FÓRUM
Az erdélyi magyar irodalom neve

„Nemcsak a tányérnak nem volt még neve, hanem az észnek sem. Egyikből sem létezett annyi, hogy érdemes lett volna elkeresztelni, elegendőnek mutatkozott rábökni, ha épp szóba került.” Ezekkel a szavakkal indul Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae című regénye. Ha értékekről, irodalomról (erdélyi magyarról vagy másról) próbálok beszélni, azt a mozdulatot keresem önkéntelenül is, amellyel Sapré báró beszéd közben rábök az eszére. A mozdulat egyszerű és szemléletes: a mutatóujj még koppan is a koponyán, a hangeffektus pedig egy jól kimódolt érvvel ér fel amellett, hogy van ott valami.
Arról kellene beszélni, aminek még nincs neve. Úgy kellene az erdélyi magyar irodalomról beszélni, mintha nem volna még neve. (A dilemmák éppen abból erednek, hogy ott a név, és nem tudni pontosan, mit jelent, mire vonatkozik. Nem tudni, mi legyen az erdélyi magyar irodalom.) A kilencvenes évek egy kezdeti sokk után, úgy tűnik, kitermeltek néhány működőképes definíciót arról, hogy milyen irodalmat lehet írni. Arról viszont nem, hogy milyen „erdélyi magyar irodalmat” lehet írni. Nem véletlenül. Ilyen definíció ugyanis véleményem szerint nem fogalmazható. Az erdélyi magyar irodalom létezése nem az írás kérdése, hanem az olvasásé. Csak akkor létezik, ha vannak, akik szeretnek és/vagy tudnak „úgy” olvasni, erdélyiül. Vagyis: ott, ahová bökünk, miközben beszélünk, sok mindent láthatunk, attól függően, hogy miként olvassuk: erdélyi magyar irodalomként, középeurópai irodalomként, európai irodalomként, vagy, elvetve a jelzősítés lehetőségét: irodalomként. Márton László írta nemrég, egy hipotetikus reprezentatív Erdély-regény kapcsán: „Szerintem nem nagy, reprezentatív Erdély-regényre kellene törekedni, hanem egyszerűen csak regényre. (...) Aztán vagy kánonképző tényezővé válik, vagy sem, de ez már nem az író dolga. Nem bizony. Hanem a recepcióé.”1 Ez a megállapítás jóval több, mint egy nyugtatgató vállveregetés: „Nyugi, fiúk, ti csak írjatok, aztán majd lesz valahogy.” Én inkább egy befogadó közeg iránti igényt olvasok ki belőle,
amelynek képesnek kell lennie észrevenni azt, ami körülötte és benne történik. Akár meg is íródhatott, vagy meg is íródhatna a reprezentatív Erdélyregény, a recepció munkája még nincs elvégezve. A kilencvenes évek ennek az elvégzetlen (elkezdett, de még befejezetlen) munkának a története (amely persze befejezhetetlen, mert csak időleges lehet). Ugyanakkor egy intézményrendszer kialakulásáról és egyre gyakorlottabb kezeléséről is szól, amely nélkül egyszerűen megszólalni sem lehet, ott a nagy terem, esetleg ülnek is benne, csak nincs bekapcsolva a mikrofon.
Az alábbiakban arról beszélnék, ahogy a kilencvenes évek közepétől egyre használhatóbbá válnak a szavak, ahogy a rábökések, koponyakopogtatások egyre nyilvánvalóbbá teszik, hogyan érdemes beszélni erdélyi magyar irodalomról, és hogyan nem. Ez a vonatkoztatási rendszer nyilván a kilencvenes évek megváltozott kommunikációs terében érvényes, amely beláthatóan még néhány évtizedig hasonló szabályok szerint fog működni. Amikor tehát azt vizsgálom, mi történt a kilencvenes évek irodalmában és körülötte, arról is szó van, mi történik, mi történhet a korábbi szövegekkel ebben a közegben.

