Jánosházy György

Téltől – télig

Januári tavasz

Elhányva téli göncüket, a csitrik

megtáltosodott minden e szokatlan,
vérpezsdítő januártól: maholnap
az ág hegyében nőtt rügy is kipattan,
a füzikék is visszavándorolnak;

eldobja a vén koldus is a mankót,
úgy szökdös a megújulás elébe,
örülnek költők, pincsik és fajankók,

örül a Föld két- és négylábu népe –
csupán pártférfiak savanyu képe
őrzi a zord decemberi zimankót.

Mind hidegebb a Nap

A Nap mind szürkébb, egyre hidegebb,
tavaszi fényben szívem nem ficánkol,
sötétet hoz a május, hideget,
zsibbadtan zsonganak az idegek.

E würm-kori világban csak szemed
barlangja őriz még a régi lángból
rejtett mélyében két izzó szenet;
meleg szemedben titkos üzenet:

a vesztett éden lobogtatja lombját –
jaj, sok fényévnyi messzeségben, és
útján sárkányok állnak, tilalomfák...

így Szíriuszként hasztalan ragyog:
amíg dermedten bámulom mesés
tüzét, felfalnak kannibál fagyok.

Párizsba beszökött a nyár

Szent Mihály útján nyári szél csatangol
az impresszionista fák alatt;
ott lézenghetnék én is, mint egy angol,
vagy inkább, mint kopott Murger-alak,

egy híd alján vagy a diáknegyedben
írhatnék franciául verseket,
s csodálhatnék seregnyi ismeretlen
zsenit, ki a jövőnek festeget.

De már Párizsba soha nem jutok.
Sorsom: sárgödrök, pockok és juhok,
Balkánba rondított Közel-Kelet.

S mert a Montmartre-ra nem mehetek én,
nyugdíjamból néhány szorgos, szegény
szenátort küldök el magam helyett.

40° C

Nagy, lusta hullámokban hömpölyög
a Nap izzó hutáiból a hőség,
ájuldozik a fenyves és mezőség,
a felhevült fű szinte füstölög.

Mint mámorában a szédült kokós,
hőhullámok árján úgy ring a város;
úgy ringunk mind gyehennákkal határos
terekben, fullasztó, negyven fokos

árnyékban; az égbolt a Földre olvad,
templomok, utcák, autók összefolynak,
színükből és formájukból kivásva...

s mi siklunk bambán, imbolyogva, kábán,
mint pokolbéli, lomha teve hátán,
egy másvilági irrealitásba.

Mint menházi vének

Olyan lett mára ez a nyár is,
mint én: törődött és beteg;
szorongva ébred a határ is:
fölötte morcos köd lebeg,

nincs rajcsúr és halles vasárnap
az ér cihereseiben,
a vonatját váró madárnak
nincs kedve már búcsúzni sem.

Zord nyár: múltával nem vigasztal
érett gyümölccsel terhes asztal,
nyomában korcs gerezd marad,

nem habzó must, szüreti ének;

földjén nem ősz: a tél arat,

s úgy hal meg, mint menházi vének.

Alkonyatkor megjött az ősz

Variáció Ady versére

A domb élén tüzet fogott a nap,
rőt lángocskákat szór álmos vizekre;
az alkony lanyha szelében zizegve
ringó lomb közt rovarok zsonganak –

s egyszerre minden megdermed, eláll
a szellő, színüket hagyják a fények,
a cinke csőréből kihull az ének,
elnyelte a világot a halál –

egy percre csak, míg egy végső sugárral

a nyár kacéran intve elszalad;

aztán a lomb megint suhogva lebben,

folyik tovább az élet – a madárdal
hever csak apró, néma cserepekben
az őszire fordult szilfák alatt.

Sárga szonett

Kénsárga lett házunk előtt a hársfa,
akár a végét járó máj beteg;
a nádasból elköltözött a szárcsa,
sárga szelekben búsul a berek.

Hervad az év, a kedv, a test, a lélek,
sárgul a tő, az élet, a világ,
kifakultak rámájukban a képek,
meséskönyvben az álombeli ág.

Felgyújtja még nyarak forró pirossa
a várost, pergeti fekete gyöngy-ék
szemeit bodzagallyakról a szél?

Sorsom rideg keresztútján tilosra
fordult a jelzés: szenvtelen göröngyét
zsákjából hóval szórja be a tél.

Elégia Aladdin csodalámpájáról

A reggelek mindennap hűvösebbek,
az autók szélvédőire fehér
ezüstfátyolt sző hajnalban a dér,
piaci bácsik orrán gyertyacseppek;

az élet szép órái elperegtek,
a lélek ványadt és kopott egér,
egy semmi kis vacokba belefér,
a téli fagytól már vinnyogva retteg.

Jó volna most a mesebeli lámpa,

hogy megidézzük felhő-forma dzsinnjét,

s a Nap-kemencét hozza le szobánkba,

vagy tenyerébe véve elröpítsen
egy oázisba, hol mézbélü dinnyét
s datolyát szőr elénk az arab Isten.

Hó hull

Havazik. Fürge kis pihékben
szállingál, szinte észrevétlen
szitál nyakunkba a magasból,
mint sóbányában a makacs por,

ahogy nyavalyás szolgamunka
unalma fekszik rá agyunkra,
ahogy kórság, vénség, rabélet
vaskörme a bőrünkbe mélyed.

Hó hull. Alig látod – de apró
pelyhei, mint bükkfán a tapló,
megülnek vállon, homlokon,

amíg ellep, besző egészen,

s megfojt, mint álnok ölelésben

az ármányos, sunyi rokon.

Csak egymagad

Hazudtak a szemenszedett mesék:
Szigfrid rettentő kardját póri rozsda,
nem sárkányvér festette hő pirosra,
ledobta szép, bogláros jelmezét

és varas bőrbe öltözött a béka;
a gyermeteg, rajongó képzelet
sugallta fényes, talmi képeket
belepte szürke évek hordaléka.

Illúziókat, kedvet és hitet
vesztetten bódorogsz komisz, hideg
égbolt alatt tört szárnyú, védtelen

madárként fagy perzselte végeken,
míg belekékülsz vagy szíved szakad –
csak egymagad, örökre egymagad.