Tempus fugitivus

TamĂĄs TĂ­mea: tempus fugit.

Komp-Press-Korunk BarĂĄti TĂĄrsasĂĄg, KolozsvĂĄr, 1994.

Hol van az a hatĂĄr, amelynĂŠl a mesĂŠlőnek meg kell ĂĄllnia, amikor mĂŠg tud Ăşgy beszĂŠlni a mindennapokrĂłl, hogy az ne tűnjĂŠk soknak, hogy amit elbeszĂŠl, ne ĂŠrződjĂŠk mesterkĂŠltnek?

„Ezek a tĂśrtĂŠnetek lĂŠnyegĂźk szerint mindennapiak” – jelzi TamĂĄs TĂ­mea a bevezető sorokban, mintegy a maga mentsĂŠgĂŠre. S a mentegetőzĂŠssel a tovĂĄbbiakban sem hagy fel, vissza-visszatĂŠrően sopĂĄnkodik, ő nem is tudja, ĂŠrdemes-e lejegyeznie, nem is tudja, minek mondja, tulajdonkĂŠppen aligha ĂŠrdekes, amit ő itt leĂ­r. ProblĂŠmĂĄjĂĄnak ekkĂŠnt elĂŠnk tĂĄrt lĂŠnyege: hogyan Ă­rjon Ăşgy, hogy ne akarjon tĂśbbet, mint amennyire tudĂĄsa kĂŠpessĂŠ teszi, s ezzel egyĂźtt mĂŠgis kĂśzĂŠrdekű legyen? SzĂśvegeiben lĂŠpten-nyomon felfakad egy-egy sĂłhaj: „mindig Ăłdzkodtam rĂłla Ă­rni/beszĂŠlni”; „az ĂŠn szĂśvegem szĂĄndĂŠkosan maradt ki... tĂśltelĂŠkszĂśveg... fĂślĂśsleges, mint ez az utolsĂł tĂ­z sor”; „megint ĂŠs Ăşjra elfog a bizonytalansĂĄg, a talĂĄn”; „sokat tĂśprengtem azon, hogyan Ă­rhatnĂĄm meg”; „Nagyon kicsi lehettem. Bizonyos mĂŠrcĂŠk szerint most is az vagyok”. Nem is merĂŠszkedik messzire. RĂśviden, nagyjĂĄbĂłl tĂŠtelesen kĂśvetve az esemĂŠnyeket ĂŠs a lĂŠlek mozdulĂĄsait, elmondja, ami tĂśrtĂŠnt: a buszon, a vonaton, a rĂĄdiĂł mellett, egy kollĂŠgiumi vendĂŠgeskedĂŠsen. Az esemĂŠnyeket ĂĄtĂŠlő szemĂŠly azonos azzal, aki azokat lejegyzi, azaz mikĂśzben tudja, hogy neki az Ă­rĂĄs a mestersĂŠge, mindezek tudatĂĄban mĂŠgiscsak ĂŠli mindennapjait, beszĂŠl, talĂĄlkozik ezzel-azzal, cselekszik, gondolkozik, dĂśnt. EldĂśnti, hogy Ă­rni fog, megĂ­rja mindennapjait, ami viszont a kĂśzĂŠrdekűsĂŠget, a leleplező Ă­rĂł szerepĂŠnek valĂł megfelelĂŠst kĂ­vĂĄnja tőle. E zavar (az ĂśnazonossĂĄg zavara) vĂŠgĂźl is visszatartja őt, fĂŠlĂŠnkkĂŠ, mĂĄr-mĂĄr bosszantĂłan szerĂŠnnyĂŠ teszi. Őt ĂŠs a mondatait. „Nem szeretnĂŠk hĂĄlĂĄtlan lenni”; „Mindezt persze mindenki tudja. MiĂŠrt is ne tudná”; „talĂĄn Ă­gy van, talĂĄn nincs Ă­gy”. (TamĂĄs TĂ­mea legtĂśbbet hasznĂĄlt szava a talĂĄn.) VĂŠgĂźl is nincs ĂśnmagĂĄrĂłl ĂŠrvĂŠnyes beszĂŠde. És a vilĂĄg dolgaival is hasonlĂłan van, bĂĄr ĂŠrteni szeretnĂŠ őket, mĂŠgsem ismeri ki magĂĄt kĂśzĂśttĂźk. A Rapid Transilvania – 1993 cĂ­mű Ă­rĂĄsĂĄban mondja: „EgyedĂźl a tehetetlensĂŠgem volt reĂĄlis.” De nem. Az sem lehet az, mert nem lĂĄthatjuk a tehetetlensĂŠg gazdĂĄjĂĄt. Nincs jelen a szabad nĂŠzőpont, amelynek szabadsĂĄgĂĄbĂłl akĂĄr elegyessĂŠg, ellentmondĂĄsossĂĄg, ĂźgyetlensĂŠg fakadna. Nincs jelen a szemĂŠly, aki arrĂłl Ă­r, amiről vĂŠlemĂŠnye van, legyen az a 3-as troli vagy az oxfordi lazac. Nincs jelen az a szemĂŠly, aki nyugodtan kijelentheti, akĂĄr azt is, hogy nem illetĂŠkes, nem is akar Ă­tĂŠlkezni, sem tanulsĂĄgokat levonni, attĂłl tartĂłzkodik – ő egy hivatĂĄsos nĂŠzelődő csupĂĄn. MĂĄrpedig a szemĂŠlyes ĂŠrintettsĂŠg hozza kĂśzel az olvasĂłhoz az egymĂĄstĂłl (ĂŠs az olvasĂłtĂłl) mĂŠgoly tĂĄvoli dolgokat is.