„A várakozás ideje”
Az alcímet Visky Andrástól kölcsönzöm, aki 1994-ben időszerűnek érezte, hogy egy teljes folyóiratszám erejéig megbolygassa azt, ami ‘90 után az irodalomban történt. A Korunk 1994/8-as száma a szerkesztő Székely Jánosi szabadkozása ellenére pontos látlelet arról, amit és ahogyan az „erdélyi magyar irodalombírálat” akkor felmutathatott. A szerkesztői bevezetőnek le kell játszania azt a játékot, amely a kilencvenes években lassan kötelezővé vált, annak tisztázása érdekében, hogy honnan, melyik partszakaszról lép be a beszélő abba a mederbe, amelyben valami (az idő? a beszéd?) a maga nyugodt tempójában hömpölyög. Néhány hasonló lapszám (és az idő, az idő) kellett hozzá, hogy ne ezzel kelljen kezdeni: „Az irodalom saját helyét keresi, s a kor, a jelek szerint - meg ne lepődjünk - neki kedvez. Szerzőknek, műveknek kevésbé. A kor kedvezése abban mutatkozik meg rövidesen, és már most láthatni ennek jeleit, hogy a szépliteratúrát aligha lehet visszarángatni majd úgy a közéletbe, hogy tőle teljesen idegen szerepet játsszék. (...) A küzdelem, ami most még tart, egyesélyes az irodalom felől tekintve; és esélytelen, ha a közélet felől nézzük. Egyesélyes: szerepből nem következik irodalom. Esélytelen: az enervált közélet egyre kevesebb hajlandóságot mutat arra, hogy a ráérős irodalomnak helyet szorítson. (Magát önhitten
realitásnak tekinti, az irodalmat meg fikciónak. Annak, aminek az irodalom, csalárd módon, önmagát.)”2
Ettől a szinte kötelezővé vált bevezető formulától viszont Visky egy másik formula lebontásáig jut el, amely az akkor már javában tevékenykedő Éneklő Borz-csoport egyik alapmondata is lehetne, lehetett volna. „Az írás ugyanis, a közhiedelemmel ellentétben – nem marad meg, jaj, nem. A maga tárgyi-anyagi valójában megőrizni mit sem ér. Annál mindenképpen kevesebbet, ahogyan a nyelv élő emlékezete cselekedheti meg. Ott, a nyelvben maradhat meg, a nyelvi successióban.”3 Ez az elértett formula állhat az Éneklő Borz című „hangos folyóirat” koncepciója mögött, amely tehát úgy próbált következetesnek lenni a nyelv emlékezetének (és nemcsak emlékezetének) „élő” voltához, hogy sokáig nem volt hajlandó folyóiratborítók közé záródni. Hozzá kell tenni természetesen: sokkal kevésbé működött volna folyóiratborítók között, hiszen ennek az időszaknak éppen az írott nyilvánosság „eldugulása” volt a jellemzője, bármi elhangozhatott, nem volt rá befogadó közeg. Tünetértékű, hogy az Előretolt Helyőrségnek mennyi szervezési energiára volt szüksége alig pár évvel később (megrendelt, kiprovokált recenziókra, azok azonnali lereagálására, tekintélyimportra, és mindezek mellett biztató infrastrukturális háttérre) ahhoz, hogy sikeressé válhasson. Alapvetően más attitűdről van viszont szó a két esetben. De erről később.
A Korunk 1994-es kritika-száma viszonylag használható előképet vázol fel ahhoz, ami aztán éppen 1994/1995-ben mozdul be igazán. Igaz, csupán érinti azokat a korábban íródott regényeket, amelyek csak 1990 után jelenhettek meg – A másik torony (Székely János), Agancsbozót (Szilágyi István) –, s a Sinistra körzetet is, akárcsak a fenti kettőt, egyedül Bogdán László esszéje említi. Szőcs Géza reprezentatív válogatott kötetéről, illetve Láng Zsolt Perényi szabadulása című regényéről viszont két-két kritika is szól, s a recenzált szerzők között ott találjuk még Mózes Attilát, Lászlóffy Aladárt, Kovács András Ferencet, Visky Andrást, Tompa Gábort és Palocsay Zsigmondot. Arról azonban szinte semmi nem árulkodik a fiatal írók-költők lapszámbeli miniantológiáján kívül, hogy legalább két jól körülhatárolható „csoport” tevékenykedik és készülődik már ekkoriban, amelyek bizonyos értelemben sokkal inkább „korszakváltók”, mint maga a túlontúl kézenfekvőnek tűnő 1990-es fordulat. Hans Blumenberg mondja: „A korszakváltásoknak nincsenek szemtanúi.”4

„Hogy valaki énekel egy holdfényes éjszakán, azon nincs semmi csodálnivaló”
