeg a száraz-
Föld belsejét nyugtalanítva záport
Fakasztón fékezi forró nyarunkat.
S felhők fölött, légtömegek fölött
A sztyepp s az óceán küldöttei
Versenyt keringenek s mire a hold
Mostantól kezdve kétszer szabadul
A földárnyékból, ember járta már.
S ettől mi változik majd? Semmi sem.
Vagy tán jövőre könnyebb lesz utaznom
Ki Szentendrére helyiérdekűn
Vagy... minek is folytassam? Eszetek
És vakmerésetek és technikátok
A naprendszerből előbb fog kijutni,
Mint bölcsességtek az egérfogóból,
Hol körbe fut.

A túlparton az új
Hotel idétlen váza eltakarja
A Belváros kihűlt hiányait.
S ha áll majd frissen tündökölve mint
A békés együttélés záloga
S a túlazóperenciáni élet
Jelképe – mit hoz át a szél, keringőt
Vagy villanyos gitár géphangosított

Világvadmacskazenéjét Budára
Egy év múlva Medárdus éjszakáján
S miféle tarka Óperenciás
Fényegyveleg vetül az elmaradt
Duna sötét vizére és ki nézi
Ablakból kihajolva Pest felé?
Kíváncsi sem vagyok már.

Alkonyi

Izgalmas szürkeségből csak az új híd-
Akaratunk halvány ezüstje villog
Sejtelmesen a híd a híd. Medárd
Szele borzong az ónszínű folyón
És esőt jósol mélyebb szürkeséget
És van akinek ónszínű folyót.
Majd elvonul, ahogy szokott. De ha
Betelik Medárd magánjóslata,
Kinek sütnek ki majd a hónapok?
Már nem vagyok kíváncsi. Nem vagyok.

Beethoven öregkora

(Vonósnégyes, op. 132.)

Ez nem németül van, se más, gőzzel, váladékkal

Összetapadt barbár törzs nyelvezetén

És nem is latinul, ahogy neked hízelegnek,

A rend és gyönyörűség okos latinján -

Ez nyelvtelen nyelven szól, ezt meg kell értened.

De a zenét is teneked megzenétlenítettem,
A művészet bennem legyőzte önmagát,
A hiúságot, a magakelletést, a kurvaságot.
Ez ne csiklandozza senki viszketegségét,
Meg ne remegtessen zsigereket, jonhokat,
A frigideket ne tudja táncba vinni,
Ezzel ne szublimálja kudarcát

Semmiféle fennkölt impotencia.

És a-mollban, a nosztalgia nemes hangnemén,

Ahogy Mozart, amikor édesen akart zokogni.

De rajtam senki se zokogjon, énrám

Senki se mondja: a szegény süket.

Ez a szenvedés itt nem engem érint,

Ez a halál itt nem az éh halálom,

Ez a brácsa megfagyaszt minden elérzékenyülést.

Az a-mollra rácáfol ez az a-moll kvartett,

Ez a telítettség mindent lecsupaszít.

Ezt meg kell értened, erre muszáj felelned,
És kérdés kérdésre, vád a sürgetésre,
És miért és miért és hogy tehetted ezt?
És felbukkan a dallam és tudnám ezt én is,
De nem akarom folytatni, nem dalolunk.
Én kihívlak és ha nem felelsz, diszkvalifikállak,
És cibál a hegedű és csikorog a brácsa,
És nyögi a gordonka: felelni muszáj.

Pentaton

Hová hová
Hová fúj ez a szél
Pusztáról fúj
Pusztára száll

A vér a vér
Mit rejt ha hull a vér
Rejtírást ró
Serkent ige vér

A szó a szél
Sziszegni mire jó
Szót szít a szél
Pusztáról fúj

Tűztépte tér
Csóvája hova tűz
Tövéig kitakart
Holt hült határ

Tő tűz szó száj
Lélegzete hova száll
Csóvája szél
Pusztáról fúj

Nagyszombat, 1704

A tiszta, száraz és hideg Karácsony éjszakáján

Az ország hódoltatására küldött

Gróf Sigbert Heister serege Nagyszombat felé vonult

Négy oszlopban, az ötödik a málha volt, középen.

Két oldalról kisérte két brigád: Ebeczky

És Ocskay, aki a tivornyázást éppen abbahagyta.

Bercsényi rendelte oda őket, az ellenséget zavarni,

De ők semmihez sem kezdtek – hogy miért?

Kiszámíthatatlan volt mindig, mit és mit nem

csinálnak.