A kohĂŠziĂł hiĂĄnyĂĄnak mĂĄs oka is van, ami talĂĄn szintĂŠn a fentiekben vĂĄzolt zavar, ĂśnazonossĂĄgtudat-hiĂĄny kĂśvetkezmĂŠnye.

„Az itt olvashatĂł Ă­rĂĄsokbĂłl – remĂŠny szerint – ĂśsszeĂĄllĂ­thatĂł egy kĂŠp. A kĂŠp. BĂĄrmelyikĂźnkĂŠ. Az enyĂŠm, a tied, az ĂśvĂŠ, valamennyiĂźnkĂŠ. EgĂŠszen pontosan egy mozaikrĂłl van szĂł, egyfajta kirakĂłsjĂĄtĂŠkrĂłl, melyet el lehet kezdeni, ĂŠs abba lehet hagyni, ĂŠs melynek jĂĄtĂŠkszabĂĄlya maga a kronolĂłgia.” Majd a tovĂĄbbiakban: „Valamennyi tĂśrtĂŠnet – egy tĂśrtĂŠnet. Mindegyik tĂśrtĂŠnet – egy mozaikszemcse. A szemcsĂŠk a kĂźlĂśnbĂśző lĂŠtezĂŠs rĂŠtegeiből valĂłk. A belőlĂźk ĂśsszerakhatĂł kĂŠp jellegzetesen, felismerhetően hozzĂĄnk tartozik. ValamikĂŠppen. MindenfĂŠlekĂŠppen.”

LĂĄthatĂł tehĂĄt, hogy mikĂśzben annyit Ăłdzkodik, a szerzőnek ezekkel a szerĂŠny mindennapi tĂśrtĂŠnetekkel valamifĂŠle ĂĄltalĂĄnos, tĂĄg kĂŠpnek a megalkotĂĄsa a cĂŠlja. MikĂśzben kishitűen pepecsel a mondatokkal, azt szeretnĂŠ, ha azok tĂşllĂŠpnĂŠnek Ăśnmagukon, ĂŠs messzire jutnĂĄnak, mondjuk, kirajzolnĂĄnak egy aktuĂĄlis ĂŠs kĂśzĂŠrdekű tablĂłt.

Csakhogy a bizonytalansĂĄg, a fĂŠlĂŠnksĂŠg attitűdjĂŠvel a szerző eleve kivonja magĂĄt a mondatokbĂłl, s ezĂĄltal kĂŠrdĂŠsessĂŠ vĂĄlik az a lehetősĂŠg, hogy a mondatok, a

tĂśrtĂŠnetek ĂĄltalĂĄnossĂĄ vĂĄljanak. Nem vĂĄlhatnak azzĂĄ, hiszen mĂĄris hiĂĄnyzik valaki belőlĂźk. Nem juthatunk a szemĂŠlyes, mindennapi Ăźgyeken tĂşl, mert mĂŠg odĂĄig sem jutottunk el.