Amikor Láng Zsolt szétküldte az 1992-ben alakult Éneklő Borz csoport tagjainak a Lolla haliz című, „ismeretlen nyelvű” szöveget, hogy fordítsák magyarra, az utolsó mondat így hangzott: „So zelva markot ter lolla qualligram selle kullad, gerd igán quio fogart pamun valeo.”5 A „megfejtés” szerint, Akutagawa Rjúnoszuke Az éneklő borz című novellája alapján a mondat azt jelenti, amit alcímként emeltem ki: „Hogy valaki énekel egy holdfényes éjszakán, azon nincs semmi csodálnivaló.”6 Bár igencsak áttételesen, ez ismét egy Éneklő Borz-féle ars poetica. Nem lehet figyelmen kívül hagyni ugyanis, hogy az Éneklő Borz-alapítók (Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Salat Levente, Visky András, Jakabffy Tamás) már 1989 előtt publikáltak, s az ellenzéki „civil szerveződésekkel” is kapcsolatba kerültek. 1990-től kezdve is vannak annyira nonkonformisták, hogy a „csak úgy énekelni egy holdfényes éjszakán” mondat mentén próbálják definiálni saját irodalomkoncepciójukat. Az Éneklő Borz hangosfolyóirat ötlete (amelyről Hizsnyai Zoltán, a Kalligram főszerkesztője némi csalódással állapítja meg 1996-ban, hogy „sajnos tulajdonképpen nem több alkalmankénti dramat(urg)izált felolvasásoknál”)7 mindenképpen olyasfajta szándékot jelez, hogy újfajta közeget, fórumot teremtsenek, amelyben igazán otthon van az általuk művelt próza, dráma, vers, esszé. A Borz 1997-es megszűnte után Láng Zsolt egy újabb lap tervéről beszél egy interjúban, s amit az elképzelt lapról mond, az magára a Borzra is visszavonatkoztatható: „számomra nyilván érdekesebb volna, hogy valamit pluszban tegyen hozzá az erdélyi irodalomhoz, valamit fölmutasson. Egyfajta szertartás lenne ez, úgy, ahogy a templomban fölmutatják az áldozatot, ugyanígy ez a lap a maga gesztusával fölmutatná, amit közöl, s ezáltal az, amit közöl, egészen más aurában, fényben jelenne meg. Olyan apró kristályszerkezet volna ez a lap, s itt a szerkezetre helyezném a hangsúlyt, ami köré lerakódhatna egy nagyobb szerkezet.”8
Azok a felolvasások/lapszámok, amelyek együtt végül a Kalligram 1996/4-es számában jelentek meg összegyűjtve, arról szólnak, ahogy bemozdítható egy hagyomány, anélkül, hogy zajosan tagadó gesztusok járnának együtt a bemozdulással. A Borzok (főleg Láng Zsolt, Kovács András
Ferenc, Jakabffy Tamás) sokat bíznak az iróniára, ugyanakkor (főleg Visky ós Salat) rendkívül visszafogott állító mondatokat is megfogalmaznak. A kísérlet mögött leginkább talán az a másfajta médium iránti bizalom áll, amelyben lemérhetők a közönség reakciói, s amelyben a felolvasott szöveg rituális funkciót kap. Ez a rítus azonban nem célirányos, hanem önmagára utaló, s a közösség, amelyet a játszma résztvevőivel teremt, spontán és egyszeri. Vagyis: működőképes és megtapasztalható – tennék hozzá az Éneklő Borz-alapítók, akiknek a „másfajta”, „nem-közösségi” típusú beszédmód kimunkálása vissza-visszatérő problémájuk, főként a Borz-projektben. Amit kitaláltak: „nem antiideológia, hanem anideológia, nem antipolitika, hanem apolitika, nem antisütő, hanem A SÜTŐ.”9
Lehetne keresni az okokat, hogy miért állt le, miért kellett leállnia az Éneklő Borznak 1997-ben, az ötéves születésnapján. Talán a nemzedéki fellépéshez túl kései pillanat miatt. Talán azért, amiért a budapesti Nappali ház. (Ez a kettő lehet, hogy ugyanaz.) Talán a médiumváltás lehetetlensége miatt – hogy tudniillik, a Borz-számok nem mindig, és nem egyformán működtek papíron. Talán az 1995-ös Éneklő Borz-fesztivál nagy sikere és kis visszhangja miatt. Talán azért, mert éppen újabb médiumváltásra és öndefiniálásra volt szükség 1997-ben, és erre végre lehetőségek is mutatkoztak. Láng Zsolt a már idézett interjúban mintha erre is utalna: „ez egyfajta öndefiníciós kísérletet is jelentett. Mert ha valaki igazán jelen akar lenni valamiben, akkor tudnia kell, hogy ki ő. És minden öndefiníciós kísérlet bizonyos körvonalakat jelent, hogy akkor húzzuk meg azt a kört. (...) Azok a meg nem határozott pólusok, melyek addig észrevétlenül jelen voltak, a felszínre bukkantak, kirajzolódtak. Én nagyon jól látom ezeket a pólusokat, és azt gondolom, hogy egy következő lépésre lesz szükség ahhoz, hogy ez a fajta öndefinícióval együtt járó tevékenység fennmaradhasson és továbbvihető legyen.”10
Az új öndefiníció és a szellemi közegben való másfajta jelenlét már az Éneklő Borzzal párhuzamosan is alakult: Jakabffy Tamás egy katolikus értelmiségi lap felelős szerkesztője lett, Kovács András Ferenc írt, könyveket szerkesztett, kezdett színházban gondolkodni, Salat Levente bedolgozta magát a civil szférába, Láng Zsolt kritikarovatot szervezett, regényt írt, Visky a színházi munka mellett kiadót és szellemi műhelyt alapított. Látszólag teljesen eltérő világok, legfeljebb kettő-kettő találkozik valamiben egymással. És mégis közük van egymáshoz. Abban az igencsak negatív kritikában, amely a Kalligram Éneklő Borz-összeállításáról szól, és jellemző módon a Látóban jelent meg (ott, ahol két Borz-alapító is dolgozik), Tarnói Beáta így definiálja a Borz-attitűdöt: „a hagyomány pontos felkutatása, és a
hagyomány akkurátus kicsinálása.”11 A jellemzés első része stimmel, a második nem feltétlenül. Beszéljünk végre a művekről. Láng Zsolt regénye és Kovács András Ferenc költészete bizonyos értelemben valóban nevezhető „a hagyomány pontos felkutatásá”-nak, a hagyomány radikális olvasatának. Ezeknek a szövegeknek, a Bestiáriumnak és (mondjuk) a Kompletóriumnak a tétje viszont éppen az, hogy átemeljenek valamit ebből a hagyományból egy látásmódot, vagy a nyelv érzékenységét – az aktualitás közegébe. Ennél persze sokkal érdekesebb az az irodalmi tét, ami ezeknek a máshonnan nem importálható látásmódoknak a nyelvi megformálásából fakad. Ezért is lehetett Kovács András Ferencnek és Lángnak akkora sikere Magyarországon, ahol a hagyomány „szerkezete” kissé más, mint Erdélyben. A magyarországi közegben nyilván abba a közegbe olvasták bele őket, amelyet Parti Nagy Lajos és Márton László készítettek elő, velük párhuzamosan.
Visky (illetve Jakabffy és Salat, akik voltaképpen nem írók) ezt az attitűdöt - a hagyomány felkutatását és (maradjunk tán ennél) újraértelmezését, kritikáját - nem engedi be a verseibe, viszont nagy lángon működteti, ha a színházi nyelv vagy az egyházi és szellemi élet kritikájáról van szó. Az itt a fontos tehát, hogy mindannyian tudni akarják, kíváncsiak arra, hogy milyen „talajon”, milyen hagyományban, milyen szellemi közegben állnak.
Ilyen szempontból az Éneklő Borz-attitűd folytatásának – „az öndefinícióval együtt járó tevékenység továbbvitelének” – tekinthetők azok a „nyelvi szellőztetések”, ankétok, amelyek a kilencvenes évek végére már egyre kevésbé közhelyesek: a Vida Gábor által kezdeményezett Hogyan írjuk meg a romániai magyar irodalom történetét? című ankétra,12 vagy a Provincia 2000-es körkérdésére lehet itt gondolni elsősorban.13

„A tizedik napon Vanek úr kilépett a szekrényből”
1994 és 1995 a fiatal irodalom olyan besűrűsödését jelenti Erdélyben, amilyent azelőtt is, azután is igencsak ritkán lehetett tapasztalni. 1994-ben jelenik meg Vida Gábor, Jánk Károly és Demény Péter első kötete a Mentor Kiadónál, 1995-ben Kelemen Hunor verseskötete a Kriterionnál, illetve az Előretolt Helyőrség három év eleji száma után az első négy Helyőrségkönyv: az Orbán János Dénesé, a Sántha Attiláé, a László Noémié és a Fekete Vincéé. Távol a világ zajától ekkor jelent meg György Attila első könyve is, Csíkszeredában. Szögezzük le mindjárt: különböző írásmódokról és írói
attitűdökről van szó. Vida és Jánk (a korábbi Árnyékhatár szerkesztői) közelebb állnak a magyarországi irodalom egy visszafogottabb vonalához – Kun Árpádhoz, Vörös Istvánhoz, Tóth Krisztinához –, akik nem sokat törődnek, problémáznak a befogadói közeggel, egyszerűen fontos a maguk számára, hogy írjanak. Kelemen Hunor és László Noémi, akik kezdetben ugyan Helyőrség-szerkesztők voltak, szintén ide sorolhatók, nyelvileg sem állnak messze Jánktól, Vidától. Demény Péter később, 1997-től kezdődően, Bolyongás című verseskötetével és prózáival kezd rátalálni arra, amiben igazán jó, könnyed, nyelvileg meggyőző, tulajdonképpen nem áll messze Orbán János Dénes vagy Varró Dániel néhány szövegétől, csak más hagyományhoz nyúl vissza, szinte kizárólagosan: a századelő heltais-sanzonos mentalitásához.