Még érthetetlenebbek voltak a parasztok,
Akiknek már csak egy maradt, ami az övék volt:

a lelkük,

És uraikat annyira gyűlölték,
Hogy úgy látszott, nem is vágyódnak egyébre,
Csak az elveszített szabadságért bosszút állni.
De hát ez volt a harcra legjobb évszak,
Mert vége volt már minden aratásnak,
És a fölfegyverzett parasztok követték
A zsákmány reményében a lobogókat –
A gyalogosok. És kik voltak a tisztjeik?
A falu főkolomposai.

Egyébként ebben az egészben

Vak vezette a világtalanokat.

És én még tőlük vártam a tanácsot,

A csatavesztésben jeleskedőktől.

Az országnagyoktól! És adtak is!

De mennyit! És minden tanácsnak egyúttal

A fordítottját is. Mentségük egy volt:

A tudatlanság. Még a malomtóról se tudtak,

És a Tirnava patakot sem vették figyelembe.

Én végig vágtattam a terepen, de semmit

Sem láttam a hirtelen támadt hóförgetegben.

Eszterházy nem követte a csatarendemet:

A balszárnyon egyetlen vonalba állt,

És legtöbb csapata nem is vett részt az ütközetben.

Jobbszárnyamat a tanácsban ékesszóló,

A cselekvésben tétovázó, a kétes

Esetekben ingadozó Bercsényi vezette.

Most azzal küldte hozzám a futárját,

Hogy hagyjuk az ellenséget elvonulni.

De visszaüzentem, hogy pillanatnyi habozás nélkül

Rohanja meg Heister seregének oldalát,

Mert nem mogyorót ropogtatni jöttünk.

De késő: mire üzentem odaért,

A jobbszárnyamat már beérte Heister.

És Karácsony másodnapján délben egy órakor

Megdördültek az ágyuk, és dörgésüktől megritkultak

a felhők,

És az ellenség előttünk állt, már a patakon innen.

Ebeczky azonban oldalról megrohanta,

Ahogy csak őt tudnak rohamozni, a magyarok, legjobb

perceikben.

De sajnos, a málhát is megkaparintották, a szekerek

Lekötötték a katonákat, fosztogatni kezdtek,

És az altiszteknek eszükbe sem jutott, visszatartani

őket.

Ezt látva a két átállt német svadron
Oldalba kapta és szétverte a brigádot.

Én megindultam és parancsot adtam

karabélyosaimnak,
Hogy kövessenek. De udvari nemeseim Vay Ádám
Parancsára megragadták lovamat –
Mert szerettek. De a karabélyosok élére egyik sem állt,
Hogy véget vessenek a zűrzavarnak.

Így ért véget a háború legnagyobb csatája,
Az első csata, melyet én vezettem.

Aztán Bercsényi meg én összeszedtük a futókat.

Ő ismerte a magyarok szellemét:

Hogy elég őket hadtestbe gyűjteni,

Már bátorságra kapnak, mintha senki sem

Mért volna rájuk soha vereséget.

És nekem is folytatnom kellett, amíg lehetett:
Megérdemelni az érthetetlen bizalmat –
Ha már az istenség velem ezt akarta.

Abélard szombatesti himnusza

Babits Mihálynak tanítványi hűséggel

Ó mennyiség minőség azok a szombatok

Örök ünnepe legfelsőbb kúriának

Micsoda nyugovás a megfáradottnak micsoda bér

az erősnek

Amikor Isten lesz minden és mindenben

Nem áljeruzsálem az az álladalom
Tartós békéje teli gyönyörűség
Ott hol a tényeket meg nem előzik a vágyak
Ott hol a vágyaknál nem kisebbek a hasznok

Micsoda államfő az micsoda kúria micsoda palota
Micsoda béke az micsoda megnyugvás mekkora öröm

Ha ki dicsőségét részeli fejtse ki

Ha ugyan ki tudja mondani azt amit érez

Mi dolgunk eközben szellemünket fölegyenesítve
Minden kívánsággal hazánk felé nyúlni
És a Babilonból Jeruzsálemünkbe
Hosszú száműzetésből mégis visszatérni

Ott minden kelletlenséggel végtére végezvén
Biztonságos énekkel Siont énekeljük
S a grácia ajándékait nemmúló gráciával
Viszonozza Mi Urunk neked a boldog nép

Ott hol a szombatból új szombat áll elő
Szombatolók szakadatlan vígassága következik
Meg sem is szakadnak a mondhatatlan ujjongások
Azokat daloljuk majd véghetetlen mi meg az

angyalok