A recenziĂł elejĂŠn felvetett kĂŠrdĂŠsre nem adhatunk vĂĄlaszt. VoltakĂŠppen a kĂŠrdĂŠsig sem ĂŠrkeztĂźnk meg. A bizonytalankodĂĄs, a maszatolĂĄs (a sok-sok nekifutĂĄs, ismĂŠtlĂŠs, ĂźresjĂĄrat: „BĂĄrmelyikĂźnkĂŠ. Az enyĂŠm, a tied, az ĂśvĂŠ, valamennyiĂźnkĂŠ. ValamikĂŠppen. MindenfĂŠlekĂŠppen”), a tisztĂĄzatlan Ă­rĂłi magatartĂĄs („el lehet kezdeni, ĂŠs abba lehet hagyni”), az Ă­rĂłi mestersĂŠg definiĂĄlatlansĂĄga, az Ă­rĂłsĂĄghoz valĂł anakronisztikus hozzĂĄĂĄllĂĄs („csak Ăşgy Ă­rok”), egyfajta lelkes szakszerűtlensĂŠg kicsorbĂ­tja az Ă­rĂłi alkat valamennyi ĂŠrtĂŠkĂŠt, az ĂŠrzĂŠkenysĂŠget, a beleĂŠrzĂŠs kĂŠpessĂŠgĂŠt, a lĂŠlek rezdĂźlĂŠseinek gazdag muzsikĂĄjĂĄt. A szĂśveg, a szemĂŠly kitĂĄrulkozĂĄsĂĄnak esĂŠlyĂŠt megadĂł mű messze kerĂźl, fugitivuskĂŠnt integet a tĂĄvolbĂłl.

KABAI MELINDA

Panaszkodik a madĂĄrijesztő

TamĂĄs TĂ­mea: A madĂĄrijesztő panaszai. Polis KiadĂł, KolozsvĂĄr, 1996.

Tamás Tímea új verseskötete „meg-megingó monológ”. De nem abban az értelemben, ahogy Kovács András Ferenc használja a kifejezést.

MonolĂłg, mert mint ĂśnkifejezĂŠsĂŠnek lĂ­rai alanya, ő a megszĂłlĂ­tĂł, a megszĂłlĂ­tottnak pedig nemcsak mibenlĂŠte, hanem lĂŠte is kĂŠtsĂŠges, vagy inkĂĄbb feltĂŠtelezett. (A „megszĂłlĂ­tott” – legtĂśbb esetben ugyanis Isten.)

MonolĂłg, de meg-megingĂł. ElőszĂśr azĂŠrt, mert van olyan vers is a kĂśtetben, ami nem monolĂłg. AztĂĄn meg azĂŠrt, mert a monolĂłg hitelessĂŠge időnkĂŠnt megmeginog.

A legelső benyomĂĄs a teljes kĂśtet olvastĂĄn az volt, hogy monoton. Nagyon monoton. A lĂ­rai alany negyvennyolc oldalon ĂĄt siratja ĂśnmagĂĄt (ĂŠs a madĂĄrijesztőt). A monotonitĂĄsnak a legfőbb oka az, hogy a kĂśltőnőnek nincs humorĂŠrzĂŠke. Mindent tĂşl komolyan vesz, ĂśnmagĂĄt, sajĂĄt kĂśltő voltĂĄt, bevallottan ĂśncĂŠlĂş, ĂŠnkĂśzpontĂş művĂŠszetĂŠt is. Ha ĂśnmagĂĄt komolyan veszi az ember, az mĂŠg nem baj, de ha ezt tĂşl komolyan teszi, az nem őszintesĂŠg, hanem rĂĄmenőssĂŠg, erőszakossĂĄg, bizonyos szinten kicsinyessĂŠg lesz. Ha azonban mindezzel (kĂśltősĂŠggel, művĂŠszettel, sajĂĄt ĂŠnje ĂŠs lĂŠte problĂŠmĂĄjĂĄval) jĂĄtszana, sokkal hitelesebb lehetne. Mert az ĂśnsajnĂĄlat nem tesz jĂłt a hitelessĂŠgnek, a lĂ­rai ĂŠn pedig mĂĄr ĂśnmagĂĄban pĂłz, olyan pĂłz, amelynek mint olyannak kell hitelesnek lennie. A tĂşlzott vilĂĄgfĂĄjdalomnak megvan az a veszĂŠlye, hogy csupĂĄn kĂśltői attitűdnek,