Az Előretolt Helyőrség szerkesztői-szerzői (Orbán János Dénes, Sántha Attila, s a háttérben Fekete Vince) viszont nem egyszerűen „közölni kezdenek”, hogy majd előbb-utóbb kötetben is megjelenhessenek, hanem kitalálják, megtervezik színreléptüket. Ugyanúgy felmérik a terepet, a nyilvánosság közegét, mint korábban az Éneklő Borz, csak ők más stratégiát választanak, hiszen másképpen gondolkodnak. Rendkívül önreflexív módon eljátszanak egy avantgárd kiáltványosdiból, profi reklámkampányból és egy hellyel-közzel teoretikus önkanonizációs játékból álló sorozatot, intézményeket harcolnak ki maguknak, amelyek a továbbiakban márkanévként funkcionálnak. Bedobnak a köztudatba egy fogalmat – a transzközepet – amiről vitázni lehet, s amelyről „kikérik” a szakma véleményét. A „szakma” (többek között Cs. Gyímesi Éva és Berszán István) közli, hogy a transzközép egy jelentés nélküli szó, amely azonban a róla szóló beszédben jelenvalóként szimulálódik. Ezt a csoport azzal a logikával fordítja a szó javára, hogy „ha a transzközép olyasvalami, hogy a szakma is foglalkozik vele, akkor bizonyára nagyon fontos dolog.” Mire a játszmának ez az oldala nyilvánvalóvá válna, már valóban van, amiről beszélni: megjelennek az első Helyőrségkönyvek.
Igazából a posztmodern világ első komplex feltűnése ez a magyar irodalomban és körülötte. A posztmodern mentalitásnak, írásmódnak (amely igazából többes számban, írásmódok-nak értendő) voltak már előzményei a magyar nyelvterületen, a posztmodern marketingtechnológiáknak és az explicit fogyasztói-szolgáltatói ideológiának viszont nem. Szögezzük le gyorsan: arról a posztmodernről beszélek, amelyben az „arisztokratikus” és a „populáris” szférák közelednek egymáshoz, mint Doctorow, Umberto Eco vagy John Fowles regényeiben, amelyben pluralizálódnak a világról mondható „elbeszélések”, és amelyben a pluralitáshoz való viszonyulás nem apokaliptikus és pesszimista, mint a modernségben, hanem önreflexíven „felhasználói” jellegű. Azért tartom fontosnak hangsúlyozni ezeket a vonásokat,
mert a transzközép kiáltványok a saját újszerűségük, „világalapító” gesztusuk legitimálása érdekében egészen más képet festenek a posztmodernről. Sántha Attila legelső kiáltványa például egyenesen a posztmodernre való nemet mondás gesztusából eredezteti a transzközepet: „Az antiposztmodern egyaránt modern- és posztmodern-ellenes, a posztmodernséget a modernitás záróakkordjaként értelmezi. A NEM szaltószabadságot nyújtó lázadása jelen esetben egyaránt irányul a modernitásnak az egymásba játszó mindkét véglete, a modern és a posztmodern ellen. Az irodalmi antiposztmodern egy időben veti el a Nagy Történet, illetve a Nagy Történet Hiányának mítoszait.”14 Ezután a nemet mondó gesztus után nevezi el új néven az „antiposztmodern-t”, transzközépnek: „A kezdeti »nem« fölött lebegve, a transzközép többé nem tagad, territóriuma voltaképp a tagadáson túl kezdődik.”15 Sántha úgy tesz tehát, mintha a transzközéphez nem tartozna hozzá a tagadás, hiszen az, ami tagadott, még más néven neveztetett. Ez a játék a szavakkal (amelyekről pontosan tudják a kiáltványírók, hogy – mint a posztmagyar, a konstruktivista irodalomtudomány és tágabban: minden elméleti fogalom – „mondva csináltak”) része annak a tudatos önkanonizációs sorozatnak, amely éppen ezzel a kiáltvánnyal kezdődik. 1996-ban, az utolsó transzközép-elméletben Orbán János Dénes továbbra is élesen elhatárolódik a posztmoderntől, még az írásjelhasználatban is: „[A transzközép] nem hisz a Modern mítoszaiban és metanarratíváiban, és nem fogadja el a posztmodern pesszimizmust. (...) A Modern kultúrájának esztétikai és erkölcsi normáit javarészt tagadja, de tagadja a Posztmodern kultúrarombolását is.”16 Érdekes módon tehát e kiáltványok diabolizálják a posztmodernt, nyilván azért, mert abban a konzervatív közegben, amelyben mozognak – s amelyben az Éneklő Borzok is tevékenykednek velük párhuzamosan –, a szóhoz negatív asszociációk társulnak. A későbbiekben, mikor már az Előretolt Helyőrség név kellőképpen megerősödik és ismertté válik ahhoz, hogy márkanév lehessen, a transzközép kikerül a csoport szóhasználatából, sőt, több interjúban és felolvasóesten elhangzik, hogy a transzközép egy blöff volt, egy fogalom, amely körül vitázni lehet.
Mindezek ellenére a Helyőrség valóban újdonságot jelent az irodalmi életben. (A Serény Múmia, amelyet Fekete Vince szerkeszt, ilyen szempontból nem tekinthető markáns arcélű fórumnak, hiszen mindenfajta „fiatal irodalmat” közöl létrejötte óta.) Mindenekelőtt az írói/költői szerep értel
meződik újra ezekben a lapszámokban és könyvekben. A populáris szféra szerzői attitűd ének tudatos felvállalásáról van szó – arról, hogy az íródjék, mire „a zembernek” (Sántha Attila szóhasználata) igénye van. Ez a törekvés távolról hasonlóságot mutat azzal, ami visszatérő igény volt korábban az irodalommal szemben: hogy a valamilyen módon megnevezett kollektivitáshoz – néphez, közösséghez, magyarsághoz stb. – szóljon. Abban más ezúttal, hogy a közönség itt az egyéni létében, vágyaiban szólítódik meg, egy életérzést, egy nonkonformista, felszabadult attitűdöt adnak el neki, akárcsak a popzenében vagy a populáris irodalom egyes alkotásaiban. Anynyiban persze uniformizál is ugyanakkor, amennyiben az egyéni nonkonformizmusok gyűjtőterepe, a popzenerajongók tábora is uniformizáltnak tekinthető.
Ennek a játszmának megvan a maga intellektuális és művészi tétje. Ki kell hozzá találni a nyelvet, a visszatérő toposzokat (amelyek minél nonkonformistábbnak tűnnek, annál hatásosabbak – szex, bohémélet, szado-mazo). Talán nem túlzottan elrugaszkodott azt mondani, hogy a Térey-Peer-Poós Zoltán trió rap-próbálkozásai, illetve Varró Dániel és Karafiáth Orsolya versnyelve ennek a felvállaltan populáris attitűdnek a körültekintőbb, cizelláltabb változatai, hogy tehát ezekben az esetekben a Helyőrség-jelenség továbbgondolásáról, recepciójáról is szó van.
Ez az attitűd és szókészlet a Helyőrség-jelenségnek az a része, amely leginkább jellegzetes, és ugyanakkor leginkább utánozható. A Helyőrség „teoretikusai”, Sántha Attila és Orbán János Dénes korán beépítették a Helyőrség-körbe azokat a prózaírókat is, akik valami hozzájuk hasonlót műveltek: elsősorban Molnár Vilmosról és György Attiláról van szó. Így lehetővé vált, hogy valóban jó prózákkal is „megtámogassák” az irodalmi köztudatba bedobott koncepciót. Orbán János Dénes versei és prózája ugyanakkor – mint ahogy Molnár Vilmos prózája is – valamelyest másról és másként is szólnak, mint az említett életérzésről és „tematikáról”, nem véletlen ezúttal sem, hogy a magyarországi recepció, amelyik kevésbé érzékelte „újdonságként” a Helyőrség-jelenséget, éppen Orbán János Dénes verseit kezelte kitüntetett figyelemmel.
Szembetűnő, hogy a már többször idézett kiáltványokban kik azok a szerzők, akikre „elődökként” leggyakrabban történik utalás: Francois Villon, Dickens, Jókai, Rejtő Jenő, Nyírő József, Stephen Leacock, Rabelais, sőt, ittott elhangzik egy-egy Weöres Sándor is. Természetesen érthető a törekvés: olvasott szerzőkre utalnak a kiáltványírók, olyanokra, akiket időnként a klasszikus kánon is elfogad. Nincs viszont konzisztenciája a kiáltványok érv- és értékrendszerének: nem mennek utána, hogy Rabelais vagy Villon miért válhattak klasszikussá, és Rejtő vagy Leacock miért nem. Annál a metaforánál maradva, amelyet Sántha Attila az első kiáltványban használ: a
transzközép „a kezdeti »nem« fölött lebegve” időnként lenyúl vagy felnyúl abba a masszába, ami körülötte terjeng, megragad valamit, ami tetszik neki, és kijelenti: ez az enyém, vagy: ez is én vagyok. A transzközép, ezt ismét jól és hatásosan érzékelteti egy másik kiáltvány, nem az érvelés közege, hanem az azonosulás és a test reakcióié: „Ha valaki azt mondja neki, hogy a világ létezik, ő aszongya, hogy sipirc, s jól fejbe veri. Ha valaki azt mondja neki, hogy a világ nincs, ő aszongya, hogy sipirc, s jól fejbe veri. Mert a transzközép nem rendelkezik olyan pozitív ideológiával, miszerint valami valamihez képest relatív, neaggy’ isten, hogy valami van, s hogy valami nincs. Ezért jól fejbe veri.”17
Magyarán: annak a hagyománynak, amelyhez képest a Helyőrség tagadó módon (tehát nem egy pozitív ideológia mentén) meghatározza magát, nincs szerkezete. Sematizált ellenfelekkel – Modernnel, Posztmodernnel, Transzszilvanizmussal – szemben fogalmazza meg az öndefinícióját. Ha nincs hagyományszerkezete, történetisége sem lehet – lehetne továbbgondolni a posztmodernség egy másik kulcsszava mentén. Teljességgel hiányzik tehát a Helyőrségből az a kívácsiság, amellyel az Éneklő Borz szerzői „a hagyomány pontos felkutatásá”-t végezték és végzik. Ilyenformán az erdélyi magyar irodalomról való beszéd (vagy akár a magyar, német, román stb. irodalomról való beszéd) sem releváns a transzközép számára, a problémát, amely a Borzokat foglalkoztatta, a nonsalansz teoretikusan megtámogatott attitűdjével véli megoldhatónak. Sántha Attila fogalmazásában: „fogalmam sincs, milyen (úgy általában) a magyar, a román, a német irodalom. Kétségeim vannak azzal kapcsolatban, létezhet-e egyáltalán ilyenfajta szublimálás, amely az egy nyelven születő irodalom lényegét, milyenségét ragadná meg. (...) Amit én látok Erdélyben, az nem az, hogy az itteni irodalom külön sajátosságokkal rendelkezik, hanem az, hogy az irodalmi provincia fellázad a központ ellen, de nem a szétválás érdekében, hanem azért, hogy ő vegye át a centrum szerepét. Érzésem szerint Erdély még mindig kacérkodik azzal a gondolattal, hogy Kolozsvár legyen a magyar irodalom (egy másik) központja, mint már többször is volt az idők folyamán (és ezt a törekvést, egy vízfejű, Budapest-centrikus irodalom esetében nem is kell ellenezni, sem lekicsinyleni).”18
Az érdekes az, hogy az Orbán János Dénes verseit a magyarországi recepció éppen a történetiség mentén, a versekbe szövődő intertextusok mentén interpretálta leggyakrabban. S ez az olvasat – néhány kevésbé sikerült travesztia elértése mellett – elfogadhatóan működik. Ez tehát azt jelenti, hogy Orbán János Dénes oly módon építette be a verseibe a „transzköze
pet”, hogy a versek közben másról is szólnak. Az ő esetében beszélhetünk valamiféle hagyományszerkezetről, amely „rendezi” az utalásokat. Másfajta nézőpontról van szó, mint Kovács András Ferenc esetében például, Orbán János Dénes nem akar „mindent választani”, az a folyamatos József Attilaés Borges-szál, ami vissza-visszatér, reflexívvé teszi a műveken belül is (nemcsak az értelmező metatextusok szintjén) azt, amit a „transzközép” – maradjunk most már ennél a szónál, utólag hátha jelent valamit – művel a verseiben, prózájában. Ebben minden bizonnyal egyedülálló a csoporton belül az, amit ír.
Azok a jelentősebb szerzők, akik később debütáltak a folyóiratban vagy akár a könyvsorozatban, egy-két kivételtől eltekintve nem alkalmazzák azt a toposzrendszert, amely azonban továbbra is az arculat deklarált része.19 Lövétei Lázár László inkább egy szenvtelen, korai Téreys, Peer Krisztián-os hanggal kísérletezik, Mikó András posztumusz kötete egyfajta önreflexívebb és ironikusabb Jánk Károly-i hangvételt idéz, Gál Attila vagy Farkas Wellmann Éva pedig, akik debütálni készülnek a Helyőrség-könyvek sorozatában, szintén a saját útjukat járják. De ez már az a korszak, amikor a Helyőrség konszolidálódott, és a „csoport” helyett sokkal inkább infrastruktúrává és márkanévvé vált, olyanszerűvé, amilyen korábban a Forrás könyvsorozat volt.

„Értelem, ahhoz hasonló”
1998-ban a marosvásárhelyi Mentor kiadott egy antológiát A hétfejű zsákmány címmel, az akkori legfiatalabb költők verseiből válogatva. A Jánk Károly által válogatott kötet talán nem mondható reprezentatívnak, a szerzők egyéni teljesítményét tekintve sem, viszont jelez valamiféle változást, továbbgondolást. A kötet szerzői – Farkas Wellmann Éva, Gál Attila, Gombos Szilárd, Karácsonyi Zsolt, Kudelász Nóbel, Mikó András, Sipos Géza és Balázs Imre József – nem valamiféle egységes koncepció mentén szólalnak meg. Selyem Zsuzsa utószava azt sejteti inkább, hogy ismét a „személyre”, pontosabban: „versnyelvre szabott” olvasásmódok ideje következik az erdélyi magyar irodalomban. Olvassunk lassan, fennhangon, derűsen, gyanakodva, könnyedén, vagy „teával, rummal, Bach-zenével” – ajánlja Selyem Zsuzsa. Hogy milyenek lesznek ezeknek a szerzőknek a kötetei (jelen pillanatban még csak ketten jelentettek meg önálló kötetet), még nem tudni. Mindenesetre nem radikális az az eltérés, amely a Helyőrségtől vagy az
Éneklő Borzoktól választaná el őket, a kedélytelen, borongós vagy a szélsőségesen avantgárd irodalomnak, úgy tűnik, egy ideje nincs fogadókészsége Erdélyben. A reflexivitás – például Mikó Andrásnál, Karácsonyi Zsoltnál, Gál Attilánál – mindenesetre erőteljesebbnek tűnik, mint a korai Helyőrségversekben. A Téli hadjárat című Karácsonyi Zsolt-versben a lendületes dallam például addig a pontig segíti a szöveget, ahol az értelem és a nonszensz összeérnek: „Az ész rágja a könyveket. / Belgrád alszik, Belgrád beteg, / a ló alszik, a ló lovas, / páncélja behorpad, / a vas – / avas szalonnán él az ész, / paradicsomszósz és penész / a kenyér belső burkain. / A szó sziszeg, a hinta kín. / A ló lovas, pihen a holló. // Értelem, ahhoz hasonló.”20 Selyem Zsuzsa a „hangos” olvasást ajánlja ehhez a versbeszédhez, akárcsak a Farkas Wellmann Éváéhoz, mondván: „hallani fogjuk Karácsonyi Zsolt versbeszédének örömét, drukkolunk, vajon meddig tart a Téli hadjárat, hol fullad ki a szó, a ló, kibírja-e a vers végéig, »az értelemhez hasonló«-ig? (...) a vers itt kezdődni szokott, Karácsonyi Zsolt versei eljutnak ide, mintha csak azt próbálnák ki, hogy pontosan mit is jelent a több, a kevesebb, a más mint értelem.”21
Jelen pillanatban tehát ismét a definícióknál és öndefinícióknál, finom kételyeknél tart a fiatal erdélyi magyar irodalom, ennek egy újabb fóruma is alakult 1999-ben, a kolozsvári Baldóver Irodalmi Kör, ahol eddig Demeter Szilárd, Balázs Imre József, Demény Péter, Karácsonyi Zsolt, Horvát Zsolt és Berszán István tartottak vitaindítókat. Hogy ez a fórum, vagy valamelyik másik képes lesz-e valamit átstrukturálni az irodalmi közegben, ezután derül ki. Most éppen az a helyzet állt elő néhány debütben szűkösebb év után, mint 1993-ban, amikor Józsa T. István így sürgette a kiáltványfogalmazó fiatal irodalmárokat: „Lássuk a műveket.”22

BALÁZS IMRE JÓZSEF

1. Márton László: (Levél). Látó, 1998/10. 49.
2. Visky András: A várakozás ideje. Korunk, 1994/8. 4.
3.Uo.
4 Idézi Kulcsár-Szabó Zoltán: A „korszak” retorikája. Literatura, 1996/2.128.
5. L. Kalligram, 1996/4. 35.
6. Kalligram, 1996/4. 42.
7. Hizsnyai Zoltán: Az Éneklő Borz futára a Vasmacskában. Kalligram, 1996/4.127.
8. Regényt szeretnék írni. Beszélgetés Láng Zsolt íróval. Kérdez Papp Sándor Zsigmond. Székelyföld, 1997/1 (október). 52.9. Láng Zsolt: Sütő. Kalligram, 1996/4. 67.
10. Regényt szeretnék írni. 51.
11. Tarnói Beáta: Reménytelen Éneklő Borz. Látó, 1996/11. 82.
12. L. Látó, 1998/10.
13. L. Provincia, 2000/4, 5. (augusztus, szeptember) – www.provincia.ro
14. Sántha Attila: A transzközép irodalom. Előretolt Helyőrség, 1995/1 (február 15.). 7. (átvéve az Echinox 1993/6-os számából)
15. Uo.
16. Orbán János Dénes: Két előadás. Előretolt Helyőrség, 1996/1-2. 17.
17. Sántha Attila: Transcoezep Vulgata. Előretolt Helyőrség, 1996/1-2.10.
18. Sántha Attila: Arról, ami nincs: erdélyi irodalom. Provincia, 2000/5 (szeptember), 7.
19. Vö. Orbán János Dénes: K. P. úr pasztillái. Krónika, 2000. szeptember 20. 9., illetve Uő.: Kritikrokik. Korunk, 2000/10.
20. A hétfejű zsákmány. Fiatal költők antológiája. Marosvásárhely, Mentor, 1998. 60.
21. Selyem Zsuzsa: Utószó. In: A hétfejű zsákmány. 108.
22. Józsa T. István: Si, Signore. Korunk, 1993/9. 